Ne a tükröt átkozd, ha a képed ferde – hangzik Gogol A revizor c. komédiájának mottója. – kezdte a minap Facebook bejegyzését Gábor György.
Kövér László tegnap azt mondta, hogy „nem a mesterséges intelligencia térhódítása aggasztó, hanem ezzel párhuzamosan az emberi intelligencia csökkenése.” Belenézett a tükörbe, s igazat szólt. Ugyanis tegnap este, épp egy másik helyen haknizva, s mintegy példázatát nyújtva az emberi intelligencia csökkenésének, „kommunista találmánynak” nevezte azt, hogy „a politika és a vallás két különböző dolog.”
Megszoktuk, hogy Kövér sok mindenhez nem ért, de miután szeretett pártja magas funkcionáriussá emelte, szent meggyőződése, hogy ezzel párhuzamosan Isten kellő mennyiségű ésszel is felruházta őt, így hát azóta rendszeres ideológiai zagyvalékokkal töltekezve szól hozzá ahhoz, amihez garantáltan nem ért, vagyis úgyszólván mindenhez.
Egyrészt e hon szikrázó agytekervényű házelnöke
önfeledten lekommunistázta az Egyesült Államok derék alapító atyáit, akik számára evidencia volt, épp a történelem legvéresebb és legförtelmesebb eseményeiből megvonva a tanulságot, hogy „politika és vallás két különböző dolog.”
Ennek megfelelően alkották meg az USA Alkotmányának első kiegészítő cikkelyét, amely kimondja, hogy a Kongresszus (az Egyesült Államok törvényhozó, vagyis politikai testülete) nem hozhat olyan törvényt, amely a vallásszabadság jogát korlátozná, vagyis amely tartalmazza annak tilalmát, hogy az állam, a politikai hatalom preferáljon vagy hivatalos vallássá nyilvánítson egy vallást, s egy másikat hatalmi-politikai eszközökkel korlátozzon vagy elnémítson. Éppen ezért elképzelhetetlen például az, hogy az Egyesült Államokban az egyházak közvetlen állami-politikai támogatásban részesüljenek.
Az alapító atyák ugyanis abból az antropológiai feltételezésből indultak ki, hogy nem elég az ember legjobb szándékaira tekintettel lenni, hiszen az változhat.
Az ember legjobb szándékai ellenére is antropológiailag önző lény, s minthogy érdekei mentén, politikai okokból képes visszaélni hatalmi helyzetével, ezt kívánták megelőzni.
Éppen ellentétben a mai magyar politikai hatalommal, amely a gyalázatos 2011. évi egyházi törvénnyel elérte, hogy az egyházak a politikai hatalomnak legyenek alárendelve, s ennek nyomán születtek meg a hatalom által dédelgetett és szeretgetett egyházak, felekezetek, s ennek nyomán lettek a hatalom által nem kedvelt, következésképp egyházi státuszuktól visszamenőleges hatállyal megfosztott felekezetek, lásd pl. a Magyarországi Evangéliumi Testvérközösséget és más egyházakat. Az egyházakra így politikai póráz került, legfőképp a teljesen átláthatatlanná ködösített egyházi finanszírozással, amelynek keretében hatalmas állami pénzekkel dotálja az állam az egyes egyházak hűségét, lojalitását és politikai szolgálatát.
Természetesen politikai pártok vallási (és kevésbé egyházi!) értékeket beépíthetnek saját ideológiai-világnézeti rendszerükbe (ezt teszi például a kereszténydemokrácia), ám ezek az elvek nem közvetlen pártpolitikai célokat hivatottak szolgálni, hanem – mondjuk a katolikusok esetében – alapvetően az egyház társadalmi tanítására építenek, amely viszont – bizony-bizony, aranyos házelnökünk – sok vonatkozásban merít a klasszikus liberalizmus értékvilágából, vesd össze emberi méltóság, emberi jogok vagy a szubszidiaritás elve, amely utóbbi szöges ellentéte a centrális, központi akaratra épülő kormányzásnak, így például a mai magyar hatalmi gyakorlatnak.
Aztán azt is mondta a házelnök, hogy a liberális demokrácia tévútja, hogy totálissá tette az egyéni szabadságjogokat.
Egy nagy lópikulát tette!
A liberalizmus – minden ócska manipuláció vagy hülyítés ellenére – nem azonos a libertarianizmus anarchizmusával, épp ellenkezőleg: a liberalizmus lényege a jogállamiság.
Szemben a mostani hatalmat gyakorlók praxisával, ahol nekik mindent szabad, ahol a legfőbb ügyész nekik mindent elnéz, ahol a hatalom rendre meghozhatja a számukra kedves személyekhez igazított lex X.Y.-okat, s ahol – minden kontroll híján – tényleg azt tesznek, amit csak akarnak.
Mellesleg a rendszerváltást megelőző politika gondolta úgy – ami tehát Kövérnek imponál, s követendőnek tartja –, hogy a politika és a vallás összefonódik: ezért vindikálta magának a jogot, hogy beleszóljon az egyházak életébe, hogy az egyes emberek vallási- és lelkiismereti „szabadságát” kontroll alatt tartsa, s a betiltott vagy elüldözött szerzetesrendek példájával, vagy a hatalom által kreált és megzsarolt békepapságával, továbbá a gondosan felépített egyházi besúgóhálózatával az egyházakon belül is kiépítette saját politikai rendszerét. Politika és vallás itt valóban nem volt két különböző dolog – Kövér László kényes ízlésével összhangban.
De ugyanezen a találkozón Bogárdi Szabó István református püspök is remek dologgal rukkolt elő. Azt találta mondani, hogy a politika a mulandóság világába tartozik, ami kétségtelenül igaz. Ám minthogy az egyházak – saját önfelfogásukból következően – az örök értékek világát képviselik, nagy kérdésnek tűnik (Bogárdinak nem, nekem annál inkább), hogy a mulandóság világának megannyi rekvizitumával (pénz, paripa, fegyver) megfertőzött és korrumpált egyházak miként képviselhetik (egyáltalán: képviselhetik-e hitelesen), s miként kérhetik számon „örök” értékeiket a regnáló hatalmon, miként hivatkozhatnak a lelkiismeretre, ha ez a lelkiismeret a politika hátsó udvarában kilóra lett megvásárolva?
A politikától való függőségük – a legkülönfélébb anyagi előnyöktől az iskolarendszeren át egészen a stadion- és wellness központokig meg az egyházi luxuséttermekig – elnémítja a lelkiismeretet. Gondoljunk csak bele, hányszor kellett volna megszólalniuk az egyházaknak az elmúlt évek során, ám inkább csendben maradtak.
A társadalom némán lapuló lelkiismerete. Ez az egyházpolitika – Kövér házelnök szavaival élve – pontosan a kommunista pártállam egyházpolitikájának folytatása, amely kényelmesen támaszkodhat az egyes egyházak némaságára, s saját autonómiájának önkéntes megtagadására.
És persze a fennálló hatalomnak kijutó hozsannára.
