Amikor a török csapatok 2019. október 6-án benyomultak Szíriába, Európa rémülettel fogadta. Ezt „törvénytelen agresszió”-nak nevezték, a médiák „Erdogan kurdok elleni háborújáról” írtak – legalább a főcímekben nem tettek különbséget az olyan szervezetek között, mint az YPG és a kurdok nép között. Sőt, válaszul több európai ország fegyverembargót vezetett be Törökországgal szemben.
A török társadalom viszont félretette megosztottságát, és dacosan összezárt: a labdarúgók tisztelegnek a nemzetközi meccseken, a popsztárok pedig szolidaritásukat deklarálják. Még a keresztény és a zsidó közösség képviselői együtt imádkoztak a szíriai török katonákért: „Imádkozunk és támogatjuk katonáinkat, miközben nemzetünket ügyét viszik előre” – mondta Yusuf Cetin, az isztambuli szír ortodox egyház pátriárkája. A szunnita mecsetek támogatására már eleve számíthatott Erdogan. Az utóbbi években nemigen volt olyan ügy amellyel lakosságának jelentős többsége egyetértett Törökországban. A Szíria elleni támadás ilyen ügy..
Túl könnyű azt mondani, hogy ez a kormányzó AKP propagandájának tulajdonítható csupán. Nem. Valójában ez a gondolkodásmód nagy múltra tekint vissza Törökországban. Erdogan csak megérinti és felhasználja saját politikai céljaira.
A „mi mindenki ellen” értelme a Török Köztársaság alapító mítoszához vezet. Az első világháború vereségét követően az Oszmán Birodalom maradványait faragni kellett. Kis-Ázsia partjainak hatalmas részét Görögországnak és Olaszországnak kellett átadni, míg Franciaországot délkeletre kapott részt. Az összes török tanulónak azt tanították, hogy Kemal Atatürk megtámadta a megszállókat és négyéves háborúskodás után végül 1923-ban létrehozott egy modern, világi államot. Ezt követően a szigorú központosítás célja a szecessziós mozgalmak megakadályozása volt.
A Nyugat és a PKK
A régiót formáló idegen hatalmak mélyen gyökerező bizalmatlansága szintén ebből a korszakból származik. Különösen az amerika-ellenesség mélyen gyökerezik a török társadalomban, és bármikor mozgósítható. A tavaly februárjában az Isztambulban levő Kadir Has Egyetem felmérése szerint a törökök 81 százaléka az Egyesült Államokat fenyegetésnek tekinti, és a török lakosságnak csak fele gondolja úgy, hogy az ország NATO-tagsága hasznos az ország számára.
Évtizedek óta elsősorban Törökország világi uralkodói támogatták a szigorú kurdellenes politikát, és brutálisan elnyomták a kurd önrendelkezési kísérleteket.
Sokan úgy látják, hogy Trump elnök, aki 2018 nyarán néhány tweettel okozta a pénzügyi válságot Törökországban, további bizonyítékul szolgál arra, hogy valamiféle titkos erők célja Törökország gyengítése.
Ezenkívül sok török úgy érzi, hogy félreértik a „Kurdisztáni Munkáspárt” (PKK) elleni hosszú távú küzdelmet. Míg az Európában baloldalon néhányan együttéreznek a PKK-val, amelyet a törökök hivatalosan terrorista szervezetnek minősítenek, a társadalom szinte minden része egyetért azzal, hogy a PKK-t le kell győzni – szükség esetén akár katonai eszközökkel is.
Sok török úgy érzi, hogy a Nyugat nem határolódott el a PKK-tól. A nyugati média általánosan empatikus hangnemben számol be a kurdok önrendelkezésért vívott küzdelméről, a politikusok szimpátiája is egyértelműen az önálló államért küzdő kurdoké.
Pártok közötti konszenzus
Törökország legnagyobb ellenzéki pártja, a Republikánus Népi Párt (CHP) nem vitatja ezt az megközelítést. Bár vezetője, Kemal Kilicdaroglu kritikussá teszi Erdogan Szíria politikáját, és régóta szorgalmazza Asszad elnök megközelítésének nagyobb megértését ezzel a katonai műveleteket a terroristák elleni szükséges fellépésnek tekinti.
Évtizedek óta elsősorban Törökország világi uralkodói támogatták a szigorú kurdellenes politikát, és brutálisan elnyomták a kurd önrendelkezési kísérleteket. Ironikus módon az Erdogan uralkodó elnök korai éveiben igyekezett javítani a kapcsolatokat a kurdokkal.
Törökországnak nyilvános vitára van szüksége, amely magában foglalja a Köztársaság alapító éveinek kritikai újraértékelését és az alkotmányos állam közelmúltbeli lebontását is.
Ezzel szemben az ultranacionalista Nacionalista Mozgalom Pártja (MHP) és annak székhelye, az Iyi párt minden erőfeszítést megtett Erdogan jobboldalon történő kiszorításáért. Például Meral Aksener, az Iyi Párt vezetője Trumpnak írott levelében Erdogant „egyenesen a szemétbe valónak nevezte”.
A gazdasági szankcióknak vagy a Volkswagen Csoport bejelentésének, miszerint felülvizsgálja Izmir közelében lévő új gyár építésének terveit, általában nincs hatása. Éppen ellenkezőleg, megerősítik azt az elképzelést, hogy Törökországot ellenségek veszik körül.
A civil társadalom megerősítése
Az ilyen narratívák megváltoztatásának egyetlen reménye a török társadalomban rejlik. Ennek ellenére a kurdpárti Népi Demokrata Párt (HDP) az egyetlen létrehozott párt, amely ellenzi a katonai akciót Szíriában. De Erdogan AKP-ja állandóan vádolja a HDP-t a PKK-vel fennálló kapcsolatok fenntartásában.
Canan Kaftancıoğlu, aki szintén Isztambul új polgármesterének, Ekrem Imamoglunak a választási kampányát vezette, az önmagában kihirdetett szociáldemokrata CHP egyetlen hangja panaszkodik a támadók kritikájának kezelésében. „Hogyan lehet, hogy azokat, akik a békét védelmezik, árulónak nevezik ?” – kérdezte a pártját támogató Cumhurriyet újságban. Körülbelül 190 embert tartóztattak le rövid időre az utóbbi napokban – részben azért, mert a támadást a populista média „háborújának” írták le.
Törökországnak nyilvános vitára van szüksége, amely magában foglalja a Köztársaság alapító éveinek kritikai újraértékelését és az alkotmányos állam közelmúltbeli lebontását is.
A törökországi háborús lelkesedés valószínűleg legtragikusabb aspektusa az, hogy ez a diskurzus már nem lehetséges, mivel a sajtó szinte teljes egészében a kormány vonalát uralja.
Az elmúlt években a kormány olyan környezetet alakított ki, amelyben az összeesküvés-elméletek és a bináris gondolkodásmód virágzik.
Tehát mit tehet az EU e folyamat támogatása érdekében? Legalább annak tudatában kellene lennie, hogy a szankciók általában nem eredményesek. Ahogy a külső nyomás erősödik a – részben az egyoldalú média hatására – a törökök meggyőződése is nő abban a hitben, hogy országukat ellenségek veszik körül.
Sokkal inkább a török civil társadalom támogatása és a különféle társadalmi csoportok közötti párbeszéd előmozdítása vezetne hosszú távon hatékonyabb megközelítés lesz.
Philipp Mattheis írása alapján
