Nem volt ma reggel szerencsés a sününk csillagzata, de a miénk sem, ugyanis az van Arthur használati utasításában, hogy le kell vágni a körmét, mert természetes körülmények között sokat ás, és akkor magától kopik, de a 28. emeleten viszonylag keveset lehet ásni, ámbár Arthur kitartóan próbálkozik vele, ettől mégsem kopik a körme. Szóval, ma, reggeli után nekiveselkedtünk a manikűrnek, de sajnos rosszul sült el, és a kis jószág egyik ujja vérezni kezdett. Azonnal heves lelkiismeretfurdalásunk támadt, nekem azért, mert nem látok, Olivérnek azért, mert ő vágta, vélhetően túl rövidre. Szegény kis állat még csak hangot sem adott, pedig tud visítani, de már bízik bennünk. Nosza, betadinnal lefertőtlenítettük, a sebtapasz nagyobb, mint ő, úgyhogy inkább dédelgettük amíg vérzett, és rendkívül kellemetlenül éreztük magunkat. Ideges lett persze, egy ideig a kukacot sem fogadta el, csak fel, alá járkált, Olivér mögötte, és kérte tőle a bocsánatot folyamatosan, én meg nem tudtam eldönteni, hogy melyiket sajnáljam jobban. Végül aludt rá egyet, el is múlt a bibi, de azért ma kiváltképp elkényeztettük, el is fogyott vagy fél doboz kukac, kockát ma nem is evett. Egész este Olivér hasán hancúrozott, egyre kerekebb, mármint Arthur, egyre jobban hasonlítanak egymásra, Olivér, és ő.
Közben mi biztositást intézünk, aminek úgy álltunk neki, ahogy mindennek, naivan, és tudatlanul. Most már van egy ügynökünk, meg van egy tanácsadónk is, mert, mint azt megtanultuk, Dél-Koreában a legbonyolultabb dolog a megfelelő biztosítás kiválasztása. Egész szerencsések vagyunk, mert a tanácsadó barát, ezért ingyen irányítja a folyamatot, és az ügynök is volt iskolatárs, bár ő nem annyira közeli ismerős azért.
Nem ragozom túl az itteni biztosítási rendszert, de azért azt érdemes tudni, hogy egy átlagos, középosztály béli koreai rendelkezik úgy 10, 15 ilyennel, és ez mind az élet, halál, egészség, betegség kategóriája, ebben a vagyonbiztosítások nincsenek benne. A különböző biztositások egymásra épülnek, és családon belül átvihetőek. Egy példa: Ha például Olivér meghal, az ő biztosítása nem szűnik meg, hanem fedezi az én öregkori ellátásomat, akár intézetben, ha szükséges. Ez abból a feltételezésből indul ki, hogy a férfiak itt is hamarabb halnak, mint a nők. Ez a mi esetünkre ugye nehezen adaptálható, hiszen én európai vagyok, akik azért jóval rövidebb ideig élnek, mint az ázsiaiak. Jelenleg itt a férfiak esetében 85 életévvel, míg a nőknél 100 életévvel számolnak. Ez utóbbi szerintem inkább büntetés, mint siker, persze az is igaz, hogy ha azt a 100 évet egészségben, szellemileg frissen lehetne, akkor rendben, de ez már ötven évesen sem megy nekem, úgyhogy inkább majd következő életemben eleve koreainak születek, vagy kitalálok valami hasonlót a két lét között. Szóval olyat nem kértünk, kértünk viszont anyura temetés biztositást, ami a három napos ceremónia tetemes költségét fedezi. Ezt ma el is meséltem anyámnak, aki egyrészt örült neki, másrészt jelezte, hogy ha nem bánom, akkor ő még élne egy ideig, egész jól elszórakoztunk. Kértem Olivérnek életbiztosítást, kérdezte a tanácsadó, hogy de miért, ha azt gondolom, hogy én halok meg előbb. Mondtam, hogy azért, mert, ha úgy lesz, akkor Olivér itthon van, a hazájában, és tud élni nélkülem is különösebb gond nélkül, ugyanakkor, ha mégis ő halna meg előbb, én ugyan mit kezdek itt egyedül, vagy épp anyámmal kettesben? Nagyon szeretek itt élni, és tényleg ezt a helyet tekintem a hazámnak, de ettől még nem vagyok koreai, nem is leszek az, a férjem nélkül valahogy túlélném, de pénz nélkül, és nélküle már nem. Nem titkoltam az okot, Olivér támogatta az elképzelésem, hiszen erről szól a biztosítás, egész nap a halálunk körülményeit találgattuk. Megkötöttük a második önrész biztositást is, azt viszont rám, mert én vagyok beteges, Olivér legfeljebb náthás, az is ritkán, ellenben mivel az anyósom rákban hunyt el, Olivér komoly rák biztositást kapott. Nyugdíjbiztosítást ugyan köthetnénk, de nem javasolta a szakember, azt huszonévesen kell elkezdeni, ahhoz, hogy értelme legyen. Azt mondta, inkább havonta tegyünk a tőzsdébe egy közepes összeget, de ne mi kezeljük, bízzuk szakemberre, és akkor idős korunkban annak a hozadékából, plusz az állami nyugdíjból már normálisan megélünk, ha nem jönne össze az üzletünk valamilyen oknál fogva, azaz nem csupán a halálunkat találgattuk, de az esetleges anyagi csődöt is, a biztosítás erről is szól.
Persze, nincs ezzel semmi baj, csak déltől este hatig, ráadásul harmadjára, egy cseppet nyomasztó, ám szükséges. Megvan a szememhez szükséges biztosítás is, mindjárt kettő, csakhogy nem lehet azonnal igénybe venni, türelmi idő van, majd telefonál az ügynök, hogy mikortól él.
Arthur balesete után estig latolgattunk halált, temetést, rákot és vakságot, egyebet, majd Olivér és a tanácsadó elmentek, én pedig felmentem az emeletre és kieveztem magamból azt a kellemetlen érzést, ami rám telepedett.
Mire végeztem, a férjem meg is jött, és azonmód heves Arthur kényeztetésbe fogott, sejtésem szerint még mindig sajnálta a körömvágást, másrészt ő is szabadulni szeretett volna a biztosítások keltette kellemetlen érzéstől.
Anyámmal megbeszéltem, hogy milyen szertartást, milyen zenét, és milyen virágot akar a temetésére, ami mindkettőnknek fura volt, de elvicceltük, mint mindig mindent, azért élünk még.
Arthur egészen malac formát öltött, a pocakja dugig kukaccal, már nyoma sincs a balesetnek, és édesdeden alszik az ablakos házában, millió plüss takaró között.
Van egy roppant aranyos ismerősöm a Facebookon, Susan. Sejtésem szerint régebb óta él Stanley oldalán Amerikában, mint amióta én egyáltalán megszülettem. Ő konzekvensen kaktusz malacnak hívja a sünt, és nekem ez az elnevezés nagyon tetszik, ráadásul amilyen tempóban a sününk gyarapodik, illik is rá a kifejezés, egy kaktusz malac, tényleg. Amúgy Susan nemrég mutatta be a dédunokáját, majd közölte, hogy addig nem hajlandó meghalni, amíg Stanley meg nem engedi, hogy cicát, vagy kaktusz malacot tartson, és én mélyen egyetértettem vele, addig valóban nem érdemes.
