Tegnap még kissé féltékeny voltam Olivérre, Arthur olyan ájult csodálattal néz rá, és teljesen ellazulva, a végtagjait szétdobálva bújik hozzá ha van rá módja, míg ha nálam van, akkor fel-le rohangál rajtam, ás, mint egy vakond, majd valamelyik takaróredőben elpihen. Azonban több tekintetben is változott a helyzet. Először is, tegnap este megharapta Olivért. Na nem úgy, támadásból, dehogy! Jelezte ő, hogy szomjas, hiszen nyalogatta a férjem ujját, de ő azt hitte, hogy a kutyákhoz hasonlóan Arthur a szeretetét fejezi ki így. Ám nem, ő azt jelzi, hogy szomjas, és ezt az uram nem tudta, mivel én nem voltam bent, Arthur pedig éhes is volt, úgyhogy megharapta Olivér ujját, és várakozóan nézett, ahogy szokott, hogy na! Mi lesz már, éhes vagyok, szomjas vagyok, intézkedjetek. Én meg csak annyit hallottam a lakás túlsó végéből, hogy a férjem fennhangon mondja a magáét koreaiul, amit csak feldúlt állapotban szokott használni önmagában, majd mire visszaértem, a sününk már evett a helyén. Órákkal később mesélte, hogy képzeld el, engem ma Arthur megharapott. Kicsit csalódott volt a hangja. Kérdeztem tőle, hogy hogy harapott meg? Erre elmesélte, én pedig felvilágosítottam, hogy ez okból engem minden nap megharap, szerencsés esetben csak a ruhámat, de általában a lábujjamat nézi kukacnak. Ezt hallván megnyugodott, hogy nem vesztette el a kaktuszmalac bizalmát, csak nem értette mit akar, Arthur pedig igen erőteljesen képes azt tudatni, még az arckifejezése is OLYAN olyankor.
Másrészt tegnap ízelítőt kaptunk a koreai egészségügy szegényebb feléből is Tedzsanban, a megyei egyetemi kórházban, ahová a szemész utalt, nem találván okát a problémámnak. Ebben az országban az egészségügy úgy épül fel, hogy vannak egyes besorolású rendelők, ahol csak pár ember dolgozik, legtöbbször ott alvó szoba sincs, általában kisebb problémával megy oda az ember, mondjuk ha megfázott például. Ezt követik a második osztályba tartozó intézmények, itt követelmény, hogy minimum ötven főt foglalkoztassanak, legyen bentfekvő rész, végezzenek műtéteket, stb. Majd az ún. egyetemi kórházak következnek, ők a harmadik besorolású létesítmények, ahol kutatás, és medikusok képzése is folyik, mindenféle osztállyal rendelkeznek, az ott dolgozók száma több száz. Egyetemi kórházba ma már nem lehet csak úgy menni, második besorolású kórházból kell küldjék a beteget, ahogy ez velem is történt. A Csungcsannámdó megyei egyetemi kórház épülete már akkor is állt, amikor a férjem még itt élt, mint gyermek, az pedig nem tegnap volt. A gépparkot karbantartják, cserélik, de az intézmény rég kinőtte az öreg épületet, nincsenek beteghívó monitorok, épp úgy kiabálnak a nővérek, keresvén a tömegben a beteget, mint tették azt Magyarországon annak idején, bár nagyságrendekkel udvariasabban. Reggel nyolctól délután négyig volt alkalmam megfigyelni a munkamenetet. Elméletileg 12 és fél egy között ebédidő lett volna az orvosoknak és a segédszemélyzetnek, gyakorlatilag egy fiatal alkalmazott leszaladt a földszinti boltba, és hozott egy-egy üdítőt, meg egy csokit mindenkinek, a rezidenstől kezdve a takarítónőn át, a professzor főorvosig, nem láttam, hogy bárki meg lenne különböztetve. Azért volt ez így, mert nem végeztek a rendeléssel időben, az orvosok az utolsó beteg után fejvesztve rohantak műteni, közben megjöttek a délutános betegek, és a délutános orvosok is, de a rezidensek, ápolók, asszisztensek, recepciósok maradtak, és próbálták hűteni a kedélyeket, mert hát csúszott a rendelés, nem is keveset. Kicsit szakadt volt a szék, kicsit kopott a fal, kicsit régimódiak a váróban a fotelek, de minden gép új, vagy újszerű, az ott dolgozók kedvesek, hangosak, gyakorlatilag nem volt beteg, akiről ne tudta volna azonnal mindenki más, hogy mi baja, vagy mi baja nincs. A magánszférára nincs hely, én egy nagypapával párban olvastam a betűket, ami felettébb vicces volt, mert segítettünk egymásnak, ami valójában teljesen mindegy volt, mert minden egyes vizsgálatot, különböző körülmények között legalább háromszor megismételtek. Nekem például négy alkalommal CT-zték meg a szemem, abból egyszer kontraszt anyaggal beinjekciózva. Az összes többi gépi, és manuális vizsgálatot is több alkalommal végezték el, gondolom így szűrik ki az esetleges hibákat.
A zsúfoltság, a nem jó feltételek ellenére is roppant alapos, és kedves volt mindenki, bár szemmel láthatóan állandóan fáradtak. A főorvoshoz utaltak, részben maradtam is nála, részben kaptam egy másik kezelőorvost, egy specialistát, aki a már azonosított betegségemet próbálja majd lassítani. Egyéb vizsgálatok is jönnek még, furcsa mód azokra időpontot kellett kérni. Ez teljesen szokatlan Koreában, de itt így volt. 15.-re kaptam időpontot több vizsgálatra is, ami tíz nap, ami itt nagyon sok idő, morogtak is a betegek rendesen.
A csungcsannámdói egyetemi kórház vadonatúj épülete egyébként itt épül pár háztömbnyire tőlünk, de még csak az ötödik emelet környékén tartanak, az orvosok szerint még 2-3 év, amíg beköltözhetnek. Szegények, nem lesz könnyű kivárni, szokatlanul nehéz körülmények között dolgoznak.
Koreában ún. “pohodzsá” rendszer van, ami azt jelenti, hogy minden betegnek van egy potenciális gyámja, aki ha a beteg eszméletlen, illetve bármilyen oknál fogva döntésképtelenné válik, a pohodzsá hoz helyette döntést. Nekem természetesen a férjem a pohodzsám, és neki én vagyok adott esetben.
Abban a kórházban égen, földön én voltam az egyetlen külföldi beteg, az nem a Severance. Hamar elterjedt a dolgozók között, hogy beszélek koreaiul, és nem kell a nem létező angoltudásukat erőltetni, ezért hálásak is voltak. Az első látásvizsgálat egy olyan teremben zajlik, ahol a váró és a vizsgáló egyben van, ugyanis nincs hely. Ebből, és a koreaiak karakteréből az következik, hogy az éppen állva olvasó betegnek félhangosan szurkol a többi, pláne, ha az illetőnek kék haja van, és láthatóan nem ott született. Először szemüvegben kell abszolválni az olvasást, majd szemüveg nélkül. Az elsőben is pocsékul teljesítettem, de az nemigen volt észrevehető, a második fordulóban viszont a legnagyobb betű elolvasásáért is gyakorlatilag felmásztam a táblára, ugyanis azt az utasítást kaptam, hogy addig menjek előre a kijelölt csíkról, ameddig nem látom azt az írásjelet, amit egy hölgy lelkesen kopogtatott egy pálcával, hogy a denevér üzemmódban közlekedő betegek is eltaláljanak legalább a tábláig. Ez egy roppant vicces dolog, pláne, hogy a várakozók átalakulnak szurkolótáborrá, és amúgy egy család módjára segítenek, amiért az asszisztencia persze megrovó tekintetben részesíti őket. Ezzel gyakorlatilag meg is történik a beavatási szertartás, mindenki feloldódik, kérdez, meg mesél. Mivel igen hamar kiderült, hogy az orvosi titoktartást a hely adottságai nem teszik lehetővé, nem is igen próbálkoztam holmi titkolózással, aki tudni akarta, megtudhatta mi bajom, már azok közül, amire eddig fény derült. Aztán lassan elfogytak a betegek, de engem még mindig vizsgáltak, jöttek a délutánra előjegyzettek, de engem még mindig vizsgáltak, már a fülem is fájt, nem csak a szemem, mire összehoztak egy fél diagnózist, ami után jött a specialista, aki látta, hogy roppant fáradt vagyok, így abban maradtunk, hogy ad gyógyszert, és egy hónap múlva kontroll, bár tíz nap alatt is rengeteget romlott, szóval sok jóval nem biztatott, viszont ritka őszinte volt, Koreában ez szokatlan. Ezzel szemben a neurológus főorvos csak szuszogott, nyögött, sóhajtozott, csóválta a fejét, amivel nem használt a férjem amúgy is pánikhoz közelítő hangulatának, nekem már teljesen mindegy volt. Onnan még nincs diagnózis, oda kellenek a további vizsgálatok.
Közben időről időre jött egy rezidens, és megpróbálta elmagyarázni, amit már amúgy is tudtam, de a férjem érdeklődéssel hallgatta, majd egy alkalommal közölte velem, hogy “azt mondja ez a lány, hogy tele van a szemed makulával”. Van nekem egy nézésem ilyen esetekre, az igazán nem szándékos, de arról szól, hogy édesem, hogy a bánatba lehetsz ilyen hülye, és ezt tényleg nem szándékosan szoktam elővenni, de olykor rám talál. Persze Olivér jól ismeri, úgyhogy gondolkozott egy sort, majd hagyta, hogy a lány elmondja nekem amit szeretne, hazafelé pedig megbeszéltük, hogy mi micsoda az ember szemében.
Közben elromlott a rizsfőzőnk, jó régi darab volt, még anyósomtól maradt ránk, rendeltünk egy újat, és ma inkább tésztát gyúrtam, holnap érkezik. Nincs hideg, sokat enyhült az idő, de a szállópor koncentráció meglehetősen magas, ilyenkor nem szellőztetünk. A két hibiszkuszon együtt tíz virág virágzik épp, a férjem le is fotózta őket, olyan ritka, hogy egyszerre ennyi virágot hozzanak. Arthur még alszik, majd nemsokára játszom vele egy nagyot, és igyekszem azelőtt megetetni, mielőtt megharapna valamelyikünket.
