Az ellenzékre április 8-án rászámoltak. A K.O. az K.O. Tudomásul kell venni, ha kóválygó fejjel is, de ki kell mászni végre a szorítóból, és el kell dönteni: akit legyőztek végleg bedobja a törölközőt, vagy már másnap elkezd készülni a következő összecsapásra. Vannak ilyenek is, olyanok is.
Most nagyon úgy tűnik, hogy az ellenzéki pártok többsége a folytatás mellett döntött, de egy sincs közöttük, amelyik elég erőt érezne magában ahhoz, hogy szembenézzen azokkal a hibákkal, amelyek a vereségéhez vezettek. Alibi elemzések készülnek, köldöknéző, önfelmentő válaszokat próbálnak adni.
A körülményekben, rosszabb esetben a többiekben keresik a vereség okát.
A minap az egyik kereskedelmi tévé interjúműsorában a DK elnöke is, a tőle megszokott fintorok kíséretében, úgy beszélt a pártja kudarcáról, mintha az győzelem volna. Azzal, hogy képesek voltak frakciót alakítani, elégedett a pártja teljesítményével. Hiába próbálta szembesíteni a műsorvezető a tényekkel, a korábban biztosra vett, aztán mégis elveszített mintegy kétszázezer szavazattal, Gyurcsány rendíthetetlenül hajtogatta a magáét.
A Fidesz kétharmadáról nem ők, hanem a többiek tehetnek.
Hogy esetleg mégis? Ezt inkább megkerülte, s aztán beismerte: őt magát is foglalkoztatja a vereség oka. Majd valamikor, talán júniusban, előrukkol egy dolgozattal, amelyben kielemzi a történteket.
Ha valakiknek pirulniuk kellene a történtek miatt, a Lehet Más a Politika teljes vezérkarának egészen biztosan. A társelnök, aki a kampány minden napján
olyan öntelten beszélt miniszterelnöki esélyeiről, mintha már a zsebében volna az államelnöki megbízatás,
akkorát koppant, mint talán senki más a vert mezőnyben. Egyetlen ember volt a vezetésben, Hadházy Ákos, aki már az eredményhirdetést követően bejelentette, hátrább vonul. Jöjjenek mások, tehetségesebbek, ügyesebbek, akik talán eredményesebben dolgoznak majd az LMP felemelésért. Pedig ha valaki, akkor éppen ő volt az, aki szívós munkával, buldog módján harcolt azért, hogy a korábban a bejutás szélén billegő pártjáról „beszéljen” a politikai közélet.
Ehelyett most az az Ungár Péter próbálja mentegetni – legutóbb például egy öles cikkben a Népszava hasábjain – magukat, akinek kitüntetett szerepe volt a Fidesz kétharmados győzelmében. A DK-val szembeni zsigeri ellenszenve annyira elvakította, hogy a budapesti 4-es választókörzetben képtelen volt belátni az esélytelenségét, és visszalépni Niedermüller Péter javára. Az eredmény? Varga Mihály 41,82 százaléka mellett a DK-s induló 37,14 százalékot kapott, Ungár 10,1-et. Ha ezt összeadjuk, Varga a fasorban sem volna, mint ahogyan a kétharmad sem.
Sajátos Ungár helyzetelemzése. Idézem: „A Fidesz a 2014-es eredményéhez képest jelentősen növelte szavazótáborát. Erre az ellenzéki oldalon egyedül az LMP volt képes. A többi párt támogatottsága stagnált vagy csökkent. Videkén szinte eltűnt a baloldal. A Jobbik több tucat egyéni képviselői helyet remélt, de kénytelen volt egyetlen eggyel beérni. A Demokratikus Koalíció minden várakozást alul múlt, a Momentum nem tudta megugrani parlamenti küszöböt. És bár az az LMP a voksok számát tekintve történelme legjobb eredményét érte el, mégsem tudott országos középpárttá erősödni.”
Ha ez volt a cél, akkor álmodott a nyomor, ha ez a tanulság, szomorú.
Mára talán be kellene látniuk, nincsenek abban a helyzetben, hogy „osszák az észt”, ami újabb bizonyíték arra, hogy Ungárék esetében sem más a politikai: marad továbbra is a sértődöttség, a hisztéria, a meglehetősen gyanús politikai döntések, amelyek jelentősen hozzájárultak a kétharmadhoz.
Aztán itt van a hétvége politikai „bombája”. Gyakorlatilag még meg sem kezdte a munkáját az új parlament, a Liberálisok és az őket befogadó MSZP-Párbeszéd szövetség máris szakítottak egymással. Hogy Bősz Anett kilépése mögött a partnerek megbízhatatlansága, szava hihetetlensége, vagy tényleg anyagi vita áll, azt csak ők tudhatják. A vita nagyon ismerős: valakik korábban ígértek valamit, aztán később, mások, úgy csináltak, mintha mit nem tudnának semmiről. Talán abban is lehet valami, amit a liberálisok kifogásoltak: a frakcióbeli döntések a hátuk mögött születtek, mintha ők ott sem lennének.
Volt már ilyen az MSZP és az SZDSZ „házassága” idején is.
A szocialisták tisztújító kongresszusa még odébb van, földrengésszerű őrségváltásra aligha lehet számítani. Ahogyan a párt köreiben már évtizedek óta megszokott,
kívülről úgy tűnik, most is csak megrázzák a „fát”, a „verebek” felszállnak, aztán más sorrendben, de ugyanazok ülnek vissza az ágakra.
Arról sem híresek, hogy a párt belső vitáit sokáig titokban tudnák tartani, s mert megújulási tervekről, a vereséget elemző komoly elemzésekről nem hallani, alighanem ilyenek nem is készülnek.
Pedig Szanyi „kapitány”, a párt fenegyereke, megint kirukkolt valamivel. Egyenesen az MSZP felszámolását javasolta, és egy új, a mainál baloldalibb, alulról építkező párt megalakulását szorgalmazta. Ha ez a koncepció többséget tudna szerezni a következő kongresszuson, akkor valami olyasmi történne a szocialisták életében, mint ami egyszer már megesett a rendszerváltás küszöbén, amikor az MSZMP nevéből kimaradt egy „M” betű. Nincs erre sok esély, sokkal inkább
maradnak a szocialisták is a köldöknézegetés kényelménél.
Folytathatnánk a sort a többiekkel. Az Együtt mélyen hallgat a választási kudarc óta. Lemondtak, vagy vissza is vonultak a a párt tisztségviselői? Azt ígérik, majd következik náluk is a számvetés, és a tagság eldönti, hogyan tovább. De pénz nélkül? Adóssággal a nyakukban? Reménytelen.
A Párbeszéd sem árul el túlzottan sokat a terveiről. Még azt sem lehet biztosan tudni, kinek szánják Karácsony felszabaduló mandátumát.
„Majd dönt a taggyűlés”, mondják,
s ennek a mondatnak van némi pejoratív hangsúlya. Értsük úgy: olyan kevesen vannak, hogy egy taggyűlésnyi párttag szavát elég meghallgatniuk?
Eddig a magukat demokratikusnak tartó ellenzéki pártokat vettük sorra, de kétségtelenül torzó a kép anélkül, ha meg sem említjük a Jobbik vívódásait. Mert olyan mélyen ők sem vállalkoztak eddig a vereség okainak feltárására, hogy abból következtetni lehetne a terveikre. Annyi már most biztos: a pártszakadás közeli jelei láthatók. Lesznek akik a korábbi, szélsőséges utat akarják folytatni, mások a Vona-vonal mentén politizálnának tovább. Valamiféle megújulás, önkritika? Felelősségérzet a Fidesz kétharmadáért? Ilyen hangok nem hallatszanak ki a torzsalkodók hangzavarából.
A választók – az ellenzék K.O-jának szemlélői, pedig csalódottan elindultak „haza”. Az előbb még százezres, a baltól a szélső jobbik mindenkit magába olvasztó utcai demonstrációk közönsége kezd olvadozni. Nem látják, hogy a nekik kedves versenyzők úgy próbálnának felállni a vereség után, ami egy következő – talán már jövőre esedékes – újabb összecsapáson akár csak reményt adhatna a visszavágásra.
