Az Európai Közösség ötlete a Nagy Háborút (1914-1918) követő, addig nem tapasztalt kemény versailles-i békeszerződések, pontosabban békediktátumok súlyos hibáiból eredt. A győztes Franciaország közel 50 éves sérelméért, az 1871-es porosz-francia háborúban elszenvedett vereségéért, akart revánsot venni. Mondván Németország soha többet ne tudjon háborút indítani, és így Európában beköszönt az örökbéke. A francia elképzelés nem jött be. Sőt, 20 évvel később (1939) újabb világégésbe torkolt és sokkal több emberáldozatot követeltek az át nem gondolt, felelőtlen, elhibázott 1918-20-as versailles-i békediktátumok.
Már a 20-as években többeket foglakoztatott, hogy az európai háborúk elkerülhetők lennének, ha a két legnagyobb lélekszámú népcsoport, a francia és a német, megbékülne. E gondolat képviselője volt Köln polgármestere (1917-1933), Konrad Adenauer. Elképzelése szerint az embereket a „hasukon keresztül lehet megfogni”. Ha hasonló életszínvonalon élnek, akkor nincs irigykedés, gyűlölködés. Béke van, méghozzá hosszú és tartós (amíg a gazdaság jól működik). Adenauer szűkebb hazájában, a Rajna vidékében, gondolkozott. Elképzelése szerint az iparilag fejlett német (Ruhr-vidék) és a mezőgazdaságilag fejlett francia (Elzász-Lotaringia) tájegység jól kiegészítené egymást. Európa nyugati felének egyesülése volt a cél, ami a Frank Birodalom idején, Nagy Károly uralkodása (768-814) alatt virágzott. A „keletnémetek” (poroszok, szászok, stb.) kiestek ebből a gondolatkörből, amit később, a háború utáni, szovjet megszállás alá is támasztott.
1945-ben a győztesek, az angolszász (amerikai, brit) szövetségesek, rátaláltak a „Rajna-vidéki” Adenauerre, aki az újonnan alakult Német Szövetségi Köztársaság (Nyugat-Németország) első kancellárja lett.
Francia részről, Charles de Gaulle elnök egy önálló (szárazföldi) Európa megteremtését szorgalmazta, amiben a tengerentúli nagyhatalmak, a felszabadító amerikaiak és britek, háttérbe szorulnának. Erre célzott híres mondásával:
„Európa az Atlanti-óceántól az Urálig terjed”.
Ennek érdekében szoros francia-német együttműködésre törekedett, mely az Európai Gazdasági Közösség alapja lett.
Ugyancsak említést érdemel a szintén „Rajna-vidéki”, luxemburgi születésű Robert Schuman, aki 1886-ban német Lotaringiában, „birodalmi német”-nek született és „moselfranki német” volt az anyanyelve. Amikor az első világháború után Elzász-Lotaringia visszakerült Franciaországhoz, Schuman felvette a francia állampolgárságot, majd 1948-ban a francia miniszterelnökségig vitte, miközben mindvégig a francia-német együttműködést szorgalmazta. Ellentétben de Gaulle-lal, Schuman az atlanti szövetség (NATO) elkötelezett híve volt, majd alapító tagja a Montánunió-nak, más néven Európai Szén- és Acélközösségnek, melyet az Európai Gazdasági Közösség elődjének tekintenek.
A hidegháború idején, az amerikai fegyverek védelme alatt szépen fejlődött ez a gazdasági közösség. Naná, katonai kiadásra nem kellett költeni, miközben egyre könnyebb lett a mindennapi élet: eltűntek a vámok, szinte teljesen szabad lett a közlekedés, pl. lejárt útlevéllel, vagy érvényes jogosítvánnyal is lehetett a tagállamokba utazni.
1957-ben hat nyugat-európai ország, három köztársaság és három monarchia (Belgium, NSZK, Franciaország, Olaszország, Luxemburg és Hollandia) megalapította a gazdasági közösséget
1973-ban csatlakozott még két monarchia és egy köztársaság: Dánia, Írország és Nagy-Britannia
1981-ben egy köztársaság: Görögország
1986-ban egy monarchia és egy köztársaság: Spanyolország és Portugália
A „fordulat évében” (1989) összesen 12 ország (6 köztársaság és 6 monarchia) volt tagja az Európai Gazdasági Közösségnek. Ekkor kezdődött el a kapkodás, pardon az „átszervezés”, a verseny az idővel: Mi legyen az egykori szocialista országokkal, ha azok felvételüket kérik ebbe a gazdasági közösségbe?
15 év (1989-2004) „átmeneti időszak” következett, melyet már nem az összehangolt gazdaság, hanem a politika vezetett. Hiszen ennyi gazdaságilag elmaradott országot a jól prosperáló közösségbe felvenni, nem volt egyszerű dolog.
Ugyanakkor nem lehet magukra hagyni Közép-Európa keleti felén élőket, különösen, hogy akkoriban bizonytalan volt a Szovjetunió további sorsa. Európa szabad felének igyekezete viszont jól látható, és követhető volt. 1995-ben az EK (akkor már Európai Közösség) tagjai közé fogadta Ausztriát, Svédországot és Finnországot, amit már az európai politikai változás vezérelt. Hiszen mindhárom ország gazdasági szintje bőven meghaladta a felvételi kritériumokat. A nagy kérdés az volt: „el-nem-kötelezett”, semleges ország lehet-e tagja egy politikai egységgé szerveződő, átalakuló gazdasági közösségnek? Az EGK nevéből eltűnt a „G” (a gazdaság), és hirtelen Európai Közösség lett, majd 2004-re megszületett az EU (Európai Unió).
Ennek a 15 évnek (1989-2004) néhány emlékezetes pillanata.
A (berlini) Fal lebomlása, ill. a Vasfüggöny eltűnése 1989-ben feltette a nagy kérdést: mi lesz a Szovjetunóval? Ott is elindul a „enyhülés” (átalakulás), vagy jön egy új főtitkár és folytatódik a 70 éve fennálló egypártrendszer? Kohl kancellár azonnal cselekedett: egyesítette a két Németországot. Miközben az a furcsa helyzet állt elő, hogy az egyesítés pillanatától szovjet csapatok állomásoztak egy NATO ország (NSZK) területén! Bonn azonnal felajánlotta, hogy a Szovjet Hadsereg katonáinak, tisztjeinek szállást, laktanyákat építenek Oroszország területén.
Majd sorra jöttek az egyesülés mindennapos problémái, gondjai. Az NSZK alkotmánya szerint, minden német jogosult a (nyugat)német állampolgárságra. A két német állam egyesülésekor az NDK területén is a nyugatnémet márka lett az érvényes fizetőeszköz, azaz megszűnt az 1:10 átváltási árfolyam.
Át kellett gondolni és ki kellett dolgozni az egységes nyugdíjrendszert, a munkanélküli segélyt, valamint az egészségügyet, az adórendszert stb.
Mindezt igen rövid idő alatt. Nem volt könnyű és olcsó.
A németországi fejlemények kihatással voltak a Közös Piacra, mindenekelőtt a már húsz éve tervezett közös fizetőeszközre. 1979-ben alkották meg a közös elszámolási rendszert, és annak mértékegységét, az ECU-t (ekű), mely Nagy Károly idején volt a Frank Birodalom pénze. Az ECU nem került forgalomba, és nem lehetett vele fizetni, viszont a bankok, pénzintézmények mindent ezzel a képzeletbeli pénzzel számoltak. Aztán öt évvel a tömeges belépés (2004) előtt Kohl kancellár a német egység, valamint az európai egység jelképeként kierőltette az új közös fizetőeszközt, az eurót, amit 1999 január elsején vezettek be az akkori Közös Piacot alkotó valamennyi országban. Sokan (szakemberek, közgazdászok) ellenezték az euró, mint közös fizetőeszköz bevezetését, mivel a tagállamok gazdasága nem volt egy szinten. Ma sincs! Különösen a németek ellenezték, mivel nagyon tartottak a háború utáni (német) gazdasági csoda jelképe, az erős nyugatnémet márka, megszűnésétől.
Egy interjúban Kohl elismerte, hogy „(az euró bevezetésekor) olyan voltam, mint egy diktátor, mivel az euró Európa szinonimája lett, és egyúttal kivételes lehetőség Európa békés összenövésének.” Ebből a magyarázatból tisztán látszott, hogy Kohl számára a német (újra)egyesítés, Európa egyesítését jelentette.
Azóta több válságot élt át az euró zóna (görög, olasz, spanyol). Bármely ország kilépése a pénz-unióból akkora sokkot jelentene az Uniónak, különösen Németországnak, hogy Berlin inkább euró milliárdokkal tömi a megroggyant, félremenedzselt gazdaságokat. Ebből is látszik, hogy az EU még mindig egy erős gazdasági közösség, nem pedig egy politikai egység, tömb.
Míg Nyugaton az országok gazdasági tömörülése jellemezte a Közös Piacot, addig a Vasfüggöny túloldalán a széthúzás, elszakadás volt jellemző. Lásd Csehszlovákia, Jugoszlávia, Szovjetunió. A legcsúnyább és legvéresebb Jugoszlávia szétesése volt, az un. délszláv háború (1991-2001). A fegyveres konfliktus megakadályozását, elkerülését, magának Európának (Közös Piac) kellett volna megoldania. Ehelyett a hadsereggel nem rendelkező közösség a NATO védelme alatt az amerikaiakat hívta segítségül. Az amerikai légierő bombázta a jugoszláv (szerb) városokat.
Orbán, akkori magyar miniszterelnök, jóváhagyta, hogy a magyarországi repterekről felszálló amerikai harci gépek magyarlakta településeket bombázzanak.
Budapest nem engedélyezte, hogy a határ magyar oldalán a szerbek által bérelt és fizetett földalatti (MOL) üzemanyag tárolókat a szerbek használhassák. Az orosz segélyszállítmányokat is feltartóztatták a magyarok. Ugyanakkor a NATO-tag Görögország nem járult hozzá, hogy területén keresztül amerikai hadiszállítmányok haladjanak és szerb ortodox testvéreik településeit bombázzák. Az Európai Közösség tehetetlenségére jellemző a Srebrenicai mészárlás, ahol a környéken állomásozó 400 holland „kéksisakos” nem tudta megakadályozni közel 9.000 muszlim legyilkolását.
Ezek csak kiragadott példák annak az EU-nak a múltjából, történetéből, amit az Orbán-ellenes ellenzék választási kampányában rendszeresen pozitívnak mutat be. A demokrácia és szabadság példaképének aposztrofált Európai Uniónak nincs központi hadserege, egységes határvédelme, közös útlevele, de még alkotmánya sincs! Itt álljunk meg egy pillanatra.
A nagy „keleti bővítést” (2004) megelőzően, Brüsszel szeretett volna egy EU-alkotmányt.
A tervezet nyilvánosságra hozatalakor a nem EU-tag Vatikán hiányolta, hogy a preambulumból kimaradt Isten neve, de még utalás sincs rá! Az alkotmánytervezetet minden tagállamnak külön el kellett (volna) fogadnia, mégpedig vagy a parlamentje által, vagy népszavazással. A többségében katolikus Franciaország és a többségében protestáns Hollandia népszavazáson utasította el ezt a tervezetet.
Ekkor jelentkezett be a Vatikán, és a bővítés évében, 2004-ben, II. János Pál pápa boldoggá avatta IV. Károly magyar királyt. Ez komoly figyelmeztetés volt az EU törvényhozóinak, hiszen a katolikus (és nagyon vallásos) Habsburg király arról volt híres, hogy már 1916-ban be akarta fejezni az első világháborút, ezért megbékélést keresett a franciákkal!
A 20. század mindkét totalitárius rendszerét (náci és szovjet) saját bőrén megtapasztaló lengyel pápát, a német (bajor) Joseph Ratzinger bíboros követte a pápai trónon, aki Európa védőszentjének nevét (Benedek) vette fel, majd 2006-ban elhagyta a Nyugat pátriárkája címet.
Az EU közel sem olyan egységes, pozitív és vonzó, mint az, az Orbán- ellenes ellenzék választási kampányában szerepel.
Brüsszelben is látják, tudják, hogy valami „félrement”. Különösen az utóbbi években mutatkozott meg a „kelet-nyugat” ellentét, pontosabban a felfogás- és mentalitásbeli különbség.
1989-ben a „Vissza Európához” volt a jelszó, ami napjainkra egyre ellenségesebb lett. Valamikor a németek használták az „Ostblock” (keleti tömb) kifejezést, melynek célja a volt szocialista országok felzárkóztatása volt a Nyugathoz. Ebbe persze belefoglaltatott Németország egyesítésének gondolata, Willy Brandt „Ostpolitik”-ája, a keleti nyitás, is. Miközben magát az EU-t soha, senki sem kezelte és nevezte (egységes) „tömb”-nek. Habár a 2004-es EU tagfelvételig megvolt ennek a lehetőség. Ma már nincs.
 követő, addig nem tapasztalt kemény versailles-i békeszerződések, pontosabban békediktátumok súlyos){kind=link}