Tegnap jött a hír, hogy meghalt Török Mónika. Elözönlötték az internetet a gyász szavai, nem is tudom, maradt-e valami, amit még meg lehetne írni.
Az a minimum, hogy jó újságíró volt. Sok jó újságíró van, ő a legjobbak közé tartozott. Egy olyan klubba, ahová előtte Bächer Iván, Andrassew Iván, vagy éppen Megyesi Guszti tudott beletartozni.
És jó ember volt. Sok jó ember van, tudom, de mégis meg kell említeni ezt a tulajdonságát is. Mert neki a lényege volt, hogy jó. Amikor jó volt, akkor nagyon jó, amikor nem, egy kicsit akkor is jó volt.
Ha akar, sem tudott volna más lenni.
És akkor most egy kicsit könyörtelen leszek. Nem vele, hanem magunkkal. Akik még itt maradtunk hosszabb, rövidebb időre. Annyian leírták, hogy üresebb lett a világ, és hogy mostantól semmi nem lesz olyan, mint milyen előtte volt.
Leírnám én is, de hát nem igaz. Néhány napig még gyászolunk, szomorúság lesz a szívünkben, aztán minden megy tovább. Akik eddig jók voltak, jók lesznek ezután is. Akik rosszak, nem fognak megjavulni. Akik ma lopnak, lopni fognak holnap is. Hazudni, mellébeszélni, maszatolni. Akik szerettek, szeretni fognak és a gyűlölködő ostobák sem változnak.
Mindenki teszi azt, amit eddig.
Csak Mónika nem ír már többet. Nem tesz közzé videókat Napicuki címmel az ikergyerekeiről, nem mondja el, hogy mennyire utálja, amikor valamelyik szomszédos házból kora reggel flex zaja hallatszik.
Mónika szeretetre méltóan tudott felháborodni. Néha vaskos, négybetűs szavakkal – ő volt az a magyar újságíró, akinél szebben senki sem tudott csúnyán beszélni.
Szinte mindig ez van, nemcsak Monival, de mindenkivel. Meg kell halni, hogy kiderüljön, életében mennyien szerették.
Ő talán még életében érezhette, hogy milyen sokan szerették.
Drága Moni, béke soraidra!
