Lehet átkozni a Pécsi Országos Színházi Találkozót, és lehet agyba-főbe dicsérni. Zsűrielnökként végig ültem a 18. fesztivál, 14 előadásból álló versenyprogramját. Azt gondolom, valahol a kettő között van az igazság. Láttunk néhány csodát, de bizony láttunk csapnivaló produkciókat is, amelyekről nem értettük, hogyan is kerültek bele Regős János és Térey János válogatásába.
A színházi szakma legrangosabb seregszemléje, vagy ki tudja milyen szempontok alapján összeválogatott, hevenyészett mustra, amire még a politika is rányomja a bélyegét? Mondják ezt is, és azt is. Vannak lelkes hívek, és vannak olyanok, akik már csak legyintenek az egészre, hogy hol van ez attól, amit valaha Jordán Tamás kitalált? Azaz a szakma és a közönség közös örömünnepétől, amikor temérdek színházi ember ücsörög a pécsi teraszokon, flangál a sétálóutcán, fellépés után még ott marad napokig. Nézi a kollégákat, hajnalig dumál, eszik, iszik a fesztiválklubnak kinevezett étteremben, ahová nehéz beférni, és a színészek még főznek is, országos esemény a POSZT, ahonnan akár naponta élőben is ad az akkor még tényleg közszolgálat, és csaknem annyian várják kiket is díjaznak, mint egy fontos focimeccs végeredményét.
No hát ez tényleg nincs, és idén, sajnálatos módon, a gyerekprogramok is elmaradtak. Az alapító Jordán tíz év után abbahagyta a fesztivál igazgatást, amiről maga is úgy gondolta, hogy a rendezvénysorozat elfáradt kissé, nemzetközivé pedig nem lett a mustra, pedig a kezdetekkor azt tervezték, hogy a tizedikre fokozatosan azzá válik. De zajlottak tovább a fesztiválok, amelyeket botrányok is kezdtek kísérni, főleg attól kezdve, hogy a Magyar Teátrumi Társaság bevásárolta magát a POSZT-ba, ami kapásból azzal a felhanggal járt, hogy a jobboldal lenyúlta az eseményt. És a válogatásban, a díjkiosztásban voltak is erre utaló jelek. Amikor például Vidnyánszky Attila Isten ostora című rendezése halmozta a díjakat, volt például nagy felhördülés, szerintem joggal, én bizony azt az előadást be sem válogattam volna. De most viszont nem válogatták be a pazar Bánk bán rendezését, ami szerintem a Nemzetiben az eddigi legjobbja, és a díjazottak között lett volna helye. Ez jelzi, hogy nem döccent még helyre a szakmai értékrend, bár Kővári Zsuzsa, Magyar Attila, Szűcs Gábor, 2016-ban azt tűzték ki célul, hogy helyreállítják ezt, és nem lesz több botrány, például olyan, mint amikor a Színházi Kritikusok Céhe Csáki Juditot jelölte a zsűribe, de mégsem mehetett. Tény, ami tény, az utóbbi időkben elmaradtak a botrányok. Bár, hogy Alföldi Róbert nem is olyan sokkal a POSZT kezdete előtt, az érvényes szerződés dacára, nem léphetett fel a Zsolnay Kulturális Negyedben, az azért a fesztivál szempontjából sem volt szerencsés, főleg úgy, hogy azon játszott Alföldi, a III. Richárd fajsúlyos címszereplőjeként. Ez nem hozta könnyű helyzetbe a zsűrit, mert, ha nem szavaz Alföldire, minősíthetik gyáva nyúlként, ha rászavaz, mondhatják, hogy direkt, eleve, provokációs céllal hozta a döntését. Az a helyzet, hogy a zsűri szinte egységesen, jobbnak találta Kocsis Gergelyt a Katona József Színház A kaukázusi krétakörében, mint Alföldi kétségtelenül nagyszerű alakítását, és ez teljesen független volt attól, hogy kit sorolnak be erre vagy arra az oldalra. Szóval, szakmai döntés született, akkor is, ha ezt nem hiszi el mindenki.
Ahogy egységes volt a Csanádi Judit jelmeztervezőből, Falussy Lilla dramaturgból, Rockenbauer Zoltán művészettörténészből, Trokán Péter színészből, Szabó K. István rendezőből, Szamosi Zsófia színészből, Zsuráfszky Zoltán koreográfusból és jómagamból álló zsűri abban is, hogy a Kolozsvári Állami Magyar Színház Rosmersholm produkciója legyen a legjobb előadás, és benne Imre Éva a legjobb színésznő.
A poklok legmélyebb bugyraiba jutott el ez a produkció, megmutatva az önmagát kereső, de önmagából kifordult embert. Tette ezt közel sem kellemesen, fájdalmasan a vesénkbe látva, ütős szarkasztikus humorral, bámulatos színészi alakításokkal, fenséges díszletben, rejtélyesen eredeti világításban, Andriy Zholdak lenyűgöző rendezésében. Sokan köpni-nyelni nem tudtunk, akkora hatással volt ránk, miközben igaz, ami igaz, többen nem bírták a „kiképzést”, és elhagyták a nézőteret.
A zsűri tagjai persze soha nem hagyták el a nézőteret előadás közben, de például nem igazán akadt közülünk, aki a gyakran kiváló teljesítményt nyújtó Horváth Csaba két produkciójával együtt tudott menni. Azt végképp nem értettük, miért kellett tőle kettő. Azt sem, hogy a Katona remek A kaukázusi krétakör előadása mellé miért kellett egy sokkal gyengébbet, a Berlin, Alexanderplatz címűt is tőlük hozni, pláne úgy, hogy Pesten fogószínpadon játsszák, Pécsen viszont a Kamaraszínházban ez nem állt rendelkezésre.
A Migránsoook- Avagy túlsúlyban a bárkánk székelyudvarhelyi előadása esetében viszont azt nem sikerült megoldani, hogy a színpadra helyezett nézőtér íve megfelelően emelkedjen, így nem láttuk a játék jelentős részét. Miközben dermesztően fontos a problémafelvetés, és mindannyian lényegesnek tartottuk, hogy ennek a fesztivál is helyt adott, sem a darab, sem az előadás nem bizonyult elég acélosnak. Kell, hogy legyen majd még ebből a témából igazán jó dráma, húsba vájó előadás. Fejezzük be a jókkal, ezért most beszélek még egy rosszról, a Nagyváradi Szigligeti Színház A kaukázusi krétakör előadásáról. Ez amúgy az elmúlt években feljövőben lévő színház avíttas, évtizedekkel ezelőtti játékstílusú, gyenge előadása volt, érthetetlen, miért került a POSZT-ra. Adódott még egy A kaukázusi krétakör előadás, a Miskolci Nemzeti Színház sokkal figyelemreméltóbb produkciójában, Szőcs Artur rendezésében, Láng Annamária nagyszerű Gruse alakításával.
Remek társulati összmunka jellemezte az újvidékiek súlyos történelmi traumákról beszélő, Borisz Davidovics síremléke című produkcióját. Kiváló ötletekkel, érdekes mozgásokkal volt teli a debreceniek groteszk hangvételű Három nővére. Veszettül jól szórakoztunk a kecskemétiek, ugyancsak ötletes, nagy svunggal előadott, Béres Attila által rendezett, Csárdáskirálynő előadásán. Elejétől végéig kidolgozottnak, végig gondoltnak, erősnek bizonyult a Katona A kaukázusi krétakör előadása, Székely Kriszta rendezésében. Az Illatszertár nyíregyházi előadása szintén úgy kiváló társulati munka, Mohácsi János irányításával, hogy jellegzetes karakterek is kiragyognak belőle. A Radnóti Színház III. Richárd előadása pedig Pécsen is méltán jókora sikert aratott, vitathatatlanul erőteljes előadás, bár elmarad Andrei Seban nagy rendezéseitől, például a Ványa bácsitól, a Suttogások és sikolyoktól, de akár a Hedda Gablertől is. A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának tetszetős, mutatós formavilágú, érdekes világítású, figyelemre méltó, de kissé üres Hedda Gablere, pedig elmarad Keresztes Attila jó néhány kiváló rendezése mögött.
Szóval elég vegyes volt a válogatás, zsenialitáshoz közelítőt és csapnivalót egyaránt láttunk. A hangulat amúgy jó volt. Napról napra hajnalig sokan zsúfolódtak össze a színészbüfében, meg az előtte rögtönzött szabadtéri kocsmában. Voltak igazi, mély beszélgetések, kedélyes diskurzusok, sörözések, borozások, eszmecserék és rögeszmecserék. Szóval zajlott az élet.
