Néhány évvel ezelőtt, egy német folyóirat által meghirdetett versenyen az olvasók szavazatai alapján egy török szó, a yakamoz nyerte el a legszebb szó díját. (Azoknak, akik hozzám hasonlóan nem tudnak törökül, elárulom: a szó azt jelenti, hogy vízen tükröződő holdfény.)
Nekünk magyaroknak is vannak szép szavaink. Kosztolányi Dezső, aki annak idején író és költő barátaival szívesen játszott a szavakkal, a fülolaj szót nevezte a legszebb magyar szónak. Ha eltekintünk a szó nem túl emelkedett jelentésétől, elmondhatjuk, hogy a fülolaj tényleg dallamos, és a lejtése is igen figyelemre méltó.
Nekünk, akik a szavakból élünk, tulajdonképpen minden szó szép. Egyikkel sincs bajunk, kedvencünk sincs közöttük. Leginkább persze az a szó szép, amelyik a helyén van, amelyet jókor, és jó helyen használnak.
A szavakat, hiába próbálják egyesek kisajátítani őket, nem lehet elvenni tőlünk. Azok a szavak, amelyeket egyszer már megszereztünk magunknak – szebben szólva: amelyeket már megszelídítettünk – mára már a mieink lettek. Minden közösségnek – családnak, baráti társaságnak, nemzetnek – vannak közös szavai.
És ezen semmi sem változtat. Még az sem, ha vannak szavak, amelyeket időnként kiforgatnak eredeti mivoltukból. Olyanok használják őket, olyan szövegkörnyezetben, olyan célok érdekében, amelyekre szegény szavak, „akik” semmiről sem tehetnek, bizonyára nem igazán büszkék.
A szavak nem tudnak tiltakozni. Nem vonulnak az utcára, hogy érvényre juttassák az érdekeiket. Pedig biztosan nem ártana, ha a szavaknak is lenne egy érdekvédelmi szervezetük. Egy szó-szakszervezet, amelynek fő feladata, hogy a szavakkal szembeni méltánytalanságok ellen megvédje a tagjait. Hallassa a hangját, ha úgy érzi, sérelem érte a szavakat, és ne hagyja, hogy kiforgassák a szavakat a javaikból.
A jelentésükből. Mert a szavaknak nincs más vagyonuk: csak az, amit jelentenek.
Nekünk, embereknek, a szavak a legértékesebb vagyontárgyaink.
Vigyázzunk rájuk, vigyázzunk magunkra!
