Miután – jelentős politikai háttértámogatással – hazánk kedvenc fapados légitársasága elindította asztanai járatát, nagyon úgy tűnik, Kazahsztán lesz az új Grúzia. A mesés vadkeleti ország, ahová a magyarok az olcsó jegynek hála tízezrével zarándokolnak el. Mi már megtettük az első lépést, a nagy roham előtt odanéztünk.
Grúzia egyik nagy vonzereje kétségkívül a gasztronómia. Lehet vitázni a helyi szolgáltató szektor kifinomultságáról, meg arról, hogy tényleg olyan jók-e a grúz borok, mint amennyire lelkesek tőle a helyiek, de az vitán felül áll, hogy a hacsapuri-hinkali-cserépben sült gomba triásznál kevés jobbat lehet bárhol is enni. Kazahsztán persze egészen más, de gondoltuk, itt is érdemes egy posztot megereszteni az étkezéskultúráról – már csak azért is, mert kicsit sokkolóan hat a magyarokra. Elsőre, mert másodikra már rájönnek, hogy nem is olyan gáz. De még mielőtt ennénk, kezdjük az elején: hol is van az a bizonyos Asztana, ahová az ember megérkezik, miután közel öt órát ült, olyan székekben, amilyet a spanyol inkvizíciónak terveztek kínzóeszközként, de Torquemada visszadobta, hogy túl brutális, inkább maradna a vasszűznél. Térképileg itt:
Amúgy meg a nagy semmi közepén.
A táj az Asztanába vezető úton
Bár a helyi történészek állítják – és ezt ásatások is igazolják -, hogy már a középkorban is volt itt valamiféle település, a mai város Akmolinszk néven, a 19. századi orosz hódítás után kezdett el fejlődni. Kisebb regionális kereskedelmi és igazgatási központ lett. Némileg érdekesebb lett a hely a hruscsovi szűzföld-feltörési program idején. Ekkor települt be ide sok-sok orosz és ukrán, át is nevezték Celinográdnak, a „a szűzföldek városának”. A nagy lehetőséget a függetlenség után látta meg benne az ország első – és mindeddig egyetlen – elnöke Nurszultan Nazarbajev.
Ott van úton-útfélen
1997-ben fővárost csináltak belőle, átnevezték Asztanának (ami kazahul fővárost jelent), és mivel szénhidrogén-bevétel kerülközött jócskán, mindenféle külföldi tervező által megálmodott presztízsépülettel nyomták teli a belvárosát. Látványosra, de kissé életidegenre sikeredett.
A futurisztikus főtér – fő épülete a torony, amelyen a kazah nemzeti napszimbólum fénylik.
A piramist – A béke és egyetértés palotáját – britek tervezték, törökök építették, jó 8 milliárd forintba került
A Diadalív – valahogy inkább emlékeztet a bukarestire, mint a párizsira
A Han Satir, a „világ legnagyobb sátra”, valóban egészen elképesztő technikai megoldásokat tartalmaz, az üvegborítás kibírja, ha belül plusz 22, kívül mínusz 50 fok van, amúgy belülről egy elég szimpla ötemeletes bevásárlóközpont
Hogy a kellemes, és kazah viszonylatban szép Almatiból miért kellett ide hozni a fővárost, arra több megoldás is van. Mondjuk, az biztos nem, hogy jobb itt a klíma – mert az elképesztően pocsék. Novembertől márciusig visítanak a mínuszok, nem ritka a -35 – -40 sem. Nyáron, mondjuk, jobb az idő – igaz, akkor meg néha nagyon meleg van -, de a széles sugárutakon folyamatosan akkor is kellemetlen szél fúj. A cél inkább az igencsak ritkán lakott északi területek mesterséges benépesítése, valamint az addigra már erősen eloroszosodott észak visszakazahosítása lehetett. Az első sikerült – több, mint 1 milliónyian költöztek ide, az utóbbi nem annyira. A láthatóan kazah külsejű emberek is többségében oroszul kommunikálnak egymás közt is a városban.
Kazahok, oroszok vegyesen
A város éppen elég látványosságot rejt, hogy eltöltsünk ott akár egy teljes napot is. Ha meg akarjuk nézni a város összes múzeumát, amelyek kb. 80%-ban Nurszultan Nazarbajevről szólnak, akkor másfelet. A pár – marha széles – utcányi belvároson túl csak végtelen a modern Kínára emlékeztető, kissé lehangoló lakótelepek, és az új kazah elit számára épült lakóparkok váltják egymást.
Lakótelep Asztana határában (a házak mögött már a sztyeppe)
És sorházak a középosztálynak – amúgy ezek mögött is már csak a sztyeppe van.
Ezért, mondjuk, nem lenne érdemes kétszer öt órát szenvedni a gépen. De nézzük, mit kínál a kazah gasztró! Azt előre is leszögezhetjük: nem vegánnak való vidék!
Akinek a hal alternatívát jelent, az meg lehet mentve – ezeket pl. a Szír-Darjából fogták
Ezt gyakorlatilag az első étlap megpillantásakor le lehet szögezni. Egyik helyi ismerősünk mondta, hogy néhány héttel azelőtt fogadott egy indus csoportot, és egy rémálom volt őket etetni. A vega indusok gyakorlatilag az üres rizsen és némi kenyéren, meg pár uborkán kívül nemigen tudtak mit enni. Az egyszeri magyar olvasó ennél a pontnál megvonja a vállát, hogy hát e’minket nem zavar, itthon is a hús-zsír megy naphosszat. No, igen. De mi van, ha megmondom a két leginkább fogyasztott állat nevét: ló, és birka? Na, ugye.
Kazah kebab
A magyarok lótól való idegenkedésére az utóbbi időben mindenféle ködös-szenitmentális-magyarokdó bullshitet szoktak felhozni, mely szerint is a magyarság olyan mély érzelmi kapcsolatban áll a lóval, hogy szinte fájna annak a szánkba vétele. Mondják, ezt általában olyanok, akik lovat utoljára az Én kicsi pónimban láttak, esetleg az ügetőn. Valójában a lóhústól éppen a mélymagyarok által oly mértékben lesajnált európai kultúrkörben szokás idegenkedni. (Emlékszünk Nagy-Britanniában a pár évvel ezelőtti botrányra, amikor kiderült, hogy lóval dúsítottak a mélyfagyasztott húsos pizzát.) A sztyeppei népek, akik valóban komoly érzelmi kapcsolatban vannak a lóval, ennek ellenére elsődleges húsforrásnak tartják.
Félvad ménes a sztyeppén – ősz végén a tulajdonosok egyet-egyet kilőnek a sajátjaik közül, az lesz a hús télire
Azért gondoljunk bele, mégis mi a lóért tartanának hatalmas méneseket? Nekik is egy seggük van, amivel csak különleges esetben lehet több lovat megülni. A lóhúst a kazahok egyébként valóban nagy becsben tartják. Állítják, sokkal több benne az energia, mint bármely más húsban, és sokkal gyorsabban szívódik fel, így, aki lóhúst eszik, azt azonnal megérzi. Mondják, egy lókebab felér egy Red Bullal. Kicsit tudományosabban dicsérik az alacsony koleszterinszintjét, és magas ásványi-anyag tartalmát. Ízre egyébként kimondottan finom, kicsit a marhához hasonló. A legendás nyereg alatt puhítás helyett pácolják, mert a ló igen izmos állat, és tud rágós is lenni. A fent látható kazah kebab – az étteremben legalább is ez az általános neve – pedig a páctól és a fűszerektől igen ízessé és puhává válik. A lovat persze más módon is felhasználják. Teszik például rizseshúsba – piláf-plov-palav a különböző helyi nyelveken – vagy darálva tésztába töltik. Mind egyformán kiváló lehet.
Piláf lóhússal
A másik alaphústól a birkától való magyaros idegenkedést leginkább a „büdös” szóban lehet összegezni. És elsősorban nem is a húsra, hanem a faggyúra érzékenyek sokan. Nos, őket most lelombozzuk. A kazahok gyakorlatilag soha nem faggyazzák le a birkahúst. Legyen az zöldséglevesben, vagy piláfban, a jó nagy zsírdarabok ott fityegnek a húson. A siskebabokon (más néven saslik) viszont mindez csodásan átsül, ropogós lesz és egyszerre zaftos. Sem büdös nem lesz a hús, sem rosszízű, csak kicsit zsírosabb. Darátlan pedig alapeleme a grúz hinkalihoz kísértetiesen hasonló mantinak, meg a kemencében (helyi nevén tandir – végül is India sincs messze) sült szamszának. A főtt verziót amúgy ecettel szokták megönteni – nekünk nagyon ízlett.
Manti
De a csúcsbotránykő talán a hideg birkafaggyú, amit csemegeként fogyasztanak. Külön meg lettünk tisztelve, hiszen annak a báránynak a zsírját kaptuk vacsorára, amelyet a házigazda az áldozati ünnepen vágott le. Az ecetes ubival fogyasztott faggyú, mondjuk, inkább semleges volt, mint kimondottan jó, de semmiképp nem undorító. (Az a nép amelyik a szalonnát is szalonnával eszi, igazán nem tudom, mit undorkodik a hideg állati zsíron…)
Íme a faggyú
Lehet néha marhát is találni – a sertés azonban gyakorlatilag ismeretlen. A kazahok muszlimok, és ha nem is különösebben vallásosak, a disznóevésre nem szoktak rá.
Cégére szerint halal étterem – bár a halal-specialisták szerint itt nem igazán szigorúan ragaszkodnak a vallási előírásokhoz, disznó azért nincs
Az ételek, mint láttuk, alapvetően a sztyeppei nomád hagyományokat keverik az iráni hatásokon alapuló közép-ázsiai konyhával. A leveseknél már sokkal erősebb az orosz hatás. Nem csak az éttermekben, a magánházaknál is általános a borscs, a scsi, a szoljanka. Van azért kazah leves is: a besbarmak. A legkazahabb ételnek mondják.
Besbarmak
Kb. fradileves, mert mindent, ami marad a házban, beletesznek. Van benne hús – ló, birka – tészta és némi hagyma. Mi házi verzióban ettük, és jó volt, ha nem is akkora durranás, mint amekkorának a kazahok mondták. A jó ebédhez jó ital is jár. És ha kazahok, akkor első sorban a kumiszra gondolunk. A különféle szinten fermentált lótejet valóban úton-útfélen lehet kapni.
Lótejnek is kell a cégér …
Az alkoholos és alkoholmentes közt nem sok a különbség. Az alkoholos kissé csípősebb. De mi tagadás, ez volt az az ital, amivel nagyon azért nem bírtunk megbarátkozni.
Pedig igazán kedvesen kínálják
Sokkal finomabbnak bizonyult – bár ezt Asztanában kevésbé lehet kapni – a tevetej. Ennek is van némi csípős mellékíze, de az inkább kellemes. Az itthon kaukázusi kefír néven árult tejtermékre hajaz. (Az a röhej, hogy azt meg a Kaukázusban nem árulják. No, mindegy.)
Tevetej-árus néni
Tea is mindenhez jár – a kazahok az egy főre eső teafogyasztásban a másodikak a világon. Amúgy viszont nyugodtan mondhatjuk, hogy italkultúrában nagyon komoly orosz hatás érte őket. Kvászt, kompótlét – a Pepsi előtti orosz üdítőital-kultúra két alapelemét – gyakorlatilag mindenütt lehet kapni.
Kazah lepény – orosz kvásszal
Meg persze kólát is. (A zéró változat némi utánajárást igényel, de megoldható. ) Az alkoholos italok tekintetében viszont nagy a törés az ország eloroszosodott északi, és hagyományosan muszlim déli része közt. Északon még mindig aránylag könnyű vodkát is kapni. Délen állították – és ezt magunk is tapasztaltuk – hogy a sör még jelentős mennyiségben fogy a fiatalok közt is, de töményet már csak azok isznak, akik még a szovjet időkben nőttek fel. A fiatalok közt már – legalább is ilyen szinten – hódít az iszlám és az egészségtudatosság.
Az oroszos kocsmakultúra helyett visszatérőben van a hagyományos vizipipa (eredetileg sör se volt a helyen, de tulaj kiugrott a szomszéd boltba érte).
A hagyományos édességek között meg ott van a híres turkesztáni dinnye (a nagyszüleimmel mindig azt kellett keresni itthon is a kis piacon), meg a számtalan fajta – elképesztően ízletes, aszalt gyümölcs.
Aszalt dinnye (a zöld hátul), őszibarack, cseresznye…
A gomba módra szaporodó plázákban persze már McDonalds van, és terjednek az orosz gyorsétteremláncok is.
A név „Izbuska” (kb faházikó) és a dizájn meglehetősen oroszos
A menü viszont igazi kazah multikulti: kumisz, kvász, sós uborka, lóhús, bárányleves, túrós palacsinta …
És mindezt mennyiért, teszik fel a kérdést jogosan. Nos, Kazahsztán – amióta az olajár csökkenése miatt leértékelték a tengét – kimondottan olcsó ország. Még a trendi fővárosban is 2000 forint körül meg lehet vacsorázni közepesen elegáns helyen (nagyon elegáns helyen persze több), délen pedig egy ezresből már degeszre ehetjük magunkat lóval, báránnyal, kumisszal. Ha hozzá vesszük, hogy egy mindennel felszerelt szállodai szoba sem került többe napi hatezer forintnál, a városon belüli tömegközlekedés pedig fillérekbe kerül (Asztanában kb. 75 ft a vonaljegy), 15 ezerből meg átrepülhetjük az egész országot, akkor Kazahsztán kimondottan hívogatónak tűnik. A következő posztból meg megtudhatják, hogy ha már egyszer jól belaktunk, akkor mit érdemes csinálni Asztana környékén.
