1956. októberében kilenc éves voltam. Azon a 23-án délutános voltam az iskolában. Nagyon nem szerettem ezt a váltott műszakos beosztást, mert mire úgy öt óra körül vége lett a tanításnak, már sötét este volt. Akkoriban az Andrássy úton – bocsánat: a Sztálin úton – csak nagyon halványan világítottak a lámpák, és hogy ne féljek a sötétben hazafelé mindig fürgén szedtem a lábam. Általában egyedül mentem haza az iskolából, de azon a délutánom anya és apa is értem jött. Nem is értettem a dolgot.
Ahol 1956 őszén laktunk, az korábban volt már Oktogon, aztán Mussolini tér, Hitler tér, akkoriban November 7 térnek hívták, most megint Oktogon. Talán huszonöt család élt velünk a 3-as szám alatt, az úgynevezett IBUSZ-házban. Amikor azon a 23-i estén hazavittek az iskolából, nem gondoltam, hogy jó pár hétig nem is nagyon fogok kimozdulni onnan. Azt sem gondoltam, hogy néhány nappal később néhány bútorral, matraccal, leköltözünk a légópincébe, és mi is, ahogyan szinte minden család a házból, berendezkedünk a maga fáskamrában.
Anyám még évekkel később is sokszor emlegette a „pinceheteket”, mert a háború alatt ő egyszer már megélte itt ugyanezt. 1945-ben azt gondolta, soha többé nem kell abba a dohos, fáskamrákkal szabdalt pincébe költöznie, de az élet megtanította neki is, hogy a történelem nem ismer olyat, hogy „soha”. De nem is az volt a legnagyobb bánata, hogy a fáskamrába kellett berendezkednie, hanem az, hogy a téren megint tankok dübörögtek, géppuskák kerepeltek, a körúton a holtestek hevertek.
Amikor másnap délben kezdtem összeszedni az iskolai füzeteimet, apa azt mondta, ma nem kell iskolába menni, mert váratlanul szünet lett. Arra nem emlékszem, de talán azt is hozzátette, szénszünet van, és ebben nem volt semmi különös, akkoriban szinte minden évben elrendelték ezt néhány napra.
Az már furább volt, hogy a szüleim időnként elvonultak a másik szobába, halkan beszélgettek, nagyon vigyáztak, hogy ne előttem tárgyalják ki a városban történő eseményeket. Szokatlan volt a nagy jövés-menés is a házban, a szomszédok be-becsengettek, valamit sustorogtam a felnőttek az előszobában, aztán mentek tovább.
Mielőtt leköltöztünk a pincébe, néhány napig apa mást sem csinált, mint egy zsákban hordta fel a fát a pincéből, gondosan bepakolta a kamrába, a kisszobába, közben a lakás lassan olyan lett, mint a fáspince, a pince meg akár a kamra. Abban is hasonlítottak, hogy a mama befőttjeinek egy része, a kamrai polcokra gyűjtött konzervek, meg a nagy zsíros bödön, aminek mélyén mindig lapult némi előre elkészített libasült, lassan-lassan leköltözött a pincébe. Nem értettem ezt a felfordulást, de apa megmagyarázta: kell a hely a kamrában.
Már november eleje volt, amikor egyik reggel furcsa, zörgő, dübörgő hangra ébredtem. Csendes udvari lakásunk volt, oda még a körúti villamos csilingelése is csak nyáron hallatszott be, de ilyet még soha nem hallottam. Anya arcát, a pillantását, ahogyan összenézett apával soha nem fogom elfelejteni. „Te is hallod? –kérdezte apát. – Az, amire én gondolok?” „Az, felelte, apa. Tankok.”
Azon a napon a téren már minden üzlet zárva maradt. Nem nyitott ki a Hunyadi téri piac sem, a kofák is otthon maradtak. Anya becsöngetett a szomszédba, Sitkéry néni, a neves orvos professzor felesége, ugyanolyan tanácstalan arccal nyitott ajtót, aztán mindketten átmenetek Máthéékhoz, hogy talán az ezredesi rangban szolgáló katonaorvos fogásztól sikerül megtudni valamit arról, ami a városban történik.
De mire visszajöttek, a helyzet megváltozott, a Lenin körúton minden irányból lövések dördültek. A szemben lévő Abbázia étterem feletti lakásba egy géppuskafészek telepedett. Már szinte szünet nélkül szóltak a fegyverek. Másnap reggel a Hősök tere felől lánctalpak csörgése ébresztett. Gyorsan átszaladtam Máthéékhoz, hogy az ő ablakukból lássam a tankot a ház előtt. Csikorogva fékezett, egy orosz tank volt, de szinte azonnal géppuska tűz fogadta. Kicsit előre lódult a monstrum, aztán visszatolatott. A géppuska kerepelése elhallgatott. Vihar előtti csend lett. Váratlanul eldördült egy ágyúlövés. Aztán még egy. És a harmadik. Máthé néni felkapott és hazaszaladt velem. „Szemben ég az Abbázia!” – mondta anyámnak és a kezébe nyomott. A házban mindenki fejvesztve rohant a pincébe.
Mi gyerekek – Lakatos Gyuri, Vargha Zoli, Kutas Mari, Máthé Jancsi, meg a két kicsit különc nővére, Ági és Éva, jól elvoltunk a pincében. Szinte napokig nem láttak minket a felnőttek, ennél emlékezetesebb bújócskára nem is emlékszem. Csak akkor kerültünk elő, amikor megéheztünk.
A pince-élet negyedik, ötödik napján már egyre gyakrabban voltunk éhesek, mert szinte minden család felélte a tartalékait, amit magával hozott. Az utcára veszélyes volt kimerészkedni, bár apám kétnaponta elindult kenyéréért, és általában nem is jött soha haza üres kézzel. Máig nem értem, hogyan csinálta. Dr. Máthénak is hozott, mert az ezredes nem mert lejönni még a pincébe sem, noha „csak” katona orvos volt, bezárkózott a lakásukba, és nem nyitott ajtót senkinek, apámon kívül.
November közepén aztán tényleg nem volt mit enni. Akkor már apa sem tudott kenyeret szerezni. Szerencsére az első emeleten lakott egy szakács, a nevére már nem emlékszem, a Gundelben ő volt a séf. A házban volt a híres Kékes étterem, ott, ahol, most az OTP fiók van. Amikor elkezdődött a lövöldözés, bezárt az étterem is. A szakácsunknak eszébe jutott, hogy minden konyha mellett kell lennie egy raktárnak, ha mást nem is, száraztésztát, babot, lisztet, tojást, meg ilyesmit biztosan tartanak benne.
Igaza volt. Előbb a tészták kerültek terítékre, aztán a konzervek, naponta egyszer minden családnak jutott fejenként egy-egy tál meleg étel. Volt egy nagy hűtőszekrény is, ami akkoriban még nem árammal, hanem táblás jéggel működött, de a jegesnek persze esze ágában sem volt ezekben a napokban erre jönni. A séf a hűtőben talált mindenféle füstölt és nyers húst, kolbászt, csupa olyan finomságot, amit ezekben a napokban aranyért sem lehetett volna beszerezni. Igaz, ezek már kicsit „sajátos” állagúak voltak, békeidőben talán rá sem nézett volna az ember orrfacsarodás nélkül.
Ott, akkor, éhesen, mindez senkit nem zavart. Összefutott a nyál mindenki szájában, amikor megláttuk a csülköket, oldalasokat. A raktárban volt bab is, a húsok is némi ecetes „kezelés” után fogyasztható állapotba kerültek. Az asszonyok a lisztből csipetkét gyúrtak…
Kint még dörögtek a fegyverek, de ez akkor, minket, gyerekeket, már nem érdekelt. Emlékszem, életem legfinomabb bablevesét akkor, 1956. novemberében, ott, a fáspincében ettem. Boldogok voltunk, mert volt mit ennünk.
