„Ha valakinek kétségei lennének afelől, hogy a progresszív liberálisok és a kommunisták ugyanazok, csak kérdezzenek bennünket, magyarokat, mi mindkettővel harcoltunk már, és ők igenis ugyanazok.” Orbán Viktor ismételte el ezt a gyakran elmondott véleményét Dallasban, az amerikai szélsőjobb konferenciáján tartott előadásában.
A székesfehérvári gimnázium egykori KISZ-titkára, a Liberális Internacionálé egykori alelnöke Pontosan tudja, hogy ez nem igaz, ha csak egyfajta értelemben nem, de erről később.
Hogy miért és miképpen volt Orbán a gimnáziumban KISZ-vezető, annak tényleg nincs már jelentősége. Amikor megismertem, úgy tűnt, hogy meggyőződésből liberális. Ahogy az SZDSZ közgazdászaival amiatt voltak elégedetlenek a fideszesek, hogy nem voltunk eléggé liberálisok, ahogy az 1990-es kampányban azzal különböztette meg magát tőlünk, hogy nem állunk következetesen szemben a budapesti világkiállítás ötletével (azután később a világkiállítás lemondása miatt támadta az MSZP–SZDSZ kormányt), ahogy azzal a jelszóval rendezte meg 1994 februárjában, a választási kampány részeként a Liberális Internacionálé kongresszusát Budapesten, hogy „Miénk a sor”, azt mutatta: ahogy 1989-90-ben liberálisnak lenni kommunistaellenességet jelentett a számára, 1992-93-ban liberálisnak lenni az MDF nacionalizmusával és konzervativizmusával való szembenállást jelentette.
Kommunista az, aki elutasítja a piacgazdaságot, a kapitalizmust, mint kizsákmányoló berendezkedést, és azt hiszi, hogy a társadalmi tulajdon talaján a kizsákmányolás felszámolható, elérhető az emberek egyenlősége és szabadsága.
Ennek eléréséhez megengedhetőnek tartja az állam diktatórikus működését, az egypártrendszert. Liberális az, aki híve a magántulajdonon alapuló piacgazdaságnak, a versenynek, a politikai szabadságjogoknak, a többpártrendszernek, a parlamenti váltógazdaságnak. Tudom, hiszen kommunista világnézetre nevelt a család és az iskola, el is fogadtam, az egyetemen meggyőződésből kértem felvételemet a pártba. Az egyetemi évek alatt nagyjából már reformkommunista lettem, majd az ezt követő években eljutottam a liberalizmusig. Tanulmányaim és kutatásaim vezettek el ehhez a fordulathoz. Ahhoz, hogy az örökölt kommunista világnézettől eljussak a liberalizmusig, világnézeti fordulatot kellett tennem: amit korábban helyesnek gondoltam, azt el kellett utasítanom, és el kellett fogadnom azt, amit korábban helytelennek, károsnak, veszedelmesnek hittem. Azt az állítást tehát, hogy a kommunisták és a progresszív liberálisok ugyanazok, hamisnak kell tartanom.
De akkor miért mondogatja ezt Orbán?
Azokhoz szól, akik ismerik a demokráciát, abban élnek vagy egy ideig abban éltek, és ahhoz vannak szokva, hogy a demokráciákban különböző politikai programokat képviselő, de egyaránt a demokratikus kereteken belül mozgó pártok, koalíciók versengenek a hatalomért. Ilyenek a konzervatívok, a szociáldemokraták, a kereszténydemokraták, a liberálisok, a zöldek. Az Egyesült Államokban a demokraták és a republikánusok. Orbán azonban hazai és külföldi, adott estben amerikai híveinek azt üzeni ezzel az azonosítással (mármint, hogy kommunisták és liberálisok ugyanazok), hogy a liberálisok ugyanúgy alapjaiban veszélyeztetik a nemzetet és annak szabadságát, mint a demokratikus rendszer megdöntését hirdető és végrehajtó kommunisták. Tudjuk, ha máshonnan nem, hát a Facebook-kommentekből, hogy törekvése Magyarországon eredményes, hívei valóban úgy gondolkoznak a Fidesz politikai vetélytársairól, ahogy ő diktálja nekik. Hasonló sikerről beszélhetünk Donald Trump esetében, ő is elhitetett híveivel, köztük a Capitolium elleni ostrom részvevőivel valami hasonlót.
Mi mégis az igazságelem Orbán állításában, amikor a kommunistákkal azonosítja a progresszív liberálisokat? Egy dolog: a kommunisták is szemben állnak a fasizmussal, és a liberálisok is. (Mellesleg természetesen a kereszténydemokraták és a zöldek is, de hát Orbán az Európai Parlament valamennyi, a Fidesszel szemben kritikus frakcióját „baloldalinak” szokta nevezni.) Ahogy egyre több Orbán retorikájában a fasisztákra emlékeztető elem, és egyre több elemében emlékeztet Orbán rendszere a fasiszta rendszerekre, annál inkább tekinti egyaránt ellenfelének és azonosítja egymással Orbán a kommunistákat és a liberálisokat. Így tudja az egységesen baloldalinak minősített hazai ellenzékkel a hatalmi monopólium megtartásáért vívott harcát az egykor a kommunista állampárttal szemben a hatalom megszerzéséért vívott harc egyenes folytatásaként beállítani. És ugyanígy lesz a nemzetközi szinten az Európai Parlament demokratikus többségével, világméretekben az ENSZ tagországainak többségével szemben az autokráciákkal szövetségben vívott harc is az egykori antikommunista szabadságharc folytatása.
Valójában a helyzet fordított: Orbán mai harcai a demokratikus nyugati világgal szemben, a keleti autokráciákkal szövetségben szöges ellentétben állnak azzal, amit harminchárom évvel ezelőtt képviselt, de akár még tizenhárom évvel ezelőtt is mondott.
És a belpolitikában is fordított a helyzet: mai hatalomgyakorlása, az önkényuralmi rendszer kiépítése és az ahhoz való ragaszkodás szöges ellentétben áll azzal, ahogy három évtizeddel ezelőtt a demokratikus jogállam építésének
