Törött ikon – Miképp lett pária a Nyugat kedvencéből

0
1324

„Ázsia Mandelája”, a „Kelet Clintonnéja” és „Mianmar békehozója” – ilyen és ehhez hasonló nevekkel illették korábban az ország miniszterelnök-asszonyát, a Nobel-békedíjas Aung Szan Szu Csít. Most azonban a dél-ázsiai országban zajló, etnikai tisztogatásnak minősített katonai akciók tükrében úgy tűnik, hogy a korábban Nyugaton piedesztálra emelt politikusnő eszményképe a porba hullott. 

Állandó célkeresztben 

Mianmarban, vagyis a régi, és egyes országokban gyakran használt országnevén Burmában, már lassan több mint három hete tart a helyi muszlim közösség ellen indított durva támadássorozat. A bengáli népcsoportba tartozó, a dél-ázsiai ország nyugati részén fekvő Rakhine tartományban tömörülő és az ország az mindössze 5-6 százalékot kitevő rohingyákat a kormány nem tartja önálló kisebbségnek, ezért nem is hajlandó őket megvédelmezni az atrocitások ellen.

Sőt, a rohingyáknak most nemcsak a szélsőséges buddhista szerzetesek által feltüzelt burmai lincselőkkel kell szembenézniük, hanem a mianmari hadsereg szervezett fellépésével. Épp azért az sajnos

korántsem számít újdonságnak, hogy a népcsoport ellen pogromokat hajtanak végre

(ilyen történt 2012-ben és 2013-ban is), de ilyen intenzitású és kiterjedt üldöztetésre korábban még nem volt példa.

A mostani üldöztetést egy rendőrörs elleni támadás váltotta ki, amelyben 12-en vesztették életüket. Az incidensért a hadsereg a rohingyai szélsőségeseket tették felelőssé és a kezdeti büntetőakciókból már-már népirtás határát súroló hadműveletek lettek.

Az ENSZ szerint augusztus 25-e óta erőszak áldozatainak száma 3000 főt is meghaladhatja,

több mint 10 000 házat gyújtottak fel és közel 320 000 rohingya menekült át a szomszédos Bangladesbe.

Rohingya menekülttábor. Az ENSZ szerint közel 100 millió dollár nagyságú élelmiszer és gyógyszersegélyre lenne szükség. A kép forrása: flickr.

Azonban nemcsak az etnikai tisztogatás mértéke az, amely miatt a mianmari események a figyelem középpontjába kerültek. Ugyanis nagyon sok beszámoló, elemzés és véleménycikk rámutatott arra, hogy a korábbi nyugati ideál, még ha csak közvetve is, de felelős a mostani atrocitásokért.  Aung Szan Szú Csíról, Mianmar kormányfőjéről van szó.

Mianmari demokráciaépítés: illúzió vagy valóság? 

Először viszont szükséges röviden kitérni az ország történelmére, amely magyarázattal szolgál arra nézve, hogy Szú Csí miért számított az ázsiai országok mintapéldaképének, amelyet illett volna minden Nyugat-barát államfőnek illet volna követnie.

Burmában 1962-ben Ne Win tábornok hatalomátvételével kezdődött meg a diktatúra időszaka, amely során egyfajta helyi szocializmust próbáltak megvalósítani. Ugyan a kelet-közép-európai országokhoz hasonlóan itt is összeomlott a szocialista rendszer 1989-ben, de

a katonai junta megmaradt.

Az ország nevét Burmáról Mianmari Unióra módosították (egyes országokban, mint például Nagy-Britanniában, hivatalosan a mai napig Burmának hívják az államot). Az ország ez idő alatt teljesen elszegényedett, az ellenzéket üldözték, a lakosságot pedig elszigetelték a világ nagy részétől.

Ezek az állapotok egészen a 2007-es „sáfrányos forradalomig” maradtak fenn, ami bár nem vetett véget a katonai diktatúrának, de rámutatott arra, hogy a hatalmuk ilyen formában nem tartható fenn sokáig. Ezért 2010-ben választásokat írtak ki, amit ugyan a hadsereg pártja, az USPD (Szövetségi Szolidaritás és Fejlődés Pártja) nyert meg –  csalással – de az országot irányító Thein Szeinnek reformokat kellett bevezetnie, nehogy polgárháborúba sodródjon az állam.

Reménnyel töltve: A 2007-es sáfrányos forradalom tüntetői. A kép forrása: wikimedia

Az első reformintézkedések egyike volt, amikor körülbelül 7000 politikai fogolyt engedtek szabadon, aki között Aung Szan Szú Csí is ott volt. Egyike volt a katonai rezsim legnagyobb ellenzőinek és bírálóinak. A Nemzeti Liga a Demokráciáért (NLD) vezetőjeként már egy választási győzelmet is aratott 1990-ben, de akkor a katonai vezetés nem volt hajlandó átadni a hatalmat. Ő azonban korántsem nyugodott bele a helyzetbe: folyamatosan publikált, beszédeket tartott, az erőszakmentességre és a demokrácia bevezetésére szólított fel.

Demokrácia védőszentje

Hírneve átlépte a dél-ázsiai ország határát is: politikai tevékenységéért és eszméiért

1991-ben Nobel-békedíjjal tüntették ki.

A külföldi anyagi támogatásokból nemcsak a pártját erősítette, hanem a segélyszervezeteket hozott létre a hátrányos helyzetű vagy éppen a politikai véleményük miatt üldözött mianmariak számára. A katonai junta idővel túl nagy veszélyt látott a hatalmára nézve: 1996-ban egy ellene intézet sikertelen merénylet után 15 évnyi házi őrizetre ítélték.

Szú Csí az amerikai feminista mozgalom legfontosabb lapjának számító Ms. borítólapján. A kép forrása: wikimedia.

Ez azonban semmit nem vont Szú Csí megítéléséről, sőt, pont ellenkezőleg: jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy a Nyugat egyfajta példaképpé tegye, Ázsia nagy emberjogi harcosává avassa a politikust.

Számtalan nemzetközi díjjal és elismerő oklevéllel tüntették ki.

Az Európai Parlament a Nobel-békedíjjal egy évben Szaharov-díjjal ismerte el a tevékenységét (de személyesen 2013-ig nem vehette át); Bill Clinton a Szabadság Elnöki Medálja kitüntetést és tíz évvel később a Kongresszus aranymedált adományozott neki; több egyetemen díszdoktori címet kapott, ahogyan egy ösztöndíjat is elneveztek róla.

Ennél sokkal érdekesebb, hogy

a nyugati popkultúrában jóval nagyobb kultusz kezdett kialakulni Szú Csí körül, mint a politikai körökben. 

Az U2 ír zenekar frontembere egy dalt is írt a mianamari politikusnőnek (Walk on) címmel. Sőt, 2009-es turnéjuk során Szú Csí arcképét kivetítve és maguk elé tartva léptek fel. 2011-ben Luc Besson francia rendező pedig egy filmet készített Szú Csí életéről és harcáról (ami viszont nem lett nagy siker, még Oscarra vagy bármilyen más díjra sem jelölték), de sorozatokban vagy bollywoodi filmekben szintén felbukkant a karaktere. A Mirca Art művészei – köztük magyarok is – egy könyvet hoztak létre Szú Csí számára adózva „az emberi szabadságjogokért való küzdelemért”.

Éppen ezért, amikor 2010 után Mianmar lassan, de biztosan elindult a demokratizálódás útján, az Egyesült Államok minden segítséget megadott a korábban amerikai embergókkal sújtott országnak. Ugyanis Barack Obama igyekezett kihasználni a Szú Csí körül kialakult kultuszt a saját külpolitikájának igazolására: ő volt a legfontosabb szimbóluma az új amerikai „nem katonai alapú demokráciaexport legnagyobb sikerének” és a Demokrata Párt ideológiai irányelveinek megtestesítőjének. Épp ezért nemcsak az előző amerikai elnök járt többször dél-ázsiai országban (először 2012-ben, majd legutoljára 2016-ban), hanem az Obama-adminisztráció összes jelentősebb államtitkára és fő eszmei képviselője is egymás pózolt vele. Például Hillary Clinton, aki többször azt nyilatkozta Szú Csíről, hogy a környezetében lévő embereken kívül ő volt rá a legnagyobb inspiráló hatással…

„Teréz anya és Margaret Thatcher között”

Amikor még egy hullámhosszon pendültek: Obama és Hillary Szú Csí házában. A kép forrása: wikimedia.

Csakhogy, amikor 2015-ben az NLD megnyerte a választásokat, kezdett megkopni a politikusnő korábbi fénye. Mindenki arra számított, hogy Aung Szan Szú Csí folytatja a demokratizálódást, ehelyett azonban

a sovinizmus és egyfajta szélsőséges „buddhista nacionalizmus” kezdett el terjedni

a politikai vezetés hallgatólagos beleegyezése mellett. A hadsereg felett pedig továbbra sem sikerült kiterjesztenie a teljes kontrollt, hiszen nem egy kormányzati döntést megvétózhatnak, vagy a vezetés beleegyezése nélkül indítottak katonai akciókat.

Már igazából 2010 és 2015 között zajlott rohingyák elleni pogromok során felmerült a neve és szerepe. Csakhogy ekkoriban még a Nyugaton azzal érveltek, hogy Szú Csínek nem sikerült megerősítenie a hatalmát,  továbbra is a régi elit irányítja az államot. Ugyanúgy gyakran lehetett azt hallani, hogy hát nem volt neki ajánlatos felszólalnia a rohingyák védelmében, mert azzal csak indokot szolgáltatott volna az ellenségeinek arra, hogy lejárassák, a szavazói ellen fordítsák és végül megbuktassák őt. Ekkoriban már kezdődött árnyalódni róla a kép: az egyik interjújában megjegyezte, hogy ő

„egyáltalán nem vagyok olyan, mint Teréz anya, de olyan sem, mint Margaret Thatcher. Csak egy politikus vagyok.”

Azonban ez már nem magyarázat Szú Csí 2017-es viselkedésére. 2016-ban ugyanis nemcsak miniszterelnökké nevezték ki, hanem ő lett Mianmar külügy- és iskolaügyi minisztere is, szóval elég nagy hatalom összpontosult a kezében. Ezért először a hallgatást választotta, majd amikor nagy nemzetközi nyomás nehezedett rá, akkor megszólalt, de nem úgy, ahogyan azt Nyugaton elvárták volna egy Nobel-békedíjjal rendelkező és demokrácia hősének nyilvánított politikusról.

„Egy kicsit ésszerűtlen azt várni, hogy 18 hónap alatt megoldjuk a kérdést. A helyzet Rakhinében évtizedek óta ilyen. A gyarmati kor előtti időkben kezdődött”

– mentegetőzött az egyik interjújában.

Hivatalos nyilatkozataiban és interjúiban továbbra is kerülte a rohingya megnevezést, muszlimok által elkövetett atrocitásokról beszélt, és minden mianmari kormány által elkövetett etnikai tisztogatásról szóló hírrel kapcsolatban megjegyezte, hogy azok szándékos dezinformációk, amelyekkel alá akarják ásni a hatalmát. A mianmari miniszterelnök-külügyminiszter a felszólalásaiban megvédte a kormányzati lépéseket, nem volt hajlandó elmenni az ENSZ-közgyűlésre, és a nemzetközi szervezetek és emberjogi csoportokat nevezte meg felbujtóknak. Nem maradhatott el a kötelező sorosozás sem, igaz, ezúttal az orosz média részéről hangzott el. (Ettől függetlenül a Soros alapítványok valóban pénzelték az ún. Burma Projektet, amelynek Aung Szan Szú volt a legnagyobb haszonélvezője. Erről a projekt irányítója számolt be a Magyar Narancsnak adott 1996-os interjújában).

Ezek miatt

a Szú Csí körül kialakult kultusz egy csapásra szertefoszlott.

A korábbi szövetségesei és támogatói hirtelen ellene fordultak. A nyugati média, amely pár éve ajnározta, most már azt követeli, hogy vonják meg a mianmari miniszterelnök-asszonytól a Nobel-békedíjat. A szintén Nobel-békedíjjal rendelkező személyek, mint például a pakisztáni Malala Júszafzai  vagy a a dél-afrikai Desmond Tutu, követelték, hogy Szú Csí tegyen valamit az üldözések érdekében, különben nem méltó a kitüntetésre. A dalai láma szintén figyelmeztette Mianmar vezetőjét, hogy

„emlékezzenek Buddhára, mert ő – látva szenvedéseiket – segített volna a rohingyákon”.

Novemberben pedig Ferenc pápa Mianmarba látogat és minden jel szerint felszólal majd a rohingyák védelmében. Törökországtól egészen Indonéziáig pedig folyamatosan tüntetnek a mianmari helyzet miatt, ami jó alapot szolgáltat egyes muszlim politikusnak, mint például Recep Tayyip Erdoğan török elnöknek, hogy a Nyugatot okolják a tétlenségéért és a saját megerősödésükre fordítsák az etnikai tisztogatásokat.

Aung Szan Szu Csí 2013-ban beszédet tartott az Európai Parlamentben. Ekkor kapta meg Martin Schulztól a Szaharov-díjat kép forrása: wikimedia

A nyugati politikai elit szintén kezd ráébredni arra, hogy ideje változtatniuk a korábbi hozzáállásukon. Szeptember 14-én EP-képviselők csütörtöki strasbourgi plenáris ülésén elítélték és Szú Csít tették felelőssé az etnikai tisztogatásért és a Szaharov-díj visszavonhatóságról vitáztak. Szú Csí legfontosabb külföldi szövetségesei, mint Nagy-Britannia vagy Egyesült Államok is felszólította a miniszterelnök-asszonyt, hogy tegyen valamit, ne engedje visszatérni a tábornokokat az ország élére, különben annak súlyos következményei lesznek az országra nézve, többek között visszatérhet az Obama-adminisztráció által 2016-ban eltörölt embargó. Antonio Guterres ENSZ-főtitkár is arról beszélt, hogy a rohingyák elleni támadások elfogadhatatlanok, a népcsoport katasztrofális helyzetbe került és az ENSZ Biztonsági Tanácsa is sürgős lépéseket követelt az erőszak megfékezéséért.

Mivel

a nemzetközi nyomás ellenére korántsem enyhültek a rohingyákkal szembeni atrocitások és a represszió,

ezért már elhangzanak olyan vélemények, hogy Mianmarban zajló események az „újabb srebrenicai mészárlást, ruandai népirtást, vagy egyenesen 21. századi holokausztot jelentik. Ezt pedig a Nyugatnak nem szabadna tűrnie, hanem be kellene avatkoznia, akár katonai erővel is. Csakhogy vajon erre képes lesz egy olyan államfő esetében, akit nemcsak segített hatalomra juttatni, hanem egyfajta követendő mintaként állított be minden demokratizálódni vágyó ország számára?

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .