Most akkor Zelenszkij ukránjai a putyini terminológia szerint vajon nácik lennének, ezzel a nácitlanítás humanitárius szempontoktól vezérelt különleges hadműveletére kényszerítve a heroikus küzdelemben felszabadító orosz hadsereget, avagy az orbáni terminológia szerint az ukránok – legalábbis Orbán mai rádiós nyilatkozatától kezdve – szabadságharcosok, akik a magyarok által jól ismert, keletről jövő brutalitással szállnak szembe, mint egykor a mi Zelenszkijünk, az 1956 után kivégzett Nagy Imre?
És miután a “mi” logikánk szerint a szabadságharc és a béketárgyalás – amint arra Orbán rámutatott – “az nagyjából egy helyen van”, már lelki szemeimmel látom, amint Rákay Philip újraforgatja “minden idők legnagyobb magyar fimjét”, megjelenítve a béketárgyaláson delegációjuk élén felvonuló Kossuth Lajost, I. Ferenc Józsefet és I. Miklóst, és lám, Józef Bem altábornagy szárnysegédjeként ott tüsténkedik Petőfi is, aki aztán a békatárgyalás szünetében, a kastély parkjában kart karba öltve sétálgató, diskuráló Haynaunak, Dembińskinek, Paszkevicsnek, Windisch-Grätznek, Bemnek, Jelačićnak, Görgeinek és Rüdigernek hirtelen felindulásból elszavalja egy költeményét, amelyből a legnagyobb tetszést az alábbi két sor váltotta ki: “Sehonnai bitang ember, / Ki most, ha kell, béketárgyalni nem mer.” Persze Petőfiről amúgy is közismert volt már ekkoriban, hogy egy gondolat bántotta, mégpedig az, nehogy a harc mezején essen el, ezért is kérte folyton-folyvást az Istent, hogy ne ily halált adjon neki, hanem “Ott essem el én, / A béketárgyalás mezején”.
Szóval a cselédsajtó, a cselédkultúrosok meg a cselédszakértők most újratervezhetnek és újrahangolhatnak. De semmi gond, fog az menni, eddig is minden esetben sikerült utolérniük saját álláspontjukat, rögtön azután, hogy az önálló, szuverén véleményükről legelőbb a miniszterelnöki szájból értesülhettek.
Gábor György
