Ma mindenki március tizenötödikét ünnepli, óvatosan tessék közlekedni, mert minden sarkon áll egy-egy politikus és kokárdát pufogtat meg közhelyeket, mintha kínai újév volna, csak akkor a kínaiak nem kokárdáznak, hanem petárdáznak. Arról viszont nagyjából mindenki megfeledkezik, hogy ma volna a Magyar Sajtó Napja is.
Pedig így van, éspedig 1990 óta. Annak alkalmából tették mára ezt a jeles napot, hogy 1848-ban ezen a napon nyomtatták ki a magyar sajtó első szabad termékeit, a 12 pontot és a Nemzeti dalt. 1848. március 15-én hirdették ki a polgári sajtószabadságot, majd április 11-én törvénybe is foglalták, mely fordulatot jelentett a korábbi szigorú cenzúra időszakához képest. Most meg forgatjuk szépen visszafelé az Idő kerekét, térünk vissza a cenzúrához a sajtó szabadsága helyett, mely pedig a Tizenkét Pont közül a legelső volt ám, annyira fontos.
Nem üres vádaskodás ez. Bizonyítani tudom.
Történt ugyanis, hogy a MUOSZ nem feledkezett meg a Magyar Sajtó (és sajtószabadság) Napjáról, így aztán közleményt szeretett volna kiadni az MTI erre a célra rendszeresített Sajtószolgálatán keresztül, a következő szöveggel:
„Március 15.-e a magyar sajtószabadság napja. A Magyar Újságírók Országos Szövetsége (MÚOSZ) ezen a napon hivatalos levélben csatlakozik ahhoz a panaszbeadványhoz, amelyet az Európai Bizottsághoz nyújtottak be a kormánypárti média kormányzati reklámok útján történő tiltott állami támogatása miatt.
A magyar sajtó Európában példátlan működési anomáliáját szóvá tevő beadványt a Klubrádió állította össze a Mérték Médiaelemző Műhely és Jávor Benedek, a Párbeszéd EP-képviselője közreműködésével. Ez már a második panasz a Bizottság előtt az eltorzult magyar médiaviszonyok ügyében: az elsőt ugyanez a kör nyújtotta be 2016-ban a közmédia (az állami rádiók és televíziók, valamint az állami hírügynökség) minden észszerű határt túllépő, a közszolgálati feladatokkal nem indokolható, a magyar sajtópiacot súlyosan deformáló állami támogatása miatt.
A MÚOSZ azért csatlakozott a mostani panaszbeadványhoz, mert meggyőződése, hogy a magyar sajtószabadságra a legnagyobb veszélyt jelenleg a kormány szélsőségesen elfogult, kizárólag a politikai lojalitás szempontját követő és ezzel az állampolgárok pártatlan, sokszínű tájékoztatáshoz való jogát csorbító finanszírozási gyakorlata jelenti.”
Ez egy pontos és szakmai közlemény, ráadásul épp a megfelelő pillanatban.
Mit válaszolt erre az MTI?
„Tájékoztatom Önt, hogy az MTI OS-hez eljuttatott „Március 15.-e a magyar sajtószabadság napja.” kezdetű közleményük az OS Szabályzatának (http://os.mti.hu/szabalyzat) 14.2. pontjába ütközik ezért azt nem áll módunkban kiadni.
Felhívom továbbá a szíves figyelmüket arra, hogy a Szabályzat 15. pontja értelmében az MTI jogosult egyes közlemények közzétételét megtagadni, a közlemény közzétételének megtagadásáért semmilyen felelősséggel nem tartozik.”
Ha ez nem cenzúra, akkor nem tudom, mit nevezünk annak.
Szakmai szervezet szakmai közleményének letiltása, de miért is? Lássuk azt a bizonyos 14.2 pontot!
„A közlemény nem sértheti a közmédia szervezeteinek jó hírét és üzleti érdekeit, nem irányulhat a közmédia bármely szervezete vagy annak munkavállalója ellen.”
Hát, egy bíróság előtt ez az érv nem nagyon állná meg a helyét, sőt, csak ártana a helyzetnek. Ugyanis lássuk csak, mi is rontja a közmédia szervezeteinek jó hírét és üzleti érdekeit? Az, hogy állami hirdetéseket közöl? Én tudom, hogy szégyen, de maguk is ennyire restellik, tessék mondani? Meg akarják tiltani, hogy beszéljenek róla? Hátha akkor nem veszik észre az emberek? Azért ez, sajtóban, aminek a lényege a nyilvánosság, elég reménytelen kísérlet, uraim… A független sajtóban, egészen pontosan a Vasárnapi Híreknél volt még főszerkesztő is, aki felállt a székéből, mert nem volt hajlandó Karácsony ünnepén sorosozó hirdetést bent hagyni a lapban – Kertész Anna volt, tavalyelőtt decemberben, tisztelet és dicsőség a nevének! – de azt nem gondoltam volna, hogy ez maguknál is szégyen, nem dicsőség…
Egyszóval, kívánjuk a’ sajtó szabadságát, censura eltörlését.
Azért a MUOSZ sajtónap alkalmából csak kiosztotta a szakma elismeréseit – Magyar Sajtódíjat kapott idén Doros Judit, Nagy József, illetve a Szabad Pécs szerkesztősége. Földes Anna-interjúdíjat Bíró Marianna, aki jelenleg az Index munkatársa, Aranytoll díjat Balogh Mária televíziós újságíró, az MTV volt munkatársa, Emőd Pál gazdasági újságíró, Gáti Julianna, a HVG egyik alapítója, egészségügyi újságíró, M. Lengyel László külpolitikai újságíró, a Népszabadság volt és az MTI jelenlegi munkatársa, Ocskay Zoltán autós újságíró, a Veterán Autó és Motor felelős szerkesztője, Tanács István, a Népszabadság volt szegedi tudósítója, Urbán Tamás fotóriporter és Fodor István határon túli magyar újságíró, a vajdasági Magyar Szó nyugalmazott munkatársa.
Nekik ezúton is szeretnénk kifejezni kollegiális gratulációinkat.
Nekik igen, de volt pár olyan díjeső is tegnap, amihez a legjobb indulattal sem bírunk gratulálni – nem is tudunk, ugyanis a padlón fetrengünk a röhögéstől.
Bizony, a kormánymédiának is sajtónap volt, nem csak az ellenzékinek meg a függetlennek.
Így aztán olyan díjparádét láthattunk, amilyent még soha: hogy finoman fogalmazzak, kormányoldalon demokratizálódott a díjosztás, és már nem csak a legkülönbek és legtehetségesebbek kaphatnak.
Sőt, ellenkezőleg.
A közmédia nyolc elismerést nyújtott át saját dolgozóinak, mely ceremóniát a Duna Médiaszolgáltató Nonprofit Zrt. vezérigazgatója, Dobos Menyhért nyitotta meg a lehető legabszurdabb beszéddel:
„Bábeli zűrzavarban élünk, az álhírek világában, ebben a helyzetben a közmédiának példát kell mutatnia és ez óriási felelősséget jelent.”
Példát is mutat, sztahanovi műszakban termelik az álhíreket, valóságos sajtóper-dömpinget váltottak ki, és még soha ennyi pert el nem vesztettek, mint idén. De lássuk, kik érdemelték ki a díjakat?
Malya Lilla kapta a Maszák Hugó-díjat belföldi tudósításért
Novotny Zoltán a Knézy Jenő-díjat sportújságíróként
Mosonyi Szabolcs és Bagladi Erika természetfilmesek vehették át az ismeretterjesztői díjat, a Tőkéczky László-díjat, amellyel a Széchenyi-díjas történésznek, egyetemi tanárnak állítottak emléket.
Bordi András bemondó lett a helyes nyelvhasználatot elismerő Wacha Imre-díj kitüntetettje. Bordi András egyúttal a közmédia főbemondója cím birtokosa is lett.
Peller Mariann, a Virtuózok producere lett a zenei díjas, a korábbi Magyar Rádió egykori zenei igazgatója, a Zeneakadémia hajdani főigazgatója nevét viselő Dohnányi Ernő-díj idei nyertese.
Muci Attila balkáni tudósító kapta külföldi-külhoni tudósítói díjat, az Egyesy Géza-díjat.
Németh Zsolt az M1 igazgatója lett a közéleti újságírói díj, a Herczeg Ferenc-díj idei kitüntetettje.
Jankovics Marcell rendező, író, grafikus kapta a közmédia életműdíját, a Csoóri Sándor-díjat.
Váljék egészségükre, kérem, ezek azok a díjak, amiket akkor se irigylünk, ha pénz is jár velük, nem csak a szégyen. De, hölgyeim és uraim, kedves barátaim, lehet fokozni. Lehet tetézni. Most jön csak a feketeleves!
Gajdics Ottó, a Jótollú
Gajdics Ottó, a Szabad Föld hetilap főszerkesztője vehette át az első alkalommal odaítélt, a Médianéző Központ által alapított Jótollú magyar újságíró díjat csütörtökön Budapesten!
Hogy micsoda a Gajdics? Jó tollú? Újságíró? A címből csak annyi igaz, hogy magyar, az kétségbevonhatatlan, de a többi egyszerűen nevetséges.
A ceremónia se lehetett akármilyen, felszólalt Mráz Ágoston Sámuel, a Nézőpont Csoport vezetője az eseményen és azt mondta: „hisszük és gondoljuk, hogy Magyarországon a sajtó szabad.” Hangsúlyozta: napjainkban is megesik, hogy nem kapják meg a nekik járó elismerést, a kellő figyelmet az azt kiérdemlő teljesítmények.
Boros Bánk Levente, az elismerést alapító Médianéző Központ igazgatója arról beszélt: vannak, akik megfellebbezhetetlenül akarják megmondani, mi a minőségi újságírás, a valódi teljesítmény, de beindultak az ezzel ellentétes irányú változások.
Így van, igazat szólott felebarátunk a Médianéző Központból (micsoda egy magyartalan, sületlen elnevezés, magyarul a médiát figyeljük vagy vizsgáljuk, írjuk, olvassuk, hallgatjuk, de nézni csak akkor nézzük, ha audiovizuális, ez az angol „media-watching” tükörfordítása lesz). Bizony beindultak a minőségi újságírással és a valódi teljesítménnyel ellentétes irányú változások, pont a kormánymédia részéről, ha ezért járt a kitüntetés Gajdicsnak, akkor kiérdemelte – ugyanis az ő tevékenységének tényleg semmi köze az említett kritériumokhoz.
Különben meg mit csodálkozunk? Logikus a dolog: jómadárnak jó toll jár.
A díj elnevezését még az elcsapott KESMA-elnök, Varga István ihlette, ugyanis ő mondta ki egy őszinteségi rohamában (vagy hideg számítással, ez már sosem fog eldőlni), hogy akármennyit is forgatja a kormánysajtót, az „igényes, és jó tollú újságírók inkább a másik oldalon vannak”.
Ezt nem tűrhette a Médianéző, ezért alapított ilyen nevű díjat.
Kifejezetten jómadarak számára.
No, egyelőre itt tart a magyar sajtó, viharban hajózunk, mások már el is süllyedtek, a tehetségtelenek onnét, alulról lövöldözik felfelé a torpedóikat, hátha sikerül elsüllyeszteni, megszüntetni azt a pár, maradék, még szabad ladikot, ami most a szabad magyar sajtó.
Annyi se legyen.
Pincér, egy duplát kérek, ha valamikor, hát ma mindenképp a kávé a nemzeti italunk.
Hiszen az egész március tizenötödike, szabad sajtóstól, mindenestől egy kávéházból indult el.
A Pilvaxból.
