„2016-ban Moszkva már vesztett a Balkánon, akkor Montenegróban. Ott puccskísérletet hajtott végre a NATO-csatlakozást aláírni készülő kormány ellen egy kis diverzáns csoport, melyet az orosz hírszerzés mozgatott. Nem akarja most Macedóniát is elveszíteni, Gruevszki szökése és budapesti bújtatása ezzel van összefüggésben.” Ara-Kovács Attila diplomáciai jegyzete:
Ugye emlékeznek Az elnök emberei című 1976-as filmre, mely a Watergate botrány következményeit, illetve Nixon amerikai elnök kényszerű lemondásának előzményeit dolgozta fel. Abban a „mély torok” nevű titokzatos, de nyilvánvalóan sokat tudó információforrás azt tanácsolta a Washington Post két oknyomozó újságírójának, Bob Woodwardnak és Carl Bernsteinnek, hogy kövessék a pénz útját.
Az aktuális események ismeretében én meg azt tanácsolnom mindenkinek, aki a bukott macedón politikus, volt miniszterelnök váratlan budapesti feltűnése, és a vele szembeni orbáni cinkossága után érdeklődik, hogy „kövesse az orosz vonalat”.
Nem tekintem magamat különösképpen jól informáltnak a Nikola Gruevszki körüli, kész összeesküvéssel felérő, magyar – és ki tudja még milyen – titkosszolgálati akciókat illetően, de azt mindannyian elmondhatjuk: egyre többet tudunk az egész ügyről, s egyre határozottabb körvonalai mutatkoznak meg a magyar érintettségnek. Egyben egyre kínosabb ez az érintettség. Egymás után szólalnak meg a tényeket nagyon is átlátó források, a Deutsche Welle pedig közreadta a Gruevszki és az őt megszöktető két magyar diplomata részletes útjának térképét, a pontos időpontokkal és dátumokkal. Sőt – feltehetően Orbán nagy bánatára, bár ki tuja – Gruevszki, maga sem tesz lakatot a szájára.
Az nem titok, hogy Macedónia a NATO-ba igyekszik; Gruevszki legutóbbi facebook-posztjából viszont azt is tudjuk, hogy amióta nem ő a miniszterelnök, már egyáltalán nem akarja hazája NATO csatlakozását. Pedig az ország – hosszú idő után először – karnyújtásnyira került a teljes jogú tagsághoz.
Mint ismeretes, Macedóniának 2008-ban kellett volna megadni a NATO-csatlakozás esélyét, amikor azt Albánia megkapta – ez utóbbi 2014-ben csatlakozott is a szervezethez. Csakhogy Szkopje és Athén nem újkeletű vitája a nemzeti szimbólumokról azt eredményezte, hogy a görögök akkor megvétózták a csatlakozást. Ez fájdalmas következményekkel bírt; nem utolsó sorban azzal, hogy egyre erősödött az országban a Nyugat-ellenesség, amit Gruevszki pártjának heves nacionalista – leginkább a Fidesz 2006-os budapesti rémtettekhez vezető kampányára emlékeztető – propagandája jócskán felerősített. Nem kevésbé az orosz titkosszolgálatok hosszú és kitartó helyi aktivitása.
A helyzet azonban mára alaposan megváltozott. Áttörés történt a két ország viszonyában, ugyanis június közepén a görög és a macedón külügyminiszter aláírta a kétoldalú megállapodást, s így a mából visszatekintve egyre erősebb mindenkiben a gyanú, hogy annak hátráltatása, s így a NATO-tagság megtorpedózása a 2016-ban végre leváltott Gruevszki és kormánya számlájára írható.
A megállapodás idei megszületésével viszont az akadályok elhárultak; most már csak arra van szükség, hogy a macedón parlament is megszavazza azt. Minden jel arra utal, hogy a jelenlegi Európa-barát és NATO-elkötelezett kormánynak sikerül összehozni a szükséges többséget, még Gruevszki pártjának néhány képviselője is jelezte átszavazási hajlandóságot.
Csakhogy ez rossz hír, nagyon rossz hír Moszkvának, amelyik egyszer már elvesztett egy hasonló balkáni játszmát. 2016 októberében Montenegróban puccskísérletet hajtott végre a NATO-csatlakozást aláírni készülő kormány ellen egy kis diverzáns csoport, melyet Belgrádból az orosz hírszerzés (SZVR), Szófiából pedig az ott rejtett diplomáciai védettséget élvező orosz katonai hírszerzés (GRU) mozgatott. De az akciót még idejekorán leleplezték.
Ha ma már Görögország kész megszavazni Macedónia NATO tagságát, akkor kell keresni egy másik kormányt, mely kész vétót emelni ez ellen. Az akkori és a mai párhuzamok égbekiáltóan beszédesek, csakhogy most nem Belgrád áll a moszkvai szándékok zsoldjában, hanem az Orbán-kormány.
