Hogyan is írta a világ legokosabb embere? „Az élet célja a küzdés maga.” Más célt nem látott, akárhogy figyelt, és bizony van ebben valami. Hiába találta ki a vallás, hogy a földi élet célja a vizsga, az itteni siralomvölgy az élethosszig tartó vizsgahelye, és aki könnyűnek találtatik, annak irány a Pokol, egyébként meg a Menny, mert ennek nagy megmérettetési hercehurcának sok értelme nincs.
Ugyan minek válogatná szét a Jóisten ilyen bonyolultan az embereket, ha már a születésükkor tudja, hogy milyenek? Ráadásul az ember úgy gondolná, hogy ha már ilyen kiválasztás van, legalább a körülmények lennének mindenkinek azonosak, de nem: az egyik hülyének születik, a másik gazdagnak, a harmadik New York állam helyett Afrikába, a negyedik egy napig él csak és megkereszteletlenül hal meg, az ötödik pszichopata aggyal, érzelmek nélkül, valamint vicaverza, illetve összevissza, sokmilliárd féle ember, helyzet és környezet, akkor meg hogyan lehetne objektíven értékelni őket? A sárdagasztást még a Jóisten sem tudja a besurranással összemérni! Ebből következően Madách-nak van igaza. Nagyon igaza.
A költő legjobb magyar tanítványát Orbán Viktornak hívják. Lehet, hogy a sötét alvilág néhány tagja még nála is nagyobb híve a küzdelemnek, de ők nem vergődtek ilyen magas polcra, így aztán a közvetlen környezetüket kivéve se tanulságul, se figyelmeztetésül, se például nem szolgálnak senkinek. Viszont egy miniszterelnök magától értetődőn, ugyebár.
A küzdés jellemzője, hogy egyrészt csak valaki ellen, másrészt csak valamire hivatkozva, azaz valamiért tud az ember küzdeni. Ezeket előzetesen ki kell jelölni a küzdőnek, addig nem foghat bele, mert az elmondottak híján az nem küzdelem lenne, hanem ámokfutás. A küzdéshez kell még erő is, mert az, aki ellen küzdünk, az esetek nagy részében szintén rendelkezik erővel. Ha nem rendelkezne, simán einstandolnánk, ami kell nekünk, aztán az erőtlenek közül pár hullát hátrahagyva irány az édes otthon (Kalandozások kora, Kolostor fejezet).
A fentiek alapján és a kijelölési feltételeket teljesítve fogalmazta meg a miniszterelnök bölcs mondásait („Magyarország hét törvénye” – hát nem csodálatos?). A veretes mondatok alapján a küzdés a hazáért, a magyarságért, a nemzetért folyik, az pedig, hogy ma már nemhogy gyarmat nem vagyunk, de erős szövetségek tagjai, és ebből következően a szövetségeseink nem támadni, hanem megegyezni akarnak velünk, sőt megvédenek, ha kell, azaz se a hazát, se a magyarságot, se a nemzetet nem fenyegeti senki, érdektelen. A haza, a magyarság, a nemzet nagy többséggel Orbán Viktort bízta meg, hogy őt egy személyben képviselje, és ha ő azt mondja, küzdés, akkor úgy! Ellenfelek: Bizottság, Leyen, Soros, Biden. Remélem, mindenkinek érthető.
És most a törvények maguk:
Haza csak addig van, amíg van, aki szeresse!
Így igaz. A haza csak szeretve létezik. Attól haza. Az ország akkor is van, ha különösebben nem szereti senki, mert a polgárok viszonya hozzá nem érzelmi, hanem gyakorlatias (a nemzeti kultúra más, azt tényleg szeretjük, mégpedig mindentől függetlenül). Meglepő tény, hogy elég sok ország a polgárok vele való bármifajta érzelmi kapcsolata nélkül is működik, méghozzá kiválóan, viszont ezekben az országokban a kormány által önfeláldozást és/vagy lemondást kérni a polgároktól az ország „megvédése” érdekében, vagy a kormányzási hibákat a „megvédésre” fogni nem lehet. Azt csak kizárólag haza esetén.
Minden magyar gyermek újabb őrhely!
Ha valaki fél attól, hogy a magyar nép kihal, így a magyar nyelv és kultúra elvész, azt részben megnyugtathatom: a legpesszimistább becslések szerint 2100-ban még mindig ötmillióan leszünk, miközben a történelmi Magyarországon a török hódoltság előtt csak 3,3 milliónyian éltek, utána meg sokat romlott a helyzet, mégis itt vagyunk. A kihalás persze elkerülhetetlen (az emberiséggel együtt), de azt semmilyen mostani intézkedéssel nem lehet még csak késleltetni sem.
Az igazság erő nélkül keveset ér!
Ez is így igaz. Visszafele sajnos más a helyzet, az erő igazság nélkül is működik, és akinek ereje van (vagy azt hiszi), sokszor hajlamos rá, hogy az igazsággal ellentétes irányban vesse be (lásd például a kormány fővárossal szembeni viselkedését). Ezt elkerülendő legjobb, ha az emberek megegyeznek, hogy az igazság érvényesülését mindenki segíti, akkor erőre nincs szükség soha – kivéve a gyevi bírót, aki szerint erőre mindig szükség van. Ha nem támad senki, akkor is. A „megegyezés”-t, mint szót nem ismeri. Még „kompromisszum” alakban sem.
Csak az a miénk, amit meg tudunk védeni!
A miniszterelnöki erőkultusz megingathatatlan. Nem tisztel semmi mást. A röhej az, hogy mi, itt élő magyarok kicsik vagyunk, saját erőből semminket nem tudnánk megvédeni, még szerencse, hogy egyrészt a többi ország jóindulatú, és nem akar elvenni tőlünk semmit, másrészt, ha valaki el akarna is, a szövetségeseink megvédenek – hacsak nem lesz olyan magyar miniszterelnök, aki otthagyja a szövetségeket.
Az ilyen miniszterelnök IQ-járól nem nyilatkozom. Van elég bajom anélkül is.
Minden mérkőzés addig tart, amíg meg nem nyerjük!
Tipikus miniszterelnöki attitűd, ha mattot kaptam a sakktáblán, szétverem az ellenfél fején, és ha akkor sem adja fel, előveszem a pisztolyt, amelyet minden parti esetében magammal hordok, mert én a győzelemig szoktam játszani. Úri társaságban nem a legmagasabb pontszámot kapja az ilyen viselkedés, és ez sajnos az országra is kivetül, aminek a nemfideszes állampolgárok nagyon nem örülnek, ugyanis a negatív EU vélemények hátrányait a miniszterelnök helyett ők fogják elszenvedni (a fideszesek is elszenvedik, de ők örülnek).
Határa csak az országnak van, a nemzetnek nincs!
Ez nagy valószínűséggel azt jelenti, hogy a külföldön élő magyarok is a nemzethez tartoznak. Érdekes, hogy ezt soha nem vitatta senki. A magyarként való élést (nyelvhasználat, iskola) gátolták sokan, de hogy a magyarok magyar nemzetiségűek, az mindig elfogadott volt. Hogy ez minek került „Magyarország hét törvénye” közé, a nagy rejtélyek egyike. Hacsak nem szavazatszám növelési célból, mert akkor rejtélyről nem beszélhetünk.
Egyetlen magyar sincs egyedül!
„You’ll Never Walk Alone”, szól a Liverpool (meg még 18 egyesület) himnusza, és a régi musical dala felbukkan sok más helyen is. Sosem maradsz magadra, hangzik a bíztatás, ami jellemző a modern világban minden országra és minden közösségre is. Na, talán a magyaroknál akad némi gond az ígéretet illetően, mert ott van kivétel, mégpedig a faluvégi Mari néni, akihez nincs bevezetve a gáz, a kútra jár vízért, petróval világít (nulla rezsitámogatás), minimálnyugdíjból él, és az állam egyáltalán nem gondoskodik róla, mert van egy elvált lánya Nyíregyházán, aki rokkantnyugdíjasként nevel két gyermeket, ezért övé a teljes felelősség a családtagért. Az állam elegánsan kiszállt. Így aztán Mari nénit úgy hagyták ott az út szélén államék, hogy jobban se kell. Hatvanpusztán ez a gondatlanság persze elképzelhetetlen, a két esetből a magyar gondoskodási átlag kiszámítható.
A magvas gondolatok nemrég egy felújított iskola falára is fölkerültek. Vannak persze, akik túllihegésről fecsegnek, mag olyasmikről, hogy miért Orbán, miért nem Kossuth, Deák, Petőfi, de ezekre mi rá se rántsunk. Egy a fontos. Kupálódjanak a nebulók!
A Gyurcsány bezzeg nem tanított nekik semmit.
Pár nap múlva leszedték a törvényeket. Azt tudni, ki adott rá utasítást, az azonban ma is homályba vész: ki rakatta fel az ominózus bölcsességeket. Ahogy Karinthy írta: „Az élet olyan, mint a lavina. Egyszer föl, egyszer le”. Tudott az öreg, mi?
