Esterházy Pétertől vettük a címet. Nem találunk szavakat – ez az író Termelési-regény című könyvének első mondata. Mindnyájan sok jó könyvet ismerünk, s bár a legtöbbjüket régen olvastuk, ám a jellegzetes mondatokra többnyire emlékszünk. Vagy nem emlékszünk, de jó felidézni a régi olvasmányokat, újból átélni, ha csak egy mondat erejéig is, az olvasott történeteket.
Játékra invitáljuk az olvasót: ismert – magyar és nem magyar – regények első mondatait olvashatják az alábbiakban. Próbálják meg kitalálni, melyik mondat, melyik regény kezdőmondata.
Ha nem sikerül, segítünk. És talán az ünnepek alatt, vagy a két ünnep között, még arra is jut idő, hogy valamelyik egykori kedvencünket újból elolvassuk. Jó szórakozást az első mondatokhoz!
Dr Strauss aszongya lekel irnom amit gondolok és emlékszek meg mindent ami velem történik mostanától. Nem tudom mér de aszongya fontos mer igy fogják látni hogy használhatnak e engem. Reméllem tudnak használni mer Miss kinnian aszongya lehet hogy meg fognak okositani. Szeretnék okos lenni.
Nem akart ő gazdag lenni, híres sem, hatalmas sem, még boldog sem akár, csak civilizált – ez volt élete álma. Hogy milyen az efféle élet, azt, amikor az állam északi erdőségében maga mögött hagyta az atyai házat, illetve kalyibát, meg nem tudta volna fogalmazni: úgy tervezte, hogy egyenesen Chicagoba megy, és ott majd kitapasztalja.
Az első rész cselekményének női főszereplője egy negyvennyolc éves asszony, német: magassága 171, testsúlya 68,8 kg (háziruhában), tehát csak 30-40 dekával kevesebb az ideálisnál: a szeme hol sötétkék, hol fekete, a haja enyhén őszes, igen sűrű szőke, lazán lebontva hordja, sisakszerűen simul a fejére.
Már sötéttel érkeztem meg Bonnba, rákényszerítettem magam, hogy érkezésemet ne aszerint az automatika szerint pergessem le, amely öt év örökös utazás során alakult ki: peronlépcsőn le, peronlépcsőn föl, útitáskát le, jegye a kabát zsebéből ki, útitáskát föl, jgyet leadni, az újságoshoz esti lapokat megvenni, kimenni és odainteni egy taxit.
A házasság első két évében – ma már megállapíthatom – tökéletes volt a viszonyunk. Ezt úgy értsék, hogy ebben a két évben az a homály kísérte az érzékek teljes és mély összehangját, vagy ha jobban tetszik, az a szellemi csönd, amelyben hallgat a józan ész: az ember csak a szerelemre bízza magát, és nem méricskéli az értékeit annak, akit szeret. Egyszóval: Emiliát én hibátlannak láttam, és úgy gondolom, hogy ő is engem.
Gyerekkorában Marcellót úgy elbűvölték a tárgyak, mint valami szarkát. Talán mert a szülei, inkább nemtörődömségből, mint szigorúságból, sose gondoltak rá, hogy a gyerek birtokló ösztönét kielégítsék: vagy mert mélyebb és sötétebb ösztönyilallásai álcázkodtak benne mohó kapzsisággá: valami dühöngő vágy volt ez, hogy a legkülönfélébb tárgyakat megkaparintsa.
Legelőször is azt kell elmondanom, miért írtam naplót. Az ember sokféle okból írhat naplót: hogy följegyezze a fontosnak tartott tényeket: hogy megörökítse titkait, hogy kiöntse a szívét, hogy megvallja a bűneit: egyfajta takarékossági ösztön sugallatára, amely arra bíztatja az írót, hogy élete morzsáit is gyűjtse be, hiszen azokból is összejöhet egy könyvre való: indíték lehet a hiúság és az önteltség is.
Hosszú évekkel később, a kivégzőosztag előtt, Aureliano Buendia ezredesnek eszébe jutott az a régi délután, mikor az apja elvitte jégnézőbe. Macondo akkor húsz vályog- és bambuszházból álló falu volt egy folyó partján, melynek áttetsző vize őskori tojás nagyságú, sima, fehér köveken hömpölygött. Annyira új volt a világ, hogy sok minden még nevet se kapott, s ha meg akarták említeni, ujjal mutattak rá.
Hej, ezek a mi alföldi folyóink…Lomhák, lassúak. Éppenhogy folydogálnak, találomra. Parasztosan.
Először is azt mondhatom el, hogy gyalog laktunk a hatodikon, és hogy rosa mama részére, amilyen rengeteg kilót cipelt azon a két árva lábán, ez nmaga volt a gonddal-gyötrődéssel teli mindennapi élet forrása. Ezt mindannyiszor eszünkbe juttatta, amikor épp másra nem panaszkodott, mert ráadásul zsidó is volt.
Sérveim, sérveim, sérveim, sérveim, sérveim, sérveim, sérveim, sérveim, SÉRveim, sérveim, sérveim – sérveim, SÉRveim, sérveim, sérveim, sérveim, sérveim, sérveim, SÉRveim, SÉRveim, SÉRVEim – sérveim, sérveim, sérveim, sérveim, SÉRveim – sérveim, sérveim, sérveim, sérveim, nyolcas a poén, poén a nyolcas, sérveim, sérveim – SÉRveim, sérveim, sérveim, mehet, sérveim, sérveim, sérveim, tiszta a nyolcas, sérveim, sérveim, SÉRVEim, sérveim, sérveim, SÉRVEim, sérveim, sérveim, SÉRveim, sérveim, sérveim, sérveim, sérveim
Reggel ötkor – mint mindig – a parancsnoki barakk előtt lógó síndarabon a kalapács elkongatta az ébresztőt. Szaggatott csörömpölése gyengén hatolt át a kétujjnyi vastag jéggel bevont ablaküvegen és hamarosan elhalt: a nagy hidegben a felügyelőnek nem volt kedve sokáig kongatni.
Derült, hideg áprilisi nap volt, az órák éppen tizenhármat ütöttek. Winston Smith, állát leszegve, gyorsan besurrant a Győzelem-tömb üvegajtaján, hogy megszabaduljon a gonosz széltől. De nem tudott olyan gyorsan besurranni, hogy ne törjön be vele együtt egy kavicsos porörvény. Az előcsarnokhoz vezető folyosó főtt kelkáposzta és öreg rongy lábtörlők szagát árasztotta. Egyik végén egy épületen belüli elhelyezés céljára túlságosan is nagyméretű-plakát volt a falra szegezve. Csak egy hatalmas arc volt látható rajta, méternél is szélesebb arc: egy negyvenöt év körüli, sűrű fekete bajuszos, durva vonású férfi arca.
Amadis Dudu minden meggyőződés nélkül haladt a keskeny utcácskán. Mindennap három és fél jegyet szokott kezeltetni, mert menet közben, még a megálló előtt szállt le, s most megtapogatta mellényzsebét, hogy meggyőződjék róla, maradt-e még jegye. Igen. Maradt. Egy madarat pillantott meg: szemétrakás tetején ült, s csőrével olyan ügyesen kapirgált három üres konzervdoboz belsejében, hogy sikerült kikopognia az Ej uhnyem első ütemeit.
Gaal Dornicknak hívták, s igazi falusi gyerek volt, aki még sohasem látta Trantort. Mármint a valóságos várost, mert a hipervideón rengetegszer látta már, meg alkalomadtán a császári koronázásról vagy a Galaktikai Tanács megnyitásáról közvetített nagyméretű, háromdimenziós híradókban. Mert habár egész élete Synnaxon telt is el, amely a Kék Sodrás legszélén kering csillaga körül, azért, ugyebár, ő sem volt elszakadva a civilizációtól. Mint akkoriban egyetlen sarka sem a Galaktikának.
Élt egyszer egy híres mérnök, egy nagy feltaláló, aki éjjel-nappal boszorkányos szerkezeteken törte a fejét, és csudálatosan okos gépeket épített. Fabrikált például egy pici szerkentyût, amely olyan gyönyörûségesen énekelt, hogy elnevezte pacsirtomatának. Bátor szív volt a kézjegye, ezt viselte minden atom, amely kikerült a keze alól; álmélkodtak is utóbb a tudósok, mikor a színképekbõl vidám szívecskék hunyorogtak rájuk. Sok mindenféle hasznos gépet szerkesztett ez a mérnök. Egyszer aztán gondolt merészet és nagyot: összeötvözi az életet a halállal, és imigyen véghezviszi a lehetetlent.
Vedd már le azt a szemüveget – mondta Tortose Pierrot-nak – vedd már le, ehhez a melóhoz igazán nem való. Pierrot engedelmesen, gondosan a tokba dugta. Öt méterre még csak ellátott, de a hordó, meg a nézők székei már ködbe vesztek.
– Mejixagosijenszörnyen – háborgott magában Gabriel. – Mégiscsak abszurdum, hogy sose tisztálkodnak. Azt írja az újság, Párizsban a lakások tizenegy százalákában ha van fürdőszoba, ami nem is meglepő, de azért mosakodni anélkül is lehetne.
Többé-kevésbé mindez megtörtént. Ami a háborús részleteket illeti, azok mindenesetre jócskán valóságosak. Egy tagot, akit ismertem, valóban agyonlőttek Drezdában, mert elvitt egy teáskannát, ami nem az övé volt. Egy másik fickó, akit ugyancsak ismertem, valóban azzal fenyegette személyes ellenségeit, hogy a háború után felbérelt fegyveresekkel meggyilkoltatja őket. És így tovább. A neveket mind megváltoztattam.
Brenda hatéves volt, amikor lepottyant az almafáról. Felmászott a tetejére, és a finom almákkal teli főág letörött. Gary kapta el, mikor az ág recsegve ropogva földet ért. Nagyon megijedtek. Az almafák hozták nagyanyjuknak a legjobb termést, és a gyümölcsösben tilos volt fára mászni. Brenda segített a fiúnak elvonszolni az ágat, és remélték, hogy senki sem veszi majd észre. Ez volt Brenda legkorábbi emléke Garyről.
A szülőföld sokszor olyan, mint az ember szíve: ha kicsiny a szív, akkor parányi, ha nagy a szív, akkor mérhetetlen. Engem sohase bántott a hazám picinysége, bár nem állítom, hogy nagy szívem van. Ha módomban volna, itt Guadeloupe-on újra megszületni, szenvedni és meghalni.
Verričres nagyon csinos kisváros Franche-Comté tartományban. Piros cseréppel fedett, csúcsos tetejű, fehér házai egy domb oldalán ereszkednek alá, legenyhébb hajlatait is hatalmas gesztenyefák koronái élénkítik. A Doubs néhány száz lábnyira folyik az erődítés alatt, a várost még a spanyolok építették; a falak ma már romokban hevernek.
Valahányszor elmélkedéseimben elgondolom, bájosabbnál bájosabb hölgyeim, hogy ti valamennyien természettől fogva mily érzékeny szívűek vagytok, belátom, hogy könyvem felfogásotok szerint komoran és gyászosan fog kezdődni, mivelhogy az elmúlt halálos járvány fájdalmas emlékezetét viseli homlokán, melyet egy értelemmel átkoz mindenki, akár megélte, akár más úton-módon tud róla. De azért nem akarom, hogy ez visszariasszon benneteket a továbbolvasástól, mintha bizony olvasás közben szüntelenül sóhajok és könnyek között vezetne utunk. Vegyétek úgy e borzalmas kezdetet, mint a vándor a zordon és meredek hegyet, melynek lábánál szépséges és kellemes síkság terül, melyben annál nagyobb gyönyörűségök telik, minél fáradságosabb volt a felkapaszkodás és a leereszkedés.
Itt most egyedül vagyok, védett helyen. Odakint esik, lehajtott fejjel megy az ember az esőben, egyik kezét a szeme elé emeli, de azért maga elé is figyel, néhány méterre maga elé, a néhány méternyi nedves aszfaltra: odakint hideg van, süvít a szél a lombok között, egész ágakat himbál meg, himbálja, himbálja őket, az ágak odavetődik a falak fehér vakolatára.
Gyönyörű délután volt. Az ég kéklett, a nap sárgállott, a pillangók csapongtak, a madarak csiviteltek, a méhek döngicséltek – hogy rövidre fogjuk, mosolygott az egész világ. Lord Emsworth kisebbik fiára, Freddie Threepwoodra, aki egy farkaskutya társaságában, sportkocsijában ült a blandingsi kastély bejárata előtt, mindez csekély hatást gyakorolt. Az ő gondolatait a kutyakeksz foglalta le.
Emsworth grófja, e rokonszenves arisztokrata, a blandingsi kastély tágas könyvtárában, a nyitott ablaknál állott – összeesve, akár egy vizesharisnya, mint mindig, ha nem támaszkodhatott neki valaminek – és végigjártatta tekintetét birodalmán.
Elzászban, 1850 táján, egy gyermekek által sújtotta tanító beletörődött, hogy áttér a szatócs pályára. Ám valamilyen kárpótláshoz ragaszkodott e kiugró pedagógus: ha neki kell mondania arról, hogy az elmék épülésén munkálkodjék, valamelyik fia munkálkodjék majd egyszer a lélek épülésén: a család egyik sarja lelkésznek megy, mégpedig Charles.
Legjobb volna napról napra följegyezni az eseményeket. Naplót vezetni, hogy tisztán lássak. Nem engedni, hogy elsikkadjanak az árnyalatok, a legapróbb tények, még akkor sem ha merőben jelentéktelennek látszanak: és főként: osztályozni őket. El kell mondanom, hogyan látom ezt az asztalt, az utcát, az embereket, ezt a csomag dohányt, minthogy éppen ez változott meg.
Ahogy a tizenhat éves Karl Rossmann – akit szegény sorsú szülei Amerikába küldtek, mert egy cselédlány elcsábította, s gyereket szült tőle – a mind lassabban sikló hajón megérkezett New York kikötőjébe: a szabadság istennő messziről figyelt szobra egyszerre mintegy fölerősődő napfényben tárult eléje. Mintha most emelte volna magasba karját a karddal, alakja körül pedig szabad szelek lengedeztek.
Hát megölték a Ferdinándot – mondta a takarítónő Svejk úrnak, aki évekkel ezelőtt búcsút vett a katonaságtól, miután a katonaorvosi bizottság végérvényesen hülyének nyilvánította : azóta kutyakereskedelemből élt, azaz ronda korcsokat vásárolt és hamisított pedigrével eladta őket.
Kilenc kilométernyire tanyázunk a front mögött. Tegnap fölváltottak: most tele a gyomrunk szemes babbal, marhahússal, jóllaktunk és elégedettek vagyunk. Még estére is kapott mindenki egy tele csajkával: azonkívül megduplázták a kolbász- és kenyérporciót – ez már döfi.
Szombaton, ebéd után minden zárva, Bohunka austová kiugrott a villamosból, átszaladt a téren, és kifulladva berontott az üzletbe, épp hogy csak beengedték, s máris bezárták mögötte az ajtót és szüntelen kulcscsörgetlés közben elédobták azt a megálmodott kis holmit : sebtében a vállához illesztette és megállapította, hogy két ujjnyival a véniuszdombja alatt végződik, Bohunka nyelt egyet, a kulcsok a pulthoz ütődtek, Bohunka sietve fizetett, és miután kituszkolták az üzletből, boldogan fellélegzett a hangos csattanással kulcsra csukódott ajtó előtt.
A 7. sz. Gyors Bukarest, Budapest és Pozsony felől szerdán, április 1-én a szokásos késéssel befutott a brnói Főpályaudvar első vágányára. Mialatt az alkalmi utasok fejetlenül szaladgáltak ide-oda, mert mindig a középső kocsikba akarnak beszállni, de a középső kocsik mindig fönntartott, vagy hálókocsik, azalatt Jacek Jost (33/175, arca ovális, szeme, haja barna, különös ismertetőjele nincs) a helyjegyes kocsik mindig meglepő sorrendjét fürkészte, amíg magában derülve, a 34-es és a 38-as között föl nem fedezte az 52-est.
Június 2-án hétfőn reggel egy fekete szolgálati 603-as süvített az Elba-parton Ústítól Prágába, három mérnök, meg egy ellenszenves sofőr (kilógatta a könyökét az ablakon, és a kanyarokban nemcsak fütyörészett, hanem köpködött is).
Értelmetlenül túlvilágított meztelen ég, tülekedés a túlzsúfolt autóbuszok és villamosok előtt, elhagyatott asztalkák és szánalmasan szűretlen fénytől megvilágított üres széksorok a kávéházban, amelyen izzadt sörfiúk szaladgálnak keresztül a piros-fehér ernyők alá, sikongató gyereksor a fagylaltos előtt, kókadt szombat, minden zsúfolva, vagy zárva, Milan Renc elhagyta a teret, megszokott utcáin át hazament, a lépcsőházban leemelte az asztalkáról az újságjait fürdőszobás, távfűtéses lakásában a heverőre dobta őket, és bekapcsolta a tranzisztoros rádiót.
Már megint horkolsz – nyögött föl Aranka, csukott szemmel beledöfte a térdét férje oldalába (ezúttal a veséje tájékát találta el), hátat fordított neki és tovább aludt. De én most már nem alszom el, sóhajtotta Sarlik Libich (30), és pár percnyi forgolódás után kilopózott a hálószobából.
1954. június elsején, kora hajnalban a frissen diplomázott (három nappal azelőtt a pardubicei vegyipari főiskolán) Marek Paar mérnök (nem egészen huszonkét éves) egyik kezében a kofferével, másikban a cipőjével kiosont (hogy ne kelljen kifizetnie az utolsó hét hónap albérleti díját) a Pardubice szélén álló házacskából, és felült a gyorsra, hogy jelentkezzen élete első munkahelyén, silány minőségű, szürke kockás öltönyében (a diplomakiosztáson a 106 végzős közül egyedül én nem voltam feketében) és 59 koronás, lyukacsos, szürke műbőr félcipőjében.
Néhány fiú kosárlabdázik egy telefonoszlop körül, amelyre valami deszkőát szögeztek. Nagy iramodások, kurjantások. A sikátor kavicsa csikorog és pattog a tornacipők gumitalpa alatt, s mintha felröppentené hangjukat a nedves márciusi ég kékjébe, a drótok fölé.
Caldwell megfordult, s amint megfordult, bokájába nyíl fúródott. A osztályban kitört a röhögés. A fájdalom felszökött sípcsontja karcsú velején, ott örvénylett térde útvesztőiben, megduzzadt, s még bömbölőbben öntötte el zsigereit. Szemét kénytelen-kelletlen a táblára szögezte, ahova krétával fölírta a világmindenség valószínű életkorát, az 5 000 000 000 évet.
Fogytán a benzin, gondolja Harry (Nyúl) Angstrom, ahogy ott áll a Springer motors bemutatótermének nyári por borította ablakánál és a forgalmat figyeli a 111-es úton, a forgalmat, mely valahogy gyér és aggodalmas, ahhoz képest, hogy valamikor milyen volt. Ennek a büdös világnak fogytán a benzinje.
Egy este, vagy húsz évvel ezelőtt, a kisebbik húgomat, Frannyt, minthogy népes családunkat éppen a mumpsz ostromolta, babaágyastól, mindenestől, áttelepítették abba a feltehetően nem fertőzött szobába, amelyet én osztottam meg legidősebb fivéremmel, Seymourral. Tizenötéves voltam, Seymour tizenhét.
Ragyogó napsütés volt ezen a szombat délelőttön, de azért mégiscsak felöltő-idő az egész heti ballonkabát-idő után, pedig mindenki azt remélte már, hogy a jó idő megmarad a várva várt hétvégére is – a Yale meccse vikendjére. Vagy huszonöt diák cárta az álliomáson, hogy a tíz-ötvenkettessel befusson a szerelme, de legfeljebb hatan, vagy heten merészkedtek ki a nyitott, szeles peronra.
Ott vannak kinn.
Fehér ruhás fekete fiúk játszanak a folyosó végén, aztán gyorsan feltörlik, amíg odaérek.
Már törlik is, mire jövök ki a hálóból. Mind a hárman gonoszul vicsorognak a napvilágra, erre az egész házra, akikre dolgoznak, az emberekre, mindenre.
Ez érdekes játék volt – köszi. Az idézett valamennyi írót ismerem, a könyvek kb 90%-át olvastam – évtizedekkel ezelőtt. Mégis: csak három első mondatot ismertem fel. Az 1984-hez persze segített Winston Smith neve, ahogy Svejké is Hasekhoz, de pl. Mss Kinnie (a Főnéni) már nem a Virágot Algernonnak felismerésében (Valamelyik Rejtő műre tippeltem.) Paral valamennyi idézetét felismertem, de csak a Vihar a Lombikban-t azonosítottam: nem csoda, ez a könyv egyidőben szinte a bibliám volt, havonta újraolvastam.
Egy tanulság mégis adódott: rádöbbentem, hogy hosszú évek óta nem olvasok irodalmat. Hirtelenjében csak Spiró jut eszembe, akinek a művei egy részét olvastam – a Fogság nagy élmény volt. Ja, meg Kertész Imre, akinek a művei meg sem közelítik a Sorstalanság katartikus erejét. Jellemző, hogy a legutóbbi évek egyik legjobb olvasmányélménye Romsits Ignác: Magyarország történelme a XX. században című munkája volt. (Most olvasom a teljes Magyarország történelm-ét.)