Talán már nem mindenki emlékszik arra, hogy Orbán Viktor a 2010-es választások előtt más országot ígért a magyaroknak Azt mondta, hogy a választás másnapján olyan országban ébredünk, amelyre rá sem ismerünk majd. Igaza lett: 2010 óta nem Magyarországon, hanem Másországban élünk.
Akkor még csak a jelenről és a jövőről beszélt Orbán, múltról kevés szó esett. Azóta tudjuk, hogy semmi sem változik olyan gyorsan, mint a múlt. Folyamatosan és egyre gyorsabb ütemben, csak kapkodjuk a fejünket, nehogy lemaradjunk néhány brosúrával. Minden megmásítható. Szó, szöveg, történelem, bármi.
2006-ban nem békés tüntetőkre támadt a rendőrség, Ha sokszor elmondják, talán sokan hajlamosak hinni ebben, de nem lehet annyiszor elmondani, hogy ettől igazság legyen belőle. Akik látták, mi történt 2006. szeptemberében a TV székháza előtt, majd októberben, a belvárosban, s mernek még emlékezni a megrázó képekre, tudják, hogy mi történt. Egy felheccelt tömeg támadt a rendőrökre, autókat gyújtottak fel a mára forradalmárrá nemesedett vandálok, kirakatokat törtek, fosztogattak, és azt is tudjuk, hogy a tankot elkötő öregúr sem békés szándékkal érkezett.
A Don kanyarban nem hős magyar katonák vívtak honvédő háborút a hazánkra támadó ellenséggel, hanem az ország akkori vezetésének, főként Horthy Miklós kormányzónak a felelőtlenségéből és cinizmusából következően, szerencsétlen áldozatokat küldtek a sokszoros túlerőben lévő szovjet csapatok ellen a biztos halálba. Határainktól sok ezer kilométernyire, megfelelő fegyver, az életben maradáshoz szükséges felszerelés nélkül.
Most éppen Nagy Imrét, valamint 1956 valódi hőseit tüntetik el a Vértanúk teréről.
A hősből hazaáruló lesz, a barátból gonosz összeesküvő, ellenség, az üldözőből üldözött. A múltmásítók a nemzet kihagyó emlékezetére utaznak. Ha valaki, ők tudják, hogy milyen a magyar ember. A magyar ember megköveteli a tiszteletet, viszont bármit képes elfelejteni.
Ha megkérdeznék a magyar embert, már arra sem emlékezne, melyik volt az a párt, amelynek képviselői az Antall kormány idején kivonultak a parlamentből, amikor bejelentették a Trianon emléknapot. Hogy kik voltak azok, akik zajos hisztériát csaptak, amikor az akkori kereszténydemokraták valamelyike szólásra emelkedett. Kik voltak azok, akik csuhások és térdre, imához! bekiabálásokkal botránkoztatták meg a többieket.
Ha lenne nem csak mikrofontartó állványokat engednének a Belső Párt tagjainak közelébe, akkor valamelyik valódi újságíró már rég megkérdezte volna ezeket a tisztességtelenségben megőszült, nagyon középkorú hölgyeket és főleg urakat: tessék mondani, hogy is van ez? Mikor méltóztattak kegyelmetek igazat mondani: akkor, vagy most? (A helyes válasz: sem akkor, sem most).
A Belső Párt tagjai korábban mindenről másként gondolkodtak: gazdaságról, kultúráról, versenyről és vallásról, keletről és nyugatról. Talán csak a hatalom és a pénz iránt érzett lojalitásuk nem változott.
Ma tényleg más országban élünk, mint nyolc évvel ezelőtt. Más lett a jelenünk, a jövőnk is megváltozott, a Belső Párt élharcosai jelenleg a múltunk megmásításán munkálkodnak.
Ne legyenek illúzióink: ha rajtuk áll, meglesz az is.
