A néhány héten át tartó ellenzéki megmozdulásoknak három újdonsága volt: a némi jó szándékkal országosnak is mondható rádiusza, az ellenzéki pártok (illetve egyes pártok egyes politikusainak) közös fellépése és a hármas – pártos-, civil és szakszervezeti – ereje.
Az, hogy ez a három újdonság megjelenhetett kizárólag az egyik témának, a „rabszolgatörvénynek” volt köszönhető, ennek pedig az adta az erejét, hogy (pl. szemben a Momentum többi négy pontjával) nemcsak az urbánus értelmiség és a politikus középosztály nyelvén érthető, hanem megértette mindenki lakóhelytől, társadalmi státustól, pártállástól (meg minden mástól) függetlenül és egy pillanatra – ha lehet hinni a közvélemény kutatásoknak – olyan milliókat helyezett szembe a kormánnyal, akik eddig vagy a Fideszre szavaztak, vagy passzívak voltak.
Ez Orbán leváltásának az útja. Nem számít, hogy a „rabszolgatörvény” keltette egység és a konkrét ügy hordereje mára el is múlt (pl. a kormány megtagadta a tárgyalást is a szakszervezetekkel, a tervbe vett „általános” sztrájk tolódik, a politikusoknak meg maradt a TV épületének újbóli célbavétele és hasonló szomorú ötletek), a tanulsága – ha van egy csöpp eszük egy-két ellenzéki párt vezetőinek – világos kell hogy legyen mindenkinek. Amíg az ellenzéki tortán osztozkodnak a pártok, addig legfeljebb kiszorítás és generációcsere útján lesz változás, és akkor is csak – nézzük mandátumarányosan – az ellenzéki egyharmadon belül. (És akkor még nem vettem számításba, hogy a Jobbik vezetését megszerezheti magának egy jóval Fidesz-barátabb irányzat is.) Elképzelhető még a külpolitikai helyzet radikális megváltozása jelentette progresszív-eurofil felhajtóerő, de erre várni nem épp kreatív viselkedés az ellenzéktől – amellett, hogy egyelőre a kanyarban sincs ilyesmi.
Az ellenzéknek a vidéket kellene megszerveznie
Az ellenzéknek, ha tényleg komolyan venné magát és az ország helyzetét, a vidéket kellene megszerveznie és a Fidesz mögül abszolút offline módon kiszerveznie a tömegbázisát, de legalább rászerveznie arra. Meg-, ki- és rászervezni vidéken, a falvakban és a kisvárosokban. A politikai szervezés előtt közösségszervezéssel, nem hangosan, pártlogókkal, hanem a mélyben, hatékonyan, a félős emberekhez alkalmazkodva, okosan.
Vannak olyan módszerek, amelyek viszonylag hatékonyak, a feladat egyáltalán nem lehetetlen, és ahogy a csapnivaló kormányzás nyomán romlik az ország állapota, egyre kevésbé lesz az. De oda kell menni. Ott kell tölteni a TV stúdiókra szánt idő nagy részét, fel kell adni nemcsak az értelmetlen fecsegést, de az egymás meggyőzésének teljesen felesleges igényét is. Mindig maradnak, akik továbbra is egymásnak akarnak majd bábozni és képtelenek szabadulni a balos közéleti értelmiség halálos öleléséből, de aki változást akar, annak a választók, az ország népe felé kell fordulnia. Pojácákból emberek és a nemzet megmentőivé kell válni, még ha lehetetlennek is tűnik ez a legtöbb politikust elnézve. Nincs más út.
A szervezés annál is inkább szükséges és lehetséges, hogy a magyar vidéket a mai formájában a kommunista párt szervezte meg a hatvanas években, azóta legfeljebb csak beszédzavarosabbá vált, de nem lett más. Polgárosodás híján, közösségek és közbizalom híján, emberi és családi kapcsolatoknak majdnem híján a Fidesz-propaganda úgy hatolt be a vidéki milliók életébe, mint kés a vajba és azóta ontja a hazugságait, kelti a félelmeket és kiszolgáltatja az embereket a saját jövőképük árnyoldalainak, miközben a Fidesz középsúlyú potentátjai jószerivel lábon megveszik a vidék gazdasági bázisát (a földet, az erdőket), a közmunkával, a CSOK-kal, az oktatás lezüllesztésével immobilissá teszik az emberek legkülönbözőbb rétegeit, a tehetségeket és a dacosakat pedig elüldözik Nyugatra, végeredményben lassú halálra ítélve a magyar falvakat és kisvárosokat.
A Fideszt alkalmas módszerrel a saját hátországában kell ellehetetleníteni
Kíváncsi vagyok, mikor néznek szembe az ellenzék pártjai az itt leírtakkal – amelyek nem mellesleg távolról sem újdonságok – és veszik komolyan, hogy új szavazókat nem fognak nyerni a már invesztált másfél milliós törzsközönségből, még ha kényelmesebb volna is ez a csoda. Arccal a vidék felé, mondanám, ha nem lenne kellőképpen lejáratva ez. Retorikailag mármint. A vidék szervezése sok munkát, sok időt, sok gondolatot kíván – és a pökhendiség feladását. Magyarország megértésének igényét, kvázi. Vajon menne-e?
