Miért beteg a magyar sport?

1
1844

A történet, ami ma elmesélek csak félig-meddig sporthír: de nagyon, nagyon jellemző a magyar sportélet mai állapotára. Meg az országéra is. Tulajdonképpen csak annyiról van szó, hogy ömlik a pénz, de nem oda, ahova mondják, oda sem, ahova kéne: és ez sok félreértést szül, míg a korrupció valódi haszonélvezői vígan sunnyognak.

Hát igen, a sporttámogatások…

Mint nem is olyan régen még sportújságíró, azt mondhatom, hogy Magyarországon a sportfinanszírozás működik a legkülönösebben. Hihetetlen vagyonok zúdulnak például a fociba, csak épp semmi hasznuk nincs, de más sportágak támogatása is ablakon kidobott pénz, ugyanis valahogy az eredmények mintha függetlenek volnának – mindentől.

A parasport támogatása kimerül egy-két szervezet fenntartásában

Ezekről annyit, hogy az egyikükkel három éve, még a riói játékok előtt tárgyaltam, pusztán annyit kértem tőlük, hogy amennyiben fontos sporteseményre kerülne sor, amin komoly eredmény várható, értesítsenek egy-egy e-mailben, hogy időben tudjak tudósítani róla, nekik is jó, nekem is, mindenki jól jár. Természetesen, mindenről időben értesíteni fognak!

Azóta sem írtak egy vak hangot sem… a parasportolók honorálása nyomorúságos, mit kap manapság az a parasportoló, aki nem lép olimpián a dobogóra, bár részt vesz rajta, kvalifikálja magát, világszintűek az eredményei? Néhány tízezer forintos ösztöndíjat kap, ami megélni sem elég, nem, hogy formában tartani a versenyzőt. Mindegyikük dolgozik, hajt, küzd, pénzt keres – hogy edzhessen, hajthasson küzdhessen…

Gazdag ország vagyunk, amint látom, mert kicsit sem vigyázunk az értékeinkre

Azok, akik azt hiszik: mostanában minden sport kivétel nélkül óriási támogatásban részesül, és sokallják azt, nézzenek utána: nincs így. Sőt. A magyar parasportot szinte kizárólag a művelőinek elkötelezettsége, szent őrülete, megszállottsága, sportszeretete tartja egyáltalán életben, nem azok a méltatlan összegek, amiket időnként kapnak a versenyzők.

Gondoljuk át azt is, hogy egy parasportoló élete nem, hogy olcsóbb lenne az átlagemberénél, hanem ellenkezőleg, drágább: hiszen egy csomó olyan tevékenységhez, amit a többség önállóan végez, neki fizetett segítséget kell igénybe vennie. A parasportolónak – ha eredményes – utaznia kell, az sem megy egyedül, ahhoz, hogy eredményes legyen, edzenie kell, az sincs ingyen. És ezek az emberek hatalmas hátránnyal indulnak az életben, kevesüknek adatik meg a jól fizető állás, vagy a komoly anyagi háttér.

Támogatás, támogatás kéne a parasportnak, akár források átcsoportosításával is, hiszen a sportban vannak olyan kiadások, melyekről tudjuk, hogy „mi hasznuk sincs, pusztán nevük”, ahogy Hamlet mondaná, ésszerűsíteni kéne a rendszert, hölgyek, urak, míg lehet, míg még vannak eredményes parasportolóink.

De – mondanák sokan – hát nem dől a pénz a sportba?

Ó, dehogynem. Csak nem a parasportba, pedig nyolcasával, tízesével hozzák a fiúk-lányok az érmeket. És a saját költségükre edzenek, utaznak.

Hanem a foci nem panaszkodhat

Épp a minap kelt híre, hogy az NB II.-es Balmazújváros játékosait kilakoltatták. Nocsak, mondanánk, megszorult a csapat? Nem, a csapat nem szorult meg, csak éppen a játékosok lakásai hivatalosan szociális bérlakások voltak. Azért voltak azok, mert annak nyilvánították őket. Most valamit elszerveztek – Balmazújvárosban, anélkül hogy részletezném, mert elég bonyolult az ügy, de a városi- és a sportvezetés egyik korrupciós botrányból a másikba evickél – és egy uniós felújítási program miatt el kellett hagyják a lakásokat, míg rendbe nem teszik azokat. Utána viszont helyi, pályakezdő fiataloknak kellene kiadni a már felújított szociális bérlakásokat – nincs kétségem, hogy a csapat játékosai így vagy úgy pályakezdőnek minősülnek majd, ha másképp nem, azért, mert minden mérkőzést a pályán kezdenek.

Fiatalnak meg mindenképpen mondhatjuk őket, hiszen nem öregek.

Addig is a Pötyi szállóban helyezték el őket, én a magam részéről elég kényelmesnek nevezném a körülményeket, laktam már magam is ilyen helyen és meg voltam elégedve.

Hát akkor hol a baj? Mindenkinek van hol laknia, senki sem fázik.

Csak ott, hogy a szociális bérlakásoknak köze se lehetne a focicsapat támogatásához. Az a Balmazújváros Sport Kft. dolga lenne. Ami azonban össze van fonódva a korábban fideszes városvezetéssel, városi tulajdonú is – a balmazújvárosi profi futballcsapatot működtető cég legutolsó nyilvános, 2017-es üzleti beszámolója szerint a 39 főt foglalkoztató sportvállalkozásnál az átlagos havi nettó jövedelem meghaladta a félmillió forintot. Egyszóval úgy lettek rászorulók a játékosok, hogy az egyszerűség kedvéért annak minősítették őket.

Mondom én, hogy gazdag ország vagyunk, félmilliót keres nálunk a koldus, a hajléktalan is

Mondhatnám tovább, napestig: de ez a botrány is csak azt mutatja, milyen rossz a rendszer. A Balmazújváros már messze nem tartozik az agyontámogatott csapatok közé, tavaly esett ki az NB I.-ből is, de nem azért mutyiztak náluk a lakásokkal, mert szegények volnának, sőt. Azért mutyiztak – és nem a játékosok, hanem a vezetőség – mert ez egy ilyen rendszer. Ez akkor is csal, ha kérdez.

Ez szükséglakást utal ki a félmilliós fizetésű játékosnak és betiltja, bünteti a hajléktalanságot, ez mosolyogva tapsol az olimpiára induló paralimpikonoknak és utána éhbérrel, minimális ösztöndíjjal szórja ki a szemüket, itt az érem a nemzeté, de az edzésmunka a sportolóé, a költségét is ő viseli…

Sokan esnek át a ló túloldalára, és mondják, hogy ne kapjon a sport egy vasat sem az államtól, lám, a stadionok se jók semmire. Hát, azok speciel tényleg nem, ugyanis a legtöbbjük megépült drága pénzért, de a méreteik nagyon sok esetben nem felelnek meg a FIFA szabványainak, nem lehetne bennük nemzetközi mérkőzéseket játszani. Illetve, lehetne szükség esetén, amennyiben az eddigi kivitelezők jó pénzért átépítenék őket: láthatjuk, már a tervezés során belekódolták a beruházásba a kettős költséget.

Lehet gondolni, hogy ne kapjon a sport állami támogatást, de nem ez a megoldás

A megoldás – és láthatjuk, alig van hét sportfinanszírozási botrány nélkül – az lenne, ha a kapott pénzeket, különös tekintettek a TAO-ból befolyó összegekre, arra költenék, amire kapták.

Ez viszont ellentétben állna a rendszerrel. Akkor nem kétszer kéne megépülnie a stadionnak, hanem elég volna csak egyszer (sok helyen egyszer sem, olyan településeken is látunk sportpályákat, ahol a lakosság lélekszáma alacsonyabb a létesítmény ülőhelyeinek számánál). Akkor a célzott támogatást a sportoló kapná, az edző kapná, a vezetőségnek el kéne számolnia a rá bízott összeggel, és nem lehetne „lepapírozni”, „megoldani okosban” a könyvelést.

Egyáltalán: nem a támogatás teszi tönkre a magyar sportot.

Hanem annak aránytalan eloszlása és elsikkasztása.

Balmazújváros esete csak egy példa.

Lesz még száz ilyen, ha jobban utána néznénk, lenne ezer.

Ezért beteg a magyar futball, de a teljes magyar sportélet is.

Ez nekünk a bajunk.

Be kéne vezetni átmenetileg a Tízparancsolatot.

Abban emlékszek valami olyan kitételre, miszerint „ne lopj!”

Na, azt kéne betartani.

1 hozzászólás

  1. Sajnos a sport (is) a korrupció egyik melegágya! Túl azon, hogy a nagy többség, teljesítmény nélkül, igen jól megél belőle!

    A cikk utolsó 2 mondatát nem lehetne az élet minden területére kiterjeszteni?

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .