Mi lesz a sorsa a Sorsok Házának – és a történelemnek?

0
1095

A 70. helyett talán a 75. évfordulóra megnyílik a magyar holokausztot bemutatni hivatott Sorsok Háza. Amelynek már a nevét is vitatják az érintettek között, a tervezett szemlélet pedig kiverte a biztosítékot. A magyar szégyen gyökerei mélyre nyúlnak.

Most már a 75. évforduló a céldátum a Sorsok Háza megnyitására. „A magyar kormány határozott szándéka, hogy 2019-ben, a holokauszt 75. évfordulóján méltóképpen emlékezzünk közös nemzeti tragédiánkra” – fogalmazott a napokban Gulyás Gergely kancelláriaminiszter. Másfél hete ismét teljes bizonytalanságba burkolózott a hányatott sorsú holokausztbemutató intézmény.

Képviselői kérdésre a parlamentben mondta azt Orbán Viktor, hogy „akartunk csinálni még egy emlékmúzeumot, én szeretném, hogy ha ez működne, de

hogyha nincsen béke e körül az ügy körül, akkor semmi sem hajt bennünket,

kivárhatjuk, amíg ezek a viták nyugvópontra jutnak, és utána higgadtan megpróbálhatjuk ezt megvalósítani, én ezt javasolnám mindannyiunknak”.

Pedig az EMIH személyében megtalálták azt a zsidó szervezetet, amely nem tesz fel kellemetlen kérdéseket, nem ragaszkodik a történeti hitelességhez. Az új felállás nem csak a Mazsihisznek nem tetszik, külföldön is tiltakozást váltott ki. Az öt éve tartó kötélhúzás esetleges befejeződése se hessenti el azokat a súlyos kifogásokat, amelyek – felmérés híján csak sejthetően – nem csak a zsidó közösség, hanem a jó érzésű közönség többsége körében övezi az elképzelést. Amelyről nagyon keveset tudni, mert Schmidt Mária nem hajlandó részleteket elárulni.

Akik megismerkedhettek a tematikával, azok szemében sokakat már az elnevezés se tetszik, mondván: egyáltalán nem a sorsuk volt életükben a későbbi áldozatoknak a tömeges kiirtás. Vitatják a csak a gyerekek tragédiáját bemutató szűkített történéssort, bár ez még valamennyire talán védhető is. Mindezekről legutóbb kedden az ATV-ben beszélt György Péter esztéta, egyetemi tanár.

Az viszont már évekkel ezelőtt kiverte a biztosítékot – határon túl is -, hogy a Schmidt-féle „történelem”-szemlélet jegyében – a Szabadság téri „német megszállási emlékmű” szellemében – az 1944. március 19-e utáni kiindulóponttal tálalnák a történéseket. Tagadva azt, hogy egyedüliként a megszállt európai országokban az intakt magyar közigazgatás egésze egy emberként mozdult meg az elhurcolások végrehajtása érdekében. És hogy

majd’ negyedszázados alapos előkészítés előzte meg a hazai holokausztot a magyar állam által.

Érdemes tehát áttekinteni az iskolában amúgy tanultakat, hátha sikerül egyértelművé tenni a magyar állam visszavonhatatlan felelősségét nem csak a végkifejletben, hanem ezek megágyazásában.

Általában a numerus clausust (a. m. zárt szám) szokás első lépcsőfokként említeni, de volt más előzménye is. Mégpedig 1883-ban, amikor tiszaeszlári zsidó honfitársainkat vádolták meg egy kislány, Solymosi Eszter meggyilkolásával. A következő évben – a kor egyik legtekintélyesebb jogásza és politikusa, Eötvös Károly rendkívül alapos munkája és hatásos védőbeszéde eredményeképpen – felmentéssel végződő per rendkívülisége, hogy alighanem

az első olyan büntetőügy a világon, amelyben egyértelműen antiszemita szellemben emeltek vádat.

Megelőzte a kor leghírhedtebb ügyét, a francia katonatiszt, Alfred Dreyfus vezérkari százados 1894-es hazaárulási kirakatperét.

Mélyre kúsznak tehát a gyűlölet gyökerei a magyar társadalomban és államgépezetben. A magyar holokauszton belül az 1920-as

numerus clausus tehát már termékeny talajra hullott.

Ebben a törvényben a felsőoktatásba (pontosabban a tudományegyetemekre, a műegyetemre, a budapesti közgazdaság-tudományi karra és a jogakadémiára) beiratkozásban a nemzetiségek országon belüli arányát vezették be. Nemzetiségnek minősítették a zsidókat, 6 százalékos arányszámot állapítva meg rájuk, annak ellenére, hogy a kiegyezés óta jogilag nem idegen etnikumnak, hanem izraelita vallású, egyenlő jogokkal rendelkező magyar állampolgároknak számítottak.

A törvény nem vonatkozott visszamenőlegesen az egyetemistákra, valamint nem érvényesült az 1919 előtt keresztény hitre tértekre, illetve az első világháborúban résztvevőkre sem. A törvény hatására a zsidó származású hallgatók aránya 36-ról 8 százalékra csökkent, majd 1928-ban nemzetközi nyomásra eltörölték a törvény nemzetiségekre vonatkozó kitételét.

Már ezzel a törvénnyel, pontosabban az ezt övező közhangulattal megmutatkozott, mi várható. Mindennaposak lettek a „zsidóverések” az egyetemeken (elsősorban is a budapesti jogi karon).

Az első zsidótörvény (1938) „A társadalmi és gazdasági élet egyensúlyának hatályosabb biztosításáról” címet viselte, és kimondta:

a szellemi szabadfoglalkozású pályák állásainak legfeljebb húsz százalékát

foglalhatják el zsidók. A végrehajtást az orvosi és az ügyvédi kamara mintájára létrehozott szakmai tömörüléseknek kellett felügyelniük. A törvény szintén 20 százalékban maximálta a tíz értelmiséginél többet foglalkoztató kereskedelmi, pénzügyi és ipari vállalatoknál a zsidók létszámát. Mentesség ekkor is volt (az I. világháborúban és az ellenforradalomban különböző érdemeket és kitüntetéseket szerzettek, a hősi halottak özvegyei és gyermekei, az 1919 augusztusa előtt kitértek, valamint ezek gyermekei, ha nem tértek vissza a zsidó vallásra).

Ez volt első komoly lépés a teljes szegregáció útján azzal, hogy a törvény

faji alapon különítette el a zsidókat a társadalom többségétől.

És nincs megállás, a következő évben becikkelyezett második zsidótörvénynek („a zsidók közéleti és gazdasági térfoglalásának korlátozásáról”) már nem csak címében jelent meg a célkeresztbe vett közösség, hanem lényegében

a hitleri nürnbergi törvények nyomvonalán haladva

már faji megközelítésben meghatározta, ki számít zsidónak, bár a vallási hovatartozás is megmaradt. Zsidónak minősült, aki önmaga, legalább egy szülője vagy legalább két nagyszülője az izraelita felekezet tagja volt a törvény hatálybalépésekor vagy az előtt. Nem vont hatálya alá egyes, igen bonyolultan meghatározott, megkeresztelkedett és/vagy vegyes házasságból származó csoportokat sem.

A törvény újabbat szorított az életlehetőségeken.

A szellemi pályákon 6 százalékban maximálta számukat, kitiltotta őket az állami közigazgatási és igazságügyi apparátusból, középiskolai tanári karokból. Nem tölthettek be színházaknál és lapoknál olyan állást, amely befolyással volt az adott intézmény vagy orgánum szellemi irányvonalára. A jogszabály tovább korlátozta az egyes vállalatoknál alkalmazható zsidók számát, és visszaállította a numerus clausust az oktatásban. Az engedélyköteles ipari és kereskedelmi ágazatokból a kizárták őket, a már kiadott engedélyeket fokozatosan vissza kellett vonni. Jelentősen megnehezítették a mezőgazdasági ingatlanvásárlást is.

Ennek következtében egyes adatok szerint több, mint 90 ezren vesztették el állásukat, a családtagokkal együtt körülbelül 220 ezer ember életkörülményei romlottak. Ekkor váltak tömegessé a kereskedések, gyárak, kisüzemek, egyéb vállalatok átadása „rendes keresztény” strómanoknak.

A harmadik zsidótörvényt már a zajló háború idején fogadták el, és a legszemélyesebb magánéletbe hatolt be. „A házassági jogról szóló 1894:XXXI. törvénycikk kiegészítéséről és módosításáról, valamint az ezzel kapcsolatban szükséges fajvédelmi rendelkezésekről” címet viselő jogszabály már mindenkit zsidónak minősített, akinek két nagyszülője az izraelita hitfelekezet tagjaként született.

Megtiltotta a vegyes házasságokat,

és büntetni rendelte a zsidó és nem zsidó közötti nemi kapcsolatot. (Pontosabban zsidó férfi nem folytathatott szexuális kapcsolatot keresztény nővel, de fordítva nem volt tiltott).

Egyéb jogszabályok is születtek ebben az időben. Kiterjesztették a teljes tilalmat a mezőgazdasági ingatlanok megvásárlására, a meglévőket pedig kártalanítással az államnak kellett átadni. Emellett bevettről elismertre fokozták le a zsidó felekezetet, elvették a hitközségek oktatási és szociális intézmények költségvetési támogatását.

És mindeközben a tettek mezejére léptek, hogy kétség se legyen, mik az akkori állam szándékai. Kamenyec-Podolszkijban került sor az első olyan holokauszt-bűncselekményre,

amelyben a magyar hatóságok aktívan vettek részt.

Már javában zajlott a Szovjetunió elleni háború, amikor elhatározták, hogy a revízióval az országhoz csatolt területeken élők – és az addig relatív (élet-)biztonságot nyújtó országba menekült üldözöttek – „rendezetlen” státuszát felszámolják. A minisztertanácsi határozat nyomán 1941. július 15-én megindult a magyar állampolgárságukat igazolni nem tudó zsidók összegyűjtése, kiutasítása és kitelepítése. A kitelepítéseket augusztus 9-én a német katonai hatóságok ellenkezése miatt be kellett szüntetni. (Nem emberiességi okból tiltakoztak a nácik, hanem mert nehezen tudtak megbírkózni „saját” ottani áldozataik kiirtásával is.) E szűk hónap alatt 19 426 személyt deportáltak.

A tömegmészárlásra augusztus végén három nap alatt került sor. A végrehajtó parancsnok, a háborús bűnökért később kivégzett Friedrich-August Jeckeln SS Obergruppenführer jelentéseiből tudjuk, hogy 23 600 zsidót lőttek agyon három nap leforgása alatt a Kamenyec-Podolszkijban lévő gettóban. Ez volt a holokauszt történetének első olyan tömegmészárlása, ahol az áldozatok száma ötszámjegyű.

A Magyarországról deportáltak közül 2-3 ezer ember sikeresen visszajutott ide.

Összesen 15-16 ezren haltak meg a kivégzésekben,

illetve a deportálás során velük szemben tanúsított embertelen bánásmód következtében.

Ezt nevezte „idegenrendészeti eljárásnak” Szakály Sándor történész, a Veritas Intézet vezetője 2014-ben az állami hírügynökségnek nyilatkozva.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .