Ha Gulácsi nem csúszik el, és nem kapunk gólt már az elején… Ha Dzsudzsák is játszhat a svájciak ellen… Ha hárommal többet rúgunk, mint amennyit…
A magyar futball semmit sem lépett előre az egy évvel ezelőttihez képest. Pedig, akkor se volt sehol.
Kellett egy kis szerencse, sok lelkesedés és elszántság ahhoz, hogy viszonylag elfogadható eredményeket érjünk el tavaly az Európa-bajnokságon. (Ahova egyébként azért juthattunk ki, mert a résztvevők létszámát 16-ról 24-re emelték.)
A csoportmérkőzések során győzelemmel kezdtünk az osztrákok ellen. Akik amúgy az első percben rúgtak egy kapufát. Ismerjük a futball lélektanát. Ha az bemegy, minden másképpen alakul. Nemcsak azon a meccsen, de az egész Európa-bajnokságon.
Aztán következett az izlandiak elleni döntetlen, majd jöttek a portugálok.
A három gólunk közül kettő úgy született, hogy a labda megpattant egy menteni akaró portugál védő lábán. Igaz, nyerhettünk volna, a végén ugyanis kimaradt egy nagy helyzetünk.
A következő meccsen négy-nullra kikaptunk a belgáktól. A meccs után tomboló tömeg ünnepelte a válogatottat a körúton, megálltak a villamosok, mert nem tudtak tovább menni.
Hősök lettek a magyar válogatott játékosai.
Ez egy szerethető csapat, mondta Orbán Viktor valamikor 2011-ben. Mintha az előzőek – amikor még nem ő volt a miniszterelnök – nem lettek ugyanolyan szerethetők. Ők is a magyar címeres mezben futottak ki a pályára, és a magyar himnuszt énekelték szívükre tett kézzel.
Aztán az a szerethető csapat belefutott egy nagy zakóba a hollandok ellen. Egervári Sándornak mennie kellett, ám a csapat továbbra is szerethető maradt.
Még úgy is, hogy klubcsapataink már a nyár végére rendre elbúcsúznak a kupaszerepléstől, nem jutnak a csoportkörbe.
És legutóbb, a svájciaktól elszenvedett 5-2-es vereség után a közönség megint együtt énekelte a fiúkkal a Himnuszt
Mert ez már régen nem a futballról szól. Nem a minőségről, a versenyről, az eredményességről.
Ez arról szól, hogy ami a miénk, az szerethető.
Nálunk a gyűlölet is szerethető. Hogy ne Soros nevessen a végén. És hogy ne jöjjön ide senki. Őcsényben olyan emberek – gyerekek – ellen tüntettek a helybéliek, akiknek a magyar állam már oltalmazotti státuszt adott. Az a magyar állam, amely máskülönben előszeretettel mossa össze őket a terroristákkal, elismerte, hogy ezek az emberek életük megvédése miatt menekültek el a hazájukból. Nem kalandvágyból keltek útra, nem azért, mert odahaza unatkoztak, hanem azért, mert nem volt más választásuk.
Orbán miniszterelnök megdicsérte az ócsényieket, akik kiszúrták a menekülteknek néhány napra szállást kínáló fogadós autójának a gumijait.
Áder köztársasági elnök egyetlenegyszer sem szólt a gyűlölet ellen. Látszólag nem a focinál tartunk. Pedig ez a történet épp arról szól, ami szombaton este Bázelben történt. Hogy nekünk a rossz is jó. A silány, értéktelen, használhatatlan. Mi beérjük azzal is, ami nemzetközi szinte nem kell senkinek.
Ha így folytatjuk, hazánk, Magyarország is olyan lesz, mint a magyar foci. Valakik visszaélnek azzal, hogy nekünk ez a hazánk, ezért mi akkor is szeretni fogjuk, amikor már csak alig lesz szerethető.
