Arról jutott eszembe, hogy elolvastam a „Riporterek határok nélkül” nevű nemzetközi szervezet idei listáját a sajtószabadság állásáról.
Évről évre sorrendbe szedik az országokat, miután különböző szempontok alapján a szakemberek megvizsgálták, mennyire szabad náluk a sajtó. Azzal nem is fárasztanám Önöket, hogy persze megint lejjebb csúsztunk, nem is kicsit, az utolsók vagyunk az uniós országok között, a teljes listán a nem túl dicső 87. helyet foglaljuk el. Ez eddig nem túl izgalmas, sejtettük. Viszont megnéztem, ki az első, és ki az utolsó az államok közül. Legelől Norvégia áll, leghátul, Észak-Korea alá csúszva Türkmenisztán.
Na most jön a találós kérdés. Mit gondolnak, a kettő közül melyikkel vagyunk haragban, és melyikkel idilli barátságban? Belátom, ez túl könnyű feladvány, ha Önök akár csak minimális jártasságra tettek szert az Orbán-kormány külpolitikáját illetően, de erről nem én tehetek. Nem kellene annyit újságot olvasniuk, ez csak elrontja a játékot.
Most az egyszer azért beavatom az eddig boldog tudatlanságban élőket abba, mi a bajunk a listavezető Norvégiával.
Már azon túl, hogy elvileg ellenezzük a szabad sajtó ilyenfajta túlburjánzását. De a norvégok újabb veszélyes túlzásokba estek. A hideg lehet az oka, vagy a túl sok halfogyasztás. Ahogy eddig, most is készülnek hozzánk vágni egy 70 milliárdos támogatást a Norvég Alapból. Ezt még valahogy megbocsátanánk nekik (már ez is szép tőlünk, a hasonló segítséget nyújtó Uniót rúgjuk, ahol érjük). Na de az összeg 10 százalékát civil közösségeknek szánják (már gyanús!), és ragaszkodnak ahhoz, hogy ezt a kormánytól független szervezet pályáztassa. Sátáni ötlet. Nyilvánvalóan belegázol nemzeti becsületünkbe, plusz felségsértés is. Mi az, hogy „kormánytól független”?! Vigyék a koszos pénzüket, ahová akarják. Ha a kormány nem teheti rá a kezét a 10 százalékra is, és még ellopni sem lehet, akkor nem kell a másik 90 sem. Különben is, az országban mindenkinek mindene megvan, nem kellenek nekünk a milliárdok.
Szóval Norvégia leírta magát, akkor lássuk, amikor a hátunk közepét. Bezzeg a baráti Türkmenisztán!
A külügyminiszter egy év leforgása alatt másodszor vizitál náluk, a köztársasági elnökünk is vendégül szokta látni az ő diktátorukat, akarom mondani elnöküket. Nincs is hiány ilyenkor kölcsönös dicsérő szavakban. Pedig nem könnyű kimondani ezeket a türkmén neveket: a mostani nagyfőnököt Gurbangulu Berdimuhamedovnak hívják. Szerencsére általában életfogytig uralkodnak, a választásokon 97-98 százalékokat söpörnek be. A maradék 2-3 százalék sorsáról vannak elképzeléseim, hiszen a börtönökben sok a politikai fogoly, hír van a kínzással, elektrosokkal történő kényszervallatásokról is. Na de egyrészt ménkű gazdagok a sok földgáz jóvoltából, másrészt a diktátoraik személy szerint is roppant kellemes emberek. Nem úgy, mint a norvégok: ők soha nem támasztanának semmilyen elvárást a demokráciát, a korrupciómentességet, a civil autonómiát, szabad sajtót illetően.
Már a 20O6-ban elhunyt előző elnök sem volt kispályás. A saját, forgó aranyszobrán kívül szökőkutak gyűrűjében szobrot állíttatott az erkölcsi tanításait tartalmazó könyvről is. Újító szellemű emberként átkeresztelte a hónapokat: a január az ő nevét kapta, az április az édesanyjáét, a szeptember meg a könyve címét. Szerencsére az utód, Szíjjártó vendéglátója sokkal demokratikusabb karakter. Ez onnan is látszik, hogy eltávolíttatta az előd szobrát. Igaz, a helyére emeltette a sajátját, de csak a városkép kedvéért. Erre különben is nagyon ügyel: azt szeretné, hogy az egész főváros fehérben pompázzon, ezért kitiltatott minden fekete autót. Remélem, Szíjjártó ezen felül is számos jó ötlettel tér haza, vegyük pl. azt, hogy Berdimuhamedov bevonatta a nők jogosítványát. Mindjárt nincs akkora forgalom, és nem is nyílik ki annyira a nők csipája, mintha szabadon furikáznának.
Azt is el lehetne tanulni például, hogy az elnök arany rudakkal súlyzózik a kormányülésen, miközben miniszterei állva tapsolják meg a főnök kiváló erőnlétét. Szerintem ez a gyakorlat a Várban a Karmeliták refektóriumában is remekül mutatna, amióta lemázolták, a sok freskó sem vonná el a figyelmet. Ha az arany súlyzó nem megy, a taps is elég.
De egy olyan országtól, amelynek ennyire figyelemkeltő helye van a sajtószabadság-listán, elsősorban a médiapolitika terén kellene okulnunk.
A legutolsó intézkedésük a világsajtó szerint a razziázás a magánlakások WC-jében. Az állampolgároknak ott számos lapra kötelező előfizetniük, így a mellékhelyiségben a higiéniai célt többnyire odakészített újságok szolgálják. Mivel a diktátor fotója sűrűn szerepel bennük, ebből az a sajnálatos gyakorlat következik, hogy a tiszteletre méltó portré az alattvalók kevéssé nemes testrészével érintkezik. Nem kizárt, hogy bizonyos gonosztevők ebben még örömüket is lelik. Ennek kívánnak véget vetni a hazafias WC-razziák.
Itthon sem szabadna az állampolgárt e téren kormányzati útmutatás nélkül hagyni. A magyar mellékhelyiségekbe kéretik ezentúl a sajtószabadság- és demokrácia rangsorokat elhelyezni. Le a norvégokkal, éljenek türkmén barátaink!
