Túl van a Magyar Kétfarkú Kutyapárt a második békemenetén, a szervezők számításai szerint mintegy nyolcmillióan voltak. A buszokat résztvevőkkel szállították, a hangszóróból mozgalmi dalok szóltak, a menetet egy molinó zárta, rajta egy felirat: Ez a béke lesz a végső!
Forradalom kipipálva.
Amikor a Magyar Kétfarkú Kutyapártról hallunk, először az jut az eszünkbe, hogy lám, él még a pesti vicc, majd az, hogy ismét vannak politikai viccek. Pedig, amikor a kétfarkúak viccet csinálnak abból, ami amúgy egyáltalán nem vicces, akkor lényegében nem tesznek mást, mint hogy a maga valóságában mutatják be a valóságot. Nem vesznek el belőle, nem tesznek hozzá semmit – ami mostanság történik, az épp elég szürreális ahhoz, hogy nevessünk rajta.
Nem idéznénk fel a táblák szövegét, számtalan más helyen elolvashatók. Inkább azt említenénk, hogy ez a mostani vonulás, amely az Oktogonnál kezdődött és az időnként eleredő esőben az Erzsébet térig tartott, arról szólt, hogy ebben a lebutított, elhülyített országban még mindig van egy csomó normális ember. Olyanok, akik békében szeretnének élni, és nem harcolni vélt ellenségek ellen.
Talán elsőre furcsának tűnik, de élnek olyanok Magyarországon, akik szeretik, ha szép az idő, örülnek annak, ha elegendő a fizetés. Tiszta az utca, nem tömött a villamos, az újságokban igazi hírek vannak, a bűnt pedig az erre hivatott szervek nem pártolják, hanem üldözik.
Ilyen egyszerű ez: nem kell hozzá más, mint egy normális ország. És az a nyolcmillió ember, aki a kétfarkú szervezők szerint végigvonult Budapest néhány utcáján, ha csak rövid időre is, de megkapta azt, ami alanyi jogon mindenkinek járna: egy normális világot, ahol a feketét nem fehérnek mondják, a kicsit nem nagynak és ahol a tájékoztatásban nem keveredik össze a színtiszta a szemenszedettel.
