National Action, ez a szélsőjobboldali csoport neve, melyet az antiterrorista törvény nevében betiltottak Nagy Britanniában.
„Antiszemiták, rasszisták és homofóbok, az ilyen szervezetnek nincsen helye Nagy Britanniában!”- indokolta tavaly a szélsőjobboldali szervezet betiltását Amber Rudd belügyminiszter. Aki most kissé meglepődhetett amikor kiderült: a National Action (Nemzeti Akció) öt letartóztatott tagja közül
négyen a hadseregben szolgálnak.
Ráadásul nem is akárhol: az egyikük egy antiterrorista alakulatnál Cipruson.
A National Action ugyanis maga sem ítéli el a terrorista módszereket. Amikor a brexit-népszavazás kampánya során egy szélsőjobboldali aktivista leszúrta Jo Cox munkáspárti képviselőt, akkor a szervezet honlapja mint nemzeti hőst ünnepelte őt.
„Halál az árulókra! Éljen Nagy Britannia szabadsága!”
– ezekkel a szavakkal indokolta a politikai gyilkosságot a szélsőjobboldali tettes, és ezt kiemelt helyen közölte a National Action. Melyet ezután betiltottak.
Csakhogy az ITV egy riportot sugárzott, melyből kiderült: a szervezet él és virul.
Híveit ugyanolyan módon toborozza mint a dzsihádista szervezetek:
a YouTube-on terjesztett propaganda videókkal.
Ha kiderül, hogy a brit terrorelhárításnál aktívak a neonácik, akkor bajba kerülhet Theresa May kormánya, melyet a baloldal elnézéssel vádol. A brexit-népszavazást követően megnőtt a szélsőjobb befolyása a brit közéletben. Egyre gyakoribb a nyílt fellépés a külföldiekkel szemben. Nemrég ítéltek el egy britet, aki nyilvánosan a p…ba küldte el a kelet-európai bevándorlókat.
Robert Fico szlovák kormányfő kijelentette, hogy tiszteletben tartja az Európai Unió Bíróságának szerdai döntését a közös magyar-szlovák kereset elutasításáról.
„Ez a döntés a kvótákkal és a migrációval kapcsolatos szlovák kormányzati hozzáállást nem változtatja meg” – nyilatkozta a szlovák miniszterelnök. Hangsúlyozta, hogy az ítélet nem jelent semmiféle minőségi változást, csupán azt mutatja, hogy ebben a kérdésben az EU Bírósága más véleményen van. Hozzátette azt is, hogy a menekültek nem akarnak Szlovákiában maradni, ezért amint lehetőségük van elhagyják az országot. A miniszterelnök kiemelte:
a szlovák kormány továbbra is azon dolgozik, hogy a szolidaritást ne a migránsok kierőszakolt befogadásával, hanem másféleképpen fejezzék ki.
Fico felidézte, hogy a kvóták érvenyessége szeptember 26-án lejár és megnyugtatta az ország lakosságát, hogy a kereset elutasítása nem jár semmiféle büntetőintézkedéssel.
Az egyik újságírói kérdésre reagálva a szlovák miniszterelnök kifejtette a véleményét a magyar kerítésépítésről is. „Nem tudom, milyen valós kiadásai voltak Magyarországnak a kerítés megépítésével kapcsolatban. Azonban egy biztos: Magyarország a saját intézkedéseivel nagyon jó munkát végzett, mert megállította migrációs hullámot.
Orbán Viktor azt tette, ami elvárható volt tőle: Védte a schengeni határszakaszt.”
Miroslav Lajčák szlovák külügyminiszter szintén úgy vélte, hogy Pozsonynak nem szabadna felszólalnia az Európai Unió Bíróságnak döntése ellen, mert ez semmiféle szankcióval vagy negatív következményekkel nem jár. „A szlovák kormány tudomásul veszi, tiszteletben tartja az Európai Bíróság ítéletét. Először részleteiben áttanulmányozza, majd csak ezután fog állást foglalni a kérdésben” – jelentette ki Lajčák.
A szlovák külügyminiszter megismételte a pozsonyi kormány korábban többször hangoztatott álláspontját a kvóták működésképtelenségéről, és szerinte
ez egy olyan álláspont, amelyet az egész politikai színtér, és a lakosság is támogat.
Szlovákiának az uniós előírások alapján Görögországból 652, Olaszországból pedig 250 menekültet kellett volna fogadnia. Ugyanakkor Robert Kaliňák szlovák belügyminiszter azt közölte, hogy eddig Szlovákia 16 embert fogadott be.
A SMER koalíciós partnernének számító Most-Híd kétnyelvű szlovákiai párt szintén azt közölte, hogy nem működnek a kvóták, és
„szolidaritást nemcsak a menekültekkel, hanem az uniós tagállamokkal is vállalni kell, amelyeket nehezen érintett a migrációs válság”.
A szlovák ellenzék ezzel szemben üdvözölte a lépést és felrótta a szlovák kormánynak, hogy két év alatt nem sikerült megoldást találnia a migrációs válságra, nem tudott megfelelően együttműködni az illetékes uniós intézményekkel, és tavaly a SMER választási kampánytémává tette az kvótapert. „Ebben az esetben a szlovák miniszterelnöknek példát kellett volna vennie a francia Emmanuel Macrontól, aki megfelelően kezelte a válságot” – nyilatkozta az Egyszerű Emberek és Független Személyiségek (OĽaNO-NOVA) képviselőnője, Veronika Remišová.
Az Európa Tanács meglehetősen kritikus jelentést készített Azerbajdzsánról, ahol a demokrácia szabályainak betartása vagy az emberi jogok respektálása távolról sem felel meg az európai normáknak. Az Európa Tanács olasz képviselője és az Európai Néppárt parlamenti közgyűlési csoportjának az elnöke, az olasz Luca Volontè megfúrta ezt a kritikus jelentést.
Az Európa Tanács nem ítélte el Ilham Alijev elnök rendszerét. Cserébe a szolgálatkész olasz politikus nejének cége 2,39 millió eurót kapott tanácsadás címén Azerbajdzsántól. Ugyancsak tanácsadás címen átutaltak egy kisebb összeget a CSU akkori képviselőjének, Eduard Lintnernek is. Minderről a Süddeutsche Zeitung számol be, mely annak próbált utánajárni, hogy Azerbajdzsán 2,5 milliárd eurós megvesztegetési keretét mire is használták fel.
A hírhedt kaviárdiplomácia, avagy hogy vásárol barátokat Azerbajdzsán?
Négy, Nagy-Britanniában bejegyzett cég, mely szoros kapcsolatban állt az egykori szovjet tagköztársasággal, 2,5 milliárd eurót költött az azerbajdzsáni elit, mindenekelőtt Ilham Alijev és családja céljaira. Ezt állapította meg az Organized Crime and Reporting Project és tíz európai újság közös vizsgálata, melyet
hónapokon át folytattak azért, hogy napvilágra hozzák Azerbajdzsán furcsa rendszerének külföldi pénzügyi rendszerét.
A négy cég Nagy Britanniában ugyanis csak a jéghegy csúcsa, az azeri pénzek ugyanis megtalálhatók Észak-Amerikában éppúgy mint a kontinentális Európában. Laundromat, vagyis mosógép volt az oknyomozó újságírók elnevezése Azerbajdzsán elitjének leleményes pénzügyi rendszeréről, amely egyaránt irányult off-shore számlák ezreinek a létrehozására adóparadicsomokban, és fedőcégek működtetésére az Európai Unióban és másutt.
Ezeket a fedőcégeket Alijev utasítására a titkosszolgálat működtetette és működteti,
mely még a szovjet időkből maradt meg Azerbajdzsánban. Nem véletlenül: Alijev édesapja annak idején úgy kezdte pályafutását a nagy Szovjetunióban, hogy a KGB tisztje volt.
Ilham Alijev Forrás: Wikimedia Commons
Már életében szobrot kapott Hejdar Alijev Bakuban azon a címen, hogy kétszer is megkapta a Szovjetunió Hőse kitüntetést. Először azért, mert eredményesen vezette a titkosszolgálatot, a KGB-t, másodszor pedig azért, mert nem kevésbé volt eredményes Azerbajdzsán Kommunista Pártjának élén. A Szovjetunió Kommunista Pártjának Politikai Bizottságának póttagja lett. Ebben a minőségben pályázott az első számú vezető tisztére Mihail Gorbacsovval szemben. Veszített, mert a szovjet elit Sztálin halála után elhatározta, hogy még egyszer nem jön első számú vezető a Kaukázuson túlról. Sztálinnak Dzsingisz kán volt a beceneve a bolsevik pártban…
Alijev elvtárs beletörődött a vereségbe és hozzálátott a túlélő program kidolgozásához. Teljes sikerrel: a nagy Szovjetunió bukása után is megőrizte hatalmát és hamarosan
első számú vezető lett újra Azerbajdzsánban.
Most már nem Moszkvában hanem Washingtonban kereste a felső kapcsolatot.
Eredményesen: a CIA kebelére ölelte az egykori KGB generálist, aki a stratégiai pozícióban levő és olajban gazdag Azerbajdzsán első embereként Amerika barátságát kereste. Az idősebb Alijev az USA-ban halt meg egy katonai kórházban. Trónját fia, Ilham Alijev örökölte.
Tizennégy éve van hatalmon. A moszkvai diplomáciai főiskolán végzett, az ő ötlete a „kaviárdiplomácia”. Azok a külföldi vezetők és diplomaták, akik valamilyen szempontból fontosak lehetnek Azerbajdzsán számára, csodálatos kaviárküldeményt kapnak a kapcsolat megalapozására. Később aztán más is érkezhet…
Nem kell mindig kaviár
Magyarországon a baltás gyilkos ügye tette igazán ismertté Azerbajdzsán teljhatalmú urát. Aki azzal bízta meg budapesti nagykövetét, hogy bármi áron, de szabadítsa ki börtönéből azt az azeri tisztet, aki korábban megölt egy örmény tisztet Magyarországon.
A baltás gyilkos kiszabadult és nemzeti hős lett hazájában.
Ki és mit kapott cserébe ezért a magyar döntéshozók közül? Ez a kaviárdiplomácia rejtelmei közé tartozik. Tény, hogy Magyarország vállalta azt is, hogy Örményország megszakítsa vele a kapcsolatait.
Miért ez az évtizedes vita Azerbajdzsán és Örményország között? Sztálin grúz volt és jól ismerte a Kaukázus nemzetiségi problémáit. Ezért, amikor a Szovjetunió megalakult, akkor a török nyelvet beszélő muszlim Azerbajdzsánhoz csatolta a Hegyi Karabahot, ahol a lakosság döntő többsége örmény volt és keresztény, akik az első világháborús török népirtás óta gyűlölettel tekintettek a törökül beszélő muszlim népekre.
Oszd meg és uralkodj rajtuk!- mondta a grúz Sztálin, aki egyaránt utálta az azeriket és az örményeket. A Szovjetunió bukása után (1991) háború robbant ki Azerbajdzsán és Örményország között. A tét a Hegyi Karabah volt. Az örmények győztek- jelentős részben a diaszpóra támogatása miatt. Azerbajdzsán azóta sem ismeri el a veszteséget.
A kaviárdiplomácia egyik fő célja az, hogy támogatókat szerezzen ebben a történelmi vitában. A másik cél a pénzmosás.
Az olajban gazdag állam költségvetése átláthatatlan. Az elnök magánvagyona és a közpénzek között nincs kínai fal. Az Alijev-család gondol a jövőre is: bár esze ágában sincs lemondani a trónról Azerbajdzsánban, de azért látott már egy-két nagy bukást. Amerika szó nélkül cserbenhagyta szövetségeseit: Mubarakot Egyiptomban vagy Ben Alit Tunéziában. Mindkét bukott diktátor családja milliárdos volt dollárban is. Az Alijev családnak sem kell szégyenkeznie, már ők is dollármilliárdosnak számítanak.
Az azeri pénzből Magyarországra is jutott, erről itt olvashat bővebben.
Várhatóan arra fogja kérni az Európai Bizottság az uniós tagállamok kormányait tömörítő tanácsot, hogy szeptemberben ismét tűzze napirendre a lengyel jogállamiság kérdését.
Névtelenséget kérő uniós források az MTI szerint azt közölték: a testület tagjai valószínűleg abban fognak megállapodni szerdai ülésükön, hogy felkérik a tanácsot,
vitassák meg Lengyelország ügyét
a tagállamok európai ügyekkel foglalkozó minisztereinek szeptember 25-i találkozóján.
Azt mondták, az Európai Bizottság fokozni kívánja a nyomást Lengyelországra azzal, hogy kikéri a tagországok véleményét, szerintük miként kellene a továbbiakban eljárni, amiért a lengyel kormány semmibe veszi a jogállamiság elveit.
Néhány hónappal ezelőtt egyszer már a tanács elé terjesztették a lengyel kérdést, és Frans Timmermans, a bizottság első alelnöke akkor arról számolt be, hogy
az uniós tagállamok többsége támogatta a fellépést Lengyelországgal szemben.
Az Európai Bizottság már többször kilátásba helyezte Lengyelországgal szemben az uniós alapszerződés hetedik cikkelye szerinti eljárás megindítását. Ez olyan eljárást tesz lehetővé, amely – az európai alapértékek súlyos és módszeres megsértése esetén – végső esetben akár
az érintett tagállam szavazati jogának a felfüggesztésével is járhat.
Ehhez azonban a többi tagország egyhangú támogatására van szükség, ami erősen kétségs, többek között Magyarország ellenállása miatt.
Az utóbbi időben az unió részéről sok bírálat érte a varsói kormányt, elsősorban amiért
szorosabb ellenőrzés alá vonták a közmédiát és korlátozták az alkotmánybíróság hatáskörét.
A lengyel vezetés szerint a vonatkozó törvénymódosítások ugyanakkor tökéletesen megfelelnek a jogállamiság elveinek.
Donald Trump amerikai elnök Afganisztánnal és Dél-Ázsiával kapcsolatos kijelentései kapcsán a legtöbb médium és szakértő azt emelte ki, hogy Washingtonban még mindig nem döntöttek a csapatnövelés létszámáról, vagy már felhagytak az amerikai külpolitika egyik legfontosabb irányelvével, a demokráciaterjesztéssel és nemzetépítéssel. Azonban a Trump-beszéd egy másik aspektusból is fontos lehet, amire kétrészes elemzés is igyekszik rámutatni: a világ ízelítőt kaphatott arról, hogy a sok robbantásos és öngyilkos merényletes hír hátterében milyen geopolitikai játszmának folynak Afganisztánért.
Felhagyott álmok
Augusztus 21-én Donald Trump ismertette azt Egyesült Államok Afganisztánnal kapcsolatos stratégiáját, amellyel a Fehér Ház az év eleje óta adós maradt. Az amerikai és más nemzetközi lapok, médiumok és szakértők leginkább azt hangsúlyozták ki, hogy Trump semmi érdemleges információval nem szolgált az Arlingtonban lévő Fort Myer katonai támaszponton tartott beszédében. Továbbra is homály fedte az afganisztáni csapatnövelés pontos számát; nagy általánosságokban beszélt a szélsőséges iszlamisták elleni harcról; még az afganisztáni kivonulás időpontját vagy módját sem közölte, csupán annyit, hogy ennek „méltóságteljesnek, nem elhamarkodottnak” kell lennie.
hivatalosan is elrendelte az afganisztáni csapatnövelést.
A Pentagon szintén pár nappal korábban jelentette be, hogy a korábbi közvélekedéssel ellentétben nem 8400, hanem 11 000 katonát állomásoztat a közép-ázsiai országban. Szintén ekkoriban hangzott el az amerikai tisztségviselők részéről, hogy Donald Trump amerikai elnök 4000 katona kiküldetésére hatalmazta fel Mattist.
Donald Trump amerikai elnök és a háttérben James Mattis védelmi miniszter. A kép és Trump teljes Afganisztán-beszédének forrása: heavy.com
A másik rész, amit előszeretettel emeltek ki a kommentátorok a Trump-beszéddel kapcsolatban az, hogy Trump szakított az amerikai elnökök eddigi gyakorlatával: vagyis az Egyesült Államok már lemondott egy demokratikus rendszer kiépítéséről és „nemzetépítésről”, legalábbis Afganisztán tekintetében, amely az amerikai hadtörténelem leghosszabb katonai missziója. Helyette kizárólag a terrorizmus elleni harcra fog koncentrálni, valamint ezzel párhuzamosan a tálibokkal való viszony javítására.
Ez többek közt azt jelenti, hogy
ha a mérsékeltebb irányvonalat képviselő afgán hadurak hajlandóak lemondani a Nyugat-ellenes retorikáról és felhagyni az amerikai katonák és civilek ellen indított támadásról,
akkor Washington is békén hagyja őket, sőt, közvetít, anyagi és más jellegű támogatást nyújt nekik.
Nem arról van szó, hogy most a tálibok politikájában 180 fokos fordult állt volna be, és most hirtelen szimpatizálni kezdtek volna a korábbi ellenséggel. Emögött kőkemény stratégiai és taktikai okok állnak: a tálibok nem akarnak egyszerre két ellenséggel is harcolni. Ugyanis az önmagát Iszlám Államnak (ISIS) nevező terrorista szervezet már 2014 óta komoly riválisa a táliboknak és ezzel párhuzamosan az al-Kaidának.
A tálibokat egy ideig békén hagyták, de ennek a látszólagos fegyverszünetnek vége szakadt: az afganisztáni ISIS-sejt főparancsnoka hivatalosan is hadat üzent az afganisztáni táliboknak, azzal vádolva őket, hogy „hipokriták és tekfírek (hitetlenek), akik már régóta elárulták az iszlámot”. Azóta már
nem egy súlyos összecsapásra, tálibok ellen végrehajtott öngyilkos merényletre és véres leszámolásra is sor került Afganisztánban.
A tálibok már eddig is aggódva – és nem kevés irigységgel – szemlélték azt, hogy az ISIS népszerűségre az ő rovásukra nőtt meg a közép-ázsiai országban, ezáltal egyre kevesebben csatlakoznak hozzájuk, miközben az „Iszlám Állam” folyamatosan ráteszi a kezét a mákültetvényeikre, így egyre nagyobb szerepet hasítanak ki a kábítószerkereskedelemből.
Visszatérve az amerikai elnök beszédére, Trump többször hangsúlyozta, hogy az amerikaiak már belefáradtak az afganisztáni projekt támogatásába. Az Egyesült Államok hiába költött dollármilliárdokat az adófizetők pénzéből, még mindig kevés a kézzel fogható eredmény és Afganisztánt egy „költségvetési fekete lyuknak” számít a szemükben.
Még mielőtt az amerikai elnök ismertette volna az új Afganisztán-stratégiát, már több olyan hír is felbukkant az amerikai médiában, amely azt engedte sejtetni, hogy ezen a téren Washington hamarosan meghúzza a nadrágszíjat. Mattis védelmi miniszter júliusban éles szavakkal illette Pentagon túl nagy kiadásait, mint például azt, amikor
28 millió dollárért készítettek egyenruhákat az afgán hadsereg és biztonsági erők számára.
Csakhogy, mint a leszállításkor kiderült a ruhákat ugyanis zöldes-barna álcafestékkel festették le, ami nem éppen előnyös a hegyvidéki-sivatagos környezetben, miközben Afganisztán alig két százalékát borítják csak erdők.
Továbbá egy augusztusi kongresszusi jelentésből kiderült, hogy a Pentagon közel félmilliárd dollárt pazarolt el az afganisztáni kémprogramba, mivel mindössze csak pár afgánt sikerült kiképezni, akiknek hatékonysága, befolyása vagy felkészültsége semmiféle pozitív eredménnyel nem járt. Mindezek tükrében Trump úgy ítélte meg, hogy az Egyesült Államoknak már nem kell többé szerepet vállalnia Afganisztán fejlesztésében és egyben tartásában, ezt a veszteségesnek gondolt és komoly biztonsági kockázatokkal járó feladatot inkább más országokra bízza. Legelőször valószínűleg úgy tűnhet, hogy egyetlen jelentkező sem akadhat Washington helyébe, ám közelebbről megvizsgálva a régióban történő eseményeket korántsincs így. Pont ellenkezőleg:
Afganisztánért olyan kiélezett versenyt folytatnak más államok, amilyenre utoljára a 19. század végén volt példa.
Amerikai kiképzők oktatják az afgán hadsereg katonáit. A kép forrása: Air Force.
A Sárkány figyelme…
Afganisztán, bár szegény ország, ahol a belpolitikai helyzet maga a megtestesült káosz, az elhelyezkedése miatt már régóta a nagyhatalmak és a regionális erős középhatalmak érdekeltségének és figyelmének a fókuszában van. Afganisztán 2012-ben megfigyelői státuszt kapott a Sanghaji Együttműködési Szervezetben (SCO), amely Oroszország, Kína és a közép-ázsiai országok által létrehozott integrációs szervezet, és amelynek teljes jogú tagja India és Pakisztán, miközben más fontos ázsiai országok megfigyelők (Irán) a szervezetben, vagy dialógus partnerségi (Törökország) viszonyban állnak vele.
Azóta Moszkvában és Pekingben is felértékelődött Kabul szerepe, igaz, teljesen más okok miatt. Kína 2002 és 2010 között körülbelül 205, 3 millió dollárnyi segélyt adott Afganisztánnak. A kínai tőkéből épült meg a kabuli és parvani állami kórház; 800 afgán biztonsági tisztet képeztek ki Kína területén; valamint Kínában az afgán árukra kivetett vámok 95 százalékát eltörölték. Peking számára
Afganisztán mind geopolitikai, mind biztonságpolitikai aspektusból fontos szereppel bír:
habár Kínát és Afganisztánt között csupán egy 350 kilométeres hosszúságú, de 15-65 kilométeres széles korridor köti össze, mégis ezen ezrével szivárognak át – vagy egyes esetben visszatérnek – az ujgur és hui (muszlin han kínaiak) fegyveresek, akik Irakban és Szíriában harcolnak az ISIS vagy más terrorszervet oldalán.
Másodszor pedig Afganisztán fontos szerepet tölt be az Egy Övezet, Egy Út (One Belt, One Road – OBOR) elképzelés, ami a Selyemút 2.0-t, vagyis Kínát és Nyugat-Európát összekötő útvonalban. Persze a kínai vezetés tisztában van az országban uralkodó állapotokkal, ezért az Új Selyemút hivatalosan „kikerüli” Afganisztánt és mindössze 100 milliárd dollárnyi összeggel ruházott be az ország úthálózatába, de attól viszont tartanak, hogyha nem segítik az afgán állam fennmaradását, akkor a terroristaszervezetek és a zűrzavar tovább terjed a szomszédos Pakisztánra és közép-ázsiai országokra, ahova Kína már több száz milliárd dollárral fektetett be az infrastruktúra-fejlesztésbe, földgáz-és kőolajiparba, illetve az OBOR kiépítésébe.
Asraf Gáni és Vlagyimir Putyin találkozója UFA-ban 2015-ben. A kép forrása: wikimedia.
…és a Medve ölelő szorításában
Oroszország szerepe Afganisztánban már egy fokkal árnyaltabb, és bizonyos szempontból izgalmasabb. Tudvalevő, hogy az afgánoknak nincsenek kellemes emlékeik a Szovjetunió 1979 és 1989 közötti intervenciójával kapcsolatban, amely miatt a két kormány évtizedekig mégcsak köszönő viszonyban sem volt egymással. Ugyanúgy a 21. század elején
Vlagyimir Putyin támogatta az Egyesült Államok és a NATO afganisztáni hadműveleteit, ideiglenes hozzáférést biztosítva nekik a közép-ázsiai ország bázisokon.
Az amerikai jelenlét és túlzott befolyás miatt az afgán kormányokkal fenntartott kapcsolat gyakorlatilag a nullával volt egyenlő. Csakhogy miután 2014-ben az ISAF (Nemzetközi Biztonsági Közreműködő Erő) felhagyott a katonai hadműveleteivel és csökkent az afgán kormánynak nyújtott nyugati segítség nagysága, megváltozott a helyzet és a korábbi ellenségek hirtelen közeledni kezdtek el egymáshoz.
Talán túl gyorsan is: idén Moszkva kézifegyverekkel (legutóbb 10 000 Kalasnyikovval) látta el az afgán hadsereget, orosz üzletemberek mintegy 150 afganisztáni projektbe fektettek be, és és újranyitottak az orosz konzulátusokat és a kulturális intézményeket is. Az orosz diplomácia sikeresen kezdett el közvetíteni a tálibok és az afgán között, és idén tavasszal már egy békekonferenciát is tető alá hozott, amelyen az Egyesült Államokon kívül minden regionális szereplő és komoly befolyással rendelkező tálib csoport jelen volt.
Még akkor is, ha nem sikerült ezen a rendezvényen semmiféle áttörést elérni, rámutatott arra, hogy Oroszország ismét megkerülhetetlen tényezővé vált Afganisztánban, méghozzá úgy, hogy maga Kabul „hívta meg” őket az országba. Ahogyan egy Afganisztán-elemző találóan megjegyezte:
„ma már az oroszok sokkal nagyobb biztonságban és testőrök sétálhatnak végig az utcán, mint a nyugati állampolgárok”
A Kreml számára az afgán kapcsolatok javításának megvannak a maguk előnyei: a tálibokkal való megegyezéssel igyekeznek csökkenteni a kábítószerkereskedelmet, Afganisztánból származik szinte a teljes orosz heroinpiac. Továbbá az afgán kormányerők és tálibok lefoglalják az ISIS-t, így ezek a harcosok az afgán hegyekben maradnak, nem pedig Szíriába, Közép-Ázsiába, vagy akár Oroszország területére (Csecsenföld, Dagesztán) utaznak, hogy itt harcoljanak a helyi kormányok és az orosz csapatok ellen ellen.
Sőt, ami igazán csábító lehetőséget kínál Moszkva számára, hogy a tálibokkal való kapcsolat erősítésével újabb nyomást lehet gyakorolni Nyugatra, így már az oroszok nemcsak Szíriában vagy Ukrajnában foglalnák le a figyelmüket és erőforrásaikat, hanem Afganisztánban is.
Ficónak akkor még nem állt érdekében ezt megafonba kiabálni, hiszen a magosodás ellentétes a V4-es Brüsszel-szkepticizmussal, így a régiós bajtársakat eláruló „brüsszeli ügynöknek” tűnt volna. A koalíciós válságban viszont kellett az elterelő marketingelem, így gyorsan elővették.
Az Európai Unió magjához tartozzunk vagy sem? Elindult a vita, amellyel csak egy gond van, de az nagyon nagy: a ködöt szurkáljuk. Az uniós mag olyan, mint Columbo felesége írja Mózes Szabolcs a pozsonyi Új Szóban.
Miután kiderült, hogy a jelenlegi kormány se nem gátja a szélsőségesek erősödésének, se nem stabil, új eposzi jelzőt kellett találni. A miniszterelnök szerint azért nem bukhat az instabil kormány, mert egyedül ez a koalíció (Fico korábbi kedvenc szóhasználatával élve: tákolmány) képes bevinni Szlovákiát az Európai Unió magjába. Igazságtalanok lennénk, ha a magtézist a semmiből előrángatott kommunikációs panelként írnánk le. Fico már az év elején arról beszélt, hogy Németországgal kell tartanunk, s a nyár elején is – amikor még nem volt koalíciós válság – pedzegette a mag-ügyet. Akkor még nem állt érdekében ezt megafonba kiabálni, hiszen a magosodás ellentétes a V4-es Brüsszel-szkepticizmussal, így a régiós bajtársakat eláruló „brüsszeli ügynöknek” tűnt volna. A koalíciós válságban viszont kellett az elterelő marketingelem, így gyorsan elővették. (…)
Annyit tudunk, hogy valami készül.
A német kancellár és a francia elnök is utalt rá, hogy amint Németországban is lezárul a parlamenti választás, megkezdődik a közeledés stratégiájának megalkotása.
Ám ennél többet nem tudunk. (…)
És az sem igaz, hogy az EU-motornak tartott német–francia tengely számára nincsenek nemzeti érdekek, mint ahogy az sem, hogy az integráció mélyítését csakis mindenki javára, valamiféle közös európai érdekből forszírozzák.
Az pedig, hogy transzparens vita helyett eddig a kérdésben csak háttéregyeztetések zajlottak Berlinben, Párizsban vagy Brüsszelben, az EU-szkeptikusok malmára hajtja a vizet,
hiszen úgy tűnik, egy suttyomban összerakott tervet akarnak majd gyorsan lenyomni a kisebb tagállamok torkán, kész tények elé állítva őket.
Értelmes kérdések és lényegre törő válaszok helyett így maradnak a bejáratott panelek, az előítéleteken, vágyálmokon és rémképeken alapuló viták és a ködszurkálás.
A végső megoldás azonban a magyarok és lengyelek százezreinek kezében van, akik tiltakoznak országaik Európától történő elfordulása ellen: érezniük kell a többi európai támogatását abban, hogy országaikban védik a demokráciát és a jogállamiságot, mert ez mindenki számára fontos.
Az európai értékek válsága közel jutott a forrponthoz, lassan politikai krízist okoz, hogy a varsói és a budapesti kormány szembeszegül az alapvető európai értékekkel. Az EU Bizottsága jogi lépéseket tett, és kilátásba helyezte, hogy Lengyelországot illetően tovább is megy. Az Európai Parlament ezt támogatja és Magyarország elleni további lépésekre készül. De a lengyel és a magyar vezetők csak akkor fogják érezni a nyomást, ha abban aktívan részt vállalnak a többi uniós tagállam vezetői is. Az unió szabályozásai figyelemre méltóan rugalmasnak bizonyultak a legutóbbi válságokkor, de most belülről támadják az EU alapjait, és a nemzeti politikai vezetőknek segíteniük kell az EU intézményeit abban, hogy többet tegyenek az unió alapvető értékeinek védelmére.
Amikor 2004-ben és 2007-ben új tagállamokat vettek fel, azok nem nagyon akarták feladni újonnan – vagyis 1989 után – megszerzett szuverenitásukat, és a 7. cikkely célpontjainak látták magukat. Így aztán az EU Alapvető Jogok Chartája, amely a Lisszaboni Szerződéssel lépett életbe, teli volt megkötésekkel a benne foglalt rendelkezések végrehajtását szolgáló jogi mechanizmusok terén.
A szuverenitási reflex felerősödött 2008 után,
amikor a válságok gyengítették az unió szerepét, amelyet a stabilitás és a prosperitás pilléreként töltött be, és megmutatkoztak a kölcsönös függőség árnyoldalai.
Az EU munkája a kölcsönös bizalmon nyugszik, és
a tagállamok annak érdekében, hogy megőrizzék a haladás lehetőségét, hajlamosak szemet hunyni az egyes kormányok problematikus magatartása felett,
azt remélve, hogy ezek a partnerek majd korrigálják önmagukat, és visszatérnek azokhoz a szabályokhoz, amelyek lehetővé teszik az EU működését. Az alapvető értékek megsértése miatti vádaskodások és az elszigeteléssel és szankciókkal való fenyegetés aláásná az együttműködés kultúráját, és a kormányok ezért csak egészen rendkívüli esetekben lesznek hajlandók vállalni a nyílt konfrontációt.
A 7. cikkelyt azért nevezik „nukleáris opciónak”, mert mindenki fél alkalmazni azt. Nagyobb az esély, hogy visszalő a potenciális támogatókra, mint amennyire megfegyelmezi a célba vett államokat.
Ha kellő támogatás híján nem sikerül bevetni, akkor a célba vett kormány ezt magatartása jóváhagyásaként értelmezi majd, ha sikerül, akkor olyan eszkalációt válthat ki, amely nacionalista érzelmeket szít az EU ellen, sőt, meg is erősítheti a tekintélyelvű rendszereket. Nem valószínű, hogy egy az EU értékeit folyamatosan sértő kormány alárendelje magát társai ellenőrzésének és visszatérjen az erény útjára, különösen, ha ettől az elit túlélése függ. És kárt is okozhat az uniónak azzal, ha külső hatalmakhoz, például Oroszországhoz vagy Törökországhoz fordul, vagy valamilyen módon akadályozza a procedúrát. Arra pedig nincs mechanizmus, hogy egy tagállamot akarata ellenére kitegyenek az unióból.
Mindezek miatt a kormányok előbb próbálják ignorálni a támadó magatartást. Aztán a Bizottságra, a Parlamentre és az Európai Tanácsra testálják a megfigyelést és a bírálatot. Ha ez nem hoz eredményt, megpróbálják kivárni a problematikus kormány végét, azt remélve, hogy az illető pártot majd leváltják a saját választói. Mindezek a stratégiák azonban kifutnak idén Lengyelország és Magyarország vonatkozásában. Az EU kormányai túl sokáig kellemetlen hazai illiberalizmusnak tekintették azt, amit a Fidesz és a PiS csinál Magyarországon, illetve Lengyelországban.
Mostanra a demokratikus gyakorlat feszegetése sok független állami intézmény tönkretételébe torkollt, és ez aláássa az uniós jog alkalmazását is.
A Bizottság és a Parlament most lépett, de a tagállamok kormányai túl sokáig tekintették magukat külső szemlélőnek. A cikk a továbbiakban ismertette a demokrácia magyarországi és lengyelországi aláásásának lépéseit, és hozzátette, hogy mindkét kormányzó párt saját frakciójának védelmét élvezte eddig az Európai Parlamentben, de az Európai Néppártban (EPP) már sokaknak elfogyott a türelme.
A magyar és a lengyel kormány pedig semmi jelét nem mutatja annak, hogy változtatna a kurzusán:
a PiS saját ideológiája miatt, a Fidesz pedig – egyebek mellett – a közelgő parlamenti választások miatt. Hozzáteszi: Orbán eddig engedett a nyomásnak, és rendszerint összhangba hozta intézkedéseit az EU-jogszabályok betűjével, ha szellemével nem is.
Ám a kockázat az egész unió számára fokozódik, mert az unió működése romlik, ha a jog uralma nem működik megfelelően minden egyes tagállamban. A bíróságokra gyakorolt politikai befolyás számos tekintetben káros, egyebek között megrendítheti a schengeni rendszert, amelyben a tagállamok megbíznak egymásban, egymás határőrizeti és vámszerveiben, hogy azok tisztességesen alkalmazzák a jogot.
Ugyanakkor Magyarországon és Lengyelországban nem csupán a jogállamiság megsértéséről van szó, hanem jogilag kötelező döntések végrehajtásának megtagadásáról is, például a menekültek ügyében.
Ez a járvány veszélyét hordozza: az EU elveszti kohézióját, ha tagállamai nem bízhatnak egymásban; abban, hogy mindenki végrehajtja a közösen hozott döntéseket. Mi több, gyengül az EU külső befolyása is. A Bizottság helyesen lépett, de most szüksége van arra, hogy támogatást kapjon a miniszterek tanácsától, amikor az szeptemberben visszatér a kérdésre.
A kormányoknak két szinten kellene erősíteni kétoldalú diplomáciájukat. Négyszemközt nem szabad kételyeket hagyni afelől, hogy támogatják a Bizottság lépéseit. Orbán számára még mindig fontos a néppárti tagság, és ezért az Európai Néppárt különös felelősséget visel a kérdésben. Nyilvánosan az európai vezetőknek félreérthetetlen nyilatkozatokat kell tenniük.
Nem szabad hagyniuk, hogy Varsóban Donald Trumpé legyen az utolsó szó. Merkel és Macron legutóbbi megnyilatkozásai biztatóak.
Az igazságügyi minisztereknek is szót kell emelniük, különösen, amikor Budapest és Varsó azt állítja, hogy gyakorlatuk megegyezik más tagállamok gyakorlatával. És a tagállamoknak nagykövetségeik útján is határozottabban fel kell tenniük a kérdéseiket. Amennyiben a Fidesz és a PiS nem hátrál meg, az EU Bizottságának és az Európai Parlamentnek el kell dönteni, hogy tovább megy-e a 7. cikkely alkalmazása felé. A többi tagállam kormányának magatartása döntő lesz.
Amennyiben a Bizottság előterjeszti a szükséges dokumentumokat, de nem kapja meg ahhoz a többséget a Tanácsban, az az egész EU arcvesztésével jár, és véget vet a 7. cikkely jövőbeli hatékonyságának.
Ha viszont a Bizottság csak azért nem lép tovább, mert tart attól, hogy nem kapja meg a szükséges többséget, akkor Orbán és Kaczyński mondhatja el, hogy győzelmet aratott. Ha viszont sikeresen elindítják a 7. cikkely alkalmazását, az erőteljes jelzés lesz még akkor is, ha Varsó és Budapest kölcsönös védelme lehetetlenné teszi a szükséges konszenzust. Minden uniós intézkedést nagyon alaposan át kell gondolni, nehogy azok a nacionalizmust táplálják. A lengyel és a magyar kormány állításaival szemben az uniós szereplőknek gondosan indokolni kell, hogy miért kell megvédeniük az uniós normákat.
A pénznek is van szerepe: jogilag és politikailag egyaránt nehéz lenne keresztül vinni azt, hogy a jogállamisághoz kössék az uniós támogatásokat, de erőteljes elrettentő hatása lenne e kártya kijátszásának is. Addig is azonban növelné az EU támogatottságát a polgárok körében, ha az eddiginél szigorúbban alkalmaznák a támogatásokkal való visszaélésekre vonatkozó, már létező szabályokat. Nem utolsó sorban az EU-nak aktívabban kell fellépnie a hamis állítások ellen. Az EU intézményei a liberális értékek védelmével az illiberalizmus és a nacionalizmus általános trendjével szemben lép fel. Nincs azonban más választása, mert súlyos veszély fenyegeti jogi és normatív kereteit, amelyek nélkülözhetetlenek a mély politikai és gazdasági integrációhoz.
Ha az unió hagyja, hogy két tagállam megússza az alapvető értékek megtagadását, fennáll a veszély, hogy ez járványként elterjed.
Az EU-nak nem feladata, hogy belekeveredjen a tagállamain belüli politikai harcokba, de intézményeinek meg kell védeni a közös normákat és az alapvető kötelezettségeket, amelyek lehetővé teszik a kölcsönös bizalmat, és ebben a jog uralma alapvető. A tagállamok vezetőinek tartós, célzott és koordinált kampányára van szükségük két szinten:
Meg kell győzni a budapesti és varsói vezetőket, hogy változtassanak a kurzusokon. A két ország vezetőinek erős szavakat kell hallaniuk a többi fővárosból arról, hogy azok teljes mértékben támogatják a Bizottság lépéseit. És tudniuk kell, hogy nagy ára lesz annak, ha nem hátrálnak meg.
Ugyanakkor az EU intézményeinek és a többi tagállam kormányainak nyilvánosan meg kell magyarázni, hogy miért olyan nagy jelentőségűek az értékek egy olyan politikához, amely az európai polgárok javát szolgálja. A végső megoldás azonban a magyarok és lengyelek százezreinek kezében van, akik tiltakoznak országaik Európától történő elfordulása ellen: érezniük kell a többi európai támogatását abban, hogy országaikban védik a demokráciát és a jogállamiságot, mert ez mindenki számára fontos.
A rakéta szállítása hétfőn, egy nappal a föld alatti kísérleti atomrobbantás után kezdődött, az éjszaka leple alatt. A nyugati partvidéken Észak-Koreának rakétakilövő létesítményei vannak.
Észak-Korea feltehetően egy interkontinentális ballisztikus rakétát (ICBM) szállít a nyugati partvidékére – jelentette kedden az Asia Business Daily című szöuli napilap meg nem nevezett hírszerzési forrásra hivatkozva.
A dél-koreai védelmi minisztérium nem erősítette meg a lapinformációt, de hétfőn a tárca a parlamentnek tett jelentésében arra figyelmeztetett, hogy
Észak-Korea bármelyik pillanatban kész újabb rakétatesztekre, a többi között interkontinentális ballisztikus rakétákkal is.
Észak-Korea vasárnap hivatalosan bejelentette, hogy sikeresen tesztelt aznap egy hidrogénbombát.
Több ország földrengéstani intézete és a dél-koreai hadsereg előzőleg közölte, hogy Észak-Korea valószínűleg föld alatti atomrobbantást hajtott végre, már a hatodikat, amely két erős földrengést váltott ki. Az észak-koreai bejelentés szerint a Kim Dzsong Un utasítására elvégzett teszt célja annak megerősítése volt, hogy a bomba egy újonnan kifejlesztett interkontinentális ballisztikus rakétára szerelhető, és a kísérlet „tökéletesen sikeres” volt.
Észak-Korea július 4-én lőtte ki első interkontinentális ballisztikus rakétáját, július 28-án pedig a másodikat. Szakértők számításai szerint
a Hvaszong-14-es típusú rakéta hatósugara 10 ezer kilométer, vagyis Észak-Korea elérheti vele az amerikai nagyvárosokat, Los Angelest vagy akár Chicagót is.
Az ENSZ Biztonsági Tanácsa egy héttel a második ICBM kilövése után egyhangúlag elfogadott határozattal újabb szigorú büntetőintézkedésekkel sújtotta Észak-Koreát. Ez volt a Phenjan ellen foganatosított nyolcadik szankciós határozat 2006 óta, de a kommunista rezsimet mindeddig nem sikerült eltántorítani nukleáris és rakétaprogramja fejlesztésétől.
Az ankarai kormány politikája lehetetlenné teszi, hogy Törökország csatlakozzon az Európai Unióhoz – közölte Margarítisz Szkínász, az Európai Bizottság (EB) vezető szóvivője. A csatlakozási tárgyalások megszakításáról az uniós tagállamok dönthetnek.
Szkínász az EB szokásos napi sajtóértekezletén a brüsszeli testületet vezető Jean-Claude Juncker előző heti szavait idézte, amelyek szerint Törökország hatalmas lépésekkel távolodik Európától. Juncker akkor kijelentette: szeretné, ha a törökök felismernék, hogy a csatlakozási tárgyalások kudarcáért teljes mértékben a Recep Tayyip Erdogan államfő vezette rezsimet terheli a felelősség – emlékeztet az MTI brüsszeli tudósítójának a jelentése.
A szóvivő ennek kapcsán rámutatott, hogy a csatlakozási tárgyalások megszakításáról az uniós tagállamok dönthetnek, nem az Európai Bizottság. Hozzátette: Juncker a kérdést érinteni fogja a jövő heti évértékelő beszédében is Strasbourgban.
A németek támogatnák
A német kancellárjelöltek vasárnapi televíziós vitáján Angela Merkel és kihívója, Martin Schulz is a török uniós csatlakozási tárgyalások megszakítása mellett foglalt állást. Kettejük közül azonban Merkel óvatosabb álláspontot képviselt, mondván, hogy bár sem ő, sem pártja soha nem akarta, hogy Törökország uniós tag legyen,
nem szabad „rácsapni az ajtót” Ankarára.
A tagállamok kormányait tömörítő tanács tavaly decemberben úgy döntött, hogy az EU a törökországi puccskísérletet követően bevezetett intézkedések miatt nem nyit újabb csatlakozási fejezeteket Ankarával.
Nyúlik, mint a rétestészta
Az 1999 óta tagjelöltnek számító Törökországgal 2005-ben kezdődtek meg a tényleges csatlakozási tárgyalások, de a 35 megvitatandó fejezet közül azóta is csak 16-ot sikerült megnyitni. Ezek közül mindössze egyet tudtak lezárni.
Sidó H. Zoltán írja a pozsonyi Új Szóban, hogy elég merész dolog többsebességű Európáról álmodnia a helyben járó Franciaországnak. ”Persze, ez még odább van, lehet, hogy mire a franciák végeznek a házi feladataikkal, vagyis gatyába rázzák a némettől leszakadó gazdaságukat, a mi minimálbérünk és szociális juttatásaink is beérik a fejlett országokét.”
”Emmanuel Macron, a Napóleon óta legfiatalabb francia államfő gyakorlatilag a tavaszi megválasztása óta bombázza az uniós tagokat a szorosabb együttműködés, a gazdasági és pénzügyi harmonizáció, az adóügyi és szociális politikák konvergenciájának koncepciójával, az eurózóna közös költségvetésével, az európai védelmi politika elmélyítésével. Az fjú Macron dinamizálni szeretné az elődje, Francois Hollande idején lomhává vált Franciaországot, s ahogy az már lenni szokott, Párizs az Európai Unió által, az unióban elfoglalt kiemelt helyével akar ismét meghatározó szereplővé válni.”
A pozsonyi lap kommentátora szerint
”nincs új a nap alatt, hiszen Joschka Fischer német külügyminiszter már 2000-ben mag-Európáról beszélt,
vagyis arról, hogy jöjjön létre egy élcsapat az unión belül, amely gyorsabban halad előre az integrációban. Voltaképpen ez már most létezik, hiszen azok az országok, ahol euróval fizetnek, napjainkban is több területen harmonizálják lépéseiket. A schengeni övezetnek sem tagja valamennyi uniós ország. Ami mégis újdonság, hogy mintha valóban lenne akarat és elszántság a kétsebességes Európa megvalósítására, ami egyben azt is jelentené, hogy elválna a tüdő a májtól, azaz kiderülhet, melyik tagállam akar és tud az eddiginél szorosabb együttműködésre, és melyik nem.
Ez látszólag pompás, az unió porba hullott, a brit brexit által megtépázott, csillagokkal tarkított kék zászlaját újra Párizs emelheti a magasba.
Ezzel csak az a bökkenő, hogy Franciaország gazdasági és költségvetési szempontból végképp nem felel meg az általa másoktól elvárt szempontoknak. A gall kakas úgymond röpképtelen lett, az elmúlt bő 10 évben az ország gazdasága legfeljebb évi 1 százalékos ütemben bővült, a munkanélküliek aránya beragadt 10% feletti szinten, az adóterhek agyonnyomják a vállalkozói szférát, az államadósság nőttön nő, a költségvetési hiányt képtelen visszafaragni, az ottani munka törvénykönyve pedig a bürokrácia igazi torzszülöttje – rém bonyolult, 3500 oldalas iromány, amely nagyon erős védelmet nyújt a munkavállalóknak. Macron becsületére legyen mondva, hogy az elsők között ugrott neki a munkajogi reformnak, ami máris heves tiltakozásokat, demonstrációkat váltott ki a fővárosban.” (…)
”Az előjelek szerint Madrid és Róma is az EU magjában szeretne lenni, csakúgy mint
Robert Fico, aki mostanában a többsebességes unió egyik legnagyobb hívének szerepében tetszeleg.
Azt még nem sejthetjük, hogy mi valósul meg a szorosabb együttműködésből, ami remélhetőleg nem kizárólag a dolgokat rendre túlbonyolító franciák karmesteri irányításával valósul meg. Viszont az már most világos, hogy a kevésbé fejlett tagok számára a közös adórendszer és az egységesülő szociális juttatások rendszere túl nagy tehertétel lehet.”
A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.
A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.
A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.
