Több legyet ütött egy csapásra Donald Trump: a beutazási tilalmat korrigáló újabb – előre jelzett – elnöki rendeletébe belevette Észak-Koreát is. Volt olyan ország, amely lekerült a listáról.
„Amerika biztonsága elsőszámú prioritásom” – tweetelte Donald Trump elnök, kommentálva azt az elnöki rendeletet, amellyel kiterjesztette a beutazási tilalmat ezúttal – a többi között – Észak-Koreára is.
Making America Safe is my number one priority. We will not admit those into our country we cannot safely vet.https://t.co/KJ886okyfC
Csád, Irán, Líbia, Észak-Korea, Szomália, Szíria, Venezuela és Jemen állampolgáraitól tagadják meg a beutazási vízum kiadását az Egyesült Államokban október második felétől kezdve. A mostani rendelet a három hónapja alkalmazott szabályozást váltotta, amellyel beutazási korlátozás alá vontak muszlim államokat. Eredetileg Irán, Szíria, Líbia, Szomália, Jemen és Szudán voltak az érintettek.
A mostani lista érdekessége, hogy már nem csak muszlim-többségű államokra vonatkozik
– Észak-Korea és Venezuela a példa erre. Ami arra utal, hogy az USA-ban is ellentmondásosnak tartott eszközt már nem csak az eredeti céljára akarja használni a Fehér Ház.
Mint emlékezetes, egyre élesedő szópárbaj és mind inkább szaporodó kölcsönös katonai erődemonstráció zajlik az USA és Észak-Korea között.
Rendkívül megoszlanak vélemények arról, hogy miképp fog végződni a hétfőn tartott kurd népszavazás. A Független Hírügynökség a témával kapcsolatban megkérdezte Dr. Wagner Péter a Külügyi és Külgazdasági Intézet vezető kutatóját, akinek szakterülete a Közel-Kelet, Közép-Ázsia a NATO és a biztonságpolitika.
Történelmi jelentőségűnek gondolja-e a szeptember 25-i kurd népszavazást függetlenül attól, hogy mi lesz annak a kimenetele?
A kurd népszavazás mindenképpen történelmi esemény, mert manapság már ritkán születnek államok, és még ritkább, hogy egy békés népszavazáson akarják ezt megszerezni, nem pedig háborúval.
Az iraki kurd közösség több évtizede küzd a minél nagyobb önállóságért, az központi iraki hatalom pedig egyre kevésbé képes magához kötni a kurdokat.
Elképzelhető, hogy az iraki kormány – akár fegyveresen is – megakadályozza a népszavazását megtartását?
Magát a referendumot nem tudja megakadályozni, hiszen képtelen lenne Kurdisztán megszállására, talán vitatott hovatartozású területeken, ahova a kurdok 2014 után vonultak be (lásd a Fühü előző elemzését) lenne képes erre. Egy ilyen akció valószínűleg komoly áldozatokkal járna mindkét oldalon. Ám kérdés, hogy Irak a szembenállásnak ebben a szakaszában meg meri-e lépni a katonai opciót: az iraki hadsereg az elmúlt két év harcaiban jelentősen meggyengült, de egyben sok tapasztalatot is szerzett. Egyelőre nem tudjuk az iraki haderő sikerei mennyiben köszönhetőek a bagdadi kormánynak, vagy ezk mennyire az amerikai légierő légicsapásainak és a több ezer amerikai katonai tanácsadó folyamatos jelenlétének az eredménye. Az USA valószínűleg nem támogatna egy ilyen egyoldalú lépést, azaz az iraki hadseregnek és rendőrségnek egyedül kellene szembeszállnia a kurdokkal.
Hajlandó lenne-e Bagdad „elengedni” Erbílt, ha igenek győznek?
Eddig sem akarta elengedni, pont ez mutatja Bagdad gyengeségét, hogy képtelen megakadályozni a folyamatot.
Mi az Európai Unió és az Egyesült Államok hozzáállása a kérdéshez?
Mind az EU, mind az USA ellenzi az Kurdisztán egyoldalú lépéseit és ezt már többször nyilvánosan elmondták. Egyébként napjainkig, Izrael kivételével nincs olyan ország, amely támogatná a népszavazást. Ez ellenkezés oka az, hogy a világ nagyhatalmai, beleértve ide Oroszországot, vagy Kínát is:
nem szeretik az új államok megszületését, mert veszélyes precedenst teremthet.
Ez nem is elsősorban nyugati probléma, ahol ma már egységes nemzetállamok vannak, hanem inkább máshol jelent gondot. Gondoljunk csak Peking érzékenységére Tibet vagy ujgurok kapcsán, vagy Oroszország több tucatnyi, száznyi etnikai csoportjára, akik közül a csecsenek függetlenségi törekvései a világ előtt is ismertek. Minden egyes, a kurdokéhoz hasonló sikeres önállósodás – illetve azok nemzetközi elismerése – veszélyes precedenst teremthet.
Szeptember 27-én (szerdán) a Külügyi és Külgazdasági Intézetben „Iraki Kurdisztán a függetlenségi népszavazás után” című kerekasztal-beszélgetést tartanak, amelyen Wágner Péter és más közel-keleti szakértők bővebben elemzik és kiértékelik majd a kurdisztáni referendumot.
A magyar nyelvű rendezvény nyilvános, de előzetes regisztráció szükséges:
http://kki.hu/hu/esemenyek/iraki-kurdisztan-a-fuggetlensegi-nepszavazas-utan/24
Az európai uniós országok a menedékkérők áthelyezésében mindössze a vállaltak harmadát teljesítették, Magyarország és Lengyelország pedig egyetlen menedékkérőt sem vett át – közölte az Amnesty International (AI). Holnap, 26-án lezárul a Görögországból és Olaszországból a menedékkérők áthelyezésére nyitva álló kétéves időszak.
Az európai országok túlnyomó többsége csúfos kudarcot vallott ezen a téren – fogalmazott a civil szervezet. Mint írták, Spanyolország a kvóta 13,6 százalékát, Belgium 25,6 százalékát, Hollandia 39,6 százalékát, míg Portugália 49,1 százalékát teljesítette a vállaltaknak, s csak Málta az egyetlen EU-tagország, amely teljesítette a kvótát. Norvégia és Lichtenstein önkéntes alapon vett részt a mechanizmusban, előbbi 1500, utóbbi pedig 10 menedékkérőt helyezett át. Kiemelkedik még Finnország, amely 1951 menedékkérőt (94 százalék) és Írország, amely 459 menedékkérőt (76,5 százalék) vett át.
Szlovákia – amely Magyarországhoz hasonlóan elvesztette a kvótapert -, a 902 menedékkérőből csak tizenhatot, míg Csehország a 2691-ből mindössze tizenkettőt helyezett át.
Pénztől is elestünk
Amellett, hogy ez jogilag is kötelező lett volna, Magyarország is 6 ezer eurós (1,9 millió forintnyi) támogatástól esett el, amely minden áthelyezett menedékkérő után járt volna. Ez a 2,4 milliárd forintos összeg több, mint amibe az ellátásuk került volna egy év alatt.
Az Amnesty International felszólította az európai kormányokat, hogy tegyenek eleget az áthelyezésekre vonatkozó kötelezettségeiknek, és más módokon – például munkavállalói vízumok és családegyesítések útján – is fogadjanak védelemre szoruló embereket Olaszországból és Görögországból – idézi a közleményt az MTI.
Marad Angela Merkel kancellár, a kereszténydemokraták megőrizték vezető szerepüket a vasárnapi németországi parlamenti választásokon, de sok százezren elpártoltak a párttól. Sokan az újonnan bejutó, s rögtön harmadik erővé váló szélsőjobb AfD-re voksoltak – nem véletlenül mondta Merkel a választás éjszakáján, hogy politikájával mindent megtesz majd a most AfD-hez pártoltak visszacsábításáért. Már éjjel voltak tüntetések. Kemények lesznek a koalíciós egyezkedések.
Hajnalra meglettek a vasárnapi németországi parlamenti választások eredményei.
A szavazatok 33 százalékát az Angela Merkel kancellár vezette CDU/CSU jobbközép
pártszövetség szerezte meg, s ezzel a hányaddal a legtöbb helyhez jutott a Bundestagban. A pártszövetség a II. Világháború utáni első választások óta nem ért el ilyen rossz eredményt. Merkel is elismerte, hogy jobbra számított, s a közvéleménykutatások is jobb eredményt vetítettek előre, igaz, az utolsó napokban már csökkenő támogatottságot mértek a kancellár pártjának.
Második a Szociáldemokrata Párt (SPD), amely 20,5 százalékos voksaránnyal történelmi
mélypontra süllyedt. Máris jelezték, hogy nem kívánnak visszamenni a koalícióba, ezentúl ellenzékből politizálnak majd.
A harmadik helyen a szélsőjobbnak tartott – s első megnyilvánulásai után méltán – a
bevándorlás ellenes Alternatíva Németországnak (AfD) végzett 12,6 százalékkal.
A bevándorlás- és muszlimellenes párt eredményének a hírére tüntetők kezdtek el spontán gyülekezni Belrinben, az AfD székházánál, voltak tiltakozások Frankfurtban és Kölnben is.
Visszatért – négy év kihagyás után – a parlamentbe a Szabad Demokrata Párt (FDP) 10,7
százalékos eredménnyel. Az SPD-től balra álló Baloldal (Die Linke) a szavazatok 9,2 százalékát kapta, a Zöldeknek pedig 8,9 százalék jutott.
A legvalószínűbb forgatókönyvnek elemzők és szakértők azt tartják, hogy úgynevezett Jamaica koalíció jön létre – Németországban a pártoknak színük van, s a reálisnak tartott CDU/CSU-FDP-Zöldek színeiból áll össze a fekete-sárga-zöld „zászló”.
A német választásokon a nagy koalíció tagjai (CDU-CSU és SPD) jelentősen visszaestek, de még így is Angela Merkel alakíthat kormányt. A szélsőséges, menekültellenes Alternatíva Németországért (AfD) bekerült a Bundestagba, méghozzá harmadik erőként és négy év után visszakerültek oda a szabaddemokraták.
Az exit poll adatok annyira megbízhatónak számítanak Németországban, hogy a 18 órai urnazárás utáni megjelenésük alapján a pártelnökök már meg is tették eredményértékelő nyilatkozataikat.
Az első helyen végzett kereszténydemokrata-keresztényszociális unió (CDU-CSU)
az előrejelzett 37% helyett csupán 31% körül szerzett,
ami majd tíz százalékos visszaesés a négy évvel ezelőtti eredményekhez képest. Angela Merkel kancellár ennek ellenére első nyilatkozatában világossá tette, hogy kormányt fog alakítani.
Hogy kivel ez még nem lehet tudni. Martin Schultz, a szociáldemokraták elnöke ugyanis, valószínűleg pártbeli pozíciójának megtartása miatt, kizárta annak a lehetőségét, hogy pártja részt vegyen egy újabb nagy koalícióban. Az SPD-ben ugyanis úgy vélekednek, hogy
a másodhegedűs szerepnek tudható be a párt eddigi leggyengébb eredménye (20-21%).
Mintahogy Schultz is mondta, a szocdemek a legerősebb ellenzéki pártként szeretnének tevékenykedni az új összetételű parlamentben. A szélsőjobboldali AfD eredményét Schultzék is a mostani megmérettetés legaggasztóbb fejleményének ítélték.
A kancelár asszony pedig bejelentette, hogy pártjában komolyan elemzik:
mi motiválta korábbi szavazóikat, hogy most átpártoljanak az Alternatíva Németországért párthoz.
Miután a szélsőséges AfD-vel minden más parlamenti párt kizárja az együttműködést, nem sok kombináció maradt egy lehetséges koalícióra. De nézzük az eredményeket:
CDU/CSU 33% (219 mandátum)
SPD 20% (135)
AfD 13% (87)
FDP 10% (69)
Zöldek 9% (62)
Baloldal 8% (59)
Azt sem veheti senki sem komolyan megfontolandónak, hogy a kelet-német utódpárttal a Baloldallal Merkelék összeállnának, maradnak tehát a szabaddemokraták (FDP) és a Zöldek. A négy éves kihagyás után visszatérő liberálisok már be is jelentették, hogy szívesen vennének részt a negyedik Merkel-kormányban. Az eddigi német koalíciós gyakorlatot figyelembe véve,
ebben az esetben a külügyminiszter Christian Lindner az FDP vezetője lenne.
Még csak a Zöldeket kell meggyőzni, hiszen a baloldali környezetvédők nem a jobboldali pártok természetes szövetségesei. De a hatalom közelsége elégséges érvként szokott szolgálni.
Angela Merkel pártja ugyan megnyerte a német parlamenti választásokat, ám a vártnál kisebb arányban. A szociáldemokraták is rosszabbul szerepeltek az általuk reméltnél, ugyanakkor a szélsőjobb pártja minden várakozást meghaladóan erős lett, s harmadik erőként jutott be a Bundestagba.
Este hat órakor zárták le az urnákat, s rögtön megjöttek az exit-poll eredmények, amelyek szerint hatpárti lesz a parlament:
CDU/CSU: 32,5%
SPD: 20%
AfD: 13,5
FDP: 105,
Zöldek: 9,5
Baloldali párt: 9%
Eredmény reggel lesz.
Sajtóértesülések szerint a német szociáldemokraták ellenzékbe vonulnak – jelentette az MTI. A beszámolók alapján a párt vezetői egyhangúlag döntöttek arról, hogy az SPD ellenzékben politizál a következő ciklusban.
Kiszámíthatatlan a németek voksolási hajlandósága – míg délig időarányosan többen szavaztak, mint négy éve, délután kettőre már kevesebben voltak, mint ugyanebben az időben a legutolsó választáson, 2013-ban. A szavazásra jogosultaknak közel a harmada azonban már levélben letudta állampolgári kötelességét.
Reggel nyolckor kezdődtek a választások. A Bundestag megválasztására jogosult 61,5 millió állampolgár 42 párt 4828 jelöltjére adhatja le a voksát. A választás egyfordulós, érvényességi és eredményességi küszöb nincs. Mint korábban beszámoltunk róla, az első eredménybecslések az urnazárás – este 6 óra – körül jelennek majd meg, végeredmény hétfő kora reggelre várható.
Eddig nem igazolódtak be azok a félelmek a vasárnapi német parlamenti választáson, hogy történelmien alacsony lesz a részvételi arány. Délig többen mentek el szavazni, mint négy éve, ám utána némileg csappant a kedv.
Délután 2 óráig a 61,5 millió választásra jogosult 41,1 százaléka szavazott a szövetségi parlamenti választáson. A levélben szavazók adatait nem tartalmazza a kimutatás.
Ez kismértékű csökkenés a négy évvel korábbi 41,4 százalékhoz képest – jelentette az MTI a szövetségi választási bizottságra hivatkozva.
A Népszava kora délutáni tudósításai még a megelőző állapotot tükrözték, azt, hogy délig a nagyvárosokban jóval többen járulnak az urnákhoz, mint négy éve. Münchenben például jóval többen szavaztak a négy évvel ezelőttinél: délig 57,1 százaléknyian, a levélben leadott voksokkal együtt (44,3). A keletnémet Potsdamban hosszú sorok kígyóznak az urnák előtt. Délig 29,6 százalék szavazott, 2013-ban ugyaneddig az időpontig 25,8 százalék. Akadnak azonban negatív példák is. Összességében Szászországban a részvétel nem változott a négy évvel ezelőttihez képest, Türingiában pedig csökkent is az akkori 31,2-ről a mostani 24,5 százalékra.
Szakértők szerint a magas részvételi arány a nagyobb pártoknak kedvez.
A választás tétje igazán nem is az, hogy Angela Merkelnek sikerül-e negyedszerre is győzelemre vinnie pártját, a CDU-t, hanem az, hogy a választások után kivel alakíthat majd koalíciót.
A szavazás előtti utolsó felmérések alapján a kormánypártok várhatóan gyengülnek, a kisebb pártok előretörnek, és az eddigi öt helyett hét párt szerez képviseletet a Bundestagban – írta az MTI. Valamennyi felmérés azt mutatja, hogy leginkább a nagykoalíció, a CDU/CSU és az SPD közös kormányzásának folytatása vagy a pártok színei (CDU/CSU: fekete, FDP: sárga, Zöldek: zöld) alapján Jamaica-koalíciónak nevezett CDU/CSU-FDP-Zöldek kormány tűnik valószínűnek.
„Irán rakétakísérlete létében fenyegeti a zsidó államot” – nyilatkozta Avigdor Lieberman izraeli hadügyminiszter azt követően, hogy Irán sikeres középhatótávolságú rakétakísérletet hajtott végre.
A 2000 kilométer hatósugarú Khoramsar nevű rakétával Irán elérheti Izraelt is. S miután Irán nem ismeri el a zsidó állam létét, Izraelben halálos ellenségnek tekintenek rá.
Donald Trump amerikai elnök is igen határozottan reagált a hírre. Twitteren tudatta véleményéthogy Teherán új ballisztikus rakétája, lényegében semmissé teszi a nukleáris egyezményt.
Iran just test-fired a Ballistic Missile capable of reaching Israel.They are also working with North Korea.Not much of an agreement we have!
Trump azt a régi vádat is előhozta, hogy Irán együttműködik Észak Koreával, amely gyors ütemben fejleszti nukleáris és rakétatechnológiáját.
A Khoramsar új iráni rakéta hatótávolsága 2000 kilométer és több robbanófejet is hordozhat, de atombombát nem – hangsúlyozta az iráni forradalmi gárda légierejének a parancsnoka. Izrael éppen Irán növekvő támadó képességére hivatkozva kéri Trumpot, hogy mondja fel a hat nagyhatalom és Irán nukleáris egyezményét. Az iráni elnök az ENSZ-ben keményen reagált Trump vádjára, hogy Irán egy terrorista gengszter állam.
„Trump egy gengszter és egy gengszter nem tehet tönkre egy nemzetközi egyezményt!” –
hangoztatta Hasszán Rohani.
Az egyezmény
Korábban az iráni elnök a CNN hírtelevízióban fejtette ki, hogy az USA nagy árat fizetne azért, ha kilépne a nukleáris egyezményből! „Fel vagyunk készülve arra az esetre, ha az Egyesült Államok kilép a nagyhatalmak és Irán nukleáris egyezményéből”- mondta Rohani elnök az exkluzív interjúban. A közelmúltban ismét elnökké választott Hasszan Rohani – mint ismert – a mérsékelt irányzat képviselője, aki fontos szerepet játszott az egyezmény elfogadtatásában Iránban.
Évekig tartó tárgyalások után hat nagyhatalom (az USA, Kína, Oroszország, Nagy Britannia, Franciaország és Németország) megállapodott Iránnal abban, hogy a közép-keleti állam csak békés célból fejleszti nukleáris technológiáját. Az egyezményt még az Obama idején írták alá, és Donald Trump a választási kampány során „a lehető legrosszabbnak” nevezte azt. Csatlakozott Benjámín Netanjahu izraeli miniszterelnök bírálatához, aki szerint az USA és a többi nagyhatalom hibát követett el az egyezmény aláírásával.
Mindenesetre Rohani szerint Trump nem fogja felmondani az egyezményt. Mint mondta:
„Nem hiszem, hogy ez az USA érdekében állna. Amerikának túlságosan is nagy árat kellene fizetnie ezért!”
Mindenesetre Donald Trump október 15-ig dönthet a felmondásról.
Miközben a nemzetközi média egy részének a figyelme a katalánok függetlenségi népszavazás körüli botrányok köré összpontosul, addig a másik fele a „Krexitet”, vagyis a szeptember 25-én megtartott észak-iraki kurd területen lezajló referendum lehetséges kimenetelét és következményei próbálja meg felmérni. A Független Hírügynökség szintén így tesz és az elemzésünk első részében a kurdok történetét és az önálló államiságért vívott hosszú harcát mutatjuk be.
A kurd a legnagyobb olyan népcsoport a világon, amely nem egy államban él, hanem szét van szóródva több közel-keleti országban. Pontos számukat nem tudni, a különböző becslések 36 és 40 millió közé teszik őket. Körülbelül tizenegy millió él Törökországban (az ottani népesség majdnem egy negyede), öt-hat millióan Irán területén, négymillióan Irakban, Szíriában pedig 1 és 1,5 millió között lehet a létszámuk. Jelentős kurd diaszpórák vannak Azerbajdzsánban, Európában (főleg Németország), az Egyesült Államokban, Grúziában és Örményországban.
A kurd nacionalisták által elképzelt Nagy-Kurdisztán. A kép forrása: Wikimedia.
Évezredes népcsoport
A kurdokat a történészek az asszírokat kr.e. előtt 612-ben legyőző médek leszármazottainak tartják. Nyelvük az iráni nyelvcsalád északnyugati ágához tartozik. Kezdetben a zoroasztriánus vallást követték, majd az iszlám megjelenésével – többségében szunnita – muszlimokká váltak. A Kurdisztánnak nevezett terület később a perzsák és az oszmánok folyamatos ütközőzónája lett, vagyis hol az egyik, hol a másik uralkodott felettük, miközben ők számos kisebb kurd fejedelemséget hoztak létre, amelyek egymással is harcoltak. Végül Isztambul felügyelete alá kerültek, és évszázadokig nem volt komolyabb konfliktus a két csoport között.
Az Oszmán-Török Birodalom felbomlása azonban megcsillantotta számukra a lehetőséget, hogy egy önálló államot hozzanak létre. Ebben erősítette őket a 1920-as sévresi békeszerződés, amely nemzetközileg elismerte a kurd népnek az autonómiához vagy akár függetlenséghez való jogát. Abban az évtizedben több kurd állam is létrejött, de ezek egyrészt bábállamok voltak (mint például a britek Kurdisztán Királysága Irakban), másrészt pedig nem tudták megtartani a függetlenségüket. A Musztafa Kemál Atatürk által újjáalakult Török Köztársaság ugyanis elfoglalta a kurd területeket, majd az 1923-as lausannei békeszerződés értelmében az Oszmán Birodalom utódállamai (Törökország, Szíria, Irak) és Irán osztozott meg Kurdisztánon.
Ebbe természetesen a kurdok nem nyugodtak bele, a két világháború között legalább három nagy és több kisebb kurd felkelés robbant ki, amelyeknek áldozatait kétszázötvenezer és egymillió közé teszik. A kurd nyelvhasználatot korlátozták vagy betiltották, értelmiségieket üldözték és minden autonómiára vonatkozó tervezetüket lesöpörték az asztalról.
Barzani, aki a mai napig a kurdok ikonja és legnagyobb mítosza.
A második világháború után ismét lehetőségük volt egy önálló állam létrehozására. Ezúttal viszont nem a nemzetközi közösség, hanem Sztálin támogatta a kurdok célkitűzését. 1941-ben Nagy-Britannia és a Szovjetunió közösen megszállta Iránt, hogy egyrészt közvetlen utánpótlási vonalat létesítsenek egymás között, másrészt pedig hogy elejét vegyék egy németbarát fordulatnak, esetleg megszállásnak. 1946-ban, szovjet támogatással az iráni kurdok politikai szervezete, a Kurd Demokrata Párt, kikiáltotta a Mahábádi Köztársaságot, amelynek Musztafa Barzani lett az első államfője.
Ugyanakkor Sztálin csak azért támogatta az önálló Kurdisztánt, mert így akart borsot törni a britek orra alá, és úgy vélte, hogy a kurd függetlenség megadásával kiszoríthatja Londont nemcsak Iránból, hanem végső soron az egész Közel-és Közép-Kelet térségéből. Csakhogy közben nyugati nyomására Moszkva szerződést kötött Teheránnal az iráni szuverenitás tiszteletben tartásáról és a szovjet csapatkivonulásról. Mivel elvesztették a Szovjetunió támogatását, az iráni hadsereg 1947 elejére elfoglalta a Mahábádi Köztársaságot, kivégezte a függetlenségi kormány tagjainak nagy részét, Musztafa Barzani pedig külföldre menekült. A négy közel-keleti országban élő nagyobb kurd közösségek számára ezután az elnyomás és az üldözés időszaka következett, amely néha enyhült, néha pedig rendkívül intenzív volt. Önálló kurd állam vagy államalakulat azóta sem létezett, és napjainkra – ahogyan a mostani népszavazás mutatja – egyedül csak Irakban került elérhető közelségbe. Azonban nagyon hosszú és kemény út vezetett idáig.
Folyamatos elnyomás
Az 1958-as iraki forradalmat követő pár évben a kommunista Kurd Demokrata Párt (KDP) együttműködött a hatalomra kerülő iraki Szabad Tisztekkel, helyet kaptak a parlamentben, és együtt verték le a nacionalista lázadásokat (közte az 1959-es moszuli felkelést), miközben Barzani menedékjogot kapott. Csakhogy 1961-re kiújultak a harcok az iraki kormány és a kurdok között, mivel Kasszem tábornok nem teljesítette a kurdoknak tett korábbi ígéreteit. Azonban az 1963-as bukása után a későbbi iraki kormányok sem váltották valóra a kurdok követeléseit, és ezért folyamatosan hadban álltak Bagdaddal. Habár végül majd egy évtizednyi harc után 1970-ben megkapták a korlátozott autonómiát, örömük nem tartott sokáig.
1979-ben ugyanis Szaddám Huszein lett Irak köztársasági elnöke és teljhatalmú ura, aki azonnal erőszakos arabosításba, deportálásába és a kurdok kiterjedt üldöztetésébe kezdett. Az iraki-iráni háború idején a mindkét országban zajló – egyik oldalról az iraki kormány, a másik oldalról az iráni vezetés által támogatott – kurd felkeléseket kegyetlenül leverték. 1988 óta tartó hadjárat során több mint 2000 kurd települést tettek a földdel egyenlővé, az áldozatok száma meghaladta a 100 000 főt.
A kurdok elleni hadműveletek alatt Szaddám végrehajtotta a világtörténelem egyik legnagyobb vegyi támadását Halabdzsa városa ellen 1988-ban, amely során 5000-8000, többségükben civilek, vesztették az életüket. A kép forrása: The Kurdish Observer.
Az Öböl-háború (1991) alatt az ENSZ Biztonsági Tanácsa (BT) 688-as határozatának köszönhetően a kurdok felett repülés tilalmi övezetet hoztak létre: a 36. szélességi foktól északra sikerült távozásra késztetni az iraki haderőt, a légicsapások leálltak és folyamatosan érkeztek a humanitárius és pénzügyi segélyek a kurdok lakta térségbe. Ekkor már megjelentek a kurd autonómia első csírái, vagyis demokratikus választásokat tartottak a régióban, amelyen két kurd párt erősödött meg igazán: a Dzsalal Talabani vezette Kurdisztáni Hazafias Unió (PUK) és a Maszúd Barzani – Musztafa Barzani fia – vezette Kurdisztáni Demokrata Párt (KDP). Azonban ezek a szervezetek nemcsak az iraki kormánnyal, hanem gyakran egymással is harcoltak, és az 1998-as területi és hatalmi felosztásig lényegében polgárháborút vívtak egymással.
A kurdok helyzetében jelentős javulás 2003-ban, Szaddám bukását követően állt be. A két rivális kurd párt – legalábbis papíron – egyesült. A 2005-ös iraki alkotmány elismerte a kurd régió autonómiáját, amely komoly jogosítványokat kapott Bagdadtól. A kurdok központja Erbíl lett, ahol felállították a kurd regionális parlamentet, 111 képviselővel. Kurdisztán elnöke pedig Maszúd Barzani lett.
Ugyanakkor a kurdoknak 2007-től ismét komoly problémákkal kellett szembenézniük. Először is kedvezőtlenül érintette őket, hogy a szomszédos Törökországban a Kurd Munkáspárt (PKK) terrorakciói miatt légicsapásokat hajtottak végre az észak-iraki területeken és Ankara Erbílt okolta, hogy támogatja és menedéket nyújt a fegyvereseknek. A feszültséget csak tovább növelte, hogy Irakban kiújult a szektariánus ellentét a síiták és a szunniták között, ami miatt a kurdok úgy érezték, hogy az ő közösségüket is szétfeszítik a vallási ellentétek (ez azonban nem történt meg). Mind közül azonban a legnagyobb problémát az jelentette, hogy a korábbi rivalizálás ismét felütötte a fejét a kurd közösségen belül. Ezúttal viszont nem (csak) a két régi párt folytatott hatalmi harcot egymással, hanem újabb szereplők is megjelentek, mint a 2009-ben alakult Goran nevű ellenzéki mozgalom, amely nyíltan követelte Barzani lemondását.
A mindent átható korrupció, a belharcok, a csökkenő külföldi támogatás következtében súlyos pénzügyi és gazdasági válságba süppedtek az észak-iraki kurd területek. Negatívan hatott a helyi gazdaságra az is, hogy a bagdadi kormányzat sokáig nem adta át a kurdoknak a vitatott területeken fekvő Kirkuk és más olajmezők kitermelési jogát, így az ebből származó bevétel az iraki kormány kincstárába került. Emellett az elmúlt harminc évben a kurd lakosság száma több mint a kétszeresére emelkedett, ma már negyven százalékuk 20 évnél fiatalabb, akik nehezen találnak munkát Kurdisztánban.
Váratlan lehetőség
Bármilyen furcsának is tűnhet, az Iszlám Állam terrorista szervezet (ISIS) 2014 óta tartó ámokfutása és iraki terjeszkedése a kurdok számára néhány nem várt pozitívummal járt: a korábbi belső ellentétek a háttérbe kerültek, mivel a terrorista szervezet elleni harcra koncentrált minden fontosabb kurd mozgalom. Ehhez megnyerték az akkori bagdadi kormány támogatását és a világ közvéleményének a szimpátiáját. Az észak-iraki kurd autonóm régió hadserege, a mintegy 200 ezer főt számláló pesmergák (jelentése harcosok) fegyvereket kaptak a nyugati országokból, sőt, nem egyszer amerikai és európai állampolgárok csatlakoztak önkéntesként a kurdokhoz.
Egy pesmerga harcos a kurd zászló előtt. A kép forrása: flickr
2015 elején már nemcsak sikeresen védekeztek az ISIS támadásaival szemben, ellentámadásba is lendültek: közel megduplázták az ellenőrzésük alatt lévő területek nagyságát, elfoglalva Tuz-Hurmatiot, a kőolajban gazdag Kirkutot, valamint Ninive és Dijála tartományok egy részét. Egy idő után már az ISIS is csökkentette az észak-iraki kurd települések elleni támadások számát (Szíriában viszont növelte), és emiatt a menekültek is százezrével érkeztek a pesmergák által ellenőrzött területekre.
A kialakult helyzet Barzáninak szintén kedvezett. 2015-ben hiába járt le a mandátuma, nem mondott le a hatalomról. Ráadásul az ISIS elleni harcra hivatkozva kibővítették a jogköreit, többek közt megkapta azt is, hogy a közeljövőben bármiféle jogi korlátozás nélkül hirdethet meg népszavazást. Családtagjait és politikai szövetségeseit ültette a legfontosabb politikai és gazdasági pozíciókba, ahogyan például a 2016 óta tartó egészségügyi és a szociális rendszer erőteljes privatizációja során történt.
Az ellenzéki pártokat (pl. Goran) nem engedték fellépni az erbíli törvényhozásban. Barzani azt is elérte, hogy 2015 októberétől ne hívják össze a kurdisztáni törvényhozást, és a következő parlamenti ülésre egészen 2017. szeptember 15-ig kellett várni. Azonban most is csak arra használta az alkalmat, hogy a képviselők megerősítsék a népszavazás időpontját. Barzáni a referendummal óriásit kockáztatott, hiszen ha kudarccal végződik, akkor abba belebukhat nemcsak ő, hanem a teljes KDP-PUK koalíció.
Tehát a történelmi előzményeket tekintve korántsem egy új jelenségről van szó, hiszen a független és hosszú ideig működőképes Kurdisztán létrejötte egy régi álom beteljesülését jelentené, amiért megér nagy rizikót vállalni. Ám még ha szeptember 25-én győznek is az igenek, vajon Irak vagy a nemzetközi közösség mennyire törődik bele Kurdisztán megalakulásába? Ennek megválaszolásához egy szakértő segítségét fogjuk igénybe venni.
Szerencsére még inkább csak a szavak csatája zajlik Donald Trump amerikai elnök és az észak-koreai vezetés között, amit azonban – nyugtalanító módon – időnként katonai erődemonstrációk is „színesítenek”. A retorika durvul, az erődemonstrációk szaporodnak, de remélhetőleg mindkét oldalon győzni fog a józan ész.
Nem maradhatott csendben Donald Trump azt követően, hogy helyi idő szerint tegnap késő délután az észak-koreai külügyminiszter igen kemény és sértő szavakkal illette őt New Yorkban, az ENSZ Közgyűlésének általános vitájában elhangzott felszólalásában. Az amerikai elnök tweetjében nem kímélte az észak-koreai elnököt, akinek azt üzente, hogy
„ha külügyminisztere a kis rakétaember gondolatait visszhangozza, akkor nem lesznek hosszú életűek”.
Just heard Foreign Minister of North Korea speak at U.N. If he echoes thoughts of Little Rocket Man, they won't be around much longer!
Az Észak-koreai külügyminiszter beszédében némileg megnyugtatóbb (persze minden viszonylagos) hangokat is pedzegetett azt is mondta ugyanis, hogy országa felelős atomhatalomként csak válaszcsapásként vetne be atomfegyvert. Ri Jong Ho azonban arról is beszélt, hogy
„elkerülhetetlenné vált, hogy rakétáink meglátogassák az Egyesült Államok teljes szárazföldi területét”.
Dühös kirohanásához az is kellett, hogy nem sokkal terv szerint megkezdett beszéde előtt az Egyesült Államok légierejének B-1B típusú hadászati nehézbombázói, harci repülőgépek kíséretében az Észak-Koreától keletre fekvő vizek fölötti nemzetközi légtérbe repültek. Mint a FüHü is megírta, ebben a században ilyen közel még nem repültek amerikai harci gépek a félsziget demilitarizált övezetéhez – jelezte a Pentagon, amely azzal indokolta az akciót, hogy demonstrálni akarták: katonai lehetőségek széles tárháza áll az amerikai elnök rendelkezésére ahhoz, hogy képes legyen megmutatni az erejét.
Erre is válaszul szögezte le az ENSZ-ben az észak-koreai külügyminiszter, hogy
hazáját már csak néhány lépés választja el attól, hogy atomhatalommá váljon.
Szerinte a céljuk nem más, mint hogy hatalmi egyensúlyba kerüljenek az USA-val, s ebéli törekvésükben senki és semmi nem akadályozhatja meg Phenjant még a különféle szankciók sem.
Szankciókkal véreztetnék ki Phenjant
Pedig szankciókból egyre több van, s egyre többen kezdik el alkalmazni azokat.
Legutóbb éppen Észak-Korea legjelentősebb kereskedelmi partnere, exportjának 90 százalékát felvevő, Phenjan számára éppen ezért létfontosságú devizatermelő piac, Kína jelentette be, hogy az ENSZ-ben elhatározott szankciónak megfelelően lép, s október 1-jétől évi 2 millió hordóra csökkenti az Észak-Koreának eladott kőolajtermékek mennyiségét, cseppfolyósított földgázt pedig egyáltalán nem szállít január elsejétől. Betiltja az észak-koreai textiláruk behozatalát, ami Phenjan egyik utolsó fő külföldi bevételi forrása a sorozatos szankciók után. Kína a nemzetközi együttműködés jegyében már korábban lemondott az észak-koreai szén, vasérc, halászati termékek és más áruk megvásárlásáról.
Durva adok-kapok
Ha katonai potenciálban nem is, retorikában Észak-Koreai már utolérte az amerikait, pontosabban Donald Trumpot. Ri Jong Ho most éppen értelmi fogyatékosnak, nagyzási hóbortban szenvedő embernek titulálta az amerikai elnököt, aki korábban ugyanott ugyanezt mondta Kim Dzsongun észak-koreai vezérről, akit kis rakétaemberként titulál.
Az elmúlt hetek-hónapok retorikai adok-kapok-ja egy dolog (bár az ázsiai diplomáciában jelzésértékű), ennél súlyosabbnak tűnik a katonai jellegű lépések számának a szaporodása. Ezek sorában szimulált katonai hadgyakorlattól kezdve, kísérleti ballisztikus rakéta kilövésén át, föld alatti nukleáris robbantásig és legutóbb az amerikai légierő demonstratív berepüléséig egyre több strigula húzható.
A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.
A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.
A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.
