Avigdor Lieberman erről az ynetnews hírügynökségnek nyilatkozott. Ez ellentmond annak, amit Benjamin Netanjahu miniszterelnök állít – írja a Haaretz.
A kormányfő ugyanis arról beszélt, hogy iráni csapatok állomásoznak Iránban és ezt Izrael semmiképp sem fogadja el. Nemrég a BBC közölt riportot arról, hogy irániak támaszpontot építenek Damaszkusz mellett.
A Moszad fényképfelvételeket tette közzé az iráni forradalmi gárda jelenlétéről és annak vezérét, Kaszem Szoleimanit is látták Szíriában.
Az izraeli hadügyminiszter ezt a következőkkel magyarázza. „Mi vagyunk a legerősebb katonai hatalom a térségben és ezt mindenki tudja. Irán ezért milíciákat hoz létre vagy támogat más országokban, és ezek aztán az ő érdekében folytatnak háborúkat. Ilyen a Hezbollah siita milícia Libanonban, ahol Irán nincs jelen és ilyenek a huti lázadók Jemenben. Ugyanezt akarják megcsinálni az irániak Szíriában is: létrehozni egy velük szimpatizáló milíciát.”- mondta Avigdor Lieberman hadügyminiszter.
Az oroszok a döntőbírók- állapítja meg a Haaretz. Hiába kérte Netanjahu miniszterelnök Szocsiban Putyin elnököt, hogy tartsa távol Iránt Szíriától, Lavrov orosz külügyminiszter nemrég kijelentette: Iránnak legitim törekvése az, hogy katonailag jelen van Szíriában.
Ebből pedig az következik, hogy Izraelnek el kell fogadnia, hogy a határai mentén megjelent egy olyan állam, Irán, mely nem ismeri el Izrael létét vagyis a zsidó államnak a korábbinál nagyon fenyegetéssel kell számolnia.
Ez is magyarázhatja, hogy Izrael mind közelebb kerül Szaud Arábiához. Mohamed bin Szalman herceg, Szaud Arábia trónörököse, aki egyben hadügyminiszter is, nemrégiben arab NATO-t hozott létre. A fő ellenfél nem más, mint Irán…
Kétnapos Európa-Afrika csúcsot tartanak Abidjanban. Elefántcsontpart gazdasági fővárosában az EU és az Afrikai Egységszervezet vezetői találkoznak, hogy megvitassák a partnerkapcsolatot.
Az EU 2015-ben a máltai csúcstalálkozó alkalmából ajánlott fel 1,8 milliárd eurót az afrikai államoknak, hogy fejlesszék az országok gazdaságát és akadályozzák meg a migráns áramlást Európa felé. Ez tulajdonképp ugyanolyan megállapodás mint Törökország esetében, de kevésbé konkrét. Ezért nem is állt le a migránsok tömeges áramlása Európa felé.
Minthogy Líbia volt az afrikai kivándorlók célpontja, ezért az olasz kormány líbiai milíciákkal állapodott meg arról, hogy állítsák meg a migránsokat. Ez többé-kevésbé meg is történt: csökkent az Európába érkező migránsok száma, de Líbiában lehetetlen állapotok alakultak ki. A CNN riportot közölt egy rabszolga piacról, ahol migránsokat adtak és vettek. Ezt mindenki elítélte, de a migráns probléma megoldása továbbra is várat magára.
Az afrikai államok sokkal több pénzt akarnak, de az EU tagállamok lelkesedése visszafogott.
Brüsszelben arra mutatnak rá, hogy Európából érkezik a legtöbb segély Afrikába – 21 milliárd euró- , és európai országok a legnagyobb befektetők is – 32 milliárd euró. Vagyis továbbra is az EU az afrikai országok legfontosabb gazdasági partnere bár Kína nyomul előre ezen a téren is. Peking azonban csakis a gazdasági érdekeit követi és nincsenek politikai feltételei. Brüsszelnek viszont vannak: egyrészt
kifogásolják a demokrácia megsértését sok afrikai államban, az általános korrupciót
és azt, hogy továbbra is migránsok ezrei kelnek útra naponta Európa felé.
A migránsok döntő többsége gazdasági menekült. Őket kiutasítják Európából, de Afrikában nem fogadják vissza a saját polgáraikat. Ezért Brüsszel álláspontja világos: a migráns probléma rendezéséhez van kötve a pénzügyi segély. Csakhogy a migráns problémát nem lehet rendezni annyi pénzből, amennyit az EU erre előirányoz. Az afrikai államok vezetői joggal mutatnak rá, hogy erre sok 10 milliárd euró kellene, mert a gazdasági elmaradottság mértéke hihetetlenül nagy, és ráadásul a szakadék egyre növekszik Európa és Afrika között. Van tehát miről tárgyalni Abidjanban két napon át az európai-afrikai csúcsértekezleten.
Meghalt a kórházban Slobodan Praljak a Hágai Törvényszék ítélethirdetése közben – tudatta az N1 televízió, a CNN balkáni részlege. Praljak a szerdai ítélethirdetéskor megivott valamit egy pohárból, és közölte, hogy megmérgezte magát.
Fokozottabb hisztéria kísérte horvát részről a szerdai hágai ítélethirdetést, mint egy héttel korábban Mladić perének befejezését. Mostarban kedden este imagyülekezetet tartottak, ahol a vádlottak felmentéséért könyörögtek és gyújtottak gyertyát. Ezt többek között a boszniai ferences rendiek is elítélték, akik szerint a vallást politikai célokra használják fel, szerintük az áldozatokért kellene imádkozni, nem pedig azokért, akik háborús bűnöket követtek el.
Az imagyülekezetet a Horvát Remény Szíve Egyesület és számos honvédő horvát szervezet szervezte, azon néhány tucat polgár vett részt, akik gyertyát gyújtottak a vádlottakért.
Mint azóta kiderült, hiába imádkoztak, ugyanis a hágai törvényszék fellebbviteli tanácsa megerősítette az elsőfokú ítéletet, ez pedig azt jelenti, hogy Horvátország részese volt a boszniai háborúnak, a független horvát állam néhai elnöke Franjo Tuđman pedig Herceg-Bosznia vezetőivel együtt szervezett bűnügyi társulás részese volt.
A szexuális zaklatás nem csak Hollywood, a Szilícium-völgy, a hírszerkesztőségek és a Kongresszus problémája” – írja nyílt levelében az amerikai nemzetbiztonság 223 női alkalmazottja a Time magazinban. Mindannyian estek áldozatul vagy voltak szemtanúi zaklatásnak.
Az amerikai nemzetbiztonság különböző területein dolgozó 223 női alkalmazott nyílt levélben foglalt állást a munkahelyi szexuális zaklatás ellen az amerikai Time magazinban. A felhívás a nemzetközivé vált #metoo (engem is) címkére utalva a nemzetbiztonság mozaikszavával kiegészítve a #metoonatsec címmel jelent meg.
„Ez nem csak Hollywood, a Szilícium-völgy, a hírszerkesztőségek, vagy a Kongresszus problémája”
– áll a nyílt levélben.
A levelet az amerikai külügyminisztérium, a hírszerző szolgálatok, az amerikai külügyminisztérium külföldi segélyezéssel foglalkozó szervezete (USAID), a Pentagon és az egyéb nemzetbiztonsági intézmények olyan női alkalmazottai írták alá, akik már maguk is váltak szexuális zaklatás vagy erőszak áldozatává, szemtanúja volt ilyenek, vagy ismer olyat, aki átélt ilyet.
Részlet a levélből. Forrás: Time
A levél megfogalmazói szerint „ezek a visszaélések a hatalmi egyensúlytalanság és olyan környezet szülöttei, amelyek engedik, hogy megtörténjenek, közben az áldozatok hallgatásra és megszégyenülésre vannak ítélve”.
Az aláírók nem említenek konkrét eseteket, de olyan történetekkel találkoztak, amelyek olyanok, mint a Hollywoodban és a korábban nyilvánosságra került esetekben megismerhetőek voltak.
A szerzők arról is írnak, hogy bár a felsorolt intézményeknek vannak belső szabályaik a szexuális visszaélések kezelésére, ezek hatástalanok és gyakran inkább az elkövetőknek kedvezhetnek.
Ezért a 223 alkalmazott szerint az intézmények vezetőinek egyértelművé kell tenniük, hogy az ilyen viselkedés elfogadhatatlan, létre kell hozniuk megfelelő csatornákat a visszaélések bejelentésére, rendszeres, kötelező képzést kell indítaniuk az alkalmazottaknak.
A törvényszék elnöklő bírája, Jean Claude Antonetti éppen felolvasta a másodfokú ítéletet, mellyel megerősítették a nyugalmazott tábornokra első fokon kiszabott 20 éves börtönbüntetést, amikor Slobodan Praljak, a hat, háborús bűncselekményekkel vádolt volt boszniai horvát vezető egyike, azt kiáltotta, hogy „nem vagyok háborús bűnös”, és kiitta az ismeretlen folyadékot tartalmazó üveget.
A háború alatti boszniai horvát bábállam (Herceg Bosna) teljes vezetősége feletti másodfokú ítélettel tulajdonképpen befejeződik a Hágai Törvényszék (nem összetévesztendő a Hágai Nemzetközi Bírósággal) mandátuma. Egy átmeneti nemzetközi bíróság foglalkozik majd a még másodfokra váró ügyekkel (Karadžić, Mladić, Šešelj). A délszláv válság idején a magyar diplomácia, hagyományaihoz híven, sorozatos baklövésekkel öregbítette hírnevét.
2013-ban született az elsőfokú ítélet Jadranko Prljić, Herceg Bosznia háborús „miniszterelnöke” és öt társa (volt hadügyminiszter, vezérkari főnök stb.) felett. Akkor összesen 111 évet kaptak.
A kulcsfontosságú vádpontok arra vonatkoztak, hogy a boszniai horvátok etnikai tisztogatást hajtottak végre azokon a boszniai területeken, ahol a horvátok éltek többségben. Az áldozatok főleg muzulmánok (helyesebben bosnyákok, angolszász terminológiával Bosniaks) voltak, kisebb számban szerbek. Erre azért volt szükségük, hogy egy háború utáni osztozkodásnál legyen mivel (etnikailag ’tiszta’ településekkel) érvelniük, jobban mondva alkudniuk.
A helyzetet súlyosbította, hogy az anyaország, Horvátország nemcsak fegyverrel és ideológiával segítette a Boszniában őshonos nemzettársaikat, hanem
a Horvát Hadsereg aktívan ki is vette a részét a harcokban.
Ez pedig a független horvát állam első elnökének, Franjo Tuđmannak a lelkén szárad. Korábban bekövetkezett halála mentette meg a hágai vádemelestől.
Ennek a hadúrnak – aki nem mellesleg, „ősellenségével”, a szerb Miloševićtyel még 1992-ben felosztotta Boszniát horvát és szerb részre, a többségi bosnyákoknak egy középső korridort engedélyezve – szállított kalasnyikovokat az Antall-kormány, olyan fergetegesen amatőr módon, hogy a szerb/jugoszláv titkosszolgálat gondosan mindent lefilmezett és bemutatott a nagyközönségnek. Az ügyetlenségre nem mentség, de talán a horvátok mellé való feleslegesen egyoldalú állásfoglalást elősegítette, hogy a nagy szövetséges, Németország is túlságosan sietett a független Horvátország elismerésével.
Az igazság az, hogy a délszláv háborúkban senki sem volt ártatlan:
a szerbek kezdték a háborús propagandát, a többiek alig várták. Ők gyilkoltak a legtöbbet, talán azért is mert a legerősebbek voltak, de a többiek is kegyetlenkedtek, amint erre volt alkalmuk. Ez a hágai ítélkezések számszerű voltában is megmutatkozik, miszerint a legtöbb elítélt szerb, majd jönnek a horvátok és csak utánuk a bosnyákok, koszovói albánok.
A konkrét bűnösök közül sokan talán Hágában elnyerték méltó büntetésüket, de a nacionalizmussal megfertőzött régió mit sem változott. Szerbiában náci-kollaboráns csetnik vezéreket rehabilitálnak, Horvátországban a második világháború alatti fasiszta horvát bábállam értékrendje terjed.
Az Orbán-kormány ezúttal, szakítva az antalli hagyományokkal, a szerbek mellé állt és teljes mellszélességgel kiáll az EU-ba igyekvő Aleksandar Vučić mellett. Csakhogy a szerb elnök Moszkvába is ugyanolyan hévvel igyekszik. Ilyen szempontból is ideális a legújabb megbonthatatlan szerb-magyar barátság. A legközelebbi hágai törvényszékig.
Észak-Korea újabb interkontinentális ballisztikus rakétával hajtott végre kísérletet – a rakéta hatótávolsága olyan, hogy elérheti vele az Egyesült Államok területét. Az ENSZ főtitkára máris közleményben ítélte el a kísérletet. Az USA-ban már vannak, akik nekiálltak kardot csörtetni, de Trump egyelőre csak belpolitikai témájú megjegyzést tett az észak-koreai kísérlettel kapcsolatban.
Élesen elítélte Észak-Korea legújabb ballisztikus rakétakísérletét Antonio Guterres. Az ENSZ főtitkára által kiadott közlemény szerint Phenjan egyértelműen megsértette a Biztonsági Tanács határozatait és azt mutatja, hogy Észak-Korea teljes egészében figyelmen kívül hagyja a nemzetközi közösség véleményét.
A közlemény egyben óvja Phenjant a további hasonló lépésektől, és felkéri a feleket a feszültség enyhítésére.
– idézi a CNN.
Donald Trump amerika elnök belpolitikai célokra használta fel a hírt. Alig pár órája azt tudatta a Twitteren, hogy az észak-koreai rakétákísérlet után még fontosabbnak tartja a kormány és a hadsereg megfelelő finanszírozását. „A demokraták nem tarthatják a sereg finanszírozását az amnesztia és az illegális bevándorlás túszaként.”
After North Korea missile launch, it's more important than ever to fund our gov't & military! Dems shouldn't hold troop funding hostage for amnesty & illegal immigration. I ran on stopping illegal immigration and won big. They can't now threaten a shutdown to get their demands.
Mindenesetre a hírre Lindsey Graham republikánus szenátor a hírtelevíziónak egy potenciális konfliktusra figyelmeztetett Észak-Koreával, mint leszögezte:
“Ha háborúznunk kell, akkor háborúzni fogunk.”
Észak-Korea közép-európai idő szerint tegnap este újabb ballisztikus rakétakísérletet hajtott végre, majd tudatta: hogy bebizonyította, már képes elérni az Egyesült Államok területét. A Hvaszong-15 típusú interkontinentális ballisztikus rakéta robbanófejjel is felszerelhető, 4475 kilométeres magasságba emelkedett, és 53 percnyi repülés után indítóhelyétől 950 kilométer távolságra, japán felségvizeken csapódott be.
Korábban a FüHü is rendszeresen beszámolt arról, hogy Észak-Korea az utóbbi hónapokban folyamatosan hajtott végre katonai célú kísérleteket, köztük nukleáris atomrobbantást is.
A Koreai-Félszigeten mintegy két hónapja már komoly feszültségek voltak hasonló észak-koreai kísérletek miatt. Augusztus 9-én Észak-Korea valószínűleg föld alatti atomrobbantást hajtott végre, már a hatodikat, amely két erős földrengést váltott ki. Az észak-koreai bejelentés szerint a Kim Dzsong Un utasítására elvégzett teszt célja annak megerősítése volt, hogy a bomba egy újonnan kifejlesztett interkontinentális ballisztikus rakétára szerelhető, és a kísérlet „tökéletesen sikeres” volt.
Észak-Korea július 4-én lőtte ki első interkontinentális ballisztikus rakétáját, július 28-án pedig a másodikat. Szakértők számításai szerint
A HVASZONG-14-ES TÍPUSÚ RAKÉTA HATÓSUGARA 10 EZER KILOMÉTER, VAGYIS ÉSZAK-KOREA ELÉRHETI VELE AZ AMERIKAI NAGYVÁROSOKAT, LOS ANGELEST VAGY AKÁR CHICAGÓT IS.
Az ENSZ Biztonsági Tanácsa egy héttel a második ICBM kilövése után egyhangúlag elfogadott határozattal újabb szigorú büntetőintézkedésekkel sújtotta Észak-Koreát. 2006 óta ez volt a Phenjan ellen foganatosított nyolcadik szankciós határozat, de a kommunista rezsimet mindeddig nem sikerült eltántorítani nukleáris és rakétaprogramja fejlesztésétől.
Hetven évvel ezelőtt ezen a napon jelentős fordulatot vett a Közel-Kelet történelme: ekkor tartották a Palesztina felosztásáról szóló ENSZ-szavazást. A nagyhatalmak azt hitték, hogy ezzel végleg megoldódik a „palesztinkérdés” és a második világháború borzalmait túlélő zsidóság számára egy sokkal nyugodtabb időszak veheti kezdetét. Ám nem így történt: habár korábban is voltak kisebb konfliktusok a két népcsoport között, ezek eltörpültek az 1947-es utáni eseményekhez képest.
Sokak véleménye szerint az ENSZ első „igazi főpróbája” az 1947. november 29-én tartott szavazás volt. Az alig három éve működő nemzetközi szervezet tagállamai ekkor döntöttek „Palesztina gazdasági egységgel egybekötött felosztási tervéről” , amely egy arab, egy izraeli állam létrehozását, illetve Jeruzsálem nemzetközi felügyelete alá helyezését jelentette. A tervezetre
33-an igennel voksoltak (köztük az Egyesült Államok és a Szovjetunió is), miközben 13-an ellene (az összes arab ország) voltak és 10-en pedig tartózkodtak.
Így megszületett az 181-es számú határozat: létrejött egy arab és egy izraeli állam, valamint Jeruzsálem városa különleges státuszt kapott (corpus separatum, vagyis a várost külön nemzetközi kormányzat és az ENSZ igazgatása alá rendelték).
Palesztina felosztásának terve 1947-ben. A térkép forrása: Wikimedia Commons.
Azonban hosszú vezetett idáig, Izrael (újra)megalapításának a gyökerei jóval távolabbra nyúlnak vissza, mint a holokauszt vagy az első világháború. Habár már a középkortól kezdve több zsidó rabbi és értelmiségi is szót emelt a „Szentföldre való hazatérés mellett”, egy önálló zsidó állam létrehozása a Palesztinában csupán elméleti szintben létezett, semmiféle gyakorlati (akár diplomáciai, akár jogi) megvalósítás nem követte az elképzelést. Az első személy, aki komolyan gondolta Izrael állam létrehozását, az az Osztrák-Magyar Monarchia területén született Herzl Tivadar volt. Legfontosabb művében, vagyis az 1986-ban kiadott A zsidó állam (Der Judenstaadt) rakta le a politikai cionizmus alapjait.
A cikk a tudományos szakirodalom hivatalos definíciója szerint értelmezi a politikai cionizmus fogalmát: egy olyan szekulárison és liberalizmuson alapuló ideológiai és mozgalom, amely bár nem függetleníthető a zsidó vallástól, elsődlegesen etnikai alapokhoz köthető, végcélja pedig Izrael állam megalapítása a Palesztinának nevezett régióban.
Theodor Herzl (Herzl Tivadar) – 1860-1904. A kép forrása: Link.
Ő részletesen kidolgozta egy zsidó állam megalapításának körülményeit, menetét és intenzív diplomáciai hadjáratba kezdett (még a török szultántól is kért segítséget), hogy külföldi támogatókat szerezzen Izrael megalapításához. Ám minden próbálkozása kudarccal végződött: még a zsidók többsége – ideológiai, gazdasági vagy vallási okokból kifolyólag – kritizálták Herzlt a nézetei miatt. Ő azonban továbbra is kitartott amellett, hogy Bázelben – az első Cionista Világkonferencia helyszínén – „megalapítottam a zsidó államot, mégha ezt ma hangosan mondanám, általános kacagással fogadnák” – írta le naplójába Herzl, majd nagy dacosan hozzátette:
„De ötven év múlva ezt mindenki be fogja látni Az állam lényege a nép állam-akarása.”
Utólag már tudjuk, hogy jövendölése majdnem napra pontosan bejött, de akkoriban nem úgy tűnt, hogy bárki is komolyan venné az elképzelését. Igaz, hívei közül sokan még Herzl életében alijáztak (zsidó kivándorlás) Palesztinába, főleg a kelet-európai térségből, ahol a zsidók ellen elkövetett pogromok szinte mindennapossá váltak. Csakhogy a XIX és XX. század fordulóján a Közel-Kelet korántsem volt kedvelt célpont a kivándorló zsidóság körében, mert rendkívül száraz és meleg éghajlati körülmények között kellett dolgozniuk, alacsony volt az infrastruktúra és nagyon sok betegség (kolera, tífusz) pusztított a környéken.
Ugyanakkor szükséges hozzátenni, hogy a helyi arabokkal való viszony – kezdetben legalábbis – korántsem volt rossz: nem egy arab földtulajdonos, rendszerint olyanok, akik nem ott éltek – eladta a földjeit az első-két kivándorlási hullámban érkezett zsidóknak. Sőt, az sem volt ritka, hogy a zsidók a helyi sejkektől vásároltak maguknak védelmet és kaptak támogatását az esetleges rablótámadásokkal szemben. Idővel viszont megromlott a két népcsoport közötti viszony, amit csak tetőzött az oszmán hatóságok fellépései is.
A megromlott viszony miatt zsidók is alapítottak saját milíciákat: ezen a Hasomer tagjai láthatóak. A kép forrása: Wikimedia Commons.
Mindezek miatt sok alijázott zsidó inkább továbbvándorolt az Egyesült Államokba, Dél-Amerikába vagy Ausztráliába. A zsidó kivándorlás lelassulását jól mutatta, hogy az első tisztán zsidó várost is csak 1909-ben alapították meg, amely a Tel-Aviv (jelentése tavasz dombja) nevet kapta. Palesztina lakossága az első világháború előtt így nézett ki: 700 ezer főt tett ki, amelynek 77 százaléka muszlim, 13 százaléka zsidó, és 10 százaléka keresztény volt.
Tel-Aviv, amikor még sivatag és sátortábor volt a helyén. A kép forrása: Link.
Az első világháború fontos lépcsőfok volt a cionizmus történetében: 1917-ben jelent meg a hírhedt – és november 2-án 100. évfordulóját ünneplő – Balfour-nyilatkozat. A brit kormány nevében Alfred James Balfour megígérte Lord Rotschild bárónak és a nagy-britanniai Cionista Szövetségnek és a zsidó népnek a „nemzeti otthon” megteremtését. Csakhogy a britek óvatosan fogalmaztak: kötelezettséget már nem vállaltak, Izrael hátarait nem jelölték ki és jogvédelmet ígért minden közösségnek.
Nagy-Britannia szerepe pedig a közvélekedésekkel ellentétben később is árnyalt volt: hol a zsidók mellé állt, hol viszont az arab országokat támogatta, de voltak időszakok, amikor mindkét népcsoport ellen egyszerre lépett fel. Például 1923-ban Palesztina brit mandátum alá került, Winston Churchill, akkor gyarmatügyi miniszter, kiadta a cionizmus Fehér könyvét, amelyben leszögezte, hogy London a „cionista igények támogatását nem helyezi az arab igények elé” és korlátozni akarta a bevándorlást. Aztán mégis tíz évvel később a brit politika nem görgetett akadályt az alijázás elé, amely jelentősen felgyorsult a harmincas évek eseményei – például Hitler hatalomra kerülése miatt – jelentősen megnövekedtek. Emiatt az egyensúlyozó politika miatt a brit katonák és állampolgárok kedvelt célpontjai voltak az arab támadóknak és a zsidó milíciáknak.
A második világháború után Nagy-Britannia továbbra sem állt egyértelműen az önálló zsidó állam létrehozása mellé, sőt, inkább „lepasszolta” azt: 1947 elején London bejelentette, hogy visszaadja a Palesztinára vonatkozó brit mandátumot és az ENSZ-nél kezdeményezte a „Palesztina-kérdés” rendezését. Ehhez hozzájárult az is, hogy a második világháború után egyre többször került fegyveres összetűzésbe a Palesztinában tevékenykedő zsidó milíciákkal. Brit politikusok tudták, hogy minden anyagi kiadás, adminisztratív lépés és katonai létszám növelése ellenére, képtelen sokáig fenntartani a Palesztina feletti uralmukat és a gyarmatbirodalom más, fontosabbnak tartott térségeivel kell foglalkozniuk.
Dávid Király Hotel felrobbantása 1946-ban. A 91 halálos áldozattal járó merényletet az Irgun nevű milícia hajtotta végre, amely már a második világháború alatt gyakran követett el támadásokat brit, de a még más zsidó milícia vagy szervezet ellen is. A kép forrása: Wikimedia Commons.
Az ENSZ Közgyűlése 1947. április 28-án tűzte napirendjére a kérdést. Az Egyesült Államokban Henry S. Truman elnök azonnal kifejezte támogatását Izraelt illetően: így akarta „jóvátenni” elődje, Franklin Delano Roosevelt hibáját, aki szerint elég „közömbösen és tétlenül szemlélte” az európai zsidóság sorsát, miközben több arab vezetőnek – például Ibn Szaúd szaúdi – megígérte, hogy az Egyesült Államok csak az arabokkal való egyeztetés után fog állást foglalni a zsidó állam létrehozásának ügyében. Truman támogatásához hozzájárult még az is, hogy nagy az esélye annak, hogy a következő választásokon a zsidó szavazók majd rá adják a voksukat. Ezenfelül London és Washington közötti eltérő felfogás szintén közrejátszott: az Egyesült Államok bár a Szovjetunióval szemben és Európában fontos szövetségesnek tartotta Nagy-Britanniát, a „harmadik világban” kritikusan szemlélte a britek szerepét, amerikai tisztségviselők és politikusok többször elítélően nyilatkoztak arról, ahogyan London „a gyarmatai felett uralkodott”.
David Ben Gurion (1886-1973) . A kép forrása: Wikimedia Commons.
Ennél viszont érdekesebb Szovjetunió szerepe, hiszen elsőre elég furcsának tűnhet, hogy az amúgy antiszemitizmusáról nagyon híres – és később a „cionista orvosok perét” folytató – Sztálin miért támogatta ennyire intenzíven az önálló Izrael létrehozását. A cionista mozgalmak és Moszkva közötti első kapcsolatfelvételre már a második világháború előtt sor került: Hájim Weizman (a Cionista Világszövetség akkori elnöke, majd Izrael első államfője) és Dávid Ben Gurion (1935 óta a Zsidó Ügynökség vezetője és majd Izrael első miniszterelnöke) gyakran találkozott Ivan Majszkijjal, a Szovjetunió londoni nagykövetével, aki biztosította őket arról, hogy a Kreml támogatja a kelet-európai zsidók alijázását Palesztinába, illetve „a Szovjetunió megértette a cionisták céljait és a háború után azok megvalósítása mellé áll”.
Andrej Gromiko, a Szovjetunió ENSZ-nagykövete 1947. május 14-én eleget tett a korábbi szovjet ígéretnek: szerinte a brit mandátum nem elegendő a zsidók megvédésére, ezért vagy egy demokratikus, közös arab-izraeli országot hoznak létre, vagy két különböző nemzetállamot, és ehhez kérte a nemzetközi közösség támogatását is. Ez a kijelentés páratlan nagy népszerűséget váltott ki a cionisták körében. Ám Sztálin korántsem „felebaráti szeretetből” vagy ” a zsidók számára jogos elégtétel miatt” támogatta Izrael létrejöttét.
Egyrészt abban bízott, hogy a kelet-európai – persze nem a Szovjetunióból, hanem a „felszabadított” országokból – megnő az alijázók száma, amely egyes becslések szerint 1947 végére már a 300 000-hez közelített. Így az új zsidó államban olyanok kerülnek, akik nem vagy csak rövid ideig tapasztalták meg a szovjet típusú „népi demokrácia áldásait”, pozitív véleménnyel lesznek majd a fasizmust legyőző Szovjetunióról és Palesztinában széleskörben terjeszteni fogják a szocializmus eszméit. Végül a helyi választásokon ezek a Moszkva-szimpatizáns csoportok megszerznék a hatalmat, s így az új közel-keleti állam a keleti blokk legfontosabb ideológiai és politikai szövetségesévé lépne elő.
Ez pedig önmagában egy óriási geopolitikai sikert jelentett volna: Szovjetunió egy értékes szövetségesre lelt volna a Közel-Keleten, mivel az arab államokkal nagyon rossz volt a viszonya, mivel
Sztálin minden arab vezető a „brit imperialista ügynöknek tartott”.
Az önálló Izraellel, és egy állandósuló közel-keleti konfliktussal meg lehetne osztani az „imperialisták figyelmét”, jelentősen meggyengíteni Nagy-Britannia szerepét a világban, illetve éket lehet verni London és Washington közé, ami évekkel később akár törésvonallá is kiszélesedhet. Végül pedig a Kreml abban is reménykedett, hogy a diplomáciai – vagy akár katonai – támogatásért cserébe benyújtja a „számlát”: egy szovjet haditengerészeti bázis létesítését a Földközi-tengeren.
Grominko felszólalásának és Sztálin támogatásának meg lett az eredménye: másnap létrehozták – 45 szavazattal 7 ellenében – az Egyesült Nemzetek Szervezetének Palesztinai Különleges Bizottságának” (United Nations Special Committee on Palestine – UNSCOP). A Palesztinával foglalkozó 11 tagú különbizottság feladata az volt, hogy megvizsgálja Izrael létrehozásának jogi kérdéseit és felmérte annak esetleges következményeit. Az ENSZ-ben szándékosan kihagyták a nagyhatalmakat, akik viszont a más országokon (például az Egyesült Államok a latin-amerikai, a Szovjetunió Csehszlovákia és Jugoszlávián) keresztül igyekeztek érvényesíteni az akaratukat.
Június 16-én a csoport tagjai Palesztinába utaztak, ahol interjúkat készítettek a helyi arabokkal, a brit hadsereg tagjaival vagy a kibucokban élő zsidósággal. A levont tapasztalatokból végül egy megoldási javaslattal álltak elő: augusztus 27-én az UNSCOP hét tagja megszavazta a Palesztina felosztásáról szóló ENSZ-tervezetet, de hárman – India, Irán és Jugoszlávia – elleneztek. Ők ugyanis egy olyan elképzelést támogattak, miszerint egy kétnyelvű, szövetségi államot hoztak volna létre Palesztinában.
Karikatúra a 181-es határozat megszületése után: Bármilyen más javaslat? – (Halál az arabokra. Halál a zsidókra)
Az Egyesült Államok és a Szovjetunió igennel voksolt, Nagy-Britannia a tartózkodók között volt, miközben az arab államok élesen elítélték és nem fogadták el Palesztina felosztását. Ám ahelyett, hogy ez végleg megoldott volna a problémákat, helyette még inkább elmélyítette az ellentétet. Miután a britek bejelentették, hogy május 15-ig teljesen kivonulnak a térségből, ezért szinte mindenki számára világos volt, hogy elkerülhetetlennek tűnik az arabok és a zsidók közötti háború kirobbanása. A Zsidó Ügynökség és Hagana (Önvédelem) már korábban is diplomáciai hadjáratba kezdtek, hogy kézifegyvereket és modern hadieszközöket, mint vadászgépeket vagy harckocsikat, vásároljanak az európai országoktól vagy az Egyesült Államoktól.
Csakhogy miután Washington december 5-én fegyverembargó alá helyezte Palesztinát, amelyet később az ENSZ is támogatott, szinte lehetetlenné vált a nyugati haditechnológia és fegyverek beszerzése. Ezért végül a fegyvergyártásról híres Csehszlovákiához fordultak hadianyagért, amelyet meg is kaptak: 1948 eléjétől kézifegyvereket – a történelem sötét iróniája, hogy eredetileg ezeket a náci Németországnak szánták – adott el a zsidó milíciáknak. Nem sokkal később pedig vadászgépekkel, a szintén német gépekből továbbfejlesztett Avia S-199-el látta el a frissen alakult izraeli légierőt, amelyek nem kevés szerepet játszottak az első arab-izraeli háború alakulásában. Az arabok a briteken és a muszlim államokon – Törökország – keresztül fegyverkeztek és készültek fel az (első) arab-izraeli háborúra.
Észak-Korea újabb ballisztikus rakétát lőtt ki – jelentették a nagy nemzetközi hírügynökségek dél-korai híradásokra hivatkozva. A BBC jelentése szerint amerikai kormányzati források megerősítették az akció hírét a Reutersnek.
A dél-koreai hírügynökség jelentése szerint az ország északnyugati részén fekvő Dél-Phjongan tartomány székhelye irányába lőtték ki a rakétát. Arról egyelőre nem érkeztek hírek, hogy átrepült-e Japán felett a rakéta vagy sem. Miként azt sem tudni még, hogy milyen hatótávolságú rakétát lőttek ki.
A Koreai-Félszigeten mintegy két hónapja már komoly feszültségek voltak hasonló észak-koreai kísérletek miatt. Augusztus 9-én Észak-Korea valószínűleg föld alatti atomrobbantást hajtott végre, már a hatodikat, amely két erős földrengést váltott ki. Az észak-koreai bejelentés szerint a Kim Dzsong Un utasítására elvégzett teszt célja annak megerősítése volt, hogy a bomba egy újonnan kifejlesztett interkontinentális ballisztikus rakétára szerelhető, és a kísérlet „tökéletesen sikeres” volt.
Észak-Korea július 4-én lőtte ki első interkontinentális ballisztikus rakétáját, július 28-án pedig a másodikat. Szakértők számításai szerint
A HVASZONG-14-ES TÍPUSÚ RAKÉTA HATÓSUGARA 10 EZER KILOMÉTER, VAGYIS ÉSZAK-KOREA ELÉRHETI VELE AZ AMERIKAI NAGYVÁROSOKAT, LOS ANGELEST VAGY AKÁR CHICAGÓT IS.
Az ENSZ Biztonsági Tanácsa egy héttel a második ICBM kilövése után egyhangúlag elfogadott határozattal újabb szigorú büntetőintézkedésekkel sújtotta Észak-Koreát. Ez volt a Phenjan ellen foganatosított nyolcadik szankciós határozat 2006 óta, de a kommunista rezsimet mindeddig nem sikerült eltántorítani nukleáris és rakétaprogramja fejlesztésétől.
Keményen beleszállt a szilícium-völgyi informatikai óriásokba a német nemzetbiztonsági szolgálat vezetője. Hans Georg Maaßen elsősorban a Facebook-ot célozta meg, de a kritikája vonatkozott a többi cégre is.
Szerinte ugyanis ezek „azonos terjedelemben közölnek információkat és véleményeket és nem tesznek különbséget a kettő között”. Pedig a demokrácia alapja az, ha a polgárok hiteles információkhoz jutnak, és azok alapján döntsenek – véli Maasen. A Facebook viszont nem vállal felelősséget a tartalmakért, melyeket közzétesz.
Szerinte jó példa volt minderre a tavalyi amerikai elnökválasztás, melyet az oroszok befolyásolni tudtak a Facebookon keresztül. Maaßen hangsúlyozta, hogy szerencsére Németországban semmi ilyesmi nem történt, ami részben azzal magyarázható, hogy a németek jól felkészültek felhasználva az amerikai tapasztalatokat. Például, hogyha a Facebook nem távolít el a törvény által megszabott rövid időn belül egy gyűlöletet keltő tartalmat, akkor akár 50 millió eurós bírságot is kaphat.
A Facebook úgy reagált a vádakra, hogy háromezer új munkatársat vett fel, akiknek az a feladatuk, hogy ellenőrizzék tartalmakat, és gyorsan tiltsák le a gyűlöletkeltő oldalakat.
A nemzetbiztonsági vezető szerint a Facebookkal és más közösségi oldalakkal egy ötödik hatalmi ág keletkezett, mely beavatkozik az állam politikai életébe anélkül, hogy ezért felelősséget vállalna.
A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.
A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.
A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.
