Kelet-Európában, akárcsak az Egyesült Államokban az ellenzéknek meg kell szabadulni a liberális projekt azon elemeitől, amelyek önpusztítónak bizonyultak – mint az egyenlőtlenség gazdasága és a hatalmasokkal való összejátszás -, és a jobboldali populistákkal szemben valós ellenpontot kell felkínálnia. Ha ez nem történik meg, bízvást úgy tekinthetjük, hogy a liberalizmus nem támad fel, búcsút mondhatunk a szociális jólétnek, és felkészülhetünk arra, hogy nagyon gonosz idők következnek.
„Ki jósolhatta volna meg Trumpot? Lengyelország, Magyarország és Szlovákia” című cikkében John Feffer, A Külpolitikai Tanulmányok elnevezésű amerikai intézet Külpolitika fókuszban részlegének az igazgatója arról ír, hogy a hidegháború után a jobboldali populisták a gazdasági bizonytalanság kihasználásával kerültek hatalomra, és elemezte a címben szereplő három ország fordulat utáni történetét.
A kelet-európai fordulat évét, 1989-et úgy kell elképzelni,
mintha egy vonat indult volna egy lepusztult állomásról,
ahol nem kapható sem finom szendvics, sem olvasnivaló, az illemhelyek nem működnek, az információs pultnál nincs senki, és a hangszórók érthetetlen üzeneteket sugároznak. Amikor az indulást jelzik, az utasok felszállnak. Néhány szerencsés az I. osztály kocsiiba kerül, ahol jó kávé van, és kényelmes fekhelyek, egy valamivel nagyobb csoport a másodosztály ülésibe jut, és mindenki más teljesen lepusztult vagonokba szorul. Minden utasnak azt mondták, hogy a végállomás egy gyönyörűséges pályaudvar jól ellátott boltokkal, tiszta illemhelyekkel, segítőkész irányító rendszerrel, és egy olyan ország olyan városában áll, amelyet hasonlóképpen kiválóan vezetnek. A vonaton lévők mind azt hiszik, hogy egy csodálatos piaci demokráciába tartanak, ahol a politikai nézeteltérések és ideológiai harcok elvesztették jelentőségüket, csak a pragmatikus döntések maradtak, ezeket pedig politikacsinálók rágják át, és bürokraták hajtják végre. Az emberek tudták, hogy mit hagytak maguk mögött, és lelkesedtek a jövőért, de nagyon kevés elképzelésük volt az útról, amelyre elindultak.
Az első években az átalakulás vonata mendegélt.
A hátsó kocsikban volt ugyan némi morgás, de még minden utas a szerelvényen volt, és általános volt a terv, hogy elérik Nyugat-Európát. Végül az első osztályú utasok könnyedén megérkeztek Nyugatra. A másodosztályon utazók alig jutottak át a határon, a többiek meg nem jutottak messzire a kiinduló állomástól – írja a szerző. Saját 1990-es úti tapasztalatairól azt írja: úgy tűnik, a kelet-európai fővárosok elérkeztek Nyugatra, mindenki arra számított, hogy öt, de legfeljebb tíz éven belül úgy él majd, mint a bécsiek. Ha ez illúzió volt, akkor legalábbis részben azok a külföldi tanácsadók táplálták, akik akkoriban elárasztották a térséget. Sokak számára pedig az átalakulás csak néhány évig tartott, mert a városok hamar a multinacionális cégek tisztségviselőnek és a civil szervezeteknek helyet adó költséges hellyé váltak.
Magyarországra térve a szerző ismerteti Orbán indulását, és azt, hogy olyan pártot alapított, amelyhez csak 35 év alattiak csatlakozhattak. Az 1994-es választásokon a Fidesz ugyan visszaesett, de Orbánnak ennél nagyobb csalódás volt az a mód, ahogyan az SZDSZ – a Fidesz „felnőtt verziója” – koalícióra lépett a szocialistákkal. Ez volt az a pillanat, amikor elgondolkodott azon, hogy valóban a liberalizmus-e a megfelelő húzóerő saját személyes ambíciói számára, és elkezdte átalakítani pártját és önmagát. Amikor a gazdasági reformok következményei lecsaptak, Orbán az egyre erősebben illiberális magyar nacionalista szerepébe bújt, és egykor liberális pártja az új jobboldal oszlopává lett. 2010-ben másodjára is miniszterelnök lett, és ezt a helyet azóta tartja.
Orbán figyelemre méltóan sok területen megelőzte Trumpot.
Országa Oroszországgal szembeni régi ellenszenvét megfordítva körüludvarolta Putyint, és azt ígérte, hogy az orosz államhoz hasonló módon „illiberális állammá” alakítja Magyarországot. Harcba szállt a mainstream újságírás ellen, igyekezett akaratához igazítani az igazságszolgáltatást és az Alkotmánybíróságot, és úgy változtatta meg az államapparátust, hogy az a támogatói javára váljon. A talán leginkább baljóslatú fordulatában az alt right magyar változatának udvarolt a bevándorlók elleni álláspontjával és néhány antiszemita gesztussal” – írja Feffer: „Trump most Budapestet és Varsót épít Washingtonban, amikor tudtán kívül Orbán és Jarosław Kaczyński példáját követi.” Ezt követően a szerző megállapítja, hogy az ide-oda lengő inga hasonlata nem érvényesül, a kelet-európai választók nem mutatnak hajlandóságot arra, hogy vissza akarnának térni a liberális demokráciához, amely elvitte országukat az Ígéret Földjére, az EU-ba, és példájukat a térség más országai is követik. Európában az EU, amelynek nagy politikai súlya van, még ellensúlyt alkot a liberális projekt ezen elutasításához. Ám amennyiben nem tudja átalakítani a politikáját úgy, hogy ne csak a gazdag államoknak és embereknek kedvezzen, az EU reformjai nem fogják tudni feltartóztatni a reakció áradását. Néhány javaslat talán valamennyire vissza tudja fogni a száguldó kapzsiságot, de ezek a reformok nem fogják jelentősen fokozni a liberalizmust Kelet-Európában, hacsak a szervezet nem kezd el figyelmet fordítani a kontinens két része közötti, valamint a térség államaiban a nagyvárosok és a vidék között tátongó szakadékokra. – írta a szerző. Az amerikai helyzet további elemzése után megállapítja: ha a Trump féle „populizmusról” van szó, Kelet-Európa járt az élen. Most az a kérdés, hogy újra úttörő lesz-e. Ha a Trump-ellenes erők nem foglalkoznak a szavazók status quo feletti folyamatos utálkozásával, a kelet-európai példa sötét kilátásokat nyit egy olyan amerikai jövőre, amelyben a jobboldali libertáriusok, intoleráns nacionalisták és alt right szélsőségesek erősítik egyre inkább szorításukat az államapparátuson. Az inga kilengésére várni olyan, mintha Godot-ra várnánk. A politikai rendszer nem fogja magától visszanyerni egyensúlyát. Kelet-Európában, akárcsak az Egyesült Államokban az ellenzéknek meg kell szabadulni a liberális projekt azon elemeitől, amelyek önpusztítónak bizonyultak – mint az egyenlőtlenség gazdasága és a hatalmasokkal való összejátszás -, és a jobboldali populistákkal szemben valós ellenpontot kell felkínálnia. Ha ez nem történik meg, bízvást úgy tekinthetjük, hogy a liberalizmus nem támad fel, búcsút mondhatunk a szociális jólétnek, és felkészülhetünk arra, hogy nagyon gonosz idők következnek – írja a szerző.
The Nation
