A törökországi sajtó már napok óta a címlapokon, a televízió pedig főhírként számol be a szíriai-török határon zajló mozgósításokról. Épp ezért korántsem váratlan, hogy január 20-án hajnalban, egy ultimátum lejárása után elkezdődtek a hadműveletek az észak-szíriai területeken, amelynek célpontjai a helyi kurdok. Ám vajon milyen külső és belső kockázatokat rejtenek magukban ezek a török hadműveletek?
Végsőkig elszánva
Nurettin Canikli török védelmi miniszter a péntek esti interjújában közölte: a török tüzérség az elmúlt napokban folyamatosan lőtte az észak-szíriai kurd Népvédelmi Egységek (YPG) állásait.
„A határon átívelő bombázással de facto elkezdődött a török hadművelet Szíriában”
– jelentette ki Canikli, hozzátéve, hogy egyelőre a szárazföldi offenzívára várni kell, igaz, nem sokat, mert hamarosan „minden terrorista csoportot meg fognak semmisíteni Szíriában”, amelyek közé a YPG-t is sorolják.
Azóta pedig folyamatosan érkeznek – a gyakran egymásnak ellentmondó – hírek. Török különleges egységek csaptak össze a kurdokkal, amely során négy török katona vesztette életét. Al-Bab fölött török felségjelzésű gépeket észleltek.
A törökök fedezőtüze alatt húsz-huszonöt busz indult el Azaz városa felé, amelyek a Szabad Szíriai Hadsereg (FSA) maradék, Ankara-hű egységeit szállították az összecsapások helyszínére Először a török média elterjesztette, hogy az oroszok kivonták 300 fős tanácsadói kontingensüket a térségből, később viszont ezt az értesülést Moszkva cáfolta. Damaszkusz pedig közölte, hogy a szíriai légvédelem készen áll bármiféle török behatoló célpont lelövésére. A Nyugat és a nemzetközi szervezetek eddig inkább a hallgatást választották. Az észak-szíriai kurd területeken központi szerepet betöltő Afrínba, amely az egész törökországi hadművelet fő célpontja pedig egyes források szerint közel 10 000 YPG-fegyveres felkészült arra, hogy „Erdogan temetőjévé változtatják a térséget„.
Eufrátesz Pajzsa
Ugyanakkor mi késztette arra Recep Tayyip Erdoğan török elnököt, hogy hirtelen ilyen lépésre szánja el magát?
Először is fontos rámutatni arra, hogy az egész szíriai-török határon nem csak most ilyen feszült a helyzet. A 2011-ben kirobbant szíriai válság, majd idővel polgárháborúvá és nagy, illetve középhatalmak helyettes (proxy) háborújává fajuló fegyveres konfliktusban több államközi incidensekre is sor került. 2012. június 22-én a szír légvédelem lelőtt egy török vadászgépet, majd ősszel az Akçakale nevű török településre, amely a szír-török határ mentén fekszik, Szíria felől tüzérségi töltetek hullottak, több embert is megölve. 2015. február 22-én a Szíriában található török emlékművet – Szulejmán Sáh sírját, amely hivatalosan a török állam részét képezte – egy katonai hadművelet keretében „áttelepítették”.
Idővel viszont ezeknek a konfliktusoknak a jellege átalakult. A szíriai kormány gyakorlatilag „átadta” az irányítást a kurdoknak, akik azonnal kihasználták a helyzetet. Ezzel párhuzamosan egymás után jelentek meg a szélsőséges iszlamista terrorszervezetek, mint az Iszlám Állam (ISIS), amely a YPG-vel szintén kemény harcokat folytatott. Elég a 2014 végén kezdődő Kobáne ostromára gondolni, amelyet sok helyen a „kalifátus Sztálingrádjának” neveztek, hiszen a terrorszervezet annak ellenére nem tudta elfoglalni, hogy voltak „összejátszásai” a török hadsereggel.
A szíriai kurdok végül győzelmet arattak és az iraki testvéreik – vagyis a pesmergák -segítségével folyamatosan elkezdték kiszorítani az ISIS és a többi önmagát „mérsékelt ellenzéknek” nevező fegyveres csoportot a térségből. Akárcsak Irakban, hirtelen jelentősen megnövelték az általuk uralt területek nagyságát. Sőt, erőteljes amerikai támogatással 2015. októberében létrejött a Szíriai Demokratikus Erők (Syrian Democratic Forces – SDF), amelybe leginkább kurd fegyveresek csoportosulnak, de voltak közöttük szunnita és keresztény milíciák is. Ezek a csoportok ráadásul nyugati fegyvereket és tankelhárító eszközöket kaptak, amelyeket elsődlegesen az ISIS ellen használtak fel, de felmerült a lehetőség, hogy a törökök ellen is bevetik.
Hamarosan világossá vált a kurdok célja: az SDF erők átkelve az Eufrátesz folyón, teljesen elfoglalták a szíriai Manbidzs tartományt, hogy így egyesülhessenek az Afrínt uraló YPG csapatokkal, ezzel egybefüggő kurd fennhatóságot építve ki Törökország déli határán. Ez viszont egy Rubicon volt Ankara szemében. 2016 augusztus végén megindították az „Eufrátesz Pajzs” nevű hadműveletet Észak-Szíriában, hivatalosan azért, hogy „kiűzzék az ISIS-t a térségből”. Habár az igaz, hogy 2000 km2 területet foglalt vissza tőlük, azonban a valódi cél a kurd területek egyesítésének megakadályozása volt. A maradék FSA erőkkel és a helyi iszlamista csoportokat felhasználva a törökök bevonultak Al-Bab városába, ezáltal éket verve a két kurd kanton, Efrin és Kobáni közé.
Ugyanakkor a hadművelet nem volt totális siker: Ankara kiemelt célként tűzte ki Afrín és a másik „végen fekvő” Manbidzs elfoglalását, de ez végül nem történt meg. Nem mintha túl heves ellenállásba ütköztek volna: Manbidzsban amerikai, Afrínban pedig orosz csapatok jelentek meg, ezzel megakadályozva a török hadműveletek folytatását. Ugyanakkor a kurdokat is a visszavonulásra késztették, az Eufrátesz keleti oldalára, amit őt nagyon nem vettek jó néven. A török hadművelet hivatalosan március 31-én véget ért.
Vörös posztó
Azóta januárig újabb török hódításokra nem került sor, de helyzet korántsem volt békés. Tüzérségi párharcok, bombázások, merényletek és folyamatos fenyegetőzések szinte a mindennapi élet részeinek számítottak. Különösen azután nőtt meg ezeknek a száma, hogy 2017 októberében az SDF egységei elfoglalták az ISIS szíriai „fővárosát”, vagyis Rakkát.
Az Iszlám Állam vereséget szenvedett Szíriában és a maradék terrorista szervezetek, mint az an-Núszra Front a szíriai Idlíb-tartományba vonultak vissza. Ezért az SDF-be tartozó YPG milíciák hirtelen elkezdtek nagy számban megjelenni Arífban és annak környékén. Ezt Ankara egyáltalán nem nézte jó szemmel, mivel 2015-ben Törökországon belül fegyveres konfliktus robbant ki a Kurd Munkáspárttal (PKK), főleg délkelet-törökországi Diyarbakirban és környékén zajlott véres harcok. A török vezetés szerint pedig ezek a fegyveresek a „szíriai testvéreiktől” kaptak anyagi, propaganda- és fegyvertámogatást.
Erdoğan számára az utolsó cseppet a pohárban az jelentette, amikor január 14-én az Egyesült Államok közölte, hogy
a közel 30 000 fős SDF kurd erőit egyfajta határőrséggé alakítja át.
Több sem kellett a török vezetésnek, amely számára ez a bejelentés egy „vörös vonal átlépését” jelentette. Ugyanis az amerikaiak ötletét úgy értelmezték Ankarában, mint egy nyugati erőfeszítést arra, hogy a „kurd határőrség” felállításával lényegében csak előkészítik a terepet egy kvázi független észak-iraki kurd állam számára. Ráadásul ez tökéletes „háttérbázisul” szolgálna a PKK és más törökországi kurd fegyveres csoportok számára, amelyek újult erővel folytatnák a harcot a török hatóságok ellen.
Épp ezért az amerikaiak bejelentése után a média és magas rangú török tisztségviselők „terroristák támogatásával” vádolta meg Washingtont. Recep Tayyip Erdoğan a január 17-én tartott beszédében már nyilvánvalóan leszögezte:
„Allah segítségével a török fegyveres erők hamarosan megoldják Afrín és Manbidzs ügyeket”
Hozzátette, hogy nem tesznek különbséget az „amerikai terrorhadsereg” között, vagyis a kurdok éppúgy célpontok, mint az amerikai kiképzők és szakértők. Ugyanezen a napon tartott nemzetbiztonsági gyűlésen ultimátumot adtak ki: ha január 20-ig nem vonulnak ki a YPG erők Afrín környékéről, akkor megindul a török hadsereg. Január 18-tól páratlan méretű mozgósítás vette kezdetét a törökországi Hatay tartományában. A nemzetközi médiumok elkezdték a visszaszámlálást, és mindenki arra volt kíváncsi, hogy vajon Erdoğan valóban beváltja-e a fenyegetéseit.
Ugyanis látni lehetett, hogy a török elnökben minden kirohanása ellenére volt némi bizonytalanság. Nem azért, mintha tartana egy „kurd ellencsapástól”. A nyugati világ és az arab országok reakciója sem érdekli túlságosan. A NATO-val a 2016-os júliusi puccs óta nagyon rossz a viszonya. Az amerikai-török kapcsolatok szintén nagyon fagyosak, hiszen Washington több száz szállítógépnyi fegyverrel (köztük légvédelmi rakétákkal) látta el a kurdokat, amelyek közül nem egyet a török ellen használtak fel.
Az amerikai vezetésben érezték, hogy a határőrség létrehozásának kérdésében kicsit túllőttek a célon, és Ankara mindenképp meg fogja indítani az észak-szíriai hadműveleteit, nem törődve az ott lévő amerikai katonák biztonságával. Ezért január 17-én magas rangú amerikai parancsnokok biztosították Törökországot, hogy
„Afrín magára maradt” és „szíriai kurdok (YPG), akiket korábban támogattunk, többé nem tagjai az Iszlám Állam elleni nemzetközi koalíciónak”
Ezt a török vezetésben elégedettséggel nyugtázták, miközben a kurdok egy (újabb) nyugati árulásként értelmezték.
A Kremlre várva
Ám Erdoğan hezitálásának az oka Oroszország volt. Moszkva továbbra is Bassár el-Aszad szíriai elnök szövetségese, és kiáll az ország területi integritása mellett. Habár Vlagyimir Putyin december elején hivatalosan legyőzöttnek nyilvánította az ISIS-t Szíriában, a kivonulás csupán részleges (haditengerészet maradt), illetve most az utolsó nagyobb „mérsékelt ellenzék” ellenőrizte szíriai tartományra, vagyis Idlíbre koncentrálnak.
Épp ezért a törököknek óvatosan kell eljárniuk, nehogy (ismét) egy közvetlen konfrontációba keveredjenek a térségben állomásozó orosz erőkkel, amelyek gyakorlatilag a légtér ezen részét uralják. 2015 novemberében a török légierő egyik F–16-osa lelőtt egy orosz Szu-24 vadászbombázót, amely miatt majdnem háború tört ki a két ország között. Ez ugyan elmaradt, viszont a szankciók és a feszült viszony jelentős károkat okozott egymás gazdaságban.
A 2016-os puccs után azonban javulni kezdett az orosz-török viszony. Már Augusztusban találkozott egymással a két államfő, a kereskedelem helyreállt, energetikai megállapodásokat írtak alá, sőt, elterjedt a hír, miszerint Törökország Sz-400-as légvédelmi rakétákat vásárolt. Tavaly novemberben Szocsiban pedig azonkívül, hogy Putyin szerint az „orosz-török kapcsolatok” teljesen helyreálltak, egy megállapodást kötöttek egymással és Iránnal. Ezzel lényegében felosztották Szíriát és engedélyt adtak egymásnak, ha (korlátozott) hadműveleteket akartak végrehajtani az arab országban.
Ezért Erdoğannak sokáig várni kellett Putyin zöld jelzésére. Azonban a mai napig nem egyértelmű, hogy ezt megkapta-e vagy sem. A török ultimátum után ugyan magas rangú török katonai vezetők utaztak Moszkvába, de ezeknek az egyeztetéseknek a sikeréről vagy kudarcáról semmit sem lehet tudni. A 300 orosz katona továbbra is ott van a térségben, tehát ismét megvan a kockázata annak, hogy a török fegyverek újra orosz katonákkal végeznek. Ez pedig megint lenullázhatja azokat az eredményeket, amelyeket 2016 közepe óta elértek a felek, miközben Damoklész kardjaként lebeg a fejünk felett egy újabb orosz-török konfliktus rémképe.
Törökország Vietnamja?
Alakuljon bárhogy is: Erdoğan rendkívül sokat kockáztatott azzal, hogy január 20-án egy kiterjedt szárazföldi hadműveletbe kezdett Szíriában. Mégha valamilyen csoda folytán sikerül is elkerülnie a konfrontációt Oroszországgal, továbbra is kérdéses, hogy a szíriai „mérsékelt ellenzékkel” közösen képes lesz-e rövid idő alatt győzelmet aratni. Ugyanis hiába Törökországé a NATO 2. legerősebb és legnagyobb hadserege, az YPG – és az esetleg hozzájuk csatlakozó más kurd csoportok – korántsem számítanak gyenge ellenfélnek, hiszen az elmúlt években komoly tapasztalatokra tettek szert az ISIS és a török hadsereg ellen vívott harcokban, miközben már modernebb nyugati fegyverekkel rendelkeznek.
Ugyanúgy kérdéses, hogy vajon a török hadsereg mennyire szenvedte meg a 2016-os puccskísérlet óta végrehajtott tisztogatásokat, milyen hatásfokkal lesznek képesek harcolni a Nyugaton tanult és NATO-párti vezetők nélkül, hiszen csak 2017. júliusáig 5266 katonatisztet tartóztattak le. A legrosszabb eshetőség pedig egy elhúzódó kurd-török háború Szíriában: ez azonkívül, hogy megterhelné a jelenleg is stagnáló török gazdaságot, jelentősen csökkentené Erdoğan esélyeit a 2019-es elnökválasztáson.
