A repülőgép a moszkvai felszállását követően zuhant le 71 emberrel, 65 utassal és hatfőnyi személyzettel a fedélzetén. Egyelőre nem lehet tudni, mi okozta a tragédiát.
A gép a Domogyedovói nemzetközi repülőtérről szállt fel, de néhány perc múlva már el is tűnt a radarok képernyőjéről. Stypenovszkaja falu környékén csapódott a földbe.
Az orosz médiának a hatóságok azt mondták, hogy mindenki meghalt a repülőgép utasai és a személyzet tagjai közül. A Szaratovszkije Avialinyii légitársaság gépe belföldi járatként közlekedett, Orszkba, az orosz-kazah határ közelében lévő városba tartott. Az utasok többsége a kazah határ menti Orenburg megyében lakott, ahol Orszk is található.
Az Interfax nyilatkozó szemtanúk szerint a repülőgép már égett, amikor lezuhant. A mentőalakulatok munkáját a helyszínen az elmúlt napokban jelentősen megvastagodott hóréteg akadályozza, a terep felderítéséhez drónokat is használnak – írja az MTI.
Makszim Szokolov közlekedési miniszter és Alekszandr Basztrikin, a kiemelt ügyekben eljáró Nyomozó Bizottság (SZK) vezetője a baleset helyszínére utazott. A katasztrófa okának megállapítására az SZK központi apparátusa indított vizsgálatot. A lezuhant gép 2010-ben készült a voronyezsi repülőgépgyárban. A légitársaságnál a légiközlekedés-felügyelet rendkívüli vizsgálatot kezdeményezett. A meteorológiai szolgálat szerint az időjárási feltételek kedvezőek voltak, ezért azok nem idézhették elő a balesetet.
Vlagyimir Putyin orosz elnök részvétét nyilvánította az áldozatok hozzátartozóinak, és elhalasztotta Szaranszkba tervezett belföldi útját. Elrendelte egy kormánybizottság felállítását is az katasztrófa kivizsgálására.
Évtizedek óta nem látott méretű támadással válaszolt Izrael Iránnak, miután elfogtak egy, az ország területére behatoló iráni drónt. Benjámin Netanjahu figyelmeztette Iránt, hogy Izrael bármilyen támadás esetén megvédi magát.
Az eset kiváltó oka az volt, hogy Izrael területére berepült egy Szíriából indított iráni drón, amelyet egy izraeli harci helikopter lelőtt. Ezután indított támadást Izrael Szíriában található iráni célpontok ellen. Netanjahu szerint joguk és kötelességük és megvédeni magukat bármilyen fenyegetés ellen, ami az állam szuverenitását veszélyezteti – idézi a BBC.
Izrael növekvő aggodalommal figyeli az iráni befolyás növekedését Szíriában, és Netanjahu világossá tette, hogy ellenzik az Irán katonai jelenlétének kiterjesztését. Emellett viszont arról is beszélt, hogy Izrael békét szeretne.
Irán tagadja a drónnal kapcsolatos vádakat, az USA pedig úgy reagált, hogy támogatja Izraelt. Vlagyimir Putyin telefonon kereste meg Netanjahut az eset után, és figyelmeztette, hogy el kell kerülni a konfliktus eszkalálódását.
Szombaton Izrael két légicsapás-sorozattal reagált a drón elfogására. Az elsőben odaveszett egy vadászgépük, amelyet lelőtt a szíriai légvédelem, de a pilóták életben maradtak. A második támadásban Izrael beszámolója szerint sikerült jelentős kárt okozni Szíriában található iráni célpontokban, és ilyen masszív támadást nem hajtottak végre az ország ellen az 1982-es libanoni háború óta.
Veszélyes lehet, ha Izrael tovább folytatja katonai akcióit Szíriában
– figyelmeztette Vlagyimir Putyin orosz elnök Benjamin Netanjahu izraeli miniszterelnököt a támadás után.
Szíria légvédelmét egy orosz rakétarendszer látja el, ezért áll fenn az izraeli akciók során a konfliktus veszélye Izrael és Oroszország között.
Az izraeli miniszterelnök egyébként Rex Tillerson amerikai külügyminiszterrel is tárgyalt a szíriai helyzetről, amelyen Washington teljes támogatásáról biztosította Izraelt. Amúgy pedig az Egyesült Államok szövetséget szervez a Közel Keleten, amelyben Izrael és Szaúd-Arábia játssza a főszerepet. Oroszország viszont azt a szövetséget támogatja, amelyet Irán, Szíria és a libanoni Hezbollah alkot. A két szövetség többé kevésbé nyílt háborút folytat egymással Szíriában és Jemenben.
„A közös ellenség az egyik leghatásosabb egyesítő erő” – jegyezte meg John Naisbitt amerikai író. Ez a kijelentés a Közel-Kelete esetében különösen igaz, mivel nemrég derült ki az, hogy a régió egykoron két legnagyobb ellensége már évek óta katonailag együttműködik egymással.
Legelőször az amerikai sajtó szellőztette meg, hogy igencsak aktív katonai együttműködés zajlik Egyiptom és Izrael között. Az elmúlt napokban kiszivárgott információk szerint Izrael több mint két év óta bombázza a Sínai-félszigeten lévő militánsok állásait. Azonosítatlan felségjelű helikopterek, vadászbombázók, pilóta nélküli gépek (drónok) legalább 100 támadást hajtottak végre a térségben lévő terroristafészkek ellen. Az amerikai újságíróknak nyilatkozó névtelen források hozzátették, hogy ehhez az izraeliek megkapták Kairó „áldását” is, sőt, nem elképzelhetetlen, hogy az információkkal szintén ellátták az izraeli légierőt.
Az izraeli légierő két F-16-a. A kép forrása: Wikimedia Commons.
Habár ezt az egyiptomi-izraeli kooperációt sok helyen úgy emlegetik, mint egy „újabb közel-keleti titok napvilágra kerülését”, azt már évek óta sejteni lehetett, hogy a 2014-ben hatalomra kerülő Abdel Fattah asz-Szíszi egyiptomi elnök aktívan együttműködik Benjamin Netanjahu vezette izraeli kormánnyal. Ennek fő tárgyát a terrorizmus elleni harc jelenti, hiszen mindkét országnak (nagyrészt) közösek az ellenségei. Mielőtt azonban részletes boncolgatásra kerülne a két ország közötti aktuális viszony, szükséges a történelmi előzményekre is kitérni, hiszen csak így érthető meg igazán ennek jelentősége.
Aki nélkül nincs háború a Közel-Keleten
Egyiptom és Izrael a múlt évszázadban négy háborút (1948,1956, 1967, 1973) vívott egymással. Ám, amikor nem volt hivatalosan hadiállapot a két ország között, még akkor is rendkívül feszült volt a viszony. Gamel Abden Nasszer egyiptomi elnök politikáját sokáig az Izrael – és ezzel párhuzamosan a Nyugat – ellenesség határozta meg, miközben az izraeli politikai és katonai vezetés számára az ország határainak biztosítása és kiterjesztése jelentette az egyik fő irányelvet. Ezért a múlt évszázad ötvenes és hatvanas éveiben a határmenti konfliktusok és az egymás eltörlésével fenyegető nyilatkozatháborúk szinte a mindennapi élet részét képezték.
Pont ezért számított óriási fordulatnak, amikor Nasszer utóda, Anvar Szadat egyiptomi elnök a hetvenes évek közepén bejelentette „elszakadását” a keleti blokktól és közeledését az Egyesült Államokhoz. Washington abban az esetben volt hajlandó élelmiszer és katonai segéllyel ellátni az arab országot, ha Kairó rendezi viszonyát a szomszédos zsidó állammal. Ennek következtében végül hosszas egyeztetések után 1979-ben Camp Davidben Szadat és Menahem Begin izraeli kormányfő békeszerződést írt alá.
Nehéz szülés volt: Szadat és Begin kezet fog egymással Camp Davidben, háttérben pedig Jimmy Carter. A kép forrása: Wikimedia Commons
Habár Szadat egy merénylet áldozata lett 1981-ben, amelyet többek közt az egyiptomi-izraeli különbéke megkötése miatt követtek el, utóda Hoszni Mubárak szintén betartotta annak pontjait. A két ország közötti viszony fokozatosan javult, és már nem fenyegetett egy újabb háború (rém)képe. Sőt, elég komoly eredményeket könyvelhettek el: az egyiptomi diplomácia például szerepet játszott az 1994-es izraeli-jordániai különbékében, vagy az izraeliekkel közösen vették blokád alá Gázát a Hamász 2006-os győzelme miatt.
Repedések
Éppen ezek miatt figyelte az izraeli vezetés eléggé aggódva a 2011-es „nílusi forradalmat”. Mubárak bukásával ugyanis kétségessé vált a további együttműködés, miközben a Sínai-félszigeten hirtelen aktivizálták magukat a különböző iszlamista csoportosulások. Ezek a militánsok azonban nem kizárólag az egyiptomi hadsereggel csaptak össze. Ők izraeli célpontokat szintén megtámadtak, például 2011 augusztusában beszivárogtak Izraelbe és civilekkel végeztek, de a népszerű üdülőhelynek számító Eilat városát többször rakétatámadás érte a Sínai-félsziget felől.
Ennél sokkal rosszabb volt Izrael szempontjából az, amikor 2012-ben Mohamed Murszit választották meg Egyiptom elnökének, aki a helyi Muszlim Testvériség támogatásával erősen iszlamista politikát kezdett el folytatni. Mivel a korábban említett terrorista támadásokra válaszul adott izraeli megtorlóakcióknak egyiptomi határőrök is áldozatul estek, ezért egyre feszültebbé vált a viszonyuk. Többször felgyújtották az egyiptomi-izraeli csővezetékeket, vagy Izrael-ellenes tüntetéseket tartottak.
2011 októberében megostromolták az izraeli nagykövetséget. A nagykövetet családjával együtt kommandósok menekítették ki, majd repülőgépen hagyták el az országot. A kép forrása: Link.
Az sem segített, hogy Murszi ideológiai és hatalmi szempontból a Hamász mellett tette le a voksát. Többé nem gördített akadályt a gázai övezetbe tartó, egyiptomi-izraeli határ alatt zajló csempészet elé, amely miatt gombamódra szaporodni kezdtek az alagutak. Az élelmiszereken, üzemanyagon és orvosi szereken kívül több tonnányi fegyvert és lőszert vittek át a hatóságok hallgatólagos beleegyezésével. Emiatt Murszi népszerűsége és befolyása annyira megnőtt, hogy kulcsszerep volt a 2012-es gázai válság megoldásában.
Murszi látványos külpolitikai sikerét az EU és USA egyaránt elismerte, többször beszélt telefonon Barack Obama amerikai elnökkel, aki nyilvánosan mondott neki köszönetet a válság megoldásában játszott szerepéért. Később pedig Egyiptom közbenjárásával 2012. november 29-én Palesztinát felvették az ENSZ-be, mint “nem tag megfigyelő államot.” Ezek pedig megszólaltatták a „vészcsengőket” az izraeli döntéshozók körében, hiszen néhányan küszöbön látták már az egyiptomi-izraeli különbéke felmondását.
Hamász fegyveresei egy Murszi portré előtt ünnepelnek. Az egyiptomi elnök még azt is elérte, hogy a gázai válság alatt Izrael ne vesse be a szárazföldi haderejét, ami akkor precedens értékű eseménynek számított.
Ezért 2013-ban, amikor Murszi hatalma kártyavárként dőlt össze és a hadsereg vette át a helyét, az izraeli vezetés csendben figyelte az eseményeket. Bár titkon örültek annak, hogy megszabadultak az iszlamista elnöktől, az még egyelőre kétségesnek tűnt, hogy a puccsot levezénylő Szíszi védelmi miniszter pontosan milyen véleménnyel van Izraelről és az országgal való szorosabb együttműködésről.
Aki „összehozta” őket
Azonban nem kellett sokáig várni a „megnyugtató” jelekre: az egyiptomi hadsereg már 2013 őszén hozzálátott a gázai övezet alatt húzódó csempészalagutak felszámolásához. Alig két hónap leforgása alatt 1200 alagutat robbantottak be vagy árasztottak el. Kairó nyilvánosan „szakított” a Hamásszal és helyette a ciszjordániai Fatahot kezdte le támogatni, és többször hangoztatta az Izraellel való tárgyalások folytatását. A Hamász irodáját Egyiptomban 2014-ben bezárták és az év végén pedig elrendelte egy “pufferzóna” (ütközőterület) létrehozását a gázai-egyiptomi határon, valamint Rafah város keleti részének teljes evakuálását.
Egyiptomiak szemlélnek egy gázai alagutat. A hivatalos statisztikák szerint még 2017-ben is 63-at számoltak fel belőlük.
Látva Kairó terrorizmus elleni hadjáratát, amely nemcsak a Sínai-félszigeten, hanem az országon belül (Muszlim Testvériség felszámolása) és a szomszédos Líbiában (szélsőséges csoportok bombázása az Egyesült Arab Emírségekkel) szintúgy zajlott, az izraeli vezetés egyre bizakodóbbá vált. Egyelőre még nem lehet pontosan rekonstruálni, hogy mikor és hogyan kezdődött meg az egyiptomi-izraeli katonai együttműködés, de valószínűsíthető, hogy az Iszlám Állam (ISIS) 2014-es közel-keleti ámokfutása után már sor kerülhetett az első közös akciókra.
A terrorszervezet mindkét országnak gondot jelentett: Egyiptomban egymás után hajtottak végre merényleteket az adminisztratív, katonai és civil célpontok ellen, legutoljára tavaly novemberben Bir el-Abdan mecsetnél követtek el mészárlást, amelyben több mint 300-an vesztették életüket. Habár egyelőre kevés olyan izraeli terrortámadásról van tudomásunk, amelyet az ISIS hajtott végre, az kétségtelen, hogy Gázában egyre nagyobb befolyásra tettek szert a Hamász rovására. Az Izraeli Védelmi Erők (IDF) azt is megengedték, hogy az egyiptomi hadsereg nagyobb erőkkel legyen jelen a térségben (az 1979-es békeszerződés egyik pontja ugyanis kimondta, hogy csak Izrael engedélyével lehet növelni az egyiptomi katonák számát a térségben). Sőt, tavaly még az a pletyka is elterjedt, hogy a két ország katonai hadgyakorlatot szervez.
Egy együttműködés határai
Azonban jogosan merül fel a kérdések: vajon a katonai kooperáción kívül képes Egyiptom és Izrael más területeken is sikeres eredményeket elérni?
Vagy ez az egész nem más, mint inkább az aktuálpolitika és biztonsági helyzet szülte kényszerszövetség?
Nos, erre a válasz igencsak árnyalt. Egyrészt mind Netanjahu, mind Szíszi tisztában van azzal, hogy még ezeket a közös akciókat is titokban kell tartani a világ, de leginkább a saját lakosságuk előtt. Egyiptomban az elnökön kívül csak egy nagyon szűk katonai-hírszerzői csoport tud erről, az IDF pedig minden ezzel kapcsolatos hírt cenzúráz, tagad vagy egyszerűen nem kommentál.
Pedig az elmúlt években politikai gesztusokból nem volt hiány. Szíszi már 2015-ben adott interjújában elismerte, hogy „sokat beszélget Netanjahuval„. 2016-ban az egész közel-keleti sajtót bejárta az a hír, hogy az izraeli miniszterelnök az egyiptomi külügyminiszterrel nézte meg a 2016-os labdarúgó-Európa-bajnokság nyári döntőjét. Tavaly szeptemberben pedig történelmi találkozóra került sor Netanjahu és Szíszi között New Yorkban. A két ország közötti kereskedelem lassan, de növekszik; előrelépések történtek a „gázvitákban”, sőt, Izrael ellopott ókori műkincseket szolgáltatott vissza az egyiptomi hatóságoknak.
Netanjahu és Számeh Sukrit közösen nézték meg Franciaország-Portugália döntőt a jeruzsálemi palotában. Azt nem tudni, hogy pontosan kinek szurkoltak. A kép forrása: Link.
Mindezek ellenére mindkét társadalom továbbra is eléggé bizalmatlan a másikkal szemben. Különösen Egyiptomban képes komoly indulatokat gerjeszteni az Izrael-ellenesség. 2016-ban az egyik egyiptomi kévpiselő meghívta ebédre az izraeli követet, de gyakorlatilag lincshangulat uralkodott el az országban. Nem emésztették meg teljesen azt sem, hogy 2016-ban Egyiptom „visszaadta” a vitatott Tinar és Szanafir-szigeteket Szaúd-Arábiának. Ez sokak szerint izraeli beleegyezés és tárgyalások nélkül aligha valósulhatott volna meg, mivel az 1979-es különbéke értelmében tilos az egyiptomi terület státuszát önkényesen megváltoztatni.
Egyiptomban szintén dühöt és tüntetéseket váltott ki Donald Trump tavaly decemberi döntése, miszerint átköltözteti az amerikai nagykövetséget Jeruzsálembe és elismeri Izrael fővárosának. Igen ám, de a hivatalos elítélő nyilatkozatokon kívül nem történt más lépés. Ráadásul a történeten csavart egyet, hogy január elején egyes lapok olyan hangfelvételeket tettek közzé, amelyekben egyiptomi titkosszolgálat utasította négy talk show-házigazdát, hogy nyíltan támogassák Trump döntését és „magyarázzák el helyesen azt a hallgatóságnak”.
A kiszivárgott felvétel.
Ugyanúgy kérdés, hogy más regionális kérdésekben vajon mennyire ért egyet a két ország. Izraelnek, vagyis pontosabban a Netanjahu-kormánynak már az sem tetszett túlságosan, ahogyan Egyiptomnak sikerült tavaly szeptemberben „kibékítenie” egymással a két rivális palesztin szervezetet, amely egy Hamász-Fatáh közötti megállapodással öltött formát (Ennek okairól lásd bővebben).
A másik vitás kérdést pedig Irán jelenti: miközben Izraelnek és a Perzsa-öböl menti monarchiáknak (Szaúd-Arábia) Teherán számít a közös ellenségnek, addig Kairó eléggé távolságtartóan áll hozzá a „síita félhold feltartóztatásához”. Habár nincsenek olyan látványos közeledések Irán és Egyiptom között, mint Murszi idején, ám olyan feszült légkör sincs, ami Szadat alatt volt jellemző. Sőt, Kairó állítólag már nem is vesz részt konkrét katonai erővel a jemeni háborúban; többször támogató nyilatkozatot adott ki az iráni atomprogramról; valamint Szíria esetében szintén hasonló állásponton vannak.
A végtelenbe és tovább…
A cikk megírása után érkezett a hír: Szíszi február 9-én egy széleskörű terroristaellenes hadjáratot indított. A „2018-as Sínai átfogó hadművelet” a Sínai-félsziget északi és középső részét, de Egyiptom más részeit, a Nílus-deltát és a Líbiával határos, nyugati sivatagos területeket szintén érinti. Egy igencsak ambiciózus célokat kitűző hadműveletről van szó, amellyel az egyiptomi elnök bizonyítani szeretne a márciusban sorra kerülő elnökválasztások előtt. Ám kétségtelen, hogy ehhez Kairó megkapta Izrael áldását és valószínűleg közösen „pacifikálják” a világunk egyik legnyugtalanabb régióját.
Kérdés, hogy mi lesz a nehezen tető alá hozott német nagykoalícióval, miután a szociáldemokraták vezetője, Martin Schulz pártja nyomására úgy döntött, mégsem vállalja a külügyminiszterséget az új német kormányban.
Schulz azután döntött így, hogy a pártvezetésben elődje, illetve a posztról leköszönő pénzügyminiszter, Sigmar Gabriel élesen bírálta a pozíció elfogadását. A szociáldemokraták most kénytelenek új jelölt után nézni a szerdán elfogadott koalíciós egyezség értelmében. Schulzot egyébként csak Sigmar Gabriel támadta, hanem az egész párt részéről nagy nyomás nehezedett rá, hogy ne fogadja el a posztot – korábban ugyanis azt mondta, nem fog szolgálni Merkel alatt egy újabb nagykoalícióban.
Az a helyes, ha a személyes ambícióim háttérbe kerülnek a párt érdekei mögött
– indokolta Schulz a visszakozását. Egyébként Angela Merkel kancellárt is kritizálták az egyezség miatt, mert pártja szerint is túl sok kulcspozíciót engedett át az SPD-nek. A Bild is azzal a címmel írt a megállapodásról, hogy Merkel átengedte a kormányzást a szociáldemokratáknak. Úgy tűnik, a kancellár mindent megtenne, hogy a pozíciójában maradjon, miközben a sajtó már a vesztesek kormányaként emlegeti a koalíciót, hiszen a szeptemberi (!) választáson mind Merkel, mind Schulz pártja jelentősen rosszabbul szerepelt, mint legutóbb.
Martin Schulz öt évig volt az Európai Parlament elnöke. Miután lejárt a megbízása, tavaly márciusban került a válságban lévő SPD élére. A párt viszont a szeptemberi választáson története legrosszabb szereplését könyvelhette el, és Schulz bejelentette, nem folytatják a kormányzást Merkellel, az ellenzéki politizálást választják. Ehhez képest a párt vezetése mégis a nagykoalíció mellett döntött később, miután Merkel másirányú kormányalakítási tárgyalásai kútba estek. Schulz népszerűségének azonban nem tett jót a sok véleményváltoztatás, sokak szerint távoznia kellene a párt éléről.
Kérdés, hogy mit hoznak a jövő héten megrendezésre kerülő, hagyományos hamvazószerdai politikai nagygyűlések, amikor a német pártok a programjaikat szokták ismertetni.
Péntek este, néhány órával a phjongcshangi téli olimpia ünnepélyes megnyitója előtt Szöulba érkezett az észak-koreai küldöttség. Szombaton pedig Mun Dzse In csaknem három órán át tárgyalt az észak-koreai politikai küldöttség négy vezetőjével, és meghívást is kapott a kommunista országba.
A 22 fős phenjani delegációt, amely három napig tartózkodik Dél-Koreában, Kim Jong Nam, Észak-Korea hivatalos államfője vezeti, de vele utazott Kim Dzsong Un húga, Kim Jo Dzsong, aki a Koreai Munkapárt agitációs- és propaganda osztályának helyettes vezetője, illetve Ri Szon Kvon, a Korea-közi hivatal vezetője.
A megérkezésük után elutaztak Phjongcshangba, ahol megnézték az olimpia megnyitóját, de előtte még részt vettek egy fogadáson, amelyet Mun Dzse In dél-koreai elnök adott. A rendezvényen az amerikai alelnök is részt vett, de Mike Pence, aki Mun Dzse In társaságában egy asztalnál ült volna a névleges észak-koreai államfővel, a külföldi hírodalak tudósítása szerint még a vacsora előtt távozott. Mike Pence, aki a megnyitót is Kim Jong Nam és Kim Jo Dzsong közvetlen közeléből nézte, ülve maradt, amikor bevonult a két Korea közös olimpiai csapata.
A dél-koreai elnök és az északi politikai küldöttség szombat reggel tért vissza a fővárosba, 11-kor pedig újabb találkozó, majd ebéd következett. Három órán át tárgyaltak, Kim Jo Dzsong pedig a várakozásoknak megfelelően testvére nevében
meghívta Mun Dzse In dél-koreai elnököt Phenjanba.
Közölte, hogy a meghívás „a lehető leghamarabbi időpontra” szól. Ez azért különösen fontos, mert több mint tíz éve nem volt csúcstalálkozó a két Korea között.
Az északi delegáció látogatása pedig már önmagában is nagy jelentőségű, hiszen a koreai háború óta nem járt ilyen fontos állami pozíciókat betöltő küldöttség délen.
Életfogytiglanra ítéltek egy menekültet Németországban, amiért leszúrt egy nőt, mert az áttért a keresztény hitre. Mind a gyilkos, mind pedig az áldozata Afganisztánból érkezett Németországba.
A gyilkos, egy 30 éves afgán férfi egy bevásárló központ előtt végzett áldozatával Bajorországban. A bíróság súlyosbító körülményként értékelte, hogy a gyilkosság a 38 éves asszony két gyermekének a szeme láttára történt. Bár mind a gyilkos, mind az áldozata Afganisztánból érkezett, az életútjuk gyökeresen eltérő. A nő még Afganisztánban áttért a keresztény vallásra, és ezért kapott menedékjogot Németországban, ahol aktív szerepet játszott egy protestáns vallási közösségben.
Gyilkosa csak felületesen ismerte. Azt állította, hogy vallási okból követte el a gyilkosságot.
A bíróság ezt az érvelést elfogadta hiszen a Korán halálos bűnnek tartja az áttérést egy másik vallásra.
Az afgán férfi a 2015-ös nagy menekültinvázió idején érkezett Németországba, de nem tudta igazolni, hogy hazájában üldözték volna. Ezért nem kapta meg a menedékjogot Németországban.
A bíróság a gyilkost a legsúlyosabb büntetéssel sújtotta, életfogytiglannal – az Európai Unióban ugyanis nincs halálbüntetés. Elvben 15 év után felülvizsgálják az életfogytig tartó szabadságvesztést, és akkor a gyilkos szabadulhat, de ez nagyon ritkán fordul elő. Valószínűleg legkevesebb húsz évet kell ülnie.
Altermedia Deutschland – ez volt annak a neonáci portálnak a neve, amelyet betiltottak, vezetőjét és két munkatársát pedig most bíróság ítélte el.
Egy 29 éves informatikus irányította a portált, őt két és fél éves börtöbüntetésre ítéltek. Három nőre – akik a telefonhívásokat fogadták és a kapcsolatot tartották a közönséggel – felfüggesztettet rótt ki a stuttgarti bíróság.
„Megáll az ész! Maguk semmit sem tanultak?!”
– mondta a bíró az ítélethirdetéskor. Nem véletlenül: a portál ugyanis nyíltan uszított a zsidók és a külföldiek ellen, s tagadta a holocaustot. Ez pedig Németországban bűnténynek számít.
Németországban az elmúlt években megszaporodtak a neonáci bűncselekmények – részben a 2015-ös menekültáradat miatt. A tavalyi választáson bekerült a parlamentbe az Alternative für Deutschland párt, melynek sok neonáci tagja és követője is van. Bár most – a második világháború után először bekerült a Bundestagba egy szélsőjobboldali párt, ettől még a neonácik politikai befolyása továbbra is csekély Németországban, ahol a döntő többség levonta a tanulságokat az 1933-45 között tartó náci korszakból.
A két elnök francia-orosz együttműködésről tárgyalt, valamint arról, hogyan lehetne előre mozdítani a békefolyamatot és elkezdeni az ország újjáépítését.
Szíriában az oroszok által támogatott rezsim csapatai folyamatosan bombázzák a civil célpontokat is a lázadók által ellenőrzött területeken. Az USA és az ENSZ egyhónapos tűzszünetet javasolt a hét éve tartó háborúban.
Franciaország még nem kötelezte el magát a javaslat mellett,
mint ahogy azt sem jelentette még ki egyértelműen, hogy mindenképp távoznia kell Bassár el-Aszad elnöknek.
Az oroszok közben azért is lobbiznak, hogy megszűnjenek velük szemben a nyugati szankciók, amelyeket a Krím-félsziget annektálása miatt vezettek be. Valószínűleg ez is szóba került a két elnök tárgyalásán.
Macron és Putyin viszonya egyébként nem a legjobb, hiszen az oroszok a francia elnökválasztási kampányban nyíltak támogatták a szélsőjobboldali Marine Le Pent – hackeléssel és álhírekkel is.
Az amerikai alelnök nem volt hajlandó egy asztalhoz ülni Észak-Korea parlamentjének az elnökével. Persze – téli olimpia ide, olimpiai eszme oda – erre senki nem is számított.
Mike Pence alelnök képviseli az Egyesült Államokat a phjongcshangi téli olimpiai játékokon, Dél-Koreában. A pénteki megnyitó előtt díszvacsorát rendeztek, amelyen részt vett Észak-Korea – hogy úgy mondjuk -parlamenti elnöke is. Ezért Pence lemondta a díszvacsorát. A két ország kapcsolatai ugyanis a végletekig feszültek, a két ország első számú vezetője között állandó és durva szócsaták dúlnak, Észak-Korea pedig rendszeresen atomháborúval fenyegeti az Egyesült Államokat.
Észak-Korea vezetői közül egyébként nem csak az ország – névleges, de valódi hatalmat kevésbé gyakorló – államfője utazott délre az olimpia apropóján: Kim Dzsongun vezér húga is képviseli hazáját.
Kim Jodzsong látogatása azért is váltott ki nagy figyelmet, mert ő a Kim dinasztia első olyan tagja, aki Dél-Korea földjére tette a lábát.
A dinasztia egyébként 1945 óta uralja Észak-Koreát. Az államalapító Kim Ir Szen szovjet századosi egyenruhában érkezett hazájába, amelyet vaskézzel irányított csaknem ötven éven át. A trónon fia, Kim Dzsongil követte. Halála után jött az unoka, az ifjú diktátor, Kim Dzsongun. Ő 2011 óta vezeti a világtól elzárkózó nemzeti kommunista rendszert, amely pénzének nagy részét fegyverkezésre költi. Épp az olimpia megnyitója előtt rendeztek újabb – igaz, megfigyelők által a szokásosnál visszafogottabbnak mondott – díszszemlét Phenjanban.
A téli olimpia alkalmából az ifjú diktátor mosolyoffenzívát folytat. Ezért is küldte a húgát Dél-Koreába. Kim Jodzsong fiatal kora ellenére már a Politikai Bizottság tagja és az agitáció és propaganda legfőbb felelőse Észak-Koreában. Bár nem ő az Észak-koreai küldöttség hivatalos vezetője (hanem az államfő), de a hatalma sokkal nagyobb, hiszen jóval közelebb áll az első számú vezetőhöz, Kim Dzsongunhoz.
A mosolyoffenzíva részeként egyébként újságírók népes csoportját is elküldte Phenjan Phjongcshangba.
Persze nem a zenészekről van szó, hanem az Iszlám Állam két brit tagjáról. Arról lettek ismertek, hogy ők voltak több európai és amerikai fogoly őrei és kínzói. Négyen voltak, a foglyok ezért nevezték el őket Beatlesnek. A legismertebb közülük Dzsihád John volt, aki több túszt maga fejezett le.
A kurdok vezette felkelőszervezet, a Szíriai Demokratikus Erők tagjai fogták el a két brit terroristát, El Shafee Elsheikhet és Alexanda Amon Koteyt, még január elején. Azóta már át is adták őket az amerikaiak vezette koalíciós erőknek.
Az elfogásukról először beszámoló New York Times szerint a szudáni származású Elsheikh 2012-ben ment Szíriába. Mint sokan mások is, először egy, az al-Kaidához tartozó csoporthoz csatlakozott, később viszont, az Iszlám Állam előretörése után, átállt hozzájuk. Tagja volt annak a négy tagú, britekből álló csoportnak, amely
hónapokig őrizte és kínozta a foglyokat.
Ehhez a csoporthoz tartozott a ghánai-ciprusi származású Kotey is, aki közben terroristákat is toborzott az Iszlám Államnak Nagy-Britanniában.
Dzsihád John volt a csoport hóhéra
A csoport azután lett hírhedt, hogy több túszt kiváltottak az Iszlám Állam fogságából, ők pedig meséltek a kínzóikról. Több mint 20 túszt tartottak fogva, egyikükről, a dán fotós Daniel Rye Ottosenről szabadulása után könyv is megjelent (Puk Damsgaard írta, Az Iszlám Állam fogságában címmel magyarul is olvasható).
Innen derült ki, hogy
a túszok nevezték el Beatlesnek a fogvatartóikat,
mivel négyen voltak és brit akcentusuk volt. Valódi nevüket persze nem tudták, a két, most elfogott terroristát Paul és Ringo néven emlegették egymás között.
Válogatott módszerekkel kínozták a túszokat, majd azokat, akikért nem fizetett a kormányuk vagy családjuk, 2014 augusztusában elkezdték kivégezni. Az első áldozatuk az amerikai újságíró, James Foley volt, akit lefejeztek, a kivégzésről készült videót pedig nyilvánosságra is hozták.
A csoport legismertebb és a túlélők beszámolói szerint legkegyetlenebb tagja a kuvaiti származású Dzsihád John, valódi nevén Mohamed Emwazi volt. Őt még 2015-ben, célzott dróntámadásban megölték Rakkában.
Dzsihád John volt a terrorszervezet hóhéra,
ő végezte ki Foley-t is. Az amerikaiak szerint összesen 27 túszt fejezett le.
A „Beatles” negyedik tagja Aine Davis volt (őt nevezték George-nak a túszok), őt Törökországban tartóztatták le korábban, állítólag ott akart merényletet elkövetni.
A CNN szerint az elfogott terroristák arról is beszéltek már, hogy hol lehetnek áldozataik földi maradványai. Az is kiderülhet, hogy mi történt John Cantlie-vel, az utolsó európai tússzal, akit még 2012-ben raboltak el, később feltűnt pár propagandavideóban, de a sorsáról évek óta nem lehet semmit tudni.
A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.
A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.
A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.
