„Trump nimbuszának, működésének leghatékonyabb kritikusa mégiscsak az a média, mely trumpi módszerekkel teszi most következetesen tönkre mindazt, amire az igénytelen és alacsony iskolázottságú amerikai alsó középosztály olyannyira vágyott.” Ara-Kovács Attila diplomáciai jegyzete:
Trump múlt heti európai körútját követően – NATO-csúcs Brüsszelben, amerikai-orosz csúcs Helsinkiben – eddig nem tapasztalt hevességgel lángolt fel az amerikai elnökkel szembeni düh világszerte, illetve – ami ennél sokkal fontosabb – az Egyesült Államokban is. Az interjúkat, megszólalásokat, tévékommentárokat nézve és a lapokat olvasva gyakorlatilag egyetlen valamirevaló republikánus politikus sem volt, aki ne adott volna hangot vádjainak azt követően, hogy Trump Helsinkiben kijelentette: inkább hisz Putyinnak, mint az amerikai titkosszolgálatoknak, illetve a Robert Mueller vezette különleges ügyészségnek. Mint ismeretes, ez utóbbi egyszerre vizsgálja az orosz behatolást a 2016-os elnökválasztási kampányban, illetve azokat a gazdasági üzelmeket, melyeket az elnök, korábbi ügyvédje, a már börtönben ülő Michael Cohen oldalán párban elkövetett.
Innen már nyilvánvalóan csak egyetlen – bár nem rövid – lépés, hogy megindítsák azt az eljárást az elnök ellen, mely impeachmenthez vezethet
– vagyis Trump megvádolásához és eltávolításához. Érik a szándék, mely a Képviselőházban és Szenátusban lehetővé tenné a beadvány benyújtását, s a kétharmadot is, mely szükséges az elnökkel szembeni vádhoz. Mindenesetre, ha Trump ilyen „következetességgel” kezdi ki az amerikai intézmények – beleértve az igazságszolgáltatás és a titkosszolgálatok – legitimitását, s helyezi azok fölé az orosz érdekeket, a honatyáknak aligha lesz más választásuk.
Az impeachment nem gyakori eljárás, de azért meglepően sokszor éltek vele az elmúlt két évszázad során. Még Bill Clinton ellen is indult egy ilyen – igaz, eredmény nélkül. Ám a Richard Nixonnal szembeni vádakra alighanem mindenki emlékszik, s arra is, hogy Nixon az eljárást azzal előzte meg, hogy lemondott és visszavonult. Cserében utódja, Gerald Ford mentesítette őt minden következménytől.
Most, hogy aktualitása van e kérdésnek, s hogy jobban megértsem az impeachmenthez köthető folyamatok amerikai társadalmi lélektanát, a napokban ismét – ki tudja hányadszorra – megnéztem Az elnök emberei című 1976-os filmet. (A film eredeti címe All the President’s Men, vagyis nem azonos a szintén Az elnök emberei címen futó későbbi, méltán nagysikerű tévésorozathoz, melynek eredeti címe The West Wing volt. Bár – egyes vélemények szerint – ez utóbbinak is megvannak a maga tanulságai egy Trump dominálta korszakban.)
Nos, az akkori események és a maiak között semmiféle hasonlóságot nem fedeztem fel, leszámítva azt, hogy milyen erőteljesek az amerikai intézmények, s hogy milyen erős a polgári elkötelezettség ezek mellett. Ám a filmben – még ha utalásszerűen is, de – egy olyan elnök tűnik fel (Nixon), aki morálisan totálisan inkonzisztens, de politikailag, míg teheti, következetesnek bizonyul. Ugyanez mondható el adminisztrációja működéséről is.
Trump esetében azokban a morális és politikai következetlenség kéz a kézben jár,
s jól látható, hogy az elnök bosszúsan csapong és rögtönöz, amikor munkatársainak egyike-másika korrigálni próbálja azt, aminek a szánalmasságát és káros voltát ő maga értelmezni sem képes.
A másik tanulsága Az elnök emberei című filmnek a sajtó működése. A ’70-es években, s még utána is évtizedekig az amerikai sajtó egészen más belső szabály- és indíttatás-rendszerrel rendelkezett, mint az európai. Benne szigorúan elvált a vélemény a tényvilágtól; a kettőt nem lehetett keverni büntetlenül.
Ez mára megváltozott, túlnyomórészt annak köszönhetően, hogy a Trump mögé felsorakozó média az iskolázatlanabb rétegek elvárásait hallván, elkezdte relativizálni, majd meghamisítani a tényeket, illetve számos elfogult véleményt tényként feltüntetni, miközben valótlan és szenzációhajhász hírekkel (fake news) „támasztotta” azokat alá. Trump a Breitbart hazugsággyára által elindított hullámon érkezett a Fehér Házba, melyhez csatlakozott – még ha nem is teljesen azonos nívón – a Fox News. Az elnökhöz kötődő politikusok pedig gyorsan eltanulták a mocskolódást és a zabolátlanságot.
Nem állítható azonban, hogy a jelenség ne érintette volna meg a komolyan vehető, nagy médiumokat a CNN-től a The Washington Poston át a The New York Timesig és a The Wall Street Journalig. Igaz, ezek az orgánumok szigorúan őrzik még ma is eredeti etikai és zsurnalisztikai krédójuk lényegét,
de ha Trumpról van szó, már nem kíméletesek, nem visszafogottak,
s egyáltalán nem hajlandók a bizonyított tényeknek alávetni az elnökkel szembeni megvetést, gúnyt és kritikát. Míg az 1976-os Az elnök embereiben a The Washington Post akkori munkatársai nem voltak hajlandóak semmit leírni – vagy elfogadni –, amit legalább két forrás nem támasztott alá, addig a mai The Washington Post munkatársainak már elég, ha felmerül Trumppal szemben a gyanú, hogy következtetéseiket megfogalmazzák. És eddig e következtetéseiket minden esetben vissza is igazolták a későbbi tények.
Trump és a mögötte álló – Steve Bannon mozgatta – hazugsággyár nélkül nem következett volna be e pálfordulás. Vagy lehetne úgy is fogalmazni:
a populizmus iránt megélénkült kereslet nélkül nem lett volna Trump
s nem következett volna be az amerikai médiában tapasztalt változás sem. Ugyanakkor Trump nimbuszának, működésének leghatékonyabb kritikusa mégiscsak az a média, mely trumpi módszerekkel teszi most következetesen tönkre mindazt, amire az igénytelen és alacsony iskolázottságú amerikai alsó középosztály olyannyira vágyott.
