Németországban GroKo-nak hívják a nagykoalíciót (Große Koalition). Ennek a végét jelentheti ha a most vasárnapi tartományi választáson Hessen-ben, a hatalmon lévő kereszténydemokraták (CDU) nem kapják meg a kormányzáshoz szükséges támogatást. Ez a gondolat már a október 14-i bajor helyhatósági választáskor is felmerült, előrevetítve, hogy Merkel kancellárnak és kormányának valószínűleg új (országos) választást kell tartania. Ez nem a merkeli politika kudarcát jelenti, hanem a politikai paletta átrendeződését. Mindenekelőtt a szociáldemokraták súlyos szavazatvesztését országosan és tartományi szinten egyaránt. Igen, a baloldal, és annak vezető ereje a szociáldemokraták, csúfos vereséget szenvedtek országszerte. Bajorországban például egyszámjegyű (9,7 %) lett a végeredmény, mely (Nyugat-)Németország fennállása óta ilyen alacsony még nem volt! Ez pedig a berlini, központi, szövetségi kormány működését is veszélybe sodorhatja.
Hogy érhető legyen. Németül „Volkspartei”-nek (magyarul, szabadon kb. tömegpártnak) nevezik azokat a stabil és erős pártokat, amelyek a választásokon rendszeresen(!) 30 százalék feletti eredményt érnek el. Két ilyen néppárt (Volkspartei) volt eddig Németországban: a baloldali (SPD = szociáldemokraták) és a jobboldali („uniós pártok” = CDU/CSU). Ez a két formátum uralta a nyugatnémet politikai életet a Szövetségi Köztársaság megalakulása óta. Az első tíz évben (1949-59) az Adenauer vezette „konzervatívok” irányították az országot, és teremtették meg azt a szociális jólétet, ami a „gazdasági csodához” vezetett, és, amelynek értelmi szerzője az ugyancsak jobboldali, szociálisan érzékeny Ludwig Erhard (CDU) közgazdász volt. Ő vezette be, hogy a legmagasabb állami fizetés nem lehet több a legalacsonyabb állami fizetés 10-szerésénél. Mint gazdasági miniszter 1949-63 között ő alapozta meg a szociális piacgazdaságot, mely napjainkban is a Német Szövetségi Köztársaság gazdasági rendszere.
A szociáldemokratákat fenntartással fogadták a hidegháború idején, különösen az amerikai megszállási hatóság. Történelmi tény, hogy a szociáldemokraták hajlamosak kiegyezni a Lenin-féle kommunistákkal, annak ellenére, hogy a zimmerwaldi konferencia (1915) óta a Lenin, majd Sztálin vezette kommunisták (Komintern) „ősellenségnek” tekintették a marxista alapok követőik. Lásd az eszerek (SZR = szociálforradalmárok) szó szerinti likvidálása (1918 január), majd 1945-től Kelet-Európa szerte a szovjet fegyverek árnyékában egyesített két párt (szociáldemokraták és kommunisták) tagjai közül a szociáldemokraták ellehetetlenítését, részben fizikai megsemmisítését. Ennek ellenére, a (nyugatnémet) szociáldemokraták a „keleti nyitás” (Ostpolitik) hívei lettek, mondván, ha a (szélsőbaloldali) moszkoviták keményvonalasak, akkor (a jobboldali) szociáldemokratáknak kell engedniük, az elnyomott népek helyzetének javítása érdekében.
Ez a politikai elgondolás szimpatikus lett Nyugat-Németországban, és részben a KGST országaiban (ha még van, aki ismeri ezt a rövidítést). Tehát, két „néppárt” (tömegpárt) uralta a nyugatnémet politikát. Harmadikként ott voltak a szabaddemokraták (FDP), akik sohasem érték el a 30 százalékot, viszont időnként a mérleg nyelve szerepét töltötték be. Azaz mindkét nagy párttal (SPD, CDU/CSU) hajlandóak voltak koalícióra lépni a stabil, folyamatos kormányzás érdekében.
A 1968-as diáklázadások megmutatták, hogy a fiatal értelmiség kételkedik a fennálló demokráciában. A hidegháború idején új mozgalom indult a környezetvédelem, a béke, és a női egyenjogúság érdekében, ami 1980-ban szövetségi szinten új párt, a Zöldpárt, megalakulásához vezetett. Ez volt a világ (akkor még) egyetlen olyan pártja, melynek fő célja a környezet védelme lett. Az USA-ban ma sincs ilyen párt, igaz, ott a környezetvédelem (különösen Kaliforniában) a helyi hatóságok, minisztériumok feladata, nem pedig egy politikai tömörülésé. A nyugatnémet Zöldek a 80-es évekre lettek helyi, tartományi és országos szinten parlamenti tényezők, új színt hozva az addigi politikai életbe. A tornacipős (környezetvédelmi) miniszter, Joschka Fischer, a parlamentbe pulloverben megjelenő képviselők, a tanácskozás alatt horgoló, kötő képviselő asszonyok, akik az otthonosság kedvéért cserepes virágot is hoztak magukkal. Mind-mind egy új kor jellegzetes figurái. Politikailag a szociáldemokratákhoz álltak közelebb, atomellenesek voltak. Érdekes, a Zöldek az NDK-át nem bírálták, szinte nem is akartak róla tudomást venni. A (berlini) Fal lebontása után jelent meg az NDK kommunista utódpártja (a Baloldal = die Linke) a politikai színtéren, majd napjainkra az ugyancsak volt NDK területén népszerű szélsőjobboldali formáció, a migráns-ellenes Alternatíva Németországért (AfD).
A tavalyi országos választáson sok szavazatot vesztett a két „történelmi” néppárt, és szétaprózódva, de megerősödtek az önálló kormányalakításra alkalmatlan pártok. No, meg amelyekkel a parlamentáris pártok eleve nem voltak hajlandók koalícióra lépni (die Linke, AfD). A kormányalakításra felhatalmazást kapott addigi kancellár asszony, Angela Merkel, úgy látta, hogy az addigi jól működött nagykoalíció mentheti meg az országot egy újabb általános választástól, ami milliókba kerülne, és megnehezítené a gazdasági életet. Hiszen, amíg nincs elfogadott költségvetés, addig a vállalkozások nem tudnak tervezni, nem tudják, mekkorák lesznek az egyes adóterhek, és az esetleges adókedvezmények. Merkel úgy látta, hogy ismét a nagykoalíció lehetne a legelfogadhatóbb megoldás. Fél év kellett, hogy fedél alá hozza a két néppárt (SPD, CDU/CSU) közös kormányzását, a nagykoalíciót. Ez a hagyományos felállás, azonban lassan korrodál, egyre kevesebb szavazati bázisa van mindkét oldalnak. Berlinnek a vészjelzést a bajor választás adta. Ahol, az addig 50 % feletti eredményt produkáló jobboldal (CSU) mindössze 37 százalékot ért el. Önámító sovány vigasz, hogy továbbra is a CSU a jobboldal legerősebb pártja Bajorországban, hiszen egyedüli kormányzásra képtelen! Ugyanakkor a berlini, szövetségi koalíciós partner, az SPD, még a 10 százalékot sem érte el – (bajor) tartományi szinten. Merkel, és a központi (szövetségi) kormány, Berlin, utolsó reménye Hessen, ahol most vasárnap tartanak helyhatósági választást, és ahol az előrejelzések szerint a CDU 28%, az SPD és Zöldek 20-20 %, az AfD 12%, a die Linke és az FDP (szabaddemokraták) 8-8 százalék várományosa. Tehát, a hagyományos „néppárti” 30 százalékot egyik párt sem éri el. Ezt Berlinben is látják, és már az új országos választások kiírását latolgatják, ahol kérdéses Merkel indulása.
A számok és a tények fényében a szociáldemokraták (SPD) borzasztó gyenge szereplése minden bajok okozója. Ugyanakkor a bajor példa mutatja, hogy feltörekvőben vannak a Zöldek, akik újabban (két héttel ezelőtt Münchenben) a polgári, keresztény és liberális értékek követőinek tüntetik fel magukat. Mintha a Zöldek felismerték volna a globális változást, a „jobbratolódást”, és ezért a természetszeretetet, a környezetvédelmet (alternatív energiaforrások), valamint az elesettek, rászorulók megsegítését valódi alternatívának tekintik a baloldaltól elforduló tömegek számára.
Stephen Elekes
