Európa alszik, alvajáróként a semmi felé halad. Az európai népeknek fel kell ébredniük, mielőtt túl késő lenne – írja Soros György. Ha nem, az Európai Unió úgy jár, mint a Szovjetunió 1991-ben. Sem a vezetők, sem a polgárok nem ismerték fel, hogy a lehetőségek köre igen széles, és a különböző utak eredményessége bizonytalan.
Európa, kérlek, ébredj fel! címmel írt cikket a Project Syndicate-en Soros György. Az írást a hazai olvasók számára apróbb rövidítésekkel közöljük.
Legtöbben azt feltételezik, hogy a jövő többé-kevésbé hasonlít a jelenre, de ez nem feltétlenül így van. Hosszú és változatos életemben sok olyan időszak tanúja voltam, amit radikális egyensúlynak nevezek. Ma ilyen időszakban élünk.
A következő értékvesztő pont az Európai Parlament 2019. májusi választása lesz. Sajnos az európai ellenséges erők versenyelőnyt élveznek a szavazás során. Ennek számos oka van, köztük a legtöbb európai országban fennálló elavult tagállami pártrendszer, ami akadályozza a megújulás, alkalmazkodás lehetőségét, valamint
az Európai Unió alapját képező elveket megsértő tagállamok fegyelmezésére szolgáló jogi eszközök teljes hiánya.
Az EU a közösségi vívmányokat (az uniós jog testület) alkalmazhatja a tagjelölt országokra, de nem rendelkezik elegendő kapacitással a tagállamok megfelelésének érvényesítéséhez.
Az elavult pártrendszer akadályozza azokat, akik meg akarják őrizni azokat az értékeket, amelyekre az EU-t alapították, de segít azoknak, akik szeretnék helyettesíteni ezeket az értékeket valamilyen radikálisan eltérő módon. Ez igaz az egyes országokra és még inkább a transzeurópai szövetségekre.
Az egyes államok pártrendszere tükrözi a tizenkilencedik és a huszadik században fennálló felosztásokat, mint például a tőke és a munkaerő közötti konfliktus. De a leginkább lényeges törés a pro- és anti-európai erők között van.
Az EU domináns országa Németország, de a németországi domináns politikai szövetség – a kereszténydemokrata unió (CDU) és a bajor keresztény szociális unió (CSU) között – fenntarthatatlanná vált. A szövetség addig működött, amíg Bajorországban nem volt jelentős párt a CSU jobb oldalán. Ez megváltozott a szélsőséges Alternativ für Deutschland (AfD) felemelkedésével. A tavalyi szeptemberi tartományi választásokon a CSU a legrosszabb eredményt hozta hat évtized alatt, és az AfD először jutott be a bajor parlamentbe.
Az AfD felemelkedése megszüntette a CDU-CSU-szövetség létjogosultságát.
De ez a szövetség nem bontható fel anélkül, hogy új választásokhoz vezessen, amit azonban sem Németország, sem Európa nem engedheti meg magának. A jelenlegi kormányzó koalíció nem lehet olyan erősen Európa-párti, mintha az AfD nem fenyegetné a jobb oldalát.
A helyzet azért messze nem reménytelen.
A német zöldek az országban az egyetlen következetesen Európa-barát pártnak számítanak, és a közvélemény-kutatások során továbbra is emelkednek, míg az AfD, úgy tűnik, elérte csúcspontját (kivéve a volt Kelet-Németországot). Most azonban a CDU/CSU-szavazókat olyan pártszövetség képviseli, amelynek elkötelezettsége az európai értékek iránt ambivalens.
Az Egyesült Királyságban is elavult pártstruktúra akadályozza a népakarat kifejeződését. Mind a Munkáspárt, mind a konzervatívok belsőleg megosztottak, de vezetőik,
Jeremy Corbyn és Theresa May annyira elszántak, hogy a Brexitet végigviszik,
és együttműködnek ennek elérése érdekében. A helyzet annyira bonyolult, hogy – bár a legtöbb brit nem látja át – ez lesz az ország számára meghatározó esemény az elkövetkező évtizedekben.
A Corbyn és May közötti egyezség azonban mindkét pártban ellenkezést váltott ki, ami a Munkáspárt esetében a lázadással határos. A nyilvánosság is tudatában van a Brexit szörnyű voltának. Annak esélye, hogy May tervezetét február 14-én elutasítják, napról napra növekszik. Ez az ismételt népszavazást vagy még inkább a brit 50. cikk szerinti döntés (a kilépésről – a szerk.) visszavonását hozhatja.
Olaszország hasonló helyzetben van. Az EU 2017-ben végzetes hibát követett el a dublini megállapodás szigorú betartatásával (a menekültügyben – a szerk.), amely tisztességtelen terheket ró az olyan országokra, mint Olaszország, ahol a bevándorlók először belépnek az EU-ba.
Ez lökte Olaszország túlnyomórészt Európát támogató és bevándorló választóit az anti-európai Liga és Öt Csillag Mozgalom karjába 2018-ban.
A korábban domináns Demokrata Párt szétesett. Ennek eredményeképpen a választópolgárok jelentős részének, akik továbbra is Európa-pártiak, nincs kire szavazniuk.
Van kísérlet arra, hogy egységes európai kezdeményezést szervezzünk. Néhány országban megtörténik a pártrendszerek átalakítása, például Franciaországban, Lengyelországban, Svédországban és valószínűleg máshol is.
A transzeurópai szövetségek esetében a helyzet még rosszabb.
A nemzeti pártoknak legalább a gyökerei megvannak a múltban, de a transzeurópai szövetségeket a pártvezetők saját érdeke határozza meg. Az Európai Néppárt (EPP) a legrosszabb elkövető. Az EPP szinte teljesen elvesztette alapelveit, amint azt a magyar miniszterelnök, Orbán Viktor vezette Fidesz tagságának folyamatos fenntartása is bizonyítja, annak érdekében, hogy megőrizze többségét és ellenőrizze a munkahelyek legjobb elosztását az EU-ban.
Az Európa-ellenes erők jónak tűnhetnek az összehasonlításban: legalábbis vannak bizonyos elveik, még akkor is, ha szörnyűek.
Nehéz elhinni, hogy a májusban megtartandó európai parlamenti választásokon az Európa-párti pártok győzedelmeskedjenek, kivéve, ha képesek Európa érdekeit saját érdekeik elé helyezni.
Az EU megőrzését még mindig el lehet érni,
ha ennek érdekében radikálisan meg tud újulni. Ezt a rendszer szívénél kell kezdenie a jelenlegi vezetésnek és emlékezni kell arra, hogy olyan helyzetbe lavírozta magát, mint amikor a Szovjetunió összeomlott.
Az első lépés, hogy megvédjük Európát ellenségeitől, mind a belső, mind a külső ellenfelektől, az, hogy felismerje a fenyegetés mértékét. A második az, hogy felébressze az alvó pro-európai többséget, és mozgósítsa azt az értékek védelme érdekében, amelyeken az EU-t alapították. Ellenkező esetben az egyesült Európa álma válhat a 21. század rémálmává.
