Bizonyára nem vagyok egyedül, aki még emlékszik a Fidesz itteni fiókpártjának 12. dzsemborijára és arra, hogy megújulást/újratervezést hirdettek.
Ha van aki még emlékszik, az azt is észrevehette, hogy mára már nyoma sincs semmiféle újratervezésnek, ma “pragmatikus transzilvanizmus” (whatever this mean) van vasárnapi ebédre – már akinek jut valami is az asztalára – és aztán ott van a politikai-show, mint valami egzotikus musical, afféle utó- vagy elő Untold fesztivál. Hangos és tartalmatlan – szinte tökéletes tartalom nélküli forma – látványos, csak éppen kiviláglik öncélú és szimulákrum jellege, mert közben sem vita, sem tartalmas kommunikáció, sem kritika, sem önkritika, sem alternatíva, sem semmiféle szembenézés meg nem zavarja.
Drámai pillanatokat, csak a videókivetítő pillanatnyi zavarai hoznak, a cirkusz technikailag kifogástalan, és teljesen steril és tartalmatlan. Magát szórakoztatja a színpadi sereg, afféle előszilveszteri mulatság, kabaré a javából, persze mindenféle humor nélkül, ja, viszont Hunorral.
Mintha szelfizni, jópofizni gyűltek volna össze unatkozó tinédzserek, úgy múlatták az időt a vezérek és klienseik, a látszólagos, a reality show szabályai szerint: PR, és a fitogtatva fölmutatott technikai felszerelés, és tényleg a média, a performansz az üzenet, és semmi más. Vezéreink magukat ünneplik és ünnepeltetik, egyáltalán nem szerényen, hiszen egyáltalán nincs amire szerények lehetnének, már eredményeket sem hazudnak, a performansz önmagáért van. Legfentebb médiaesemény – mint kiderült az újságírói akkreditációhoz viszont még azt is meg kellett jelölni, hogy kivel készítenének interjút és mikor (sic!), s hogyan, és milyen témában – szemfényvesztés, magas fokon, de leginkább önmagukat csapták be a jelenlevők, úgy tettek mintha bármit is tennének.
A pártnak sem értelmes, és főként számonkérhető, programja, sem átható, fölfogható és követhető üzenete nincs – hacsak az nem, hogy néhány lejárt szavatosságú politikus, akikkel egyébként a párt koalícióban, vagy külső támogatóként, együtt kormányzott: részeges, akasztós és szekus, így ebben a sorrendben, és minden további magyarázat, érv, vagy bizonyíték nélkül. Ez ugye, már Finkelstein-Habony-falva, illetve Biharbasznád-alsó végállomás, bár én optimista vagyok lesz még lentebb is, lesz még így sem és a show akkor is folytatódik majd. Kereskényi “dobja be”, mintegy mellékesen az euroszkeptikus mantrát – érdemes fölfigyelni, hogy akárhányszor előjön a téma, soha nincs semmiféle tartalmi utalás, érvelés, arról már rég leszoktak vezéreink. Ja, Juncker soha nem bizonyított részegeskedéseit képes egy más Európa mellett érvként fölmondani Finkelstein-Habonyból az elöljárónak: hiába na mémekből tanul a rommagyar-vezér – hogy aszongya “Európa rossz irányba halad”, mert migráció, mert “szivárványos zászló” (ugye értik mire céloz homofób emberünk?), és aztán valahogy kifelejti a végszót, “mert Soros”.
Van ugyan egy szöveg, melyet címe vitaindítónak mond, de persze senki sem vitatja, van, hogy legyen ilyen is, és lényegében minden olyant elmondjanak, aminek a napi politikában éppen az ellenkezőjét teszik. Bedobják az “erdélyi magyar társadalom megteremtését” (sic!), mint nyilvánvaló vágyálmot, csakhogy nem tudjuk meg, miről is beszélnek? Töltelék szövegek, tartalmatlanok, lényegtelenek, érvtelenek, közepesnél is gyengébb motivációs szövegelések. Talán két fél mondatnak volt érdemes elhangzani: “a kisebbségi kérdés megoldását nem szabad a populizmus oltárán feláldozni”, és hogy “párbeszédre van szükség azokkal is, akik kritizálják” a pártot, mondta – böcsületére váljék, Csoma Botond képviselő –, csakhogy úgy tett mindenki, mintha nem értené (persze, persze sokan valóban nem értették, meg oda sem figyeltek), illetve elengedték a fülük mellett (azért még megdorgálás jöhet, ha észhez térnek, önmaguk nagyszerűségétől megrészegült vezérek).
Én viszont most nem is a tartalmatlanságra és a valós viselkedésnek, politikai ténykedésnek teljesen ellentmondó szövegeléseknek szentelnék teret, hanem annak, amit a politikai-show eltakart (még azt sem állíthatom, hogy tudatosan, mert ahogy láttam, önámításból volt több, őszinteségből kevesebb), a POPULISTA és TOXIKUS VEZÉREK mandátumának meghosszabbítását, a számonkérhetőség mindenféle esélye nélkül. És hát erről van szó, ezért a sok elterelő hadművelet, ezért a tartalmatlan szövegelés, és ezért volt a video-hip-hop, olyan mandátumot adni, ami “bármit lehetővé tesz”, ami nem kötelez, ami elrejti, hogy hol a Fidesz-vezér, hol a bukaresti vezér kénye-kedve szerint, de minden esetre, simán menjen a játszma: ahogy ők muzsikálnak a mi toxikus (kis)vezéreink, úgy táncolhassanak.
A rommagyar politikai felvilág KÉT TOXIKUS VEZÉR ÁRNYÉKÁBAN, klienshelyzetben, kiszolgáltatva bohóckodik, úgy tesz mintha hatalma lenne, mintha akarata lenne, mintha tudná mit akar, mintha eszközei lennének, mintha önálló lenne, (tökéletes szimulákrum ez). A kongresszus hozama, hogy ismét fölhatalmazták a látszólagos folytatására ugyanazokat, akik eddig juttatták a politikai osztályt, a Truman-show nyilván folytatódni fog, manipulációval, megvezetéssel, alternatív tényekre és poszt-igazságokra, összeesküvés-elméletekre és populista diskurzusokra való utalással. Toxikus vagy destruktív vezetőnek azokat tartjuk, akik
“egyéni érdekeiket a közjó fölé rendelik, nem haboznak törvénytelen eszközöket igénybe venni, és tevékenységük katasztrofális következményekkel jár egyének egy csoportja, egy adott intézmény, közösség, vagy végső soron az egész társadalom számára”
(foglalja össze Lipman-Blumen alapján, Dessewffy Tibor, a lényeget). Ez a leírás minden bizonnyal eltalálja a Fidesz-, illetve a PSD vezért, mégpedig azzal a megjegyzéssel, hogy a toxikus vezér ideáltípusát adtuk itt meg, ami természetesen azt is jelenti, hogy az ilyen vezető nem minden tettével okoz kárt, vagy nem egészen gonosz, elvetemült, stb., a kárt okozás viszont egész tevékenységük végső kimenetelére vonatkozik. És persze, igencsak nagy eltérések vannak a toxikus vezetők által okozott károk mértékét illetően is. Egyre nyilvánvalóbb, hogy Orbán és Dragnea óriási károkat okoznak, nemcsak egyes csoportoknak, hanem az egész magyar és román társadalomnak (igen, még azoknak is, akik haszonélvezői ténykedésüknek), sőt egyre inkább az egységes Európa intézményes progressziójának is. De uralkodásuk, hatalmi ténykedésük, rombolásuk, ami a jogállamiságot, demokráciát, a fékek és ellensúlyok rendszerét, az igazságszolgáltatást, a médiákat, a gazdaságot, az adminisztrációt, a tudományos és művészeti, egyszóval kulturális életet, a gyülőletkampányok szociálpszichológiai rombolását, stb., illeti – remélhetőleg – mégsem jut el a nyílt erőszakig. Putyin követői/utánzói, szerencsére, Putyin hatalma nélkül.
Ami sajátos az esetünkben, hogy a mi “kis toxikus vezetőnk” (“kis pénz kis foci” – ugye?), a most egyedüli jelöltként újraválasztott elnök, egyáltalán nem rendelkezik azokkal a személyes tulajdonságokkal, amelyek a toxikus vagy destruktív vezető pszichológiai profilját, körülményektől függő személyiségét jellemzik. Sem a hatalmas ego, sem az arrogancia (na, az talán valamennyire), az amoralitás, a kapzsiság, stb, nem jellemzi a rommagyar pártvezetőt: Kelemen Hunor – megfigyelésem szerint –, ideális követő, a szinte tökéletesen alárendelődő, tragikus figura. Már első megválasztásának körülményei – ahogy Markó Béla “ki- és megválasztatta” – jól mutatták, hogy leginkább konformista, bátortalan és határozatlan, mondjuk ki, politikai értelemben gyáva és tétova. Képtelen volt ellenállni, először a budapesti, azután a bukaresti nyomásnak/befolyásnak, saját víziója pedig nincs, vagy ha van, azt képtelen kommunikálni. Egyre inkább azokat a paneleket közvetíti, melyeket budapesti “tartótisztjei” diktálnak, nemcsak ő de tanácsadói is, képtelenek még arra is, hogy a rommagyar közösség szintjén újraértelmezzék az orbáni üzeneteket. Makacssága vazallusi nyakasság, ami – általános szerencsétlenségre – legfentebb abban mutatkozik meg, hogy téves döntései, a szervezet és általa a közösség kiszolgáltatása mellett kitart, FALAZ ORBÁNNAK és DRAGNEÁNAK, eljátssza az általuk kijelölt (sokszor biza hasznos idióta) szerepet. Kelemen Hunor, Orbán román hangja Bukarestben és Dragnea magyar hangja Budapesten, afféle “komp-ember” (hogy Ady vízióját ilyen kifacsarva parafrazeáljam), hol itt hol ott köt ki, de leginkább úton van, sodronypályán rángatózik.
Kelemen Hunor nem diktátor alkat, sőt, autoritása teljességgel konjunkturális, meglátásom szerint a politikusi paranoia sem érte még utol, hatalomvágya, karizmája, nárcizmusának mértéke még a demokratikus vezetők körében tartja.
És nemcsak a budapesti és bukaresti, valóban destruktív vezérek, hanem a székelyföldi kiskirályok is dominálják, fölébe kerekednek, képesek és hajlandók megzsarolni, kontrollálni ténykedéseit, döntéseit, és mindezt a háttérből is tenni tudják. Attól tartok, hogy Kelemen Hunor valóban a kisebbik rossz (mégha egyetlen jelölt is volt), mert a romániai magyar társadalom, jelen állapota szerint (amit, majd megteremtenek ugye?) elsőrendű TOXIKUS VEZETŐT TÁMOGATÓ KÖRNYEZET. Megvan benne minden kellék, sőt túlsúlyban van, mind az instabilitás, mind a fenyegetettség érzése, a patriarchális vezérelvűség, az önállóság hiánya és az a tehetetlenség, ami saját, legalább részben, önálló intézmények híján, kollektív frusztrációt okoz. De akár a politikai kultúra irányultságát, az autokratikus formák elfogadottságát, akár a demográfiai folyamatok okozta stresszre, vagy a médiák kiszolgáltatottságára, stb., gondolunk, a romániai magyar társadalom erősen vulnerábilis, és ez kiszolgáltatottá teszi egy erős és valóban toxikus vezér föllépésével szemben. Ki nem elégített társadalomban élünk, premigrációs és migrációs hálózatokhoz kapcsolódnak az életutak jórésze (miközben persze divat itt is a “migráncsozás”), meglazultak a gyökerek, “megoldódott a kéve”, és nemcsak a téves politikai döntések okán. A rommagyarok jórésze – mondjuk ezt is ki – “agyban” Magyarországon vagy attól is nyugatabbra él. Vagy legalábbis, a médiabefolyás következtében (és itteni magyar média, mindent egybevetve nincs is), és az elvándorlási tervek, egy egész migrációs szubkultúra okán, a közönség testileg még itt van, mentálisan már máshol. Egy magát providenciálisnak mondó, megváltót játszó, rommagyar vezér – amilyennek, itt és most, Orbán Viktort képzeli a többség – megjelenése égetően sürgős, a támogató közeg nap, mint nap épül és erősödik. Meglátásom szerint, már ismerjük a nevét és arcát, csak még nem látja eljöttnek az időt, hogy előlépjen és letaszítsa Kelemen Hunort ingatag faháncs-trónjáról.
