A Bébi úr című amerikai animációs film ötlete eszelős. Egy családba taxin megérkezik az addig boldogságban, szeretetben élő hétéves Tim csecsemő kisöccse, talpig öltönyben, nyakkendőben, ráadásul diplomatatáskával és kapásból kiforgat mindent a sarkából.
Átveszi a hatalmat. Beszél, tőzsdei híreket olvas, rendelkezik, már-már diktátorkodik a bátyja előtt, de a szülei társaságában, akiknek ki tudja miért, teljesen természetes egy csecsemőhöz egyáltalán nem illő menedzseri öltözéke, gügyögő kis porontynak mutatja magát. Azt is mondhatnám, hogy csaknem olyan álszent, mint Tartuffe. Egyébként róla is kiderül, hogy igencsak érdekember.
Michael McCullers forgatókönyve, a Madagaszkárt, a Megaagyat is jegyző Tom Grath rendezése, a nagy-nagy szeretetéhségről regél. Meg arról, hogy bárkit egyik pillanatról a másikra ki lehet túrni addigi pozíciójából.
A film elején látjuk Timet, már elalvás előtt ágyában fekve, aminél ott van a mamája és a papája is, és a világ legtermészetesebb módján mondja nekik, hogy kéri a három meséjét, öt ölelését, kedvenc dalát. Aztán már nem kapja meg egyiket sem, mert a szülei az akaratosan sipákoló kis zsarnokot rajongják, futkorásszák, zsongják körül.
Bár az alkotók nyilván nem tudnak róla, és gondolom fölöttébb eredetinek érzik az alapszituációjukat, zsarnok, másokon uralkodni akaró újszülöttről már Déry Tibor írt Az óriáscsecsemő című abszurd darabjában, melyben görbe tükörben beszélt a mind rémisztőbbé váló világról.
És bár szőrmentén, gyerekek számára is emészthetően, a Bébi úr is ezt teszi. Tim számára eleve az akció filmek üldözős, hajszás, állandóan veszélyes világa a természetes közeg, ezekkel álmodik, ezeket színezi ki a fantáziája, ezekbe képzeli magát bele, mint hős, vagy éppen megrettent, fenyegetett üldözött.
A tömegfilmek rendszerint alapvető félelmeinket fogalmazzák meg, és akár kedves formában, fantáziadúsan, jó figurákkal, groteszk humorral, mint ezúttal, még a létben való fenyegetettségről is szólnak, az állás elvesztésétől való rettegéstől, vagy akár a megsemmisüléstől való rémületről.
No jó, persze nem úgy teszik, hogy ez bárki gyomrát megülje. Meg aztán menetrendszerűen jön a happy and.
Az Intercom által forgalmazott Bébi úr is inkább kedvesen mulattató film, de azért felszín alatt csak érzékelteti, hogy mi minden miatt szorong gyerek és felnőtt egyaránt, nap mint nap.
Gondoljunk csak a Kabaré című musicalre, John Kender és Fred Ebb az ébredő fasizmus jelképévé tettek egy mozgalmasan élettel teli füstös lokált. A Chicagóban pedig ugyanez a szerzőpáros bártáncosnők históriáján keresztül beszél a mindent elárasztó, feltartóztathatatlan, lényegében polgárjogot nyert korrupcióról.
A Városmajori Szabadtéri Színpadon bemutatott Holdfény Mulató című koncert musicalben nincs ennyi mélyértelműség. Felkonferálják, hogy koncert is meg színház is, de talán leginkább revü, melynek két sztárénekese jutalomjátékot kapott, és a zenekar tagjainak egy része kis szerepekben is kipróbálhatja magát, némi szöveget is mondhat. A 11 éves, jeles nagylemezekkel rendelkező Group’ n’ Swing tagjai vérpezsdítő muzsikusok. Fergeteges tempóban játszanak, humoruk van, és aki olyan hangszerrel rendelkezik, hogy akár táncra lehet perdülni vele, meg is teszi. Romhányi Áron zenéje áradó, a nézőtéren többen a lábukkal verik a ritmust. A Maffia Swing 1920 tánckar tagjai, Bóna Gábor koreográfus intenciói szerint, pedig egész testükkel, estélyi öltözetben ropják. Nem állítom, hogy minden lépés telibe talál, hogy minden egyszerre megy, amikor erre lenne szükség, de van tűz és láz, lendület, jókora nekiveselkedés, komoly akarat.
A történet kissé szimpla, olykor már-már bugyuta. Egy csak a munkájának élő, kezdetben akár frigidnek tűnő vállalatvezető nőt, az új üzletkötő sármos férfi mindenáron meg akar szerezni, de a nő dacosan ellenáll, sőt akár akaratosan betesz a pasinak, aki persze viszont támadásba lendül, és végül igencsak megpuhítja elnyert vágyának tárgyát. Ezt Shakespeare már jobban megírta A makrancos Katában. Igaz, azt nem írta meg, hogy a főhősök kettős szerepet játszanak, mert lokálénekes sztárok is, és a mulatóban ugyancsak előadhatják veszekedő kettőseiket. Kicsit abszurd, kicsit lapos, némiképp túlburjánzó történet, a második rész közepétől már nagyon várom, hogy legyenek egymáséi, mert akkora csavart azért nem várok, hogy végleg szakítanak. 
Hová lenne a boldog vég? Kevés a valódi szituáció, így igazán játszani elég nehéz, színházi szempontból nem túl erős, amit kapunk. Mihályi Réka és Magyar Bálint viszont meglehetősen jól énekelnek, tudnak elegáns jelmezeket viselni, táncra perdülni, és, ha nem is mutatják meg a szerelmi szenvedések mélységes bugyrait, de valamennyit azért érzékeltetnek belőle. A Kovács Gábor Dénes által rendezett produkció kellemes szórakozás és szerencsére ennél nem is akar többnek látszani.
Néhány évvel kislányuk tragikus halála után, egy babakészítő és felesége úgy dönt, hogy befogad egy apácát és néhány gyereket, miután bezárták az árvaházukat. Ezzel azonban a Sátán által megszállt baba, Annabelle új célpontot talál – erről szól a horrorfilm.
Az apácát a leginkább a Narcos című sorozatból ismert Stephanie Sigman játssza, a gyerekek közül Lulu Wilsont érdemes kiemelni, de a két legnagyobb név a házaspárt játszó Anthony LaPaglia (Nyomtalanul sorozat, Elbaltázott nászéjszaka) és Mirando Otto (ha máshonnan nem, a Homeland Allison Carrjaként, vagy a Gyűrűk ura Éowynjaként emlékezhetünk rá).
A film az Imdb-n 7,3 csillaggal áll.
A film, amely már akkor megosztotta a kritikusokat, amikor még be sem mutatták. Bár a „megosztotta” talán nem is jó kifejezés. Pontosabb, hogy mindenki gyűlöli. Ezt jelzi, hogy az Imdb-n kb. 12 ezer értékelés után 1,7 csillaggal áll, vagyis
A rendezője az a Tony Leondis, aki eddig nem sok lehetőséget kapott a filmiparban – kérdés, ezután mennyit fog.
A film egyébként, nem meglepő módon, emojikről szól, amelyek közül az egyik kalandra indul, ahol veszélyes alkalmazásokkal kell megküzdenie.
Négy anya, akik semmiben nem hasonlítanak egymásra, csak abban, hogy a gyerekeik közös iskolába járnak, úgy dönt, hogy együtt vacsoráznak, csak magukban.
A főszerepeket a tévében rengeteget foglalkoztatott Molly Shannon és a Hatodik érzékért Oscarra jelölt Toni Collette játssza, de
A film 4,1 csillagot kapott eddig az Imdb-n.
Erre a hétre is jutott egy francia vígjáték, ebben egy anyja nárcisztikus személyiségétől szenvedő lányt ismerhetünk meg, aki terhes lesz – de anyja is teherbe esik.
A lányt Camille Cottin játssza, a film legnagyobb sztárja azonban az Oscar-díjas Juliette Binoche, akit valószínűleg egy filmrajongónak sem kell bemutatni.
A film 5,2 csillagon áll az Imdb-n.
A magyar állam 2008-ban vásárolta meg a Robert Capa-mestergyűjteményt, szerződésben vállalva annak elhelyezését egy akkor még létrehozandó fotóközpontban. A Master’s Set III (Mestergyűjtemény) sorozat 937, a kilencvenes években készült nagyítást tartalmaz; ezeket a fotográfiákat Cornell Capa (Robert Capa öccse) és Richard Whelan fotótörténész válogatták ki a Robert Capa által hátrahagyott mintegy 70 ezer negatív közül.
Döntésük értelmében ezekről a negatívokról ebben a méretben csupán három széria nagyítás volt és lesz készíthető. A sorozat – Cornell Capa és Richard Whelan szándéka szerint – az életművet leginkább reprezentáló képeket tartalmazza, a magyar származású fotográfus teljes munkásságát felölelő, 1932 és 1954 közötti időszakból.
többek között azzal a céllal, hogy népszerűsítse Robert Capa munkásságát és ápolja örökségét.
Az intézményt vezető Kőrösi Orsolya közlése szerint a Nagymező utcai épülethez tartozó, egykori Tivoli mozi termében tervezik kialakítani az állandó Robert Capa-kiállítást, melyet szeretnének 2018-ban, a gyűjtemény megvásárlásának tizedik évfordulóján megnyitni.
A házban jelenleg egy mintegy ötven darabos válogatás látható a legendás fotográfus munkáiból Robert Capa, a tudósító címmel.
Való igaz, Leslie Mandoki, eredeti nevén Mándoki László, Orbán Viktor köreihez tartozik.
két évvel ezelőtt pedig az ATV-n adott botrányos interjút, ahol rögtön az elején igen erős felütéssel indított.
„40 évvel ezelőtt a kínzás, a lehallgatás, a határon való agyonlövés természetes dolog volt.”
Ezt mondta Mandoki, és aki élt már akkor, és még mára sem hülyült el teljesen, az tudja, hogy ez nem igaz. Mandokinak azonban jogában áll úgy emlékezni, ahogyan akar, betudjuk ezt annak, hogy így akarja megszolgálni az Orbán-kormánytól kapott több mint egymilliárd forintot.
A történet másik főszereplőjét, Bródy Jánost nem kell bemutatni. Generációk nőttek fel a dalain, mintegy félezer szöveget írt, köztük azt, amely nemzedékek himnuszává vált.
Bródy János ikon Magyarországon.
Ha nem magyarul írná a dalait, akkor legutóbb – elsőként a zenészek közül – nem Bob Dylan kapott volna irodalmi Nobel-díjat.
Mándoki és Bródy, gondolhatnánk, tűz és víz. Ők ketten egy színpadon, ugye, ez csak egy rossz vicc?
Amúgy, volt már ehhez hasonló. Legutóbb egy évvel ezelőtt az verte ki sokaknál a biztosítékot, hogy a Quimby fellépett Tusványoson. Tusványosról mindenki tudja, hogy Orbán és társainak kedvenc toborzó terepe, ott szokta a miniszterelnök elmondani azokat a gondolatait, amelyekkel idehaza csak később mer előhozakodni.
Zárójel: nekünk, magyarországi magyaroknak Tusványos Orbánt jelenti és azokat az Erdélyben élő honfitársainkat, akik, amikor majd eljön az ideje, a Fideszre fognak szavazni.
A politika természetesen jelen van, de az ottani közönséget ez szinte egyáltalán nem érdekli.
A Magyarországról Tusványosra tévedt politikusokat többnyire néhány tucat ember hallgatja és Orbán előadásain is csak ezren szoktak megjelenni. Szemben a zenei programokkal, ahol az ismert magyar zenészek produkcióját tízezrek nézik, hallgatják. Politikáról nincs szó, ám Tusványost Magyarországon mégis Orbánnal és a Fidesszel azonosítják. Zárójel bezárva.
„Mi csak zenélni mentünk”,
magyarázkodott utóbb a Quimby, és hiába hogy tényleg csak zenélni mentek, sokaknak rossz érzésük támadt a fellépés után.
Most kétségbeesetten találgatják a szimpatizánsok, mi vehette rá Bródyt a Mandokival közös fellépésre. Az kizárt, hogy gesztust gyakorolna Orbánék felé, vagy, amint azt többen gondolják, „hidat próbál építeni” a két tábor között.
Bródy – vélhetően és megérdemelten – a szövegeiből adódó jogdíjak révén az egyik legjobban kereső magyar zenész, ha valakinek, neki biztosan nincs szüksége Orbán pénzére. És, ami még ennél is fontosabb: bölcsebb és tisztességesebb annál, minthogy ledöntse a saját szobrát, eladja a lelkét, elrondítsa a felépített életművét néhány odavetett állami forintért.
A legvalószínűbb az, hogy Bródyt és Mándokit régi zenészbarátság fűzi össze. Még abból az időkből, amikor Leslie még László volt, és nem mondott olyan kapitális baromságokat, hogy a hetvenes években a kínzás, a lehallgatás, a határon való lelövés természetes dolog volt.
Kedden este, a koncert után akár okosabbak is lehetünk. Mert bár boldogult ifjúkorunkra emlékezve bármikor szívesen meghallgatjuk ezredszer is, hogy Sárika egy kicsikét butácska, és azt is, hogy Elmegy a Kugli egy este berúgni, mert ő az a Kugli, ki nincs fából. De sokunknak megnyugtatóbb lenne, ha Bródy arról énekelne, amiről az utóbbi időkben mindig: hogy Lesz még magyar köztársaság, vagy arról, hogy Ezek ugyanazok.
A hazai „baloldal” csak becsmérelni tudja mindazokat, akik Orbán (személyes) barátainak számítanak, vagy annak tartják, hiszen a szemükben senki sem jó, akit a magyar miniszterelnök nevével kapcsolatba lehet hozni.
Egyszer rákérdeztem Csekénél, aki bevallása szerint sohasem hallott Mándokiról. Annál inkább emlékezett az ugyancsak Münchenben élő, szabadkai születésű Lévay Szilveszterre. Talán a hazai beat-rajongók ugyancsak emlékeznek még Lévay öccsére, Tiborra, a Piramis együttes alapító tagjára. Lévay Szilveszter nagy név volt a 70-es években Németországban, ő szerezte az akkoriban „Munich Disco Sound”-nak nevezett világszámokat, mint például a „Save Me“, „Fly Robin Fly“, „Get Up And Boogie“, vagy a „Lady Bump“. A fáma szerint a Silver Convention együttes neve is Lévay keresztnevéből ered. Különben a Fly Robin Fly volt az első német sláger, mely az amerikai slágerlista (Billboard-Chart) vezető száma lett.
Ezt a kitérőt csak azért tartom fontosnak, hogy a hazai olvasó megértse miben rejlik Mándoki sikere. Ő ugyanis – talán az egyetlen – magyar (beat)zenész, aki a zöldhatáron át érkezett Nyugatra, és aki az első perctől menekültnek (Flüchtling) tartotta önmagát. Ezért a hazai beat-zenészek lenézően kezelték, mivel felfogásuk szerint, aki (kicsit is) tehetséges volt, azt a keményvaluta reményében a (kádári) magyar állam szinte „küldte”. Ilyen volt például Charlie, aki éveken keresztül tengerjáró luxushajókon lépett fel. Ugyanakkor Mándoki úgy értelmezte, hogy ezeket a (tehetséges) zenészeket nem csak „pénzszerzés” miatt küldte, pardon engedte ki Nyugatra az akkori államhatalom.
Ha belegondolunk a Dschingis Khan sikere mögött nem Mándoki áll, hanem egy német zeneszerző, a müncheni születésű Ralph Siegel. Ő keltette életre a Dschingis Khan nevű együttest, melyben két magyar is helyet kapott: Késmárky Marika és Mándoki László. Az 1979-es Euroviziós Táncdal Fesztiválon a negyedik helyet érte el Siegel együttese, és ezzel kezdetét vette Mándoki karrierje is. Kivált az együttesből és stúdiót alapított, ahol a világ (akkori) legjobb együttesei fordultak meg. Csak zárójelben, az erős nyugatnémet márka, és a kiváló német stúdiótechnika nagyban hozzájárult Mándoki vállalkozói sikeréhez. Mai napig az egyik legkiválóbb zenei menedzser.
Közben a (helyi) politika felé fordult, nemcsak a bajor (CSU), de a német testvérpárt (CDU) elismert zenei tanácsadója lett. Később ezt használta ki Orbán Viktor, aki Mándokin keresztül tudott „betörni” a német politikába. Ennek alapja a bajor-német ellentét volt. Berlinben nem szeretik a bajorokat, Münchenben, pedig a poroszokat. A bajor miniszterelnök Merkel elleni fricskaként hívta meg Münchenbe Orbánt, aki örömmel fogadta, hogy (Mándokin keresztül) kitörhet az EU-ellenes elzártságából. Ez napjainkra enyhült, hiszen a bajor CSU is csak Merkel (CDU) támogatásával tud majd a szeptemberi országos parlamenti választáson hatalmon maradni.
Ugyanakkor, el kell ismerni, hogy a harminc évvel ezelőtti világklasszisok, mint például Ian Anderson a Jethro Tull-ból, vagy Jack Bruce a Cream-ből budapesti fellépését, az öregedő rajongó tábor a Mándoki szervezte Soulmates Band-nak köszönheti.
Stephen Elekes
Naná, hogy van virtuóz tömegverekedés, pisztolypárbaj, robogó vonat tetején való hajsza, sok-sok szarkasztikus humorral. Közben a történetbe beleolvadnak azért szépen kivitelezett klasszikus attrakciók, például karika-, rúd-, vagy éppen kalapzsonglőr mutatvány.
Mohók és telhetetlenek, többségük artista, de másra is vágyik, így aztán színész, táncos, énekes és zenész egy személyben. Aki még az előbb szaltókat hányt, az esetleg rágyújt egy dalra, aki rúdon csinált kunsztokat, táncra perdül, a fülig szerelmes, fölöttébb tüzes, piros ruhájú nő pedig szédítő magasból ugrik le nem egyszer és nem kétszer, vagány bátorsággal, hogy imponáljon és még észveszejtőbb legyen.
Az 50 ország, 500 városában fellépett, Montrealban székelő, 1993 óta működő, Cirque Éloize Saloon című produkcióját látjuk a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon. Mint a kortárs cirkuszi társulatok általában, nagy vehemenciával ötvözik a különböző műfajokat, a színház összeolvad akrobatikával, a gondosan komponált látvány erőteljes akusztikus elemekkel. Elementáris összhatásra törekszenek. A Cirque du Soleil, amelyik mind gyakrabban szerepel nálunk, és lepipálva a leghíresebb zenekarokat, egy-egy produkciója több alkalommal megtölti a Sportaréna nézőterét, tette a világban legismertebbé a cirkuszszínházat. Nálunk ugyancsak vannak már jeles művelői, a Recirquel csapata a Művészetek Palotájában lelt otthonra, és ripsz-ropsz meglehetősen kapós lett külföldön is.
A Cirque Éloize magas fokon képzett művészei jó figurák, fazonok, megjegyezhető, jellegzetes arcok. A Saloon című produkciónak tán a címéből is kiderül, hogy a legendás western históriák színhelyén, a vadnyugaton játszódik. Naná, hogy van virtuóz tömegverekedés, pisztolypárbaj, robogó vonat tetején való hajsza, sok-sok szarkasztikus humorral. Közben a történetbe beleolvadnak azért szépen kivitelezett klasszikus attrakciók, például karika-, rúd-, vagy éppen kalapzsonglőr mutatvány. Kéttagú zenekar játszik attraktívan hangulatos country zenét, Sophie Beaudet energikusan és gyönyörűen énekel, de az artisták sem restek dalra fakadni vagy hangszert fogni a kezükbe.
Legvégül van egy világszám, jókora mérleghintaszerű instrumentumon, ami megfelel a western filmek végén látható sorsdöntő párbajnak. A két küzdő férfi áll egymással szemben a mérleghintán, hatalmasakat ugranak, tébolyító magasba repülnek föl-le, föl-le, mind szédítőbb tempóban. Szaltóznak is a folyamatosan mozgó alkalmatosságról, előre-hátra, akár csavartan, de még duplát is. Összemérik a tudásukat, erejüket. Szilajak, marconák, férfiasak, káprázatosakat ugranak, de a másodperc törtrészére sem esnek ki a szerepükből. Ekkorra a hangulat már a tetőfokára hág, a közönség az eddigieknél is nagyobbakat csujjogat-hujjogat, méltán fogadja kiadós ovációval az Emmanuel Guillamue által vérprofin rendezett produkciót.
Petra Volpe rendezőnek a női választójog bevezetéséről szóló filmjét nevezi Svájc a legjobb idegennyelvű filmnek járó Oscar-díjra – közölte a kiválasztást végző Svájci Filmügynökség.
A svájci születésű, New Yorkban és Berlinben dolgozó forgatókönyvíró-rendező Die Göttliche Ordnung (Isteni rend) című alkotásában egy Nora nevű nőről mesél, aki feleség és anya, akivel férje abbahagyatja a részmunkaidős munkát, ezután a nő falujában harcol a női választójogért, melyet csak 1971-ben vezettek be Svájcban.
Dán forgalmazója eddig 15 országba adta el, az amerikai mozik előreláthatóan október végétől játsszák.
A 90. Oscar díjátadó gálát 2018. március 4-én tartják Los Angelesben. A jelöltek listáját január 23-án hozzák nyilvánosságra.
MTI/FüHü
Wood a The Mail of Sunday-nek elmondta: azt hiszi, itt az idő búcsút venni. Újabb teszteken esett át a zenész és az eredmények cseppet sem biztatók, de műtét még talán számításba jöhet.
Ron Wood hallani sem akar kemoterápiáról.
„Nem fogom elveszíteni a hajamat. Ez a haj nem megy sehová.”
A Birds és a Faces gitárosa 1975-ben csatlakozott Mick Jaggerhez, Keith Richardshoz és Charlie Wattshoz, azaz a Rolling Stoneshoz.
Augusztus 8-án lesz nyolcvanéves Dustin Hoffman kétszeres Oscar-díjas amerikai színész. A zseniális átváltozó-művész pályafutása során többször is játszott életkorával: 30 esztendősen formálta meg a Diploma előtt kamaszfiúját, a Kis nagy emberben 33 éves korában 121 éves alakban is megjelent, a Mr. Magorium meseboltja című filmben pedig 243 éves játékvarázsló volt.
A zenei pályára készülő Dustin a konzervatórium zongora szakára járt, de mivel még jobban vonzotta a színpad, egy színiiskolába iratkozott be. Szobatársa Gene Hackman volt, de két év után mindkettejüket tehetségtelennek minősítették és eltanácsolták. Ezután alkalmi munkákból élt New Yorkban, volt pincér, mosogató, rikkancs, eladó egy áruház gyerekjátékosztályán, közben Lee Strasberg legendás stúdiójában képezte magát és meghallgatásokra járt. Apró reklámok után az Off-Broadway színpada következett, 1964-ben pedig már egy egész sor Broadway-darabban szerepelt.
Jóllehet alacsony termetével, vékony testalkatával, nem túl magabiztos fellépésével korántsem filmsztár alkat, 1967-ben megkapta a Diploma előtt főszerepét. Harmincévesen meggyőzően alakította az életben helyét kereső egyetemistát, jutalma pedig Oscar-jelölés lett. A film hatalmas sikert aratott, az Anne Brancoft által megformált Mrs. Robinsont – aki szerepe szerint húsz, valójában azonban csak hat évvel volt idősebb nála – a legendás Simon és Garfunkel duó is megénekelte. A színészt 1969-ben az Éjféli cowboy halálosan beteg, magányos csirkefogójáért másodszor jelölték az amerikai filmakadémia legrangosabb kitüntetésére. A következő évben a Kis nagy emberrel a Guinness-rekordok könyvébe is bekerült, mert a főszereplőt 17 éves tinédzserként és 121 éves aggastyánként is életre keltette.
1973-ban a Pillangó, 1974-ben a Lenny főszerepét játszotta el, utóbbiért újabb Oscar-jelölés lett a jutalma. 1976-ban két emlékezetes filmet is forgatott: a Maraton életre-halálra című thrillerben Sir Laurence Olivier volt partnere, Az elnök embereiben a Nixon elnököt megbuktató, a Watergate-botrányt felderítő egyik újságíró bőrébe bújt. 1979-ben nem állt rá könnyen, hogy eljátssza a munkamániás, fiával magára maradt apa szerepét a Kramer kontra Kramerben, s amikor igent mondott, kikötötte, hogy improvizálhat, sőt a vágásba is beleszólhat. A film tarolt az Oscar-gálán, öt díja közül az egyik Hoffmannak jutott a legjobb férfi főszereplő kategóriában.
Három évvel később – amikor az Aranyoskámban női ruhába bújt – ismét a díjra esélyes öt legjobb főszereplő között izgulhatott. 1987-ben bebizonyosodott, hogy rosszul is tud szerepet választani: a három Arany Málnára is jelölt, Warren Beatty rendezte Istar pályafutása leglátványosabb kudarcának bizonyult. A csorbát a következő évben az Esőember autista főszereplőjének megformálásával köszörülte ki. A nagy stúdiók kezdetben húzódoztak az „ostobácska” történettől, a forgatókönyvet végül a United Artists vállalta fel.
A film nemcsak kasszasiker lett, hanem sorra nyerte a díjakat, Hoffman pedig – aki a szerepre készülve heteket töltött autisták között – megkapta második Oscar-díját.
2009-ben a francia Művészet és Irodalom Lovagrendjének tagjává avatták, több nemzetközi filmfesztivál, az Amerikai Filmintézet, valamint a washingtoni Kennedy Központ életműdíját vehette át.
MTI/FüHü
