Mi történne, ha egy következő magyar miniszterelnök a klasszikus zene rajongója lenne? Minden városban építtetne egy koncerttermet? Egész évben szólnának a hangszerek hazánkban?
A magyar zenészek tisztességes munkával rendes jövedelmet kapnának? A gyerekek rájönnének, hogy az úgynevezett komolyzene nem jelent halálunalmat? Netán egyre többen –és nem csak a gyerekek- tanulhatnának zenét az új zeneiskolákban (merthogy persze azokra is szükség lenne)? Esetleg fellendülne a magyar hangszergyártás is? Jobban éreznék magukat az emberek? Boldogabbak lennének?
Tudom, delirálok, de mégis ezekre gondoltam a Kaposfest nyitókoncertjén. Erősítette az érzéseimet Szita Károly üdvözlő beszéde.
Kijön a színpadra egy megyeszékhely polgármestere, rendes öltönyben és mond egy nagyon kulturált, rövid beszédet.
Fontosnak tartja, hogy megemlítse a fesztivál két alapítójának, Kokas Katalinnak és Kelemen Barnabásnak a nevét, ami azért is különleges, mert a házaspár csúnya körülmények között volt kénytelen megválni a művészeti vezetéstől. Megköszöni a közönségnek, hogy eljött és kijelenti, addig lesz Kaposfest, amíg lesz közönség. Elegáns, kedves, stílusos beszéd. Ugyanez az ember –kollégáihoz hasonlóan- a pártja által favorizált témákról képes a legalpáribb módon nyilatkozni. Hogy van ez? Miként dolgozza fel ezt a skizofrén helyzetet? Vagy csak én nem értem, mi a politika meg a kommunikáció?
Akárhogy is, de elsötétül a nézőtér, megszólal két dob és a rövid darab után a színpadra érkezik a Kaposfest két művészeti vezetője, Baráti Kristóf és Várdai István. Két Bach-művet játszanak. Erről nem tudok mit írni, okoskodni meg vannak nálam sokkal jobbak. Egy biztos: ha ettől nem érzik magukat jobbnak az emberek, akkor semmitől.
És akkor megjelenik a fesztivál legnagyobb sztárja. Nem zenész.
Tudja, hogy addig kell beszélni, amíg átrendezik a színpadot. Ha kell, igazi oxfordi angolsággal. Ezt és így csak ő tudja csinálni. Nem véletlen, hogy a Kokas-Kelemen házaspár új, budapesti fesztiválján (Fesztiválakadémia) is ő a műsorvezető. Szerdán jelentkezik az első magyar komolyzenei stand–upműsorral. Ott leszek.
A szünetben beszélgettem egy ismeretlen hölggyel, aki elmondta, hogy részt vett az eddigi hét fesztiválon. Kérdésemre, hogy mi a különbség a régiek és az újak között, azt válaszolta: „a korábbi csapat fiatalosabb, spontánabb volt, leginkább közkedvelt műveket játszottak. A mostaniak kevésbé közvetlenek, a műsor is sokszínűbb. A közönség is változott.” Hogy miként azt már nem tudhattam meg, mert kezdődött a második rész. Ennek a szó szoros értelmében a legütősebb darabjának az amerikai Leroy Anderson„Az írógép” című ópusza (1950)bizonyult. Hét zenész játszott alá a főszereplő Tömösközi László ütős művésznek, aki a zene ritmusára verte az írógépet. A harmadik meghajlás után a muzsikusok megismételték a számot. Kezd beindulni a buli.
Várom Budapesten a megbeszélt helyen a kaposvári zenei fesztivál autóját, amikor mellém kerül egy nagyon szép, fiatal lány, egy hatalmas csellótokkal felszerelve. Beszélgetni kezdtünk, kiderült, hogy Julia Hagen 21 éves, Salzburgban született, ott kezdte a zenei tanulmányait, majd Bécs és most Berlin következett.
Számos versenyt nyert már, a berlini zenei egyetemen tanul,
többek között Szabó Ildikóval együtt. Utóbbiról talán annyit, hogy generációja egyik legkiemelkedőbb csellistája, akinek az édesapja a Budapesti Fesztiválzenekar szólamvezető gordonkása. Vissza Juliához: Várdai István, a Kaposfest egyik művészeti vezetője hívta meg, érdekesség, hogy személyesen csak ma este ismerik meg egymást.
Arról kérdeztem, jól gondolom-e, hogy akit felvettek valamelyik komoly zeneművészeti egyetemre, mindenképpen szólista karriert képzel el – legalábbis az elején. „Közhely” – felelte kedvesen,
„sokan felmérik, hogy nem képesek erre és inkább kamara- vagy szimfonikus zenekarban szeretnének játszani a diploma megszerzése után.”
A várakozás alatt szóba kerültek még a zenészek egészségügyi problémái is, kevesen tudják, milyen sok kárt tesz a gerincben, a nyakban vagy a vállban a sok muzsikálás. Sem erről, sem pedig a karrierépítés titkairól nem beszélnek a diákoknak a nagyhírű külföldi egyetemeken, miközben sokan panaszkodnak, hogy egyedül képtelenek megoldani a szervezési ügyeket.
Juliának egyébként szerencséje van, egy hónapja egy német impresszárió képviseli és reméli, hogy nem lesz probléma az együttműködéssel. Itt tartottunk, amikor
befutott a harmadik utas, a világhírű brácsás, Diemut Poppen.
Ő számos egyetemen tanít és több zenei fesztivál művészeti vezetője. Jó volt ilyen társaságban utazni.
Kaposfest, -1. nap, szombat
Szobornap
Véletlen az egész. Úgy alakult, hogy a gyönyörű Berzsenyi-park mellett lakom és szembejött velem néhány szobor. Hazafelé másik útvonalon sétáltam, itt is láttam néhány alkotást. Ami alább következik, egy végtelenül szubjektív beszámoló a helyi szobrok egy részéről.
Forrás: Wikimedia Commons
Szóval, vissza a rendesen gondozott parkba, ahol elsőnek az 1956 emlékét őrző művet sikerül meglátnom. Egy hölgy (angyal?) kitárt karokkal néz az ég felé, fölötte láng. Most olvasom a neten, hogy a Szabadság Angyalát szobrotta meg Gera Katalin.
A fennkölt műhöz természetesen fennkölt szöveg is tartozik, ez nehezen elkerülhető része az emlékműveknek. De mit üzen nekünk ez a hölgy? Hogy az angyalok hozzák a szabadságot? Ugyan már. Eszembe jut egy másik 56-os emlékmű, a budapesti Ötvenhatosok terén. Annak van igazi üzenete, szabadságról, szolidaritásról, hősiességről. Talán nem véletlen, hogy időnként akkor (2006) még valódi pályázaton választották ki a győztest.
Lehet, hogy Kaposváron is így tettek, a végeredmény nagyon nem ugyanaz.
A park közepén a város egykori polgármestere, Németh István figyeli a történéseket, bal keze a háta mögött, a jobb kéz mutatóujja előre néz.
Forrás: Wikimedia Commons
Később előbukkant egy rejtélyes mű. Egy oszlopot átfogva néz fel (vagy kúszik?) egy úr felfelé, egy hölgy felé, mellette egy kövön Magyarország címerének a fele sejlik fel. Bevallom, utána kellett néznem, hogy felfogjam, miről is van szó.
Trianon-emlékmű, az udvari szobrász, Párkányi Raab Péter követte el.
Erről ennyit.
A belvárosban két jeles művet sikerült találnom. Az egyik, a ma oly divatos zsánerszobrászat emblematikus alkotása, címe: Ady és Rippl-Rónai találkozása. A két művész állva beszélget, kutya befigyel. Ady bal karján a kabátja, kezében a kalapja, Rippl-Rónai kalapban sétapálcával a kezében ünnepli a jeles alkalmat.
A Kaposfestnek otthont adó Szivárvány Kultúrpalota előtt is felfedeztem egy jeles és sokat mondó művet. Kalapos hölgy ül a padon, mellette az üzenet értékű sorok:
„Ha magányos vagy, csak ülj le mellém, suttogd el minden titkodat. Én ígérem, hogy hallgatok s nem árulom el azokat.”
Forrás: Wikimedia Commons
Hazafelé még elsétálok egy Csokonai-mellszobor előtt és hamarosan felbukkan Borbás Tibor Széchenyi-szobra. A gróf széttárt lábakkal ül egy széken, a bal keze egyik ujját a homlokához szorítja. Gondolkodik. Nyilván. Hiszen az okos emberek mind így szülik meg a nagy ideáikat. Az a fontos, hogy az ember erősen szorítsa az ujját vagy az öklét a homlokához és azonnal ömleni kezdenek a jobbnál-jobb gondolatok. Szerintem Széchenyit pont nem így kellene ábrázolni, de
ebben az esetben legalább látszik, hogy a művésznek értelmezhető elképzelése volt, hogy mit is akar csinálni.
Végül egy izgalmas épület, az Együd Árpád Kulturális Központ bejárata mellett feltűnik Király Béla emléktáblája. Kíváncsian olvasom a szöveget, hogy vajon rá merték-e tenni, melyik párt jelöltjeként lett parlamenti képviselő 1990-ben. Természetesen erről az apró részletről elfelejtették tájékoztatni a közönséget. Na, elég a mai kekeckedésből.
A legizgalmasabb szobor azonban a sétáló utca egyik házának bemélyedésében -nem messze a szamaras kordén üldögélő Rippl-Rónaitól- látható hölgy, aki kacéran a bal kezét a jobb mellére helyezve a következő erotikus üzenetet küldi a járókelőknek:
„Pillants rá a keblemre és ábrándozhatsz kedvedre”
Két megjegyzés a végére: akit érdekelnek a szobrok, megtalálja őket a neten. Ha a szövegből elsősorban az jön át, hogy a fővárosi ember lefikázza a vidéki szobrokat, akkor valamit rosszul csináltam.
Egyszerűen csak sétálgattam és izgalmasan összeállt egy kép Kaposvárról.
Akárhogy is, a köztéri művek nagyon sokat mondanak az adott település társadalmi és politikai állapotáról. Mindenhol.
Egy bomba nő olyan felfokozott szexualitással nyel tüzet, mintha egészen mást venne a szájába. Egy meztelen felsőtestű, igencsak izmos férfi úgy hajlítja minden porcikáját hétrét, mintha nem lennének csontjai. Pergő a ritmus, amit a zenekar kiadós hangerővel diktál.
A nagy újságíró, Bálint György emberiségfürdőnek nevezte a cirkusz közönségét, mert azt hároméves kölyöktől, bölcs egyetemi professzorig mindenki élvezheti. Nem ismerhette még a Sziget Fesztivált, mert az aztán az igazi emberiségfürdő, mindenféle nációk, figurák, fazonok találkozása, alapvetően békés egymás mellett létezése, ahol bárki meg mer szólítani bárkit, és általában még választ is kap.
Hasonlít az egész egy nagyszabású karneválra, ahol időlegesen sokan veszítik el a gátlásaikat, meglehetősen lenge, vagy bolondos öltözékben flangálnak, feldobott hangulatban vannak. És gyakran önkéntelenül is test ér testhez, hiszen nagy a tömeg, érződik az emberek kipárolgása, amiben a fülledt melegben már a kifelé vezető úton, a héven részünk lehet. De valahogy ez ilyenkor nem zavaró, jólesik bámulni egymást, hogy mennyi ember hömpölyög végtelennek tűnően a sátrak közti sétányokon, és zömében még jó kedvük is van, mert itt nem idegesítjük egymást, mint villamoson csúcsidőben. Ez itt a buli, az örömködés helye, miközben persze látni letargikus arcokat, piától kiütött embereket, de tényleg nem ez a jellemző, ez igazi, jóleső emberiségfürdő, ami, hogy valóban hű legyen Bálint György szép meghatározásához, cirkuszi programokat is mindig szép számmal és rendszerint jó színvonalon tartalmaz.
Mondhatom azt stílszerűen, hogy a Magic Mirror sátorban naponta látható Limbo című, Scott Maidment által rendezett programtól hátast dobtam. Erre ugyan én a szó szoros értelmében nem vagyok képes, de a programban egy fiatalember jó nagyokat, hangzatosan koppanósakat tud artisztikusan huppanni. Különben az egész műsor artisztikus és tébolyítóan őrült, meg felfokozottan erotikus, mutatós aprólékossággal kidolgozott. Irigylésre méltóan ruganyos testek, nők és férfiak esetében egyaránt hangsúlyos szerephez jutnak.
Egy bomba nő olyan felfokozott szexualitással nyel tüzet, mintha egészen mást venne a szájába. Egy meztelen felsőtestű, igencsak izmos férfi úgy hajlítja minden porcikáját hétrét, mintha nem lennének csontjai. Pergő a ritmus, amit a zenekar kiadós hangerővel diktál. A szereplők is zenélnek, ha úgy adódik, de táncolnak és énekelnek is, bámulatosan kicsattanó az életkedvük, és fogyhatatlannak tűnnek az energiáik. Különös rúdszámot is csinálnak, hajlik ugyanis ez a rúd, aminek segítségével találkozni, vágyakozva összefogódzkodni is tudnak a magasban, de a közönség irányába is képesek úgy hajlongani, hogy még pacsizhatnak is a nézők egy részével. Szép, barátságos gesztus, ha úgy tetszik, ez is emberiségfürdő.
A cirkuszsátorban a kanadai Machine de Cirque képviseletében öt jó humorú srác nem fér a bőrébe. Olyanok, mint a rosszcsont kölykök, akik rászabadulnak szüleik díványára, és nem bírják abbahagyni a rajta való ugrálást. Fergetegesen zsonglőrködnek, szédítő iramban és alakzatokban dobálnak számtalan buzogányt, egyikük mind magasabb egykerekű bicajra tornássza fel magát, valamelyikről le is pottyan. Még a színpadról is lehempergőzik, de aztán jókora lélekjelenléttel ülő helyzetbe hozza magát az első sor előtt, és ő is tapsol az ijedtség után megkönnyebbülten neki tapsoló közönséggel, mintha egy másik fellépőnek fejezné ki a tetszését. Majd megcsinálja azt a kutya nehéz attrakciót, amit először elvétett.
Az égbe ívelő Nagy Utcaszínház régi hagyomány a Szigeten. Érdekes, akár gyönyörű látványosság, bár rendszerint nincs benne komoly artista teljesítmény, hiszen iszonytató magasságban már semmit nem lehet kockáztatni, csak szuper erős hevederrel, biztonsági kötéllel némiképp gúzsba kötve lehet dolgozni. A mostani, Latalaya című produkció látványos légi balett, mutatós alakzatokba rendeződnek az artisták, akiket a marionett bábuk keresztjére emlékeztető termetes alkalmatosságokról kötélen lelógatnak a levegőbe. Ahol szép együttmozgásokat, változatos formációkat mutatnak be, miközben négy dobos az alapvetően lassú mozgásokhoz tempós, hangos akusztikai aláfestéssel fokozza a hatást.
Charles Aznavour francia énekes-dalszerző csillagot kap a hollywoodi Hírességek sétányán. A 93 éves sanzonsztár a 2618. csillagot leplezheti le augusztus 24-én – közölték a szervezők.
A tervek szerint Peter Bogdanovich rendező tart beszédet az ünnepségen.
A francia Sinatrának is nevezett énekes
több mint ezer dalt komponált, sanzonénekesként pedig bejárta az egész világot,
a francián kívül számos idegen nyelven is előadta dalait. Rengeteg szerzeménye közül talán a legismertebb az angol nyelvterületen is listavezetővé vált She, a Dance in the Old Fashioned Way, a La Mamma, a Comme des étrangeres, a Sur ma vie, a Ce jour tant attendu és az Isabelle.
Aznavour örmény bevándorlók gyerekeként született Párizsban 1924-ben. Az ötvenes évek végén lett ismert, akkor kapta meg első lemezszerződését, 1957-től elkezdett filmezni is. Utóbbi hozta meg számára az igazi hírnevet, majdnem nyolcvan filmben játszott és 94 országban lépett színpadra.
Az elefántok első, magyar cirkuszi ünnepét rendezik meg augusztus 12-én, 17 órakor.
A rendezvény helyszíne: Zamárdi, a 70 – es út mentén felállított Richter Flórián cirkuszi sátor. Richter Sebastian artistaművész fotókban, videókban gazdag előadást tart, amelyben beszámol a malajziai kormány elefántmentő programjáról, olyan adománygyűjtési akciók elindításáról, amelyek célja a magukra maradt elefántok rezervátumának támogatása.
Az ünnep jó alkalmat ad arra, hogy bemutassák a cirkusz indiai elefántja, a negyven éve a Richter családdal élő Szandra mindennapjait.
Az ünnepség várható díszvendégei: Datuk Mohamad Sadik Kethergany, Malajzia magyarországi nagykövete, Csákovics Gyula Zamárdi polgármestere.
Az ünnepség második részében az állatokkal és trénereikkel lehet találkozni. 20 órakor az „Állati extrém” című műsort adják elő.
Freund Ádám Földiek című rövidfilmjét is jelölte a diák Oscar-díjra (Student Academy Awards) az Amerikai Filmakadémia.
Idén 44. alkalommal osztják ki a diák Oscart, hét kategóriában. A külföldi játékfilmek versenyében Freund Ádám Földiek című diplomafilmje is a finalisták között van.
Freund Ádám idén diplomázott Miklauzic Bence és Salamon András film- és televíziórendező osztályában, előtte az Színház- és Filmművészeti Egyetemen televíziós műsorkészítő szakon is tanult – közölte az egyetem az MTI-vel.
A Földieket Freund Ádám Fekete Ádámmal és Horváth János Antallal közösen írta, az operatőr Gyuricza Mátyás, a vágó Érdi Zsófia, a látványtervező Tasnádi Zsófia, a hangmester Zándoki Bálint, a zeneszerző Keresztes Gábor volt.
A főszereplő egy 12 éves kisfiú, Ábel, akinek családtagjai mintha az univerzum legtávolabbi pontjain élnének.
Amikor azonban a hobbifeltaláló apa valóban kilövi magát az űrbe, a fiúnak választania kell, hová tartozik.
A Földiek idén tavasszal debütált a Friss Hús Budapest Nemzetközi Rövidfilmfesztiválon, amelynek elnyerte a fődíját.
A diák Oscarra idén 1573 nevezés érkezett a világ filmes egyetemeiről, minden iskola csak egy-egy alkotást küldhetett kategóriánként. A díjátadó október 12-én lesz.
Stohl András úgy gondolja, túl sok nagy szerep jött egymás után. Nem érzi azt, hogy kiürült, csak már nem volt benne az a fajta „harapás” esténként, aminek lennie kell. A Class FM-ben azért vállalt rádiós műsorvezetést, mert ez más típusú munka, mint a színészet, jó időben kérték és sokat is fizetnek. Új kapcsolatáért nem hagyta ott a gyerekeit, rendszeresen találkozik velük.
Fotó: Dömölky Dániel
– Azt nyilatkoztad, életed legnagyobb színészi ajándékának tartod John Proctor szerepét a Vígszínházban játszott Istenítéletben. Legutóbb, amikor májusban beszéltünk, azt mondtad, sírni fogsz, ha az utolsó előadást játszod belőle. Így lett?
– Így lett. A tapsrendnél persze elpityeredtem magam. Amikor felállt ezer ember és ünnepelték a produkciót, az nagyon jó érzés volt. A Facebookon elterjedt, hogy ez lesz az utolsó előadás, pótszékes telt ház volt és felállva tapsoltak a nézők.
– Gondoltál közben valamire?
– Ezeknek az előadásoknak a végén én mindig nagyon elfáradtam. Már nagyon kész voltam, ilyenkor már nem tudtam gondolni semmire, de igazából ezért is csinálja ezt a pályát a színész. Ez az a jó érzés, ez a katarzis nekünk is megvan, nem csak a nézőknek. Tudod, hogy örömet szereztél és hogy ezért az életedből szakadt ki egy darab.
– Annak ellenére, hogy elszerződtél a színházból, tovább játszod a többi szerepedet?
– Mindegyiket játszom tovább, most kezdjük majd A testőr felújító próbáit.
– Akkor mi értelme volt a Vígszínházból eljönni?
– Azért kellett eljönnöm, mert délelőtti műsorvezetést vállaltam a Class FM-ben, az adás tíz óráig tart és utána még megbeszélést is szoktunk tartani. Nem tehetem meg a kollégáimmal, a színházzal, hogy késve megyek az új produkciók próbáira, hogy azt mondom nekik, csak tizenegytől vagyok hajlandó próbálni. Az, hogy én egy rádióban dolgozom, nem befolyásolhatja a Vígszínház próbarendjét.
– Sokan nem értik a mai napig sem, hogy miért volt neked olyan fontos a rádiós műsorvezetés.
– Kicsit elteltem magamtól, elteltem ettől a rengeteg sok melótól és azt hittem, akkor még balga fejjel, hogy ez nekem egy kis szabadságot fog adni.
– Eleged volt magadból, azt érezted, hogy ismétled önmagad?
– Túl sok nagy szerep volt egymás után. Nem érzem azt, hogy kiürültem, csak már nem volt bennem az a fajta „harapás” esténként, aminek lennie kell.
– Ha hajnalban műsort vezetsz, akkor lehet, hogy még jobban kifáradsz és még kevesebb „harapás” lesz benned.
– Hát ez is lehet, de most már én határozom meg, hogy elvállalok-e egy-egy szerepet. Ha társulati tag vagy, akkor kötelező évadonként két új produkcióban részt venned.
– De állítólag kapásból vállaltál máshol három új szerepet.
Fotó: Szalontai Ábel
– Így van, de ez még azelőtt történt, hogy a rádióval megkötöttem volna a szerződést. Most nem tudok mit tenni, amiket bevállaltam, azokat meg kell csinálnom. Ráadásul az egyik a Hegedűs a háztetőn-ben Tevje szerepe, Alföldi Róbert rendezésében. Egy ilyen felkérésre nyilván nem fogok nemet mondani. A Centrál Színházban Puskás Tamás rendezésében a Delila című Molnár Ferenc darabban játszom majd. És nagyszabású karácsonyi produkció lesz az Álomkészítők. Juronics Tamás, a Szegedi Kortárs Balett igazgatója rendezi, például Schell Judit, Szabó Győző játszik benne.
– Ha elteltél magaddal, akkor a kora reggeli rádiós műsorvezetésen kívül nem lehetett volna mást találni? Vagy erre nagyon megkértek és nagyon sokat fizetnek?
– Mindezek benne vannak abban, hogy elvállaltam ezt a munkát. Jó időben találtak meg, teljesen más típusú feladat, mint a színészet, ez, mint Stohl Andrást, a magánembert érdekel engem.
– Reggeli tévéműsort már vezettél. Ez nagyon más?
– Nem nagyon más. Koncentráltabb azzal, hogy nincs arcunk, nincs mimikánk, csakis hangunk van. Nem bántam meg a döntésemet.
– Mi a jó ebben?
– Jópofa dolog minden nap teljesen más témát feldolgozni, minden nap új emberrel találkozni, a napi vendégeket kifejezetten szeretem. A rádióműsornak ezt a részét kicsit színvonalasabbra akarjuk csinálni, mint sok más rádió, hogy ne csak sima rihegés-röhögés legyen, ne is valakinek a pellengérre állítása, hanem igyekszünk egy kicsit építőek lenni, olyan témákat találni, amikből tanulni tudnak az emberek.
– De rihegés-röhögés is van…
– Rihegés-röhögés is természetesen van a műsorban. De azzal sincs semmi baj, ha valakinek erre van igénye, mert oda kapcsol az ember, ahova akar.
– Az egykori reggeli tévéműsorban való szereplésedet nevezted eszelős, őrült baromkodásnak. Ez akkor már nem az?
– Ez már nem az, most már ötven éves vagyok. Icipicit talán komolyodtam és azért talán éltem már annyit, hogy egy-két témához hozzá tudok úgy szólni, hogy az másnak is a fejlődésére szolgálhat, ha mondhatok ilyen nagy szavakat.
– Profi műsorvezető vagy, vagy Stohl András a színész, aki mellesleg műsort vezet?
– Szerintem ez nem jó így sarkítva. Profi műsorvezető nem vagyok, de három hónapon keresztül foglalkoztak velünk, és most is, amikor az adásnak vége, vannak visszahallgatások, elemzések, folyamatosan megy előre a dolog.
– Szóval élvezed ezt.
– Azt hiszem, mondhatom azt, hogy élvezem.
– A nagyon korán kelést is?
Fotó: Almási J. Csaba
– Képzeld el, hogy ez a legkevesebb. Ötkor kelek és fél hatkor indulok. Attól, hogy te tudod, hogy reggel műsorvezető vagy élőadásban, nem fordulhat elő az, hogy csörög az óra és egy kicsit visszafekszel. Mert tudod, hogy nélküled nem fog elindulni az adás. Valószínűleg egy szerkesztőnek nehezebb lehet felkelni, de attól, hogy meg kell szólaljál hat óra három perctől, nincs mese, időben elindulsz, és ha már elindulsz, akkor adás végéig az idő elszalad, az egy nagy görgeteg, ott nincsen probléma. A probléma utána jön, amikor mondjuk elmegyek próbálni és jön egy holtpont dél körül. Akkor azért érződik a reggel ötös kelés. Ilyenkor meg azt mondom magamban, hogy a fáradt színész a jó színész, érzékenyebben próbálok.
– És ha még este játszani is kell?
– Hát ilyen gyakran van, ha vége kettőkor-fél háromkor a próbának, akkor van két órám pihenni, ha nem szinkronizálok.
– Azt is mondtad már nekem, hogy az is előfordult, hogy éjjel forgattál és onnan egyenesen mentél a rádióba műsort vezetni.
– A mostani héten kedden-szerdán-csütörtökön-pénteken is így van ez. A kedd például úgy nézett ki, hogy reggel hattól tízig rádióztam, tizenegytől háromig próbáltam a Hegedűs a háztetőn-t, délután négytől hajnali négyig forgattam és onnan persze megint mentem a rádióba. Majd a következő ugyanilyen nap kezdődött.
– Eközben tudsz valamelyest foglalkozni a világgal?
– Most nem.
– Tehát gőzöd nincs arról, hogy mit írnak az újságok, mit mondanak a hírekben?
– Azért a kocsiban bekapcsolom a rádiót, és ha tudom, a tévében megnézem a híradót. Nem vagyok teljesen elbutulva és nem is minden nap ilyen, mint amit most elmondtam.
– Amikor az Alföldi által igazgatott Nemzetiben játszottál, és most is játszol a rendezésében – meg azért nyilván a Hegedűs a háztetőn előadása sem lesz politikailag semleges -, akkor téged ellenzékinek sorolnak be, holott nyilvánosan nem nagyon politizálsz.
– Nem is nagyon szeretnék. De azt hiszem, hogy ezzel a Hegedűs a háztetőn előadással megint ellenzékinek fogok számítani. Nagy hősszínészek szokták ezt a szerepet játszani, de ez egy igazán szegény, jószívű kisember, aki nem bírja a feszültséget, nem bírja, ha fájdalmat okoz. Én így szeretném játszani. Nem gondolom, hogy ez egy nagy hősszerep.
– Például a Mephisto vagy a Danton halála, amikben főszerepeket alakítottál, kimondottan a hatalomról szólnak, nyilván te is gondolsz róla valamit.
– A Hegedűs a háztetőn esetében nyilván megkerülhetetlen, hogy egy zsidó közösségről szól, de nem csak erről. Alföldi el is mondta a sajtótájékoztatón, hogy az nem jó, amikor olyan helyzetbe hoznak egy népcsoportot vagy egy egész népet, hogy a fejük fölött döntenek róluk, és a végén el kell hagyniuk az országot. Ez a magyar állapotokról szól. Nyilván azért csinálunk színházat, hogy próbáljunk vele mondani valamit. De ez mindig előfordul, ez az emberiség problémája.
– Az aktuálpolitikáról mit gondolsz?
– Erről nem szeretnék beszélni, mint színész, de azt gondolom, hogy nem mennek jó irányba a dolgok. Túl sok a szegény ember, nagyon nagyra nyílt az életszínvonal területén az olló és nem igazságosan nyílt ekkorára. Igen sok olyan dolog van, amit nem tudok megmagyarázni, sok mindent nem értek, hogyan történhet meg.
– Sokan pedig azt nem értik, hogyan lehetett otthagyni a feleségedet, a gyerekeidet…
– Nem hagytam ott őket, amikor tudok, elmegyek hozzájuk. De akár forgatásra is odahozza őket az édesanyjuk, Ancsika, és ott is megölelem őket. Azt pontosan tudják, hogy nem a fenekemet verem a földhöz és nem Mallorcán nyaralok, hanem dolgozom, és esetleg ezért nem látnak egy napig.
– Sok vargabetű volt az életedben, alkohol, drog, baleset, börtön, ez ügyben én időnként meg szoktalak védeni, hogy ahhoz, hogy remekül eljátssz dzsentrit, diktátort, gyilkost, nem lehet minden nap otthon békésen enni a húslevest. A balesettől a börtönig színészi szempontból valószínűleg temérdek minden kamatoztatható tapasztalatokat jelent.
– Ezek igen, persze, ezek a téglák nyilván belekerülnek a hátizsákba és ha az ember nem is gondol rá, akkor is ott van az arcán vagy a néző fejében, ha olyan szituáció jön, akkor rögtön hozzáköti azt, amit rólam gondol. Ez, ha lehet ilyet mondani, bizonyos szempontból előny, de senkinek nem javaslom, hogy emiatt ilyesmiket kipróbáljon.
– Ugyanakkor a lelkedben ez teherként minden bizonnyal ott van, akár örökre is.
– Hát biztos, hogy ott van. A fene tudja, hogy az ember ezt mikor tudja rendesen feldolgozni vagy feldolgozható-e egyáltalán. Én azt mondom, hogy ezen nagyrészt túl vagyok, ez megtörtént, ez is az én életem volt, hozzám tartozik, de azt hiszem, hogy ezt már magam mögött hagytam.
Básti Juli, a Kossuth-díjas nagy színésznő ma hatvan éves. Szardínián nyaral, ott vette fel a telefont, és érdeklődésünkre nevetve azt mondta, az már biztos, hogy kevesebb van hátra, mint eddig volt. Kicsi a valószínűsége, hogy százhúsz évig fog élni. Nem lesz születésnapi buli, nem szeret bulizni. De a családja biztosan megünnepli, mert velük van, ott van még a gyereke barátnője is, sokan vannak. Tuti, hogy ők valamivel készülnek, már fondorlatosan ügyködnek napok óta. Básti Juli azt élvezi, hogy ilyenkor mindig a családjával van, egyáltalán nem vágyik színházi megemlékezésekre.
Ízig-vérig színházi családba született. Édesapja az öblös hangú, nagy hősszínész, Básti Lajos, édesanyja a méltatlanul kevés szerepet kapott Zolnay Zsuzsa. A mama tudta, hogy a lányuk felvételizik a színművészetire, de a papa elől titkolták. Sőt, még névváltoztatás is történt, hogy a lány úgy érezze, nem a színészóriás árnyékában van, hanem a maga útját járja. Aztán, amikor az édesapa halálos beteg lett, visszavette a nevét. És abszolút méltó lett hozzá. Pályája elején több kiválónak látszó szerződésajánlatra, köztük a Nemzetiére, mondott nemet. Úgy érezte, ott tekintélyuralmi rendszer dúl, a nagy bölények közül többen, bár még élnek, máris szobortalapzaton képzelik magukat. Ment inkább vidékre, a lázasan újító, meglehetősen jó rendező- és színészgárdával dolgozó, a szabálytalan tehetségeket is befogadó, felnevelő, ellenzékinek számító, remek előadásokat létrehozó kaposvári teátrumba. Néhány év után nehezen viselte az ingázást. Nem bírta, hogy akár este, előadás után gyorshajtással robog Budapestre, hogy legalább néhány puszit adjon a fiának, és hajnalban kel, hogy reggel tízre visszaérjen a próbára. Kapóra jött Zsámbéki Gábor ajánlata, hogy szerződjön a Katonába. Ezért persze Kaposváron kapott hideget-meleget, hogy ez még korai, nincs kész színészi szempontból, de utólag meglehetősen jó döntésnek tűnik, hiszen emlékezetes szerepek garmadája következett, akár világot járó, nagyszerű előadásokban. Például a Három nővérben fantasztikus Mása volt, A revizorban mulatságosan fennhéjázó polgármesterné, az Übü királyban pedig zsarnokul kegyetlen, röhejes Übü mama.
Groteszkül ironikus humora metszővé tud válni. Miközben nevettet, mély, megrendítő fájdalmak kifejezésére is képes. Így volt ez például a Nemzetiben, ottani viszonylag kevés igazán jó szerepében, A macskalápon elementáris előadásában is, vagy amikor a Sirályban Arkagyinát játszotta. Megint a család miatt is váltott, ment a Nemzetibe. Megviselte, hogy a Katona sok külföldi turnéja miatt nem látja eleget immár három fiát, és Gothár Péter után második férjét, Puskás Tamást, akivel magánéletben, szakmában egyaránt nagyon egymásra találtak. Akár hajnalban, álmukból felriadva is képesek órákig dumálni az éppen készülő produkcióról. Básti ugyanis két esztendeje átigazolt a férje igazgatta Centrál Színházba. Ahol könnyedén, nagy energiákkal komédiázik, ha kell. De a színház felnevelt magának a fajsúlyosabb darabokra is fogékony közönséget. Így aztán Básti a Jó emberekben egy kirúgott, mindenéből kisemmizett, lepukkantan kétségbeesett pénztárosnőt alakít, aki megpróbál talpra állni. A Nem félünk a farkastól előadásában pedig keményen alkoholfüggő nő, akinek finoman fogalmazva sincs minden rendben a házasságával.
Tavaly nem volt új szerepe. Ezt is emelt fővel viselte, ahogy azt is, amikor sokat kellett rohangálni a színház és a filmgyár között. Ma már sajnos nincs ilyen problémája, de ebben az évadban már fontos új szerepek várják. Mindig jó volt, de már kimondottan jelentős, nagy színésznővé érett. Kár lenne nem kihasználni pazar képességeit.
Állati zenés ABC – koncert gyerekeknek és felnőtteknek címmel tartanak koncertet a Siófoki Szabadtéri Színpadon szombat délelőtt.
Bíró Eszter, akit színésznőként filmekben és színházban is lehet látni, emellett világzenei szólólemezeivel lett ismertté, 2013 tavaszán Állati Zenés ABC címmel képeskönyvet, lemezt és színpadi produkciót készített. A következő évben ez lett az év gyerekalbuma.
2013 őszétől több állami általános iskola első osztályában használják a könyvet és lemezt a tananyag alternatív kiegészítéseként.
A dalszövegeket Hegyi György (Emil.Rulez!), a zenéket a többszörös platina- és aranylemezes Födő Sándor “Fodo” írta. Utóbbi is fellép Bíró Eszter mellett a koncerten, Hámori Mátéval és Cserta Balázzsal együtt. Az előadás interaktív lesz.
Több mint 3,4 milliárd jüan, azaz 132 és fél milliárd forint bevételt hozott két hét alatt a Wolf Warriors 2 című hazafias akciófilm Kínában, ezzel rekordot döntött.
A film egy korábban a különleges erőknél szolgáló katonáról szól, aki zsoldosokkal és felkelőkkel küzd Afrikában, hogy megmentse az ott rekedt kínai munkásokat. Kínai lapok szerint
a filmet valós események inspirálták:
kínai munkások 2011-es líbiai és 2015-ös jemeni kimenekítése. A film egy olyan magabiztos Kínáról szól, amelynek megvannak az eszközei és eltökéltsége is külföldön veszélybe került állampolgárai megvédésére.
Az állami média persze ajnározza a filmet, beszámolók szerint telt házzal vetítik, a közönség állva ünnepel, sokan még sírnak is a meghatottságtól. A Hszinhua hírügynökség úgy fogalmazott, hogy az alkotás „megragadta a nemzet szívét”.
A mozilátogatók különösen dicsérték a harci jeleneteket, és a főszereplőt játszó Vu Csinget, aki a film rendezője is egyben.
A filmet a nyári szünidőben mutatták be, amikor a kínai mozik nem játszanak nagyszabású külföldi alkotásokat, ez is hozzájárulhatott a nagy népszerűséghez.
Eddig a hongkongi Stephen Chow The Mermaid című 2016-os fantasy vígjátéka tartotta a legnagyobb bevételt hozó kínai film rekordját.
A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.
A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.
A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.
A legizgalmasabb szobor azonban a sétáló utca egyik házának bemélyedésében -nem messze a szamaras kordén üldögélő Rippl-Rónaitól- látható hölgy, aki kacéran a bal kezét a jobb mellére helyezve a következő erotikus üzenetet küldi a járókelőknek:
Groteszkül ironikus humora metszővé tud válni. Miközben nevettet, mély, megrendítő fájdalmak kifejezésére is képes. Így volt ez például a Nemzetiben, ottani viszonylag kevés igazán jó szerepében, A macskalápon elementáris előadásában is, vagy amikor a Sirályban Arkagyinát játszotta. Megint a család miatt is váltott, ment a Nemzetibe. Megviselte, hogy a Katona sok külföldi turnéja miatt nem látja eleget immár három fiát, és Gothár Péter után második férjét, Puskás Tamást, akivel magánéletben, szakmában egyaránt nagyon egymásra találtak. Akár hajnalban, álmukból felriadva is képesek órákig dumálni az éppen készülő produkcióról. Básti ugyanis két esztendeje átigazolt a férje igazgatta Centrál Színházba. Ahol könnyedén, nagy energiákkal komédiázik, ha kell. De a színház felnevelt magának a fajsúlyosabb darabokra is fogékony közönséget. Így aztán Básti a Jó emberekben egy kirúgott, mindenéből kisemmizett, lepukkantan kétségbeesett pénztárosnőt alakít, aki megpróbál talpra állni. A Nem félünk a farkastól előadásában pedig keményen alkoholfüggő nő, akinek finoman fogalmazva sincs minden rendben a házasságával.
