Kultúra

Dés László, Kossuth-díjas zeneszerző, muzsikus, a Vígszínházban bemutatott, A Pál utcai fiúk musical változatáért kapta a legjobb színházi zene díját a színikritikusoktól. Azt mondja, ebben a több mint száz évvel ezelőtti történetben, például az einstandolásban, a vörösingesek erőre építő militáris viselkedésében, sok minden benne van abból, amiben ma is részünk van.

– A Színikritikusdíj átadó gáláján elmondtad, hogy ez a már kevés szakmai díjak egyike. Huszonegy éve kaptad meg utoljára, A dzsungel könyve zenéjéért. Azt mondtad, hogy dolgozni kell érte keményen. Miért van szerinted kevés szakmai díj?

– Azért valószínűleg, amiért vékony a magyar civil réteg, gyenge a magyar civil kurázsi, amiért kevés a magyar mecénás. Még nem alakult ki az a jómódban élő kulturált polgári réteg, amelyiknek fontos már, hogy kortárs magyar képeket vegyen, támogassa a színházat, a képzőművészetet, a zenét, díjakat alapítson, és ezt aztán kitartóan végig is vigye, és hogy egyáltalán fontos neki a színvonalas kultúra. Hogy az életének elengedhetetlenül fontos része legyen. Azért kevés a valódi szakmai díj, amiért nincs még négyszáz éves gyepünk, mint az angoloknak. Hogy nem tudott kialakulni a megfelelő civil gondolkodás és öntudat, abban benne van már az, hogy a Horthy korszak sem volt egy nagy kultúrmecénás és demokrata, valljuk be őszintén, a gazdag zsidó polgárság volt az inkább, akiket legfőképpen érdekelt a művészetben a progresszivitás, a modernitás, az hogy menjen előre, ne ismételje önmagát. Gondoljunk csak a Baumgarten díjra, vagy Hatvany Lajosra. Ezt aztán ’38-tól elkezdve, a háború utánra is átnyúlva, a szocializmus évei alatt végképp sikerült szétrombolni. Úgyhogy sok-sok évtizedes hiátus keletkezett ezen a területen. Hogy a megfelelő egyensúly helyreálljon, arra a rendszerváltozás után sem volt különösebb törekvés a kormányzatok részéről. Ezért, ha a civil élet területén valami, mint a Színikritikusdíj már létezik több évtizede, az komolyan értékelendő!

-Manapság éppen azt éljük át, hogy a humán kultúrának nincs sok renoméja, akár az oktatásban is kevésbé fontosnak minősítik, közben pedig egy felmérés szerint az utóbbi nyolc évben mégis két millióval nőtt a színházlátogatók száma.

-A színház az a különleges műfaj, ami semmilyen módon nem pótolható, nem digitalizálható, nem másolható, nem lehet sokszorosítani.

– Előadások felvételét lehet sokszorosítani, csak ha valaki tévén, számítógépen néz színházat, az nagyon nem ugyanaz, mintha ott ülne a helyszínen, hiszen a színháznak éppen az a lényege, hogy egy légtérben kell lenni a művészekkel. Ennek ellenére mégiscsak igen fontosnak tartanám, hogy jóval több színházi közvetítés legyen.

– Igen, én is így gondolom, de akármilyen jó minőségben veszik fel az előadásokat, nagyon nehéz azt visszaadni, amit a színházban megtapasztal, érez a néző. Valami mindig elvész, akár a produkció lényege. Ellentétben a filmmel, ami arra van kitalálva, hogy egy vásznon vagy egy jó minőségű tévén nézzük, a színház valahogy meghal, eltompul, szürkül a képernyőn. Éppen azért, mert az egy élő műfaj. A gyerekeknél, a fiataloknál látszik igazán a színház semmivel nem pótolható hatása. Ők ma már, tudjuk jól, pár évesen kezelik a tableteket, az okos telefonokat, elképesztő videó-játékokat játszanak, minden sebesen változik, robban és zuhan, fantasztikus a látvány. És akkor elmennek egy színházba, vegyük például A dzsungel könyvének előadását a Pesti Színházban, ami nem egy kis színház, de maga a színpad az csaknem olyan, mint egy szoba, még zsinórpadlás sincs. Tehát leginkább eszköztelenül, puritánul lehet előadásokat csinálni, ahogy A dzsungel könyvét is, amiben alig van díszlet, és ami van, az két felvonáson keresztül nem változik.

– Miközben a gyerekek hozzá vannak szokva a szuper látványhoz.

– Erről van szó és mégis azok a gyerekek, akik fapofával nézik a fantasy horrorfilmeket a tableten, beülnek A dzsungel könyvére és elképesztő hatással van rájuk az, hogy a színészek különböző állatokat, akik természetesen emberi tulajdonságokkal rendelkeznek, megjelenítenek, például egy kígyót Méhes László örökbecsű előadásában.

– Ő még mindig játssza ezt a szerepet?

– Sose volt más, ez a szerep soha nem volt lekettőzve, ezerkétszázszor játszotta el, ilyen még Amerikában sincs, mert ott is hármas szereposztások vannak musicalek esetében. A gyerekek magukon kívül vannak az izgalomtól, a meghatottságtól, az izgalomtól, a félelemtől, úgy átélik az előadást, ahogyan soha nem tudnak átélni egy videó-játékot.

– A videó-játékokon legyilkolnak akár több száz embert, és ez nyilván olyan nagyon mélyen azért nem érinti meg őket, miközben azt tudom, hogy ha A dzsungel könyvében meghal a Reviczky Gábor által alakított Balu, akkor ezen vannak, akik kiborulnak, többször előfordult, hogy bizonyos gyerekeket be kellett vinni a színfalak mögé és megmutatni, hogy de hát valójában nem is halt meg.

– Ez sokszor előfordult, meg kellett mutatni Reviczkyt a zokogó, kétségbeesett gyerekeknek. Hát pontosan erről van szó, rengeteg mesterséges robotkatona halála átélhetetlen, felfoghatatlan, érdektelen, egy ember halála viszont, amit hitelesen, hatásosan ábrázolnak valamilyen műalkotásban, akár hetekig hatással lehet ránk.

-A dzsungel könyve, miközben egy mese, azért arról is szól, hogy dzsungel törvények uralkodnak a világban, igen, van aki meghal, vagy aki öreg, azt ki lehet golyózni, aki gyenge, azt el lehet tiporni. Ez mennyire jön le a produkcióból?

– A nagy kamaszok már nyilván differenciáltabban látják és értik ezt a darabot, de a kicsik inkább csak érzik ezeket a dolgokat. Az nagyon érdekes, hogy nincs kimondva, hogy Balu meghal, de van egy dala, amiben elbúcsúzik, és azt mondja, hogy elmegy. A gyerekek mégis pontosan tudják, hogy mi következik azután, hogy ő fáradtan elmegy a semmibe. Tehát ezt a metaforikus beszédet és játékot pontosan értik és ez fantasztikus. Hogy aztán a halál tényével mit kezdenek, azt nem tudom, de őszintén szólva ezzel mi felnőttek sem nagyon tudunk mit kezdeni. Nem, vagy nagyon nehezen tudunk róla beszélni. Szerintem itt tettenérhető a színház pótolhatatlansága, hogy miközben tönkrement a videó és a DVD ipar, miközben a mozik alig tudják becsalogatni az embereket, miközben ahelyett, hogy elmenne valaki koncertre, már megnézi inkább a Youtubeon, és már a hagyományos könyv helyett e-könyv is van, a színházba viszont el kell menni, az előadást meg kell nézni.

– Elképesztő sikere lett A Pál utcai fiúk musical változatának. Szerinted miért? Mit sikerült ebben úgy eltalálni, hogy ekkorát robbanjon? Elsülhetett volna ez fordítva is, hogy ki a fenét érdekel már egy régi Molnár Ferenc kisregény?

– Így van, gondolhatták volna azt a nézők, hogy ez egy régi történet elavult eszmékkel, magatartásformákkal. Amúgy pont ellenkezőleg van, mint ahogy sokan elképzelik, hogy ugyan kérem, a Dés-Geszti szerzőpáros, ha az ismert sztori, A Pál utcai fiúk musical változatát megcsinálja, akkor ez csak siker lehet. Ebből a több, mint száz éve megírt regényből filmek, színpadi adaptációk készültek, köztük nagyon tehetségesek, Török Sándornak van egy remek színpadi verziója. A színházi variációk közül egyik sem lett olyan kiugró siker, amire máig emlékszünk. A mostani az első ilyen siker, tehát nem evidens ez. Ez sok jó döntés sorozatán múlott. Nagyon örültem annak, hogy Marton László rendező pont arra gondolt, amire én, ne játsszák gyerekek, ne játsszák nők. Játsszák fiatalemberek, akiknek még elhisszük, hogy bennük van az ehhez szükséges fiatalos energia, lelkesedés, kamaszos hév, ugyanakkor már tudnak profi módon játszani, és tudomásul vesszük, hogy ők a Pál utcai fiúk. Azt hiszem, hogy ez az első öt percben eldől. Azzal igen nagy gondban voltam, hogy milyen zenei nyelvet válasszak, hogyan induljak el. És rájöttem, hogy ezt az egyszerű, puritán történetet nem szabad agyonhangszerelni, agyoncizellálni. Úgy döntöttem, hogy gitárokra, dobra alapozok és kész.

– Akadt is, aki kifogásolta, ez annyira egyszerű zene, hogy azért ennél többet kinézett volna belőled.

– Igen, hát jó, tessék utánam csinálni. Éppen hogy erről van szó, adekvát döntéseket kell hozni. Két fontos dolognak kell megfelelni, hogy a zene „rajta” legyen a történeten, amit el akarunk mondani, és hogy szóljon a ma közönségéhez. És ha ehhez éppen nem bonyolult harmónia világ szükségeltetik, akkor nem szabad erőltetni. Mert hamis lesz, amit a zene sugall.

– A végkicsengést áthangszereltétek, hiszen a regényben az áruló Gerébnek megbocsátanak, visszaveszik a csapatba. Azért írtátok ezt át úgy, hogy nem veszik őt vissza, mert azt érzitek, hogy manapság akkora árulásokat követnek el, hogy ezt már lehetetlen megbocsátani?

– Így van, ezt a mai keményebb világra hangszereltük át, ahhoz képest, ami a 19. század végén volt, hiszen akkor játszódik a történetet, Molnár Ferenc gyerekkorának idején. Az eredeti regényben tizennégy évesek a Pál utcai fiúk. Ők még könnyebben megbocsátanak, a nagyobb srácok már kevéssé.

– Te miket nem tudsz mostanában megbocsátani?

– Hát nézd, van egy garnitúra, amelyik tudatosan, kitartóan, permanensen tönkreteszi az országot. Ez megbocsáthatatlan.

– Ez így elég általános, konkrétan mire gondolsz?

– Mondjam például az oktatást? Az maga a normális jövő záloga. Nem véletlenül ment el innen most már hatszázezer ember, ebből legalább négyszázezer fiatal. Ők azért mentek el, mert saját maguknak és különösen a gyerekeiknek élhetőbb, jobb jövőt akarnak. Nincs olyan területe a mindennapi életnek, ahol ne találkoznánk ezzel a rombolással.

– Tudsz olyan művet írni, amiben benne van az, amit ezzel kapcsolatban érzel?

– Igen, részint A Pál utcai fiúkban is benne van. Például az einstandolásban, vörösingesek erőre építő militáris viselkedésében, a gittegyletes szarakodásban. De most készülök egy nagy munkára, amiben reményeim szerint sok minden benne lesz ebből, holott egy 19. századi történet.

– Mi lesz ez?

– Nem árulom el. Mert még el se kezdtem írni, csak gondolatban foglalkozom vele, nem akarom elpénecolni a témát.

A Színikritikusdíjat szerintem kaphattad volna a Tennessee Williams darabból, A vágy villamosából írt, az Erkel Színházban bemutatott balettért is, csak azt valószínűleg sokkal kevesebb kolléga látta.

– Igen, és gondolom, kevesebb kritikusnak van hozzá affinitása, mert ez egy másik műfaj.

– Ennek egyébként sokkal bonyolultabb a zenéje, mint A Pál utca fiúké. Annyira nagy zenekar szükséges hozzá, hogy nem is játsszák élőben. Miközben áradoztál arról, hogy a színháznak élőnek kell lennie, szerintem a színházban a zenének is, ha fontos szerepe van, annak kell lennie. Inkább legyen sokkal kisebb zenekar. Engem, miközben nagyon tetszik amit komponáltál, zavar, hogy egy balett esetében magnóról halljuk a zenét.

– Engem is. Nem is a zenekar nagysága az igazi probléma, hanem a több műfajúság. A történet az én zenei elképzelésemben úgy kívánta, hogy legyen egy jazz kamarazenekar, ami azt jelenti, hogy egy jazzbőgősnek, dobosnak, ütőhangszeresnek, zongoristának, trombitásnak, szaxofonosnak, jazzcimbalmosnak ott kellene lennie a zenekari árokban. Aztán úgy éreztem, hogy a nagy New Orleans-i utcajelenetekhez szükségem van egy big-bandre is. Ez már plusz húsz fő, jó ebből a húszból vonjuk le az előbb felsorolt ritmusszekciót, mert az ugyanaz. De ezenkívül szükségem volt egy rendes nagyméretű szimfonikus zenekarra, és emellett még egy kortárs kamarazenei világra. Plusz van benne többféle énekhang is. Nem csak azért lett volna élőben megvalósíthatatlan, mert ennyi ember nem fér be egy zenekari árokba és borzasztóan bonyolult lett volna a hangosítás, hanem mert ennyi jó muzsikust nem tudsz lekötni egy próba- illetve előadássorozatra. Ez lehet, hogy az én hibám.
– Igen, erre azt lehet mondani, hogy oldd meg úgy a zenét, hogy élőben előadható legyen.

– Így viszont rendkívül sokszínű és plasztikus a zene, majd remélem, hogy megjelenik egy szvit ebből lemezen. Mivel vannak szép számmal reminiszcenciák, azaz ismétlődő motívumok, így a teljes anyagból lehet egy hatvan perces szvitet szerkeszteni. Azért ebből remélem, majd kiderül, hogy semmilyen zenei döntés nem volt véletlen.