A Gyilkosság az Orient expresszen az első pillanattól kezdve azt a benyomást kelti, hogy Kenneth Branagh csinált magának egy nagyszabású filmet, hogy eljátszhassa Agatha Christie zseniális detektívét, Hercule Poirot-t. Más értelme nem nagyon volt ennek az adaptációnak, hacsak az nem, hogy nagy sztárokat láthatunk benne szokatlan külsővel.
Nem lenne fair a kritika, ha nem szögeznénk le már rögtön az elején, hogy van egy olyan hiányossága a Magyarországon bemutatásra kerülő filmnek, amelyről Kenneth Branagh abszolút nem tehet, viszont minden igyekezetünk ellenére nehéz tőle elvonatkoztatni: az idegesítő magyar szinkron. Igaz, a szinkron egyébként is általában ront a filmeken (a kevés kivétel között például a Bud Spencer – Terence Hill filmek és hasonló kaliberű alkotások említhetők), de néha egészen tönkre is teheti az élményt. Ez utóbbi kategóriába tartoznak azok a filmek, ahol a karakterek különböző anyanyelvűek, ezért az akcentusokat is igyekeztek visszaadni a szinkronstúdióban, és nem vígjátékról van szó.
Abban a pillanatban, amikor az első jelenetében Kenneth Branagh raccsolva megszólal magyarul (ami a belga nyomozó francia anyanyelvére hivatott utalni), már sokkal rosszabb helyzetből indul a film.
És ehhez jött még hozzá Willem Dafoe németes akcentusa, amely szintén büntetés a nézőnek. Fontos leszögezni, hogy erről abszolút nem a szinkronszínészek tehetnek, annál is inkább, mert az összeválogatásukra egyébként nem lehet panasz.
A másik nehézség a filmmel kapcsolatban az, hogy nehéz túllendülni azon a Poirot-képen, amely az ember elméjében a könyvek, esetleg a korábbi tévé- vagy filmadaptációk alapján él. Jómagam, ha Hercule Poirot-ra gondolok, David Suchet arcát látom magam előtt, és ehhez képest
Branagh kék szemű, átlagos testalkatú Poirot-ja, akinek arcszőrzete emellett egy spanyol lovagot idéz, borzasztóan szokatlan volt.
De ezzel alapvetően nem lett volna baj, hiszen ez a Poirot viselkedésében is más volt: kicsit olyan, mintha James Bonddal keresztezték volna.
Sem ez a némiképp újragondolt Poirot, sem a film többi része – köztük a rengeteg sztár – nem adott magyarázatot arra, hogy miért is volt szükség erre az újabb filmadaptációra (1974-ben készült egy nagy sikert arató, több Oscarra jelölt alkotás a számos tévés verzió mellett). Persze, nagyon érdekes sztorija van az 1930-as években játszódó regénynek, de ez a film nem sokat adott ehhez hozzá. Sőt, a színészek inkább csak elvonták róla a figyelmet, mert nézőként inkább azon csodálkozunk, hogy nahát, ez itt Judi Dench ez meg Penélope Cruz, ahelyett, hogy a karaktereikre figyeljünk.
Azon kívül, hogy kétségtelenül jót tesz a marketingnek, semmi nem indokolta, hogy Branagh ennyi sztárt pakoljon a filmbe.
(Bár Johnny Depp lassan annyi rossz filmet vállal, hogy inkább elrettenteni és nem vonzani lehet vele a nézőket.) Az Andrenyi grófként látható Szergej Polunyin például azért szerepel benne, mert a balett fenegyerekként emlegetett balettsztár a filmben is egy balhés balettsztárt játszik, de nagyon kevés jelenete van, és azok nagy része is elképesztően bizarr.
De nem csak a szereposztás tekintetében tűnt mesterkéltnek a film.
Az egész alkotás bántóan mű, hiába a rengeteg odafigyelés a hiteles részletekre.
Isztambultól kezdve, ahonnan az Orient expressz elindul a vonat ablakára rakódott jégrétegen és a hófödte hegyvidéki tájakon át Poirot bajuszáig semmi sem hat igazinak. Egyébként még ezzel sem lenne feltétlenül baj, hiszen vannak olyan rendezők, akik pontosan ezzel az eszközzel képesek sajátságos képi világot teremteni, itt azonban ez inkább csak művi hatás maradt meg, pedig digitális kamerák helyett direkt igazi filmet használt Branagh és az operatőr, Haris Zambarloukos.
A rendező egy werkfilmben arról beszélt, hogy ezzel akarta élesebbé, gazdagabbá és színesebbé tenni a filmet, hogy a néző úgy érezze, mintha valóban benne lenne. Lehet, hogy velem van a baj, de nálam Kenneth Branagh metszően kék szeme, a Daisy Ridley száján rosszul felkent rúzs, és az összes többi részlet inkább az ellenkező hatást érte el, így végső soron a film erényei azok, amelyeket Agatha Christie történetének köszönhet.
Az izgalmas, fordulatos sztorit ugyanis elég jól sikerült adaptálni a forgatókönyvben – bár maradtak kidolgozatlan karakterek -, amikor pedig megpróbálták felturbózni a történetet, azt inkább hagyjuk. Kenneth Branagh ugyanis mintha a nagyszabású díszletekkel és a rengeteg külső felvétellel próbálta volna sulykolni a nézőben, hogy márpedig ez film, és nem színház vagy tévé, de ezekkel a forgatókönyvbe erőltetett jelentekkel megint más hatást ért el, és a mesterkéltségre pakolt rá egy jó nagy lapáttal. De összességében a Gyilkosság az Orient expresszen mindezek ellenére is tud szórakoztató lenni (persze főképp azoknak, akik nem olvasták még a regényt, nem láttak más adaptációt, esetleg rossz a memóriájuk) viszont emlékezetes nemigen marad.
A világítás szürkés, félhomályos, borongós fénynyalábok pásztázzák a teret, gyakran nyomasztó hatást keltve. Frenáknál soha nincsenek konkrét történetek, csak ugródeszkának használja a témát. Érzetek, hangulatok vannak inkább, a testek élőképekké kikerekedő, mívesen festői elhelyezése a térben, meg mozgás, mozgás és megint csak mozgás, ami aztán újabb és újabb látomásokat, tobzódó vizualitást eredményez.
