Nem vaskosan nyers arcú, nem irritálóan bűnözőábrázatú a viszkis rabló Antal Nimród nagyon várt A Viszkis című filmjében. Inkább sok tekintetben megszeppent, gátlásos, szerényen halk fiatalember. Ilyen egy sokszoros bankbetörő? A sajtóbemutatón kérdezem attól, aki jól ismeri, és azt válaszolja, bizony, bizony ilyen a valóságban is. Korábban másvalaki, aki ugyancsak többször találkozott vele, azt állítja, éppen hogy nem ilyen, és tartott is attól, hogy a szereplőválasztás majd lerontja a film értékét.
Ilyen az élő legenda, vitára ingerel. Merthogy Ambrus Attila legendás alakká lett, az nem kétséges. Sorozatos bankbetörő, akit hosszú-hosszú ideig nem sikerül elkapni, állandóan túljár a rendőrség, ha úgy tetszik, a fejesek, a hatalom eszén, emberre nem támad, alulról jövőként, a nép egyszerű gyermekeként a gazdagság jelképeit, a bankokat fosztja ki. Jó néhányan egyenesen Rózsa Sándor utódjának titulálták, mások felháborodottan azt mondták, be kellene már varrni mihamarabb, mégiscsak dühítő, hogy ennyire tehetetlen a rendőrség, állandóan sikerül borsot törni az orra alá.
A film úgy kezdődik, hogy papként Lukáts Andor egy kiskölyköt meglehetősen durván, a fülénél fogva cibál, ráncigál végig a falun, majd a nagymamájához érve kifakad, hogy a csemete elcsente és megette az összes ostyát, ellopta és megitta a misebort, ezentúl be se teheti a lábát a templomba. A Pogány Judit alakította fejkendős parasztasszony néz szelíden, jóságosan és kedvesen, lerí róla, hogy imádja az unokáját. Aki amúgy abszolút nem fürdik a szeretetben. Nagymamája halála után intézetbe pakolják, Ceausescu diktátor Romániájában megalázóan militáns kiképzésben részesítik.
Megszökik, és átlóg a magyar határon. Tehervagon aljához szíjazva, rettentő körülmények között utazik. Szatmári Péter, az operatőr, a kamerájával ebben a szituációban is remekel. Megmutatja az életveszélyes helyzetben rettegő embert. A mi szemszögünk még lejjebb van, mint az övé, látjuk a reszkető testét, azt, hogy félelem ül a szemében, de ott az elszántság is. Közben a vonat zaját is felhasználva, riasztóan zakatol Yonderboi zenéje, ami gyakran igencsak fokozza a hatást.
Azt érezhetjük, hogy a pokolból menekül Attila, és hamarosan tapasztalhatjuk, hogy az ő szempontjából nem sokkal jobb helyre érkezik.
Mondjuk a nyilvánvaló pokol helyett az álcázott pokolba.
Nem fogadják be. Őt, a magyar anyanyelvűt, románnak titulálják. Nincs elég pénze ahhoz, ha már megvette a Móga Piroska által játszott barátnőjének is a mozijegyet, még a kólát is kifizesse hozzá. A film egyik nagyjelenete, amikor egyetemista barátnője módos szüleinél kell vizitelnie. Zsótér Sándor és Tóth Ildikó adják az előítéletesen nyársat nyelt házaspárt. Egy-egy szemvillanással, arcrándulással, lekicsinylő gesztussal egymásnak jelzik a lenézésüket, rosszallásukat, és azt hiszik, hogy lányuk és szerelme ezt nem veszi észre, miközben lerí róluk az utálatuk. Az Ambrus Attilát játszó Szalay Bence érzékletessé teszi, hogy a fiúban megy és megy föl a pumpa, elönti a keserűség, és tán ekkor határozza el magát, hogy tenni kell valamit az ellen, hogy senkinek tartják, levegőnek nézik. Bár egy pokróc stílusú, de azért alapvetően jó lelkű jéghoki edző, Gazsó György megszemélyesítésében nyújt némi segítséget.
Meglesz az első betörés, majd követi a többi, és ezzel együtt beindul a legendává válás folyamata, amihez végül társ is kerül, Kleim Viktor alakításában. A nyomozó, a vallatótiszt Schneider Zoltán megformálásában, közel sem galamblelkű. Kisebbségi érzése van amiatt, mert Ambrus híres és celeb, meg temérdek helyre utazott a világban, amit ő nyilván soha a büdös életben nem tehet meg. Ha úgy tetszik, bizonyos szempontból ő is börtönbe van zárva. Kompenzál hát, gyűlöli a foglyot, még gyilkossági kísérlettel is meg akarja vádolni, holott minden valószínűség szerint nem rendőrökre lőtt, hanem a nyílni nem akaró bankajtó zárjára.
Antal eldurvult világot, rossz rendőrségi bánásmódot mutat, és az átvitt értelemben is vett mocsok ábrázolására akár csúszó-mászó rovarokat, amik közel járnak az emberi testhez.
Nincs szó heroizálásról, bűnöző hőssé magasztosulásáról,
a rendező elénk tár egy életutat, legalább vázlatosan jelzi, honnan hová jutott Ambrus. Közben persze vannak látványos, profin kivitelezett üldözések, beköpések és a szó szoros értelmében vet leköpések. Kiszolgáltatottság és hatalmi pozíció egyaránt jelen van.
A Viszkis sok mindent sejtet a nem túl fényes társadalmi háttérről, miközben persze izgalmas akciófilm, ami kesernyésen fanyar humorával is szórakoztat.
Nagyon praktikus okokból, gondoltam, hogy így sokkal könnyebben megtanulják a szöveget. Így is volt. Egyikük elkezdi a szöveget, másikuk folytatja és így tovább. Egy interjú miatt Elek Dóra, a Baltazár vezetője rádiósokkal bejött az órámra. Pontosan ezt próbáltuk és óra után odajött hozzám, hogy ez neki nagyon tetszik és nincs-e kedvem ebből egy előadást csinálni. Mondtam neki, hogy hűha, ez nagyon érdekes ötlet, de kérek egy-két nap gondolkozási időt, hogyan tudom én ezt úgy összerakni, hogy ebből működőképes előadás legyen. Még jobban belevetettem magam az Örkény egypercesek világába, ekkor jött az ötlet, hogy Müller Péter Sziámi és én játsszuk el az Örkény házaspárt, szedjük elő a gyerekeknek írt meseleveleket és ezek össze tudják fogni a különböző egyperceseket. Ezek megadják a hátterét is néhány egypercesnek, például a Nászutasok a légypapíron esetében Örkény a szigligeti alkotóházban dolgozik, figyeli a legyeket és közben az jut eszébe, hogy ő már nem is nagyon akar más nőt megismerni, mint Angélát, aki a felesége. Aztán ahogy figyeli a légypapírra ragadó legyeket, abból az élményből írja meg ezt a frenetikus egypercest. Dóra pályázott és valami kis pénzt nyertünk is, ebből csináltuk az előadást.
Én már hamarabb otthagytam a Rock Színházat, mert úgy éreztem, hogy nem tudok továbblépni, továbbfejlődni, nem kaptam ehhez megfelelő szerepeket. Mindig csak azt mondták, hogy Te már eljátszottad Evitát, most jöjjön más. Nem láttam, hogy tovább építik az én pályámat, elkezdtem a szabadúszást, csináltam zenekart, lemezeket, létrehozok újabb produkciókat, amikben énekelek és ezeket meg is rendezem. Vagyis folytatni akarom a rendezést, amit elkezdtem az Alíz Csodaországban-nal, aztán folytattam a Moll Flanders-el, majd jött az Antigoné-tükör és a Calderon darab, A világ nagy színháza. És volt még több minden egyéb. Ezek általában 6-7 szereplős előadások voltak. Körülbelül ekkora szereplőgárdát tudtam valahogyan egyben tartani, de úgy gondolom, hogy tudnék én többet és mást is.
Hát igen, de a leginkább az volt a fontos, hogy ez egy olyan szerep, ami nekem jól állna, amit én el tudok énekelni, el tudom játszani, még vagyok olyan jó állapotban, hogy el tudom táncolni. Ez egy abszolút főszerep, elbírom ennek a súlyát, előadás közben ki se jövök a színpadról, vagy ha kijövök, akkor gyorsöltözésem van és megyek vissza. Igazi embert próbáló nagy feladat, erre minden színész vágyik, emiatt, aki él és mozog, ott volt a castingon. Nagy próba volt számomra és tudom, hogy az én koromban már egyre kevesebb a női szerep, nem fognak hívni engem az X vagy Y színházba, hogy játsszam el ezt meg azt a szerepet, mert örülnek, ha az ott sorban álló és amúgy is ott lévő színészeknek tudnak adni valamit.
Van a zenekarom, különböző produkciókat csináltam, kezdtem a Budapest Bámészko nevű előadással, utána következett a Magyar flódni és most pedig a Játékok és szerelmek című produkciót mutattuk be Nyáry Krisztiánnal. Ezeknek a Zsidó Művészeti Napokon tartottuk a premierjét és valamennyit be tudtuk vinni a Madách Stúdióba, ahogy most ezt a produkciót is. Pontosabban az eredeti koncertet egy kicsit színháziasítottam, csináltam belőle egy előadást. Két fiatalt színészpalántát hívtam, akik színészek akarnak lenni, nagyon szépek, tehetségesek és ügyesek. Velük kitaláltam egy olyan játékot, ami a prózákat és a dalokat is megerősíti, megemeli, Zavaros Annának és Zelei Péternek hívják őket, szerintem még fogsz róluk hallani. Mert azt már most is tudják, ami nem tanulható: nagyon intenzív a jelenlétük a színpadon, nagyon drukkolok nekik.
Nagyon sok mindent csinálok, az Arany-óra című produkciómat, ami Arany balladákból áll, amelyeket a capella énekelünk nyolc szólamban, 2008-ban mutattunk be a Művészetek Palotájában. Most, hogy Arany év van, felújítottam. Ezzel mindenfelé megyünk, Miskolcra, Szegedre, Sopronba egyaránt. Farkas Gábriel élőben rajzol a laptopján, és azt látják a nézők kivetítve, amit ő a balladákhoz rajzol. Nem mellesleg szenzációsan énekel is ehhez. Nagyon izgalmas az egész produkció. És a jövő: már a következő napokban kezdenek árusítani a júniusi Zsidó Művészeti Napokra egy három produkcióra szóló bérletet. Abból az egyik az Álomfejtés című, a miénk. Ez Szirtes Edina Mókus, Fábri Péter és az én zenés freudizmusom. Június 2-án lesz a bemutató, az anyag már megvan, az álmokról lesz szó a Hatszín Teátrumban. 16 dalt adunk majd elő. Ezt is még színpadra kell álmodnom. De addig is látható a Mamma mia! a Madáchban és a Játékok és szerelmek a Madách Stúdióban, a legközelebbi előadás november 23-án lesz, aztán december 5-én és 19-én adjuk elő ismét.
Galla a röpke előszóban javasolja is, hogy képzeljük hozzá ezekhez a hangját, én még azt is ajánlom, hogy az abszurd humorhoz szinte elengedhetetlen fancsali ábrázatát is, nem ritkán rezzenéstelen arcát, ami ennek dacára, mégis valahogyan rendkívül kifejező. Ezek mögé a kajla szóviccek mögé oda lehet képzelni egész rakoncátlan lényét, aki rosszcsont kölyökként rendszeresen nyelvet öltöget nekünk, megtréfál és ezzel némiképp kifiguráz minket, élvezettel marháskodik.
