Csak jövő héten kerül a mozikba a Valami Amerika új része, de egy rajongó már jóval a premier előtt megnézhette, milyen lett: Herendi Gábor rendező és a Tamást alakító Pindroch Csaba személyesen mutatta meg a filmet a gyógyíthatatlan betegsége miatt ágyhoz kötött Csorba Dávidnak.
A 25 éves Csorba Dávid Duchenne-féle izomelhalásos betegsége miatt mozogni és beszélni sem képes, lélegezni is csak lélegeztetőgéppel tud. Az ujjait kicsit tudja mozgatni, a külvilággal ezért számítógépen keresztül kommunikál. Mivel hatalmas filmrajongó, és a magyar filmek közül a Valami Amerika-sorozat a kedvence, édesanyja felvette Herendi Gáborral a kapcsolatot. A rendező Pindroch Csabával együtt vállalta, hogy személyesen vetíti le a filmet Dávidnak, aki nagyon viccesnek találta az új részt. Azt pedig, hogy magukkal az alkotókkal nézhette meg a filmet, úgy kommentálta, hogy neki ez tényleg egy kis Valami Amerika volt. Herendi Gábor pedig azt mondta a Csorba Dávidnál tett látogatás után, hogy ezért érdemes filmet csinálni, hogy az ember részese lehessen mások boldogságának.
A premier előtti magánvetítés mellett a stáb adománnyal is szeretné segíteni a családot, ezért Weiler Péter a forgatáson készült werkrazjaiból árverést tartanak, az ebből befolyó összeget pedig Dávid fejlesztésére és segédeszközeinek vásárlására fordítják.
Herendi Gábor, Pindroch Csaba és Csorba Dávid. Fotó: Wlcsek András
A Valami Amerika 3 február 15-én kerül a mozikba, a jól ismert szereplőkkel. Pindroch Csaba, Szabó Győző, Hujber Ferenc, Szervét Tibor, Ónodi Eszter és Oroszlán Szonja mellett a második részben csatlakozó Csuja Imre és Tompos Kátya is feltűnik. Az új részben rajtuk kívül Pokorny Lia, Stohl András, László Zsolt, Nagy Ervin, Ganxsta Zolee és Scherer Péter is fontos szerepet kapott.
A Valami Amerika 3 története ezúttal úgy tűnik, kiszakad a film és a színház világából. De van ami nem változik: három testvér, Tamás (Pindroch Csaba), Ákos (Szabó Győző) és András (Hujber Ferenc) ismét Alex (Szervét Tibor) miatt kerül bajba, és egy milliókat érő, lopott bélyeg lesz a konfliktus fő forrása.
Szabó István Bizalom című filmjének vetítésével, és a rendező köszöntésével szerda este megkezdődött a 4. Magyar Filmhét. A vasárnapig tartó vetítéseken új helyszínen, a Corvin moziban összesen 150 filmet nézhet meg a közönség.
Február 18-án lesz 80 éves Szabó István, és ebből az alkalomból az idei Filmhét megnyitóján a rendező 1980-ban Oscar-díjra jelölt alkotásának felújított verzióját vetítették le nyitófilmként a Corvin moziban. Először Havas Ágnes, a Magyar Nemzeti Filmalap vezetője köszöntötte a rendezőt, aki „egyre fiatalodik”. Havasnak erre a megjegyzésére a nézők között ülő Szabó István mosolyogva ingatta a fejét. Ezután a rendező állandó munkatársa, Koltai Lajos rendező-operatőr következett, aki a Bizalom keletkezéstörténetéről és felújításáról is beszélt, ami a Filmarchívum digitalizációs programja keretében valósult meg.
Elmondta, hogy ez volt az első közös filmje Szabó Istvánnal, amelyet azután sok másik követett, és megköszönte a rendezőnek, hogy őt kereste meg a Bizalom fényképezésével. „Mindig a falig mentünk, a határig” – mondta Koltai a forgatásról, amely 52 napig tartott, és nagyrészt egyetlen lakásban zajlott Bánsági Ildikó és Andorai Péter főszereplésével. Koltai Szabó István életművét is méltatta, úgy fogalmazott, hogy a rendezőt mindig az ember érdekelte, aki a történelemben próbálja megtalálni a helyét. A Bizalom is erről szól, egy olyan helyzetről, amibe bárki kerülhet közülünk, és amiben válaszokat keresnek a szereplők – mondta Koltai. Szerinte Szabó István egész életében a saját kérdéseire kereste a válaszokat a filmjeivel, mert rengeteg kérdése van, és szép választ adott ezekre. A Bizalom-ról azt is mondta, hogy legszívesebben mindenkinek megmutatná, mert annyira büszkék erre a filmre.
„Megköszönöm az egész filmművészetünk nevében, hogy ő van, és ilyen filmekkel áldott meg minket”
– mondta.
Koltai Lajos köszöntõt mond a Corvin moziban MTI Fotó: Kovács Tamás
Kitért arra is, hogy közösen is évfordulót ünnepelnek, hiszen már negyven éve csinálnak együtt filmeket Szabó Istvánnal. Utolsó gondolatként pedig arról beszélt, hogy Szabó tanította meg arra, hogyan kell közel menni a színészekhez, hiszen az arcukon történik a lényeg, és azt szokta tőle kérdezni a forgatásokon, hogy „látod-e átszállni az angyalt”. Ezért most azt kívánta a rendezőnek, hogy „szálljon az angyal sokáig”. „Köszönöm neked, Pista!” – fejezte be a nyitóbeszédet.
A Bizalom levetítése előtt még bemutattak egy rövid összeállítását, amelyet Szabó István alkotásaiból vágtak össze, a nyitófilm után pedig a lengyel rendező, Krzysztof Zanussi meglepetés-videóüzenetét is lejátszották. Szabó Istvánt viszont nem hívták ki a közönség soraiból, amit többen furcsának tartottak a megnyitó után, de valószínűleg maga a rendező nem akart nagyobb felhajtást.
A Magyar Filmakadémia Egyesület szervezésében létrejövő Filmhéten a közönség a 2017-es év magyar mozgóképes termést nézheti meg csütörtöktől vasárnapig a nagyjátékfilmektől a tévé- és dokumentumfilmeken át az animációig.
Öt kategóriában összesen 150 filmet vetítenek le, ebből 131-et a versenyprogramban.
Látható mind a 18, tavaly bemutatott nagyjátékfilm, de emellett 59 dokumentumfilm, 4 tévéfilm, 21 kisjátékfilm és 29 animáció is szerepel a kínlatban. Köztük Tuza-Ritter Bernadett Egy nő fogságban című alkotása, amely első magyar dokumentumfilmként a Sundance fesztivál versenyprogramjába került. A fesztiválszereplések és a nemzetközi díjak mellett a mozikban is kifejezetten jó évet zártak a magyar filmek: összesen több mint 1,3 millió nézőt vonzottak itthon. (A Testről és lélekről Oscar-jelölésével pedig 2018 is jól indult.)
A Magyar Filmdíjakat idén nem közvetlenül a Filmhét után, hanem március 11-én adják majd át a versenyprogramban szereplő alkotásoknak, de a jelölteket már vasárnap bejelentik. A nevezett alkotásokra a Filmakadémia tagjai szavaznak, összesen 23 kategóriában.
Ha évek múlva is emlegetni fogjuk még A világ összes pénzét, az valószínűleg Christopher Plummer beugrása miatt lesz, amivel Ridley Scott megmentette az eredetileg Kevin Spacey szerepeltetésével készült filmjét, nem pedig azért, mert annyira kiemelkedő alkotás született a rendező életművében. Kicsit olyan, mintha Scott maga sem tudta volna eldönteni, mi érdekli leginkább a Getty örökös emberrablós sztorijában.
Nagyon érdekes és komplex történetet dolgoz fel A világ összes pénze, amelynek ráadásul még valóságalapja is van – amint arra a film elején és végén is figyelmeztetnek, nehogy véletlenül megfeledkezzünk róla. Ridley Scott persze jócskán alakított az eredeti eseményeken a „drámai hatás fokozása” érdekében, de annyira igyekezett minél többet elmesélni a Getty család mesébe illő történetéből, hogy pont emiatt marad hiányérzetünk, hiszen semmiről és senkiről nem tudtunk meg eleget. Ha A világ összes pénze középpontjába helyezett emberrablós alaptörténetet vesszük, az nem elég izgalmas, feszültségteli vagy éppen akciódús egy ilyen témájú filmhez, ha idősebb J. P. Getty és családi kapcsolatai bemutatását, az pedig nem elég árnyalt és következetes. De ha esetleg Ridley Scott a pénz romboló hatásáról akart elmélkedni egy családi drámán keresztül, akkor viszont túl sok az akció, a mellékszereplő és minden egyéb körítés, ami elvonja a figyelmünket erről.
Christopher Plummer J. P. Gettyként Forrás: Freeman Film
Ettől függetlenül nem rossz film A világ összes pénze: hiszen az alaptörténet tényleg érdekes, jók a szereplők, és élvezet nézni azt a hihetetlenül kidolgozott 70-es évekbeli miliőt, amit elénk tárnak az alkotók. Az pedig egyáltalán nem érződik, hogy Christopher Plummer az utolsó utáni pillanatban ugrott be a szexuális zaklatási botrányba keveredett Kevin Spacey helyett. Már az egész filmet leforgatták, amikor Spacey-t megvádolták, és ezzel A világ összes pénze sorsa is kérdésessé vált, hiszen nem szerencsés egy bukott sztárral eladni egy filmet. Ridley Scott úgy döntött, hogy újraforgatja az olajmágnást, J. P. Gettyt játszó Spacey jeleneteit, és Christopher Plummert kérte fel a szerepre. Állítólag eredetileg is Plummert szerette volna, de a stúdió Spacey-t akarta, hogy több sztár legyen a filmben. Mi tagadás, Spacey-nak nagy gyakorlata van a hatalomért – vagy ez esetben konkrétan a pénzért – másokon átgázoló, morálisan igencsak megkérdőjelezhető döntéseket hozó karakterek alakításában (illetve az őt vádolók vallomásai alapján ez a viselkedés tőle sem áll éppen távol), de azt már sohasem tudjuk meg, hogy ő mit varázsolt volna Gettyként. Plummer viszont teljesen jól megoldja a feladatot, olyannyira, hogy Oscarra is jelölték érte.
Az is szerencsés, hogy nem egy nyolcvanévesnek maszkírozott hatvanévest kell nézni az idő nagy részében, viszont így meg a J. P. Getty meggazdagodásának történetét bemutató jelenetek lettek hiteltelenek. Más kérdés, hogy ezekre egyáltalán miért volt szükség. Ridley Scott valamiért fontosnak tartotta megmutatni azt, ahogyan Getty az ötvenes években szaúdiakkal tárgyal az olajkitermelésről, hogy aztán eljusson odáig, hogy őt tartják a világ leggazdagabb emberének. Ráadásul ezeket a részeket az elrabolt fiú narrációja vezeti fel, ami szintén nem túl izgalmas megoldás. A családtörténetből kiragadott néhány jelenet nyilván nem elég ahhoz, hogy hiteles képet adjon arról, miért csak ügyvédeken meg más közvetítőkön keresztül kommunikálnak egymással a rokonok, és az sem sokkal jobb megoldás, mikor suta párbeszédekből kéne visszafejtenünk a sérelmek eredetét.
Charlie Plummer mint John Paul Getty III Forrás: Freeman Film
De valami hátteret kellett adni annak magyarázatára, hogy
miért nem hajlandó egy felfoghatatlanul gazdag ember egy fillért sem adni azoknak, akik Rómában elrabolták az unokáját,
méghozzá a szívének legkedvesebbet. És itt kezdődik valójában az emberrablós történet, amit szintén elég felemásan mutat be a film. Megvannak a műfaj szokásos kellékei, de nyilvánvaló, hogy nem az akciózás volt a lényeg, sokkal inkább az, hogy milyen harcot kell vívnia az anyának, Gail Gettynek (Michelle Williams) az apósával azért a rongyos néhány millió dollárért. Közben arra is kitér a film, hogy milyen médiaszenzáció lett a sztoriból, hogy mennyire megbízhatatlan az olasz rendőrség, illetve az öreg Getty különc szokásaival kapcsolatos anekdotikus elemekben sincs hiány, ami önmagában mind érdekes, de megint csak az történik, hogy feldob bizonyos témákat a film, aminek kifejtésére még a több mint kétórás játékidő sem elég.
Eléggé a levegőben lóg Mark Wahlberg karaktere is, aki korábban a CIA-nak dolgozott tárgyalóként, majd pedig a Getty-birodalom szolgálatába állított a tapasztalatait, és feladatául kapja, hogy minél gyorsabban és olcsóbban hozza haza az unokát. Az elrabolt fiúról sem tudunk meg túl sokat, csak azt, hogy nehezen birkózik meg nem mindennapi családi háttérével, és mivel kamasz, egyébként is fura. Nem jut idő arra sem, hogy a családi dinamikával részletesen foglalkozzon a film Gail Getty és apósa viszonyán kívül, pedig talán ez lenne a legérdekesebb:
hogyan alakítja és torzítja még a legszorosabb kapcsolatokat is a hihetetlen vagyon,
vagy éppen annak csak az árnyéka. Hiszen akármit is csinálnak, ez az örökség folyton rávetül a Getty ivadékokra. Érzékelteti A világ összes pénze, hogy egyszerre menekülnének előle, hogy ne legyenek olyanok, mint a magányos öreg Getty, de ugyanakkor meg nem is tudnak elszakadni a pénz vonzásától. Személy szerint én ezt a vonatkozását néztem volna legszívesebben a történetnek, de bármit is választott volna Ridley Scott, valószínűleg sokkal jobb film lenne A világ összes pénze, mint így, hogy ennyire nagyszabású akart lenni.
Disztingváltnak kinéző, padon ücsörgő, vagy hetvenöt éves ősz hajú úr nyakába csókol hátulról, gyors mozdulattal, feltehetően hirtelen elhatározással, egy csinosan formás, negyvenes nő. Így kezdődik Simon Stephens Heisenberg című darabja Benedek Miklós és Ullman Mónika játékával, Szabó Máté rendezésében, a Hatszín Teátrumban, az Orlai Produkció égisze alatt.
A hölgy vehemens, tán zavarában is sokat és felpörgetett tempóban beszél, az úr éppen ellenkezőleg, meggondoltan szűkszavú, meghökkenten néz, alig tud megszólalni. Két látszólag össze nem illő ember. Tűz és víz. Első ránézésre azt saccolnánk, hogy az ég egy adta világon semmi közük nem lehet egymáshoz. A jól öltözött, műveltnek tűnő úrról kiderül, hogy hentes, de szemünk nem rebbenne, ha azt mondaná magáról, hogy irodalomtanár, választékos a modora és az öltözködése egyaránt. A hölgy pincérnő, bár őt is kvalifikálhatnánk akár feljebb, annak dacára, hogy neki nem a jó modor, a meggondoltság a legfőbb sajátja, inkább a természetesség, hogy ami a szívén, a száján. Pereg a nyelve, bátran beszél a köztük lévő úgy harminc esztendő korkülönbségről, még arra is magától értetődően kérdez rá, hogy ugyan már, mennyi lehet még a férfinak hátra?
Fotó:Pénzes Kristóf
Közben ráadásul nevet is. A férfi is, bár némi kényszeredettséggel, de nyilvánvaló szimpátiával, mosolyra húzza a száját. Valami kezd köztük kialakulni, van ebben taszítás, idegenkedés, de vonzódás ugyancsak, maguk sem hiszik, hogy bármi közük lehet egymáshoz, ott van mindkettőjük szemében a döbbenet, de közben mégis és mégis, csak vonzódnak egymáshoz, csak jó egymással szóba elegyedni, csak lesz ebből érintés, visszarettenés, ismét érintés, majd csók, tegeződés. Aztán egyszer csak a nő, sietős hadarással, megkérdezi, hogy „nincs kedved velem lefeküdni? És a férfi minden dilemmázás nélkül, zsigerből rávágja, hogy „de.”
Azt is bevallja, hogy ő már nagyon, de nagyon régen nem szeretkezett, feltehetően meg sem fordult a fejében, hogy ilyesmiben még része lehet. De hát valahogy a két magányos ember között kialakul a „kémia.” Oldani próbálják a magányukat, szeretetre vágynak, és máris szeretetet adnak. Meglepődnek, megrettennek, akár szakítani akarnak, mert ők sem tudják elhinni, hogy köztük bármi is lehet, de közben már van is, és miközben tartanak tőle, hogy megégethetik magukat, már mind kézenfekvőbben akarják egymást, vágynak a másik társaságára.
Fotó:Pénzes Kristóf
Jutalomjáték ez a két remek színésznek, de nem a szó olcsó értelmében, szó sincs arról, hogy esztrád műsorszerűen, hatásvadász módon, bemutatót tartanának képességeikből, fitogtatnák azt, hogy mi mindent tudnak. Miközben tán ők is meglepődnek, hogy mi minden jön elő belőlük, finom, nemes eszközökkel játszanak. A próbákon nyilván bejártak egy utat. Ott volt a Kossuth-díjas, nagy színész, meg a leginkább valószínűleg a miskolci nemzetiben színésszé érett Ullman Mónika, aki már gyerekkorában ismert lett, népszerű, de tán kevesen gondolták volna róla, hogy jelentékeny szerepek eljátszására lesz prímán alkalmas Eisemann operettől, Füst Milán vagy éppen Albee műig.
Simon Stephens, az egyik legismertebb angol író, akinek nálunk A kutya különös esete az éjszakában című drámáját a Centrál Színház, a Harper Regan című alkotását a Katona József Színház tűzte műsorra, egyaránt méltó sikerrel. Hálás, jól játszható szerepeket ír, nagy érzelmekkel, groteszkbe hajló stílussal, sok humorral, és nem kevés fájdalommal, úgy, hogy miközben nevetünk, kicsit könnyes is lehet a szemünk. Ráismerünk a gyengeségeinkre, a félelmeinkre, a dadogó, vagy szájunkon túlságosan gyorsan kicsúszó szavakra, mérhetetlen szeretetvágyunkra, ahogy minél többet és többet igyekszünk megtenni azért, hogy sok-sok szeretetet happolhassunk be, és mellé fogunk, csalódunk, aztán esetleg jön, árad a szeretet. Akkor pedig attól rettegünk, hogy elveszíthetjük az oly áhított, annyira nehezen megszerzett szeretetforrást, akire már mi is árasztani akarjuk az érzéseinket.
Fotó:Pénzes Kristóf
És ez nem életkor kérdése. Örkény Macskajáték című klasszikussá nemesedett groteszkje a logikátlan, de nem múló, öregkori vágyról, szerelemről regél. Fassbinder ugyancsak klasszikussá lett filmje, A félelem megeszi a lelket, aminek kiváló színpadi adaptációja, Alföldi Róbert rendezésében, az Átriumban látható, arról beszél, hogy minden előítélet dacára, egy arab bevándorló, és egy nála húsz évvel idősebb, hatvan esztendős német nő is egyszer és mindenkorra egymásba szerethet. Lehet, hogy nem lángolóan, de mégis örökkön-örökké.
Szabó Máté biztos kézzel, kellő empátiával, időnként a hidegből melegbe rántva a nézőket, rendezte a Heisenberget. A közönség meghatódik, nevet, olykor kicsit a föld fölött lebeg. És fölöttébb szereti a két színészt, akik igencsak rászolgálnak erre.
Úgy tűnik, beindult a Testről és lélekről kampánya – legalábbis erre utal, hogy a napokban több cikk is megjelent az Oscar-díjra jelölt magyar filmről amerikai lapokban. A Los Angeles Times kritikusa ódákat zengett Enyedi Ildikó alkotásáról, amely egyébként mától érhető el a Netflixen az USA-ban.
Kenneth Turan filmkritikus már a címben mágikus moziélménynek nevezte a Testről és lélekről-t, amely szerinte méltán az egyik legünnepeltebb filmje az évnek. A Los Angeles Times-ban csütörtökön megjelent cikkében arról ír, hogy a Testről és lélekről olyan, mint a legjobb álmaink:
egyszerre ismerős, mégis csodálatosan különös, amelyben kivételes filmkészítői ötletekkel lehet találkozni.
Leírja, hogy Enyedi Ildikónak már a bemutatkozó filmje, a Az én XX. századom is emlékezetes volt, de 18 éve nem készített nagyjátékfilmet. Turan szerint a Testről és lélekről egy egyszerűségében is briliáns ötletre épül, amely tökéletesen ötvözi a mágikust a nagyon is világival (a film főszereplői, Mária és Endre ugyanazt álmodják, és ez a ráismerés hozza egymáshoz közel őket a való életben). A kritikus Herbai Máté operatőr teljesítményét is külön kiemeli, mint ami képileg is megjeleníti ezt a kettősséget.
Az Európai Filmdíjat elnyerő Borbély Alexandráról azt írja, hogy lenyűgözően profi, és meggyőzően ábrázolja a sebezhető Máriát, és azt is hangsúlyozza, hogy a másik főszereplő, Morcsányi Géza nem színész, hanem az ország egyik legfontosabb irodalmi szakembere. Egyetlen negatívumként a kritikus azt említi meg, hogy mozikban nem lehet látni a filmet, csak a Netflixen, így nagyvásznon nem élvezhető az alkotás. A cikket viszont azzal zárja, hogy bárhogyan is nézzük, hálásnak kell lennünk azért, hogy átélhetjük azt az élményt, amelyet a film jelent.
A kanadai National Post is azt emeli ki, hogy a Testről és lélekről az egyetlen olyan a legjobb idegennyelvű film kategóriájában versenyző alkotások közül, ami nem látható moziban, ami nagy kár azoknak, akiknek nincs Netflixe. A kritikus itt is arról ír, hogy a film a mágikus történetet egy nagyon is prózai közegbe, egy vágóhídra helyezi. Az egyetlen hibának azt látja, hogy Enyedi sok érdekes mellékkaraktert vezet be, akikkel azonban később nem törődik eléggé.
A Netflixre egyébként ma, február 2-án került fel a film, de Magyarországon csak később lesz látható a streamingszolgáltatónál, viszont cserébe 39 hazai moziban vetítik országszerte a Testről és lélekről-t.
Jogos lenne egy esetleges sztrájk, márciusig viszont biztosan nem lesz munkabeszüntetés a Magyar Állami Operaházban, pedig a dolgozók kollektív szerződéséről szóló tárgyalások nem haladtak előre – tudta meg a FüHü.
Legutóbb decemberben írtunk a munkaügyi vitáról, amely több mint fél éve zajlik a három operaházi szakszervezet és az intézmény vezetősége között. Akkor Rotter Oszkár, a Magyar Zeneművészek és Táncművészek Szakszervezetének az elnöke a FüHü-nek elmondta, hogy a hivatalos bírósági dokumentumra várnak arról, hogy jogosan sztrájkolnának a kollektív szerződésért. Most kiderült, hogy januárban megkapták az erről szóló írást, de sztrájk egyelőre nem lesz.
A tárgyalásokat az új évben is folytatták a vezetőséggel, de egy helyben toporognak
– mondta kérdésünkre Rotter Oszkár. Mivel pedig a társulat határon túli turnéra indul, márciusig nem is folytatják az egyeztetést, és sztrájkról is csak utána lehet szó. Tehát hiába lenne jogos a munkabeszüntetés, márciusig biztos nem élnek ezzel a lehetőséggel, ami először nyáron került szóba, mint végső fegyver a kollektív szerződésekért folyó harcban.
A FüHü a Magyar Állami Operaház vezetését is megkérdezte arról, hogy állnak a tárgyalásokkal. Ókovács Szilveszter főigazgató az intézmény sajtóosztályán keresztül ezt a választ juttatta el nekünk:
„2017. július 30-tól nincs KSZ (kollektív szerződés, a szerk.), de azóta is van Opera, sőt!
2017. augusztus 1-től van sztrájkkészültség, de nincs sikeres sztrájk.
2017. szeptember 1-től az operai dolgozók terhelése átlagosan csökkent.
2017. januárjától és februárjától, továbbá 2018. februárjától az operai dolgozók illetménye jelentősen nő.
A tárgyalások folyamatosak hónapról hónapra, de nincs megegyezés, a karaván viszont halad tovább.”
Olyannyira, hogy az Operaház több mint harminc év után a múlt héten mutatta be Gershwin Porgy és Bess című operáját úgy, hogy a jogörökösök tiltakozása ellenére figyelmen kívül hagyta a színes bőrű énekesekre vonatkozó kikötést.
Miközben a Testről és lélekről egy felemelő alkotás arról, hogy minden nehézség ellenére is rátalálhat az emberre az igazi szeretet, orosz vetélytársa végtelenül lehangoló képet fest érzelmi életünkről. A Szeretet nélkül, amelyet Enyedi Ildikó filmjével együtt a legjobb idegennyelvű film Oscar-díjára jelöltek, kímélet nélkül mutatja be, hogyan adják át egymásnak az emberek a feltétel nélküli szeretet hiányából adódó frusztrációjukat, tönkretéve ezzel a körülöttük lévők életét.
Nem könnyű végignézni Andrej Zvjagincev filmjét, aki már másodszor van versenyben a kategória Oscarjáért, hiszen 2015-ben a Leviatán miatt is jelölték, de végül „csak” Golden Globe-ot nyert. A Szeretet nélkül tulajdonképpen olyan, mintha a rendező arra kényszerítene, hogy a lehető legközelebbről kövessük nyomon olyan emberek kínlódását, akikről a hétköznapokban inkább elfordítanánk a tekintetünket. Hiszen általában úgysem avatkozhatunk bele abba, hogy valaki hogyan neveli félre a gyerekét, vagy teszi pokollá házastársa életét. A Szeretet nélkül viszont mindezt kendőzetlenül tárja elénk egy diszfunkcionális család életén keresztül, amely a szemünk láttára válik a szörnyűből elviselhetetlenné.
A Szeretet nélkül címe nem árul zsákbamacskát: ebben a filmben pont azok nem bírják elviselni a másikat, akik elvileg a legközelebbi szerettei egymásnak. Adott egy válófélben lévő pár, Zsenya (Mariana Szpivák) és Borisz (Alexej Rozin), akik már régen nem éreznek mást ebben a kapcsolatban, csak gyűlöletet és megvetést, és ezt minden adandó alkalommal ki is nyilvánítják a másiknak, hiszen még kénytelenek egy háztartásban élni. Nyilván ez sem egy szép téma, de sajnos elég hétköznapi, viszont ennél sokkolóbb az, ahogy a közös gyerekükkel bánnak. A 12 éves Aljosát (Matvej Novikov) egyikük sem szeretné magához venni, és miután a nagyi sem kér belőle, úgy döntenek, otthonba adják a gyereket. A kisfiú ép, egészséges, csak éppen nem szeretik eléggé a szülei, akik már
annyira továbblépnének új, nem közös életükbe, hogy inkább elhárítják a gyerekkel járó felelősséget.
Merész téma, hiszen szörnyű házasságot vagy egyedülálló apát/anyát gyakran látni filmeken, de olyan szülőt, pláne anyát, aki nem tudja szeretni a gyerekét, már ritkábban (a szintén nagyon fájdalmas Beszélnünk kell Kevinről juthat eszünkbe ebben a témában), és a Szeretet nélkül-ben még a felelősségérzet sem munkál eléggé Zsenyában. Pedig látszólag Aljosának megfelelően gondját viselték eddig: a fiú úgynevezett rendezett környezetben él, a szülőknek viszonylag jó állása van, a gyerek iskolába jár, megfelelően táplálják, van rendes szobája – csak éppen érzelmileg teljesen elhanyagolják. Először úgy tűnik, főként az anya a hibás abban, hogy Aljosa ilyen légkörben él, és a bennünk élő sztereotípiák miatt nyilván az ő közönye fáj jobban a nézőnek.
Pedig az apa sem jobb: látszik rajta a bűntudat, de inkább lelép otthonról, és elvárja, hogy a felesége viselje gondját a gyereknek, amíg meg nem szabadulnak tőle. Arra, hogy Borisz miért lett ilyen, elsősorban a felesége szeretetmegvonása, és már terhes új barátnője lehet a válasz, Zsenya esetében pedig egyértelművé teszi a film, hogy ő is hasonló környezetben nőtt fel.
Saját anyja sem szerette őt, így ő is képtelen volt örülni születendő gyerekének
– ahogy ezt ki is fejti új szerelmének, amikor már éppen érzelemmentes szörnyetegnek gondolnánk a nőt. Kiderül, hogy nagyon is tisztában van azzal, hogy amit tesz, mennyire elítélendő, sőt, még azzal is, hogy a saját anyja rossz példáját viszi tovább. Mégis így dönt eljövendő boldogsága érdekében, és nézőként képtelenek vagyunk felmenteni, hiába kerülünk mi is szembe a tényleg szörnyű nagymamával, akinek egyébként biztos van egy hasonló háttértörténete.
Forrás: Mozinet
A szülők életét hosszasan mutatja a film, de, habár gyakorlatilag ő film a központi alakja, Aljosáról alig tudunk meg valamit. Az anyja szerint kezelhetetlen és goromba, viszont ha valakit, őt nem lehet hibáztatni ezért. Komoly, befelé forduló fiúnak tűnik, aki csendesen szenved, de több nem derül ki róla, ami összhangban van azzal, hogy a saját szülei sem ismerik őt. Mégis letaglózó, hogy
majdnem két nap után tűnik fel nekik, hogy eltűnt.
Innentől kezdve a film arról szól, hogyan próbálják előkeríteni Aljosát, de úgy tűnik, itt is inkább az ezzel járó kényelmetlenség, meg a bűntudat, és nem gyerekük hiánya az, ami megviseli a szülőket. Szimbolikus jelentőségű, hogy valójában egy rakás idegen fekteti a legtöbb energiát Aljosa felkutatásába, hiszen még a rendőrséget sem nagyon foglalkoztatja egy kamaszfiú eltűnése. Ebben a helyzetben nem lehet és nincs is happy end, Zvjagincev pedig igazából le sem zárja a filmjét. Látjuk, hogy az élet Aljosával vagy nélküle, de megy tovább, viszont mivel nem pszichopatákról, csak nem túl jó emberekről szól a film, a rengeteg sérelem mindenkiben tovább munkálkodik, és feldolgozatlanul cipelik tovább a következő kapcsolatba, vagy adják tovább a következő generációnak.
A Szeretet nélkül-ben az erős sztori – a Testről és lélekről-höz hasonlóan – különleges képi világgal is társul. A film viszont néha kicsit vontatottnak is tűnhet a magányt és az ürességet újra meg újra az arcunkba toló, a szenvedést elnyújtó snittekkel, ezért érdekes kérdés, hogy az Oscarról döntő amerikai Filmművészteti és Filmtudományi Akadémia szavazói veszik-e maguknak a fáradságot, hogy kitegyék magukat annak a gyötrelemnek, amit a film megnézése jelent. Ez utóbbi megjegyzéssel senkit sem szeretnénk eltántorítani a Szeretet nélkül-től, hiszen már csak azért is érdemes végigszenvednünk a főszereplőkkel ezt a két órát, hogy elgondolkozzunk a saját kapcsolatainkon, illetve bepillantsunk a mai orosz valóságba, amiről szintén elég lesújtó látletet ad a film. De azért reméljük, hogy idén a pozitív üzenet lesz a nyerő az Oscaron.
Vérforraló, pokolian szenvedélyes opera Gershwin Porgy és Bess című műve, pergő zenével, érzelemgazdag dallamokkal. Amikor 1970-ben nálunk bemutatták, lázba hozott mindenkit, vad volt az előadás, szokatlan, lendülettel, akarással, bizonyítási kényszerrel is teli, hogy ezt mi is tudjuk, és sok tekintetben tudtuk is. Most, hogy ennyi évtized után újra látható az elementáris dzsessztől, meg a feketék elsöprő muzsikájától megihletett opera, nem csak a produkció vált ki fokozott érdeklődést, hanem az is, hogy a jogörökösök előírták, csak feketék énekelhetik a darabot, és nálunk mégsem ez történik az Erkel Színházban.
De hát nem ez történt évtizedekkel ezelőtt sem, és annak dacára, hogy száznegyvennégyszer adták a produkciót, nem emlékszem e miatt érdemi balhéra. Persze lehet azt mondani, hogy ja, akkor itt volt a vasfüggöny, onnan a messzi „odaátról” nehéz volt a jogörökösök akaratának érvényt szerezni, és tudunk is olyan jogdíjak elblicceléséről, amik manapság nehezen lennének megúszhatók. Emlékszem viszont egészen kiváló előadásokra a Porgy és Bessből, minden lehetséges szereposztást megnéztem, láttam a címszerepben ugyanúgy Radnai Györggyel, mint Begányi Ferenccel, vagy éppen Házy Erzsébettel és Andor Évával. Majd láttam azt a verziót is, amikor a Margitszigeti Szabadtéri Színpadra kikerült az opera. Szinte tűz csapott ki a zenekari árokból, olyan hőfokú volt a produkció. Most meg, mintha békés szendergésükből ébresztették volna fel a zenekar tagjait, de még azért igazán álmosak lennének, lassúdadan hömpölyög az első felvonás Dénes István vezényletével, a publikum tagjai között is vannak olyanok, akiknek le-lecsukódik a szempillájuk, és bizony az énekesek sem lángolnak kellő intenzitással.
Fotó: Berecz Valter
Ismert zenei szaktekintély mondja nekem a szünetben, ő azt nem gondolta volna, hogy a Porgy és Bessen unatkozni fog. Másik szintén a zenei közéletből ismert ember arra szólít fel, hogy egy dolgot mondjak neki, ami a régi előadásban nem volt jobb. Nem állítom, hogy véget nem érő felsorolásba kezdtem. Az igaz, hogy az elkényeztetettek közé tartozom, élvezhettem az elmúlt nyáron a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon, koncertszerű előadásban a Porgy és Besst, akkor tényleg feketék énekelték a szólista szerepeket, de a kórus már a Magyar Állami Operaházé volt, ahogy a zenekar ugyancsak, James Meena fergeteges vezényletével. Bizonyos jeleneteknél az embernek kedve lett volna fölkelnie a székből, és táncra perdülnie, máskor pedig élesen belénk hasított a fájdalom. És koncertszerű előadás, frakk meg nagyestélyi a szereplőkön ide vagy oda, az énekesek meglehetősen sokat és nagyszerűen játszottak. A kórus is élt, mozgásban volt.
Akkor meghúzták a művet, most szétterjed teljes wágneri méretében, és a zene is komótosan szól. Aztán a második szereposztás bemutatójának felénél valami történik. A mű csak hatni kezd az előadókra. Tán elfogódottságaiktól is szabadulni kezdenek, tán legalább ők megszokják Almási-Tóth András rendezését, és felszabadulnak, nekilódulnak. Többen, akik eddig csak ténferegtek a színpadon, és a hangjuk akkor sem repesztette a falakat, ha erre lett volna szükség, nekilódulnak, belejönnek.
Fotó: Berecz Valter
Ebben a koncepcióban nem maszkírozzák feketére az énekeseket, viszont a rideg nyomozót, a rendőrt, feketék alakítják, Kálid Artúr illetve Dr. Marcelo Cake-Baly. Vitatható koncepció, és, ha fehérekkel történik mindez, akkor miért hangzik el a szájukból, hogy be akarnak vinni valakit maguk közül a fehérek kórházába. Sebastian Hannak díszlete egy tértől is időtől független, de azért leginkább modern kori várócsarnok, ahová egy nem működő mozgólépcsőn keresztül érkeznek a szereplők. Egyébként nagy koncepció nincs, látványos verekedések, összecsapások sincsenek, a szereplők eléneklik, „lemozogják”, amit kell, a többi a pillanatnyi ihletettségen múlik, valószínűleg ezért áll ingatag lábakon, emiatt annyira vegyes színvonalú a produkció.
Az általam eddig látott verziókban Porgy inkább volt mozgássérült, most csak bottal biceg kicsit, mint akinek éppen eltört a lába, de az ebcsont majd beforr. Ezzel az a baj, hogy ilyen állapotban nyugodtan elhajózhatna Bessel a sorsdöntő piknikre, és akkor akár egészen más irányt is vehetne a történet. Bakonyi Marcell viszont már-már egy szépfiút játszik, akiről nem hiszem, hogy eddig otthon gubbasztott kényszerűen nagy magányában. A történetben pedig éppen az az izgalmas, mint például A szépség és a szörnyetegben, hogy minden testi hiba dacára születik meg a szerelem. De azért Bakonyi áll a vártán, erőteljes hangok is előtörnek a torkából, végül csak eljátszik egy megkínzott, meggyötört, átvert, de váltig szerető embert, aki szerelméért gyilkolni is képes. Sáfár Orsolya először volt Bess, még nem tud velejéig romlott lenni, majd kikecmeregni a gödörből, szédítően hódítóvá váli, és megint a gödör felé tartani. De minden adottsága megvan hozzá, hogy jó Bessé váljon, persze ahhoz sokszor kell játszania a szerepet. László Boldizsár telitalálat a kábítószer árus, önimádó, aljas eszközökkel Besst elcsábító Sporting Life szerepére, hangban, színészi alakításban egyaránt hozza. Szegedi Csaba a deklasszált Crown, akivel Bess együtt élt, aki ártatlan embert gyilkol, akitől Bess szabadulni akar, de nem hagyja, ezért Porgy megöli. Hangban elhiszem neki a vad, elszabadult indulatokat, figurában kevésbé, nem dermedek meg a lényétől. Fodor Gabriella Serenaként, mélyen gyászoló asszonyként, fajsúllyal van jelen. Minden szereplőn, Fülep Mátén, Fodor Beatrixon, Ujvári Gergelyen, Szántó Andreán, Kiss Tivadaron, Kristofori Ferencen, látszik az igyekezet, és gyakran ennél sokkal több is. Mindinkább hat a produkció, amit a nézők zöme lelkesen üdvözöl.
Fotó: Berecz Valter
Fontos ez a mű, érezhetően nagyon szeretik a nézők, kiugró az érdeklődés iránta. Nem lenne szerencsés, ha nem élhetne tovább a produkció. Annak, hogy csak feketék adhassák elő a művet, hangsúlyos értelme volt a megszületésekor, amikor a Metropolitan Opera is be akarta mutatni, de még ott nem léphettek föl színes bőrűek. Az is tény, hogy ebben az operában rendkívül lényegesek a recitativók, és ezek olyan dialektusban íródtak, amiket netán fehérek nem tudnak hitelesen kiejteni. De attól, hogy esetleg Verdit az olaszok játsszák a legjobban, még nem érdemes megtagadni másoktól az előadás jogát. Szerintem az lenne a legfontosabb, hogy a Porgy és Besst, ami úgy dallamos, úgy népszerű, hogy közben fölöttébb tartalmas is, minél többen megismerhessék.
Bár voltak olyan nézők, akik tényleg aggódtak, hogy esetleg elmarad az előadás, szombaton több mint harminc év után, a tiltást megtörve fehér énekesekkel mutatták be a Porgy és Besst Magyarországon. Azt már nem tehetjük hozzá, hogy gond nélkül ment le a bemutató az Erkel Színházban, hiszen majd harminc perc csúszással kezdődött az előadás, és politikai korrektségből is van még mit tanulnia a Magyar Állami Operaháznak – bár ez manapság egyre kevésbé elvárás, sőt.
Hosszasan lehet vitázni arról, hogy mennyire szép húzás a jogtulajdonosok kifogásai ellenében bemutatni egy darabot, és arról is, hogy melyik gesztust lehet inkább lerasszistázni: azt, hogy Ira Gershwin végrendelete értelmében, a szokást mintegy írásban rögzítve, csak feketebőrű énekesek szerepeltetéséhez járulnak hozzá az örökösök a Porgy és Bessben, vagy azt, hogy egy magyar színház ennek ellenére, gyakorlatilag egy kiskaput kihasználva figyelmen kívül hagyja ezt. Komplex problémáról van szó, amelyben Ókovács Szilveszter főigazgató egyértelművé tette az álláspontját: a jogtulajdonosok tiltakozás ellenére, az „all-black cast” kitételt figyelmen kívül hagyva, hazai énekesek előadásában mutatta be a Magyar Állami Operaház január 27-én George Gershwin Porgy és Bess című operáját a budapesti Erkel Színházban, Almási-Tóth András rendezésében. Erre az adott lehetőséget, hogy az Opera által aláírt szerződésben állítólg ez a kitétel nem szerepel, így az idei négy előadást megtartják, de persze a következő évadban is játszani szeretnék a betanult darabot – Ókovács pedig ezért akár perre is menne. A FüHü-nek az Opera sajtóosztálya azt a tájékoztatást adta, hogy megvárják az utolsó, február 8-i előadást, és másnap elküldik az új, a következő három évad dátumaira szóló engedélykérő levelet. „Ha erre a rasszista kitétel miatt nemleges válasz jön, akkor új fejezethez ér a vita, amely innentől már teljesen a nyilvánosság előtt zajlik majd.
Főigazgató úr biztos abban, hogy a következő három évadban a Porgy szerepelni fog az Erkel Színház műsorán”
– írták.
Ókovács Szilveszter egyébként azt, hogy a jogörökösök akarata ellenére így játszák a darabot, azzal indokolta, hogy az opera egyetemes művészeti érték, ezért nem lenne szabad egy darabot bőrszín alapján kisajátítani, annál is inkább, mert absztrakciós műfajról van szó.
A művészet szabadságáért való kiállás mellett azonban úgy tűnik, a főigazgató presztízskérdést is csinált a fehér Porgy és Bessből. Az Origón a bemutató napján megjelent publicisztikájában így fogalmazott: „mindjárt indul a Porgy operatörténetileg mindenféleképpen jegyzett „fehér” premierje.”
Az örökösök tiltakozása nyomán annyi történt, hogy a plakátokon és más, az előadással kapcsolatos reklámokon, hirdetéseken a kifogásukat feltüntették, ennek megfelelően a bemutatón megvásárolható műsorfüzeten is ott virított a piros felirat:
„A Porgy és Bess bemutatása jelen formában nem engedélyezett, és ellentétes a mű színrevitelének követelményeivel”.
A Porgy és Bess újabb magyarországi bemutatójának egyébként nyilván nem tett rosszat a körülötte zajló hírverés: nagy az érdeklődés a négy előadásra, akit érdekel Gershwin operája, igyekszik most megnézni, hátha jövőre már nem lesz műsoron. Sokan még szombaton is aggódtak a nézők közül, vagy legalábbis viccelődtek azon, hogy mi lesz, ha mégsem tartják meg az előadást. A premiert természetesen megtartották, de azért nem sikerült simára az operatörténeti pillanat: majdnem félórás csúszással tudták megkezdeni az előadást az Erkelben, mert meghibásodott a színpadi világítást vezérlő elektronika. A problémát maga Ókovács Szilveszter jelentette be a színpadon, miután több mint tíz perce várt a közönség a kezdésre.
Jelenet George Gershwin, DuBose és Dorothy Heyward, Ira Gershwin Porgy és Bess címû operájának próbáján a budapesti Erkel Színházban 2018. január 25-én MTI Fotó: Mónus Márton
Mivel jeles eseményről volt szó, nyilván frusztrálta a főigazgatót a probléma, ebből azonban semmi nem látszott. Még kétszer kellett megjelennie, hogy kezelje a majdnem félórásra duzzadt csúszás problémáját, de végig teljesen fesztelen volt, részletesen elmagyarázta a hiba okát, és viccel ütötte el a kellemetlenséget. Például azzal, hogy, ha majd az Erkel felújításáért is lobbizni akar, a premier közönsége lesz a tanúja rá, hogy szükség van erre. Vagy azzal, hogy
ne aggódjunk, nem fekete kezek vannak a dologban.
A művészet szabadságáért kiálló Ókovácsnak ez a megjegyzése derültséget, de vélhetőleg sokakban visszatetszést is keltett. Azon túl, hogy az ilyen viccelődés politikailag teljesen inkorrekt – bár ez egyre kevésbé jelent problémát a közbeszédben -, különösen egy, a rasszizmus problémájával ennyire átitatódott mű esetében ízléstelen.
Ezt pedig nem mi akarjuk ráhúzni az előadásra: ahogy a FüHü-nek küldött válaszból is kitűnik, a főigazgató az, aki szerint egyenesen a fehérekkel szembeni rasszizmus az all-black cast kitétel. Az Opera abban a sajtóközleményben is kijátszotta a rasszizmuskártyát, amelyet a „fehér” premier kapcsán körbeküldött, és az operawire.com-on is megjelent. Arra hívták fel a figyelmet, hogy egyesek magát George Gershwint is rasszistának tartották azért, ahogyan az afroamerikaiakat ábrázolja a műben, pedig, ahogy az Opera hangsúlyozza, mi sem állt távolabb a zeneszerzőtől. Ezen logika mentén szerintük a darab bemutatásakor sem illik rasszistának lenni a másik irányból. Ez akár még elfogadható érv is lenne, viszont ha ekkora az egyenlőség, akkor talán a darab premierjén sem szerencsés bajkeverő fekete kezekkel viccelődni. A megjegyzés ráadásul teljesen értelmetlen, mert a Porgy és Bess szereposztásáról végrendelkező, a librettót jegyző Ira Gershwin maga is fehér volt (csak döntésével a fekete énekeseket szerette volna támogatni), ezért ha valakik megakadályozhatták volna a bemutatót, azok sokkal inkább fehér kezek.
A PC-ből egyébként másoknak is lenne hová fejlődniük az intézményben. A szombati bemutató előtt tartott Hangoló című programon – amely egyébként nagyon hasznos és jó kezdeményezés -, a darabot úgy ismertették, hogy végig négerezték a benne szereplő karaktereket, egy ponton pedig az is elhangzott, hogy Porgy, mit tegyünk, nyomorék. Pedig erre az állapotra is van már szebb szavunk, már ha ilyesmire van még bármiféle igény 2018-ban Magyarországon.
Ókovács Szilveszter a csúszás miatt, még az előadás megkezdése előtt kompenzációt ajánlott fel a premier nézőinek: az igényeket a porgy@opera.hu email címre várják, névvel, címmel és a szombati előadásra szóló jegy fotójával – közölte kérdésünkre az intézmény. Kárpótlásként az Opera a minden magyar újszülötthöz eljutatott Útravaló című CD-jének 2018-as kiadását ajánlotta fel, ami az Opera Gyermekkar első önálló albuma. A lemezen Szőnyi Erzsébet A makrancos királylány című kétfelvonásos meseoperája és Kodály Zoltán, Kocsár Miklós, Esterházy Pál, Karai József és John Rutter egy-egy vallásos ihletettségű műve szerepel.
A héten derült ki, hogy hat Oscarra jelölték Paul Thomas Anderson új filmjét, de már előtte is nagy érdeklődés övezte a Fantomszálat, hiszen Daniel Day-Lewis utolsó filmszerepéről van szó: nyáron terjedt el a hír, hogy visszavonul a színészettől. Az 50-es évek Londonjában játszódó Fantomszállal, amelyben egy híres, de nagyon nehéz természetű divattervezőt alakít, méltóképpen búcsúzik a közönségtől a 60 éves színész.
Reynolds Woodcock (Daniel Day-Lewis) a legfelsőbb köröket öltözteti Londonban: hercegnők és milliomosok járnak hozzá, akár külföldről is, hogy személyre szabott ruhákat rendeljenek tőle. Woodcock nem csak nagyszerű szakember, vagyis inkább már művész, hanem személyével is lenyűgözi az ügyfeleit, de a munkája iránti elhivatottságának ára van: mindent és mindenkit alárendel ennek. Párkapcsolatai is áldozatul esnek a divatszakmának és Woodcock ellentmondást nem tűrő természetének, pedig látszólag elbűvölő emberről van szó. Nem csoda, hogy teljesen az ujja köré csavarja az egyszerű külföldi pincérnőt, Almát is, akit az eddig ismeretlen luxemburgi színésznő, Vicky Krieps alakít.
Woodcock látszólag valóra váltja Alma minden álmát: gyönyörű ruhákba öltözteti, beköltözteti a házába, és még az alkotómunkába is bevonja –
cserébe viszont elvárja, hogy a nő teljesen alárendelje magát neki.
Ebbe a furcsa kapcsolatba mintegy harmadik félként a kezdetektől fogva beleszól a férfi nővére, Cyril, aki az üzleti- és a magánéletben is segíti, de olykor manipulálja is Woodcockot.
Vicky Krieps. Forrás: UIP Dunafilm
Kettejük, illetve Almával kiegészülve hármójuk sokszor természetellenesnek ható viszonyát tökéletes leírja az a jelenet, amikor Woodcock az első randevújuk után elviszi Almát vidéki házába. Nem lefeküdni akar vele, hanem készíteni akar neki egy gyönyörű ruhát, ezért felviszi a műhelyébe, hogy méretet vegyen róla. Közben a legnagyobb természetességgel betoppan Cyril is, aki szakértő szemmel méri végig az engedelmesen levetkőző Almát. Woodcock minden porcikáját leméri a lánynak, és még megjegyzéseket is tesz az alakjára, miközben nővére felírja az adatokat. Ezzel eldöntetett, hogy Alma beköltözik a Woodcock-házba, ahol egyszerre lesz szeretője, múzsája és alkalmazottja a divattervezőnek. Ha kell, akkor órákig modellt áll, akár hajnalban is, de besegít a ruhakészítésbe, és nem mellesleg szórakoztatja Woodcockot, ha annak éppen arra van igénye. Máskor viszont úgy kell tennie, mintha jelen sem lenne, Alma azonban túl erős személyiség ahhoz, hogy hagyja magát végleg legyűrni. Csak magának akarja Woodcockot, akinek azonban a divat és a nővére tölti be a legfontosabb helyet az életében. Egyetlen lehetőséget lát arra, hogy magához láncolja a férfit, ez pedig annyira bizarr, hogy még ebben a nyakatekert emberi kapcsolatokat ábrázoló filmben is meghökkenti a nézőt.
Paul Thomas Anderson szokásához híven nagyon érzékeny és a szó szoros értelmében szép filmet rendezett, amely legalább olyan kifinomult, mint Reynolds Woodcock kreációi (ezekért az Oscar-díjas Mark Bridges jelmeztervező volt a felelős, de még maga Daniel Day-Lewis is segített a megtervezésükben). A film elegáns és mesteri alkotás, amelyet valami visszafogott érzékiség is áthat. Ez annál is különösebb, mert intim pillanatot, pláne fizikai kontaktust nem sokat látunk az általában hűvös Reynolds és Alma között, de ebben a filmben még az is érzékinek hat, ahogy a gyönyörű anyagokból kiszabnak egy ruhát, és a vetkőzés helyett inkább a felöltözés tűnik erotikusabb élménynek.
Könnyen bele lehet feledkezni Woodcock különleges világába, még akkor is, ha nem kifejezetten érdekli a divat az embert.
Daniel-Day Lewis-nak pedig simán elhisszük, hogy ennyire rajonganak érte a körülötte lévő nők,
de az elbűvölő külső és modor mellett a kezdetektől fogva van az alakításában valami nyugtalanító, és ahogy haladunk előre a filmben, egyre inkább megismerjük ezt az oldalát is. Vicky Krieps is tökéletesnek tűnik Alma szerepére, hiszen egyszerre hat nagyon átlagosnak, és bizonyos pillanatokban mégis különlegesnek. Krieps szokatlanul természetesen viselkedik a vásznon, annyira, hogy még el is pirul, amikor Alma zavarba jön. Szokatlan ilyesmit látni egy mozifilmben, de tökéletesen beleillik abba, ahogy a film felépíti Alma karakterét.
Leslie Manville. Forrás: UIP Dunafilm
Ki kell emelni a Cyrilt játszó Lesley Manville-t is, aki legtöbbször annyira rideg, hogy hozzá képest Woodcock maga a megtestesült szeretetreméltóság. Cyrilnek szinte semmi érzelem nem tükröződik az arcán, nem is túl bőbeszédű, mégis élvezet nézni, amikor hosszasan mutatja Lesley Manville-t a kamera. Semmivel sem lehet kizökkenti tökéletes modorából, ami az udvariasság mellett mintha folyamatos megvetést is tükrözne a környezete iránt, kivéve persze a testvérét. Cyril ugyanis mintegy anyaként szeretne gyámolítani, és ha kell, irányítani is Reynolds Woodcockot, ebbe pedig Alma ambíciói nehezen férnek bele. Egyszerre fájdalmas és élvezet nézni a nők összecsapását Woodcockért, ahogy Alma és Reynolds kapcsolatát is, de néha azért úgy tűnik, mintha maga a rendező is túlzottan belemerült volna a saját maga által kreált világba. Semmit sem ártott volna a filmnek, ha belefér a két órás játékidőbe, és valószínűleg azok számára is könnyebben fogyasztható lenne, akik nem Paul Thomas Anderson elkötelezett rajongói.
A Fantomszál az amerikai Filmakadémia tagjainak körében is népszerű: több fontos kategóriában jelölték, köztük a legjobb film Oscar-díjára, és Paul Thomas Andersont rendezőként. Természetesen a már így is háromszoros Oscar-díjas Daniel-Day Lewis is kapott jelölést, csakúgy, mint Lesley Manville, illetve a jelmeztervező, Mark Bridges.
A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.
A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.
A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.
