Kultúra

„A zene mindenkié” Egyesületnek köszönhetően 40 középsúlyos értelmi sérült fiatal tanulhat zenét képességeinek megfelelően, ami egyrészt hatalmas örömet okoz nekik és családjaiknak, másrészt fejlesztő hatású is. Az egyesület tavaly már fennállásának 20. évfordulóját ünnepelhette, pedig nagyon kevés támogatásból működik. Tevékenységükből a Parafónia zenekarban folyó munka lett a legismertebb, hiszen ide a legtehetségesebb fiatalokat válogatták be, akik híres zenészekkel lépnek fel, és fél Európát is beutazták.

A Parafónia a zászlóshajónk – mondta Erdős Katalin, az egyesület vezetője, akivel a zenekar egyik próbája előtt beszélgettünk. De gyorsan hozzátette, hogy hiba lenne csak a 13 fős zenekarra redukálni a náluk folyó munkát, hiszen jóval több fiatalnak tanítanak zenét egy speciális módszer segítségével.

Ezt a német gyógypedagógus, Heinrich Ullrich dolgozta ki, a magyar viszonyokra pedig Vető Anna, az egyesület alapítója adaptálta. Mivel középsúlyos értelmi sérült fiatalokról van szó, akiknek legtöbbször az írás és olvasás is gondot okoz, a hagyományos, ötvonalas kotta helyett a hangokat egymás mellett, színes mértani formákkal jelölik. A színek a hangmagasságot mutatják, a ritmust pedig a formával jelzik. A színek a hangszereken is megjelennek, hogy könnyebb legyen beazonosítani, hol kell lejátszani az adott hangot. A színes kotta összességében sokkal egyszerűbben leolvasható, mint az ötvonalas, amellyel sokszor az ép gyerekeknek is meggyűlik a baja.

A módszerhez speciális hangszerek is tartoznak, de „A zene mindenkié” egyesületben már továbbléptek ezen.

A koncerttermekből ismerős, „valódi” ütős és húros hangszereken is játszanak a fiatalok, amelyeket szakemberek alakítanak át az igényeiknek megfelelően. Fontos még, hogy az értelmi sérült zenészek mellett mindig van egy-egy segítő is, akik hosszú pálcával mutatják, hogy éppen hol tartanak a kottában. A zenében jártas, és általában gyógypedagógus végzettségű segítők jelenléte azért is fontos, hogy lelki támaszt nyújtsanak a fellépéseken.

A Parafónián kívül, amelyben Erdős Katalin fia is zenél, van egy másik zenekara is az egyesületnek, a Paracitera, amelyben autista fiatalok magyar népdalokat adnak elő citerakísérettel. Emellett több csoportban tanítanak zenét, de olyan is van, aki egyéni fejlesztésre jár – sorolta az egyesület vezetője. Fellépési lehetőséget mindenkinek biztosítanak, legalább a házi rendezvényeiken, amelyből évente négyet tartanak. Mikor arról faggatom, milyen forrásból tudják megoldani mindezt, kiderül, hogy ez egyre nagyobb problémát jelent.

Az egyesületet értelmi sérült gyerekek szülei alapították, és most is alapvetően szülői támogatásból fedezik a költségeik nagy részét, mivel a támogatók közül csak néhány maradt. Erdős Katalin arról beszélt, hogy régen többféle pályázaton el tudtak indulni, és ezeken keresztül esetenként igen jelentős támogatáshoz jutottak, illetve nagyobb cégek is beálltak az Egyesület mögé. Ilyen szponzoraik viszont már nincsenek, a pályázati pénzekhez is nehezebb hozzájutni, így a legkisebb adománynak is nagyon örülnek. Az Egyesület vezetője elmesélte, hogy a Parafónia egyik koncertje után megkereste valaki, hogy havi ezer forinttal támogatná őket, ami nagyon meghatotta őt.

Szerencsére a helyszínért nem kell fizetniük, mert az egyik szülő közvetítésének köszönhetően a Mándy Iván Szakközépiskola nemrég befogadta őket, rendelkezésükre bocsátva egyik használaton kívüli tantermüket. Ez a megoldás persze távolról sem ideális, de egyértelmű, hogy az egyesületben már ennek a lehetőségnek is nagyon örülnek. Ha ez nem lenne, nemigen tudnának tovább működni. Erdős Katalin beszámolója szerint

a fellépések költségeit is nehéz kigazdálkodni:

a Parafóniához számos felkérés érkezik, aminek mindig nagyon örülnek a szülők, a fiatalok és a pedagógusok is, viszont több esetben fel sem merül, hogy fizetnének a zenekarnak. Az utazást, a hangszerek szállítását, esetenként a szállást is maguknak kell állniuk. Erdős Katalin látható örömmel emlékszik vissza arra, amikor a Parafónia egy európai színes kottás együttműködés keretében külföldi országokban is felléphetett, és csak az utazást kellett megoldaniuk. Sőt, egyszer ők is vendégül látták más országok fiataljait, de ez már évek óta elképzelhetetlen.

Pedig a zenekar tagjai nagyon szeretnek fellépni: nem csak a zenélést élvezik, hanem a rájuk irányuló figyelmet is. Ráadásul olyan jelentős együttesekkel léphettek fel, mint a Budapesti Fesztiválzenekar, amelynek vezetője, Fischer Iván szívén viseli a zenekar sorsát, vagy a Szent Efrém férfikar, akik januári koncertjükre hívták meg a Parafóniát. Emellett például a Művészetek Völgyében is minden évben fellépnek. Nagyon szeretik ezeket a lehetőségeket, de az egyesület vezetője bevallotta, hogy azért fáradságos is megszervezni a koncerteket. Az is szóba került, hogy a sok meghívás ellenére olyanok is vannak, akik

elsőre nem hiszik el, hogy mire képes a zenekar,

és általában nem is úgy kezelik őket, mint egy „normális” együttest. A koncert után pedig mindenki megütközik azon, milyen profi volt az előadás – tette hozzá.

„Amit a Parafónia tud, az teljesen egyedülálló” – mondta Erdős Katalin arról, hogy a zenekar tagjai sérültségük ellenére komplex komolyzenei darabokat is elő tudnak adni. De arról is beszélt, hogy a közönségből sokan meghatódnak, és elkezdik sajnálni a tagokat, amikor a Parafóniát látják és hallják. „Pedig ők ezt rettenetesen élvezik. Ilyennek születtek, ezt el kell fogadni. Az autizmust vagy a Down-szindrómát nem lehet gyógyítani. Örülni kell, hogy ennyi tehetség szorult beléjük, és hogy van egy ilyen közösség, ami össze tudja őket fogni” – mondta. Ráadásul a zenetanulásnak fejlesztő ereje is van: például jó hatással van az értelmi sérült fiatalok koncentrálóképességére és magabiztosságára is a zenélés.

Az Egyesület vezetője a beszélgetésünk alatt egyébként többször kijavította magát, mert rendre gyerekekként hivatkozott a zenekar tagjaira, holott valójában már mindannyian felnőttek. Ennek, ahogy magyarázta, egyrészt az az oka, hogy még gyerekként kezdtek együtt zenélni a tagok, másrészt pedig az, hogy egy értelmi sérült fiatal sok szempontból mindig gyerek marad – ennek a jó és rossz oldalát is beleérte. Az Egyesület vezetője azt emelte ki, hogy rengeteg szeretetet kapnak a fiataloktól:

„Annyira tudnak szeretni, hogy ez valami fantasztikus”.

A Parafónia zenekart 2003 óta Fabényi Réka irányítja: a fiatalok az ő vezetésével, illetve a segítők közreműködésével, rövid, néhány perces zeneműveket játszanak, viszont azok közül meglepően bonyolultakat. Ezeket Fabényi Réka hangszereli át az általuk használt hangszerekre, illetve írja át színes kottára, ami szükségszerűen egyfajta egyszerűsítést és átdolgozást is jelent, de úgy, hogy a darabok karaktere érintetlen maradjon.

Fogalmam sem volt, hogy mire számítsak, amikor bementem a zenekarhoz, pedig a próba igazából olyan volt, mint bármilyen más együttes próbája: a zenészek átismételték a repertoár egy részét, illetve tanulták az új darabokat. A nehéz részeknek többször is nekifutottak, és ha kellett, egyedül gyakorolták ki a szólamokat. Mikor beléptem, egy autista lány, Ági éppen külön játszott egy metallofonon, a többiek pedig csöndben figyelték. Látszott rajtuk, hogy alig várják, hogy ők is játszanak, mert Fabényi Réka felhívására, hogy „most együtt”, szinte egy emberként álltak fel. Két darab között a zenekarvezető a művekről mesélt, illetve a zeneszerzőkről. Néha megkérdezte a fiatalokat, hogy mit szeretnének játszani, máskor pedig azt, hogy milyen más műveket tudnak felsorolni az adott komponistától, az erre érkező válaszokból pedig az derült ki, hogy a zenetörténeti műveltsége is figyelemre méltó a társaságnak. De nem mindig a zenéről volt szó, két darab között többször ment a viccelődés, máskor pedig olyan komoly témák is előkerültek, mint hogy ki hány órában dolgozik.

A Parafónia széles repertoárjából többek között egy Chopin-keringőt, Albinoni Adagióját, Hadyn Csalogányát és egy Bach-menüettet is elővettek. Illetve elpróbálták a Himnuszt is, amelyet rendszeresen eljátszanak a holokauszt emléknapján rendezett április megemlékezésen a Terror Háza előtt (most is erre a fellépésre készültek). A próba után Fabényi Réka elmondta, hogy igazából már nem vesz igénybe sok időt, hogy betanulják az új darabokat: míg korábban hónapokig tartott egy új mű kigyakorlása, ez mára hetekben mérhető. Ahogy abban is sokat fejlődtek a zenészei, hogy mennyire bonyolult darabokat adnak elő. Fabényi Rékát majd tizenöt éve hívták el zenekarvezetőnek, de akkor még nagyon más volt a Parafónia – mesélte. A fiatalok lassan játszottak, és nagyon egyszerű műveket, de mivel Fabényi Réka már dolgozott értelmi sérült gyerekekkel (a Csalogány iskolában tanít ének-zenét és a kórust is ő vezeti), így tudta, hogy ennél többre is képesek. Most is folyamatos a fejlődés: a próbán a zenekarvezető felvetette, hogy a csellón játszó Nóri hangszerére ideje lenne feltenni egy harmadik húrt is az eddigi kettő mellé.

Fabényi Réka elmondta, hogy igyekszik olyan darabokat választani, amelyek

egyszerre jelentenek kihívást, de ugyanakkor sikerélményt is,

hiszen a lényeg mégis csak az, hogy a zenélés örömet okozzon. Ezért, amikor a színes kottákat készíti, arra is oda kell figyelnie, hogy mindenkinek a képességeihez mért nehézségű szólam jusson. Van pár nagyon tehetséges fiatal, akik akár már ötvonalas kottából is tudnak játszani, akik a fő szólamokat szólaltatják meg, a többiek pedig kísérik őket. Mindenki mellett ott állnak a segítők, akik néha a két kezükkel két külön szólamot mutatnak, és instrukciókat is adnak. Fabényi Réka elmondta, hogy a kottákhoz is ragaszkodnak a zenekar tagjai, még akkor is, ha sokan már kívülről tudják a darabot.

Ő pedig ahhoz ragaszkodik, hogy alapvetően klasszikus darabokat játszanak, amelyeket mára annyira megszerettek a fiatalok, hogy otthon is szívesen keresgélnek az interneten. „Ezzel azt bizonyítjuk, hogy igenis ők is képesek klasszikus zenét játszani. Tudják ki az a Bach, Mozart vagy Beethoven, és játszani is tudnak tőlük. Talán ezért is vagyunk egyedülállóak az országban” – magyarázta Fabényi Réka.

A zenekarvezető egyébként lelkes híve a színes kottának, ami mindezt lehetővé teszi. A módszerrel az egyesületben ismerkedett meg, de azt mondja, szerinte a nem értelmi sérült óvodásoknak és a kisiskolásoknak is így kellene tanítani a kottaolvasást, mert sokkal könnyebben érthető, és eleve úgy van kidolgozva a módszer, hogy átvezetést adjon az ötvonalas rendszerhez is.

Ő is megerősítette, hogy a fiatalok nagyon élvezik a fellépéseket és persze a próbákat is, és el vannak keseredve, ha valamiért nem zenélhetnek. Erről én is meggyőződhettem, mert a zenekari tagok szívesen meséltek a kedvenc darabjaikról, és persze az eddigi koncertjeikről is. Látszik rajtuk, hogy büszkék ezekre.

„Boldogok a nézők, hogy muzsikálunk és jól sikerül”

– mondta a Down-szindrómás Tomi, aki egy Fischer Ivánnal és a Fesztiválzenekarral közös fellépést említ meg, és nem hagyja ki a külföldi útjukat sem.

És persze a szülők is boldogok, főleg, hogy akarva-akaratlanul sok negatív impulzus éri őket a környezetükből egy sérült gyerek nevelése során. „Amikor azt látják, hogy ott állnak a gyerekeik, az ő gyerekeik a színpadon, és vastapsot kapnak, az nagyon nagy boldogság a szülőknek is, a művészeinknek meg pláne” – mondta Fabényi Réka. Persze láthatóan neki, és a többi pedagógusnak is sokat ad egy-egy ilyen fellépés, illetve a közös munka is. „Jó velük. Tündérek” – mondta.

Nézegessen képeket a zenekarról!