Nem tudok nyilatkozni az ügyben – mondta Oberfrank Pál, a Veszprémi Petőfi Színház igazgatója, amikor telefonon arról kérdeztük, igaz-e, hogy a zaklatással vádolt Marton Lászlót rendezni hívták a színházba.
Az igazgató nem erősítette meg, de nem is cáfolta a FüHü értesülését, hanem arról beszélt, hogy még most kezdte összerakni a következő évadot, ezért korai lenne erről beszélni, mert fogalma sincs, hogy mi lesz. Hozzátette, hogy azt sem tudja, milyen egészségi állapotban van Marton László. Azt is mondta, ha majd „odajutnak”, akkor tájékoztatják a sajtót az új évadról.
A Független Hírügynökség úgy tudja, hogy két helyre is hívták Martont, aki a botrány kirobbanása óta nem rendezett: Veszprémbe, illetve a Rózsavölgyi Szalonba. Ez utóbbi vezetőjét, Zimányi Zsófiát egyelőre nem sikerült elérnünk, hogy reagáljon a hírre.
Négy hónap telt el azóta, hogy kirobbant a Marton-ügy. A hír most az, hogy Marton László, a hosszabb szilencium és önkéntes száműzetés után visszatér a színpadhoz, igaz nem a Vígszínházba. A Független Hírügynökség értesülései szerint két helyre hívták rendezni: Veszprémbe, ahol az egykori Marton-tanítvány, Oberfrank Pál az igazgató, valamint a Rózsavölgyi Színpadra, ahol Zimányi Zsófia irányítása mellett mutatnak be sikerrel darabokat.
Marton Lászlóról, aki nem mellesleg hosszú évek óta a Színművészeti Egyetem tanára is, először Sárosdi Lilla színésznő állította, hogy szexuálisan zaklatta őt. Előbb csak egy neves rendezőt említett, mégpedig az Amerikában kirobbant Weinstein-eset kapcsán – a producerről kiderült, hogy számos nőt inzultált -, utóbb azonban a nevét is elárulta, megnevezte a Vígszínház korábbi igazgatójának, főrendezőjének személyét.
Az egész világon végigsöprő, és lényegében ma is tartó mozgalom, a metoo, akció első magyarországi leágazása volt ez az eset, amelynek következtében a Vígszínház meg is vált Martontól. A rendező, aki, a főigazgatói megbízása után évi egy rendezést vállalt a Vígszínházban, szinte azonnal nemkívánatos személlyé vált az Egyetemen, A vadkacsát pedig, amelyet éppen próbált a Pesti Színházban, levették a színlapról és törölték az előadandó darabok sorából. Ezzel együtt a Vígben fut ma is olyan előadás, amelynek Marton László a rendezője, például A Pál utcai fiúk, amely folyamatosan telt házakat produkál, és jegyet alig lehet rá szerezni.
A visszatérés nyilván meg fogja osztani a közvéleményt, illetve a szakmát, hiszen ez történt az ügy kirobbanáskor, tavaly októberben is. Marton egyébként az első, kicsit sutábbra sikeredett megszólalása után, amikor még pert is kilátásba helyezett, közleményben kért bocsánatot, majd elhallgatott. Nem adott interjút, nem nyilatkozott, nem adott ki további közleményt. Ugyanakkor sokan bírálták őt nyíltan, annál kevesebben vették védelmükbe.
A Független Hírügynökség, az új információ birtokába jutva, igyekezett tájékozódni, miként vélekedik most a szakma a két színház gesztusáról, inkább olyan válaszokat kapott, amelyek megengedőek; egyetértőek. Többen is úgy vélekedtek, olyanok persze, akik belülről ismerik ezt a világot, hogy Marton soha nem kezdett ki sem a színészeivel, sem a tanítványaival, sőt kifejezetten úriember módjára viselkedett velük. Ezzel persze nem azt akarták állítani, hogy ne fordulhatott volna elő, hogy kezdőkkel olykor félreérthetően, vagy nagyon is érthetően viselkedett, de – mint mondták – ezek adódhattak azokból a helyzetekből, amelyek gyakran előfordulnak a művészvilágban, főként azokkal, akik a pályára törekvésük közepette találkoznak neves rendezőkkel.
A Független Hírügynökség ennek megemlítésével nem kíván állást foglalni az esettel kapcsolatban, így abban sem akarunk igazságot tenni, hogy helyes-e Marton Lászlót foglalkoztatni, de azzal sem értenénk egyet, ha újabb vad roham indulna a rendező ellen. A társadalom tagjai el fogják dönteni, hogy szabad-e, kell-e újabb lehetőséget biztosítani egy kiváló rendezőnek.
Alföldi Róbert III. Richárdként metsző agyúan okos zsarnok a Radnóti Színházban, a világhírű Andrei Serban rendezésében. Kígyóbőrre emlékeztető öltönye arra enged következtetni, hogy egy csúszó-mászó, egy aljadék, gerinctelen, ártalmas mihaszna. Csak hát tulajdonképpen meglehetősen tehetséges a törtetésben, az emberek kihasználásában, manipulálásában. Akik pedig körülötte vannak, sem szimpatikusabbak nála. Egymást erősítik, majd egymást kaszabolják le.
Alföldi Richárdja, ahogy többször, többen is, felénk fordulva, mikrofonba beszél. Tagoltan, némiképp szájbarágósan adagolja a szót, közben vizslató tekintettel bámul minket, lesi a hatást. Tán ehhez is rögtön hozzáigazítja a mondandóját, de akarnok módon, elszántan mondja és mondja a magáét, hiszen testvére megbetegedett, érzi, tudja, hogy most jött el az ő ideje. Felülkerekedhet, méghozzá legfelülre, és nyilvánvalóvá teszi, belénk sulykolja, nyomatékosítja, hogy ettől se Isten, se ember nem tántoríthatja el. Lidérces. Szánandó és félnivaló egyszerre.
Fotó: Dömölky Dániel
Jobbkezén valami fémszerkezet, tán műkezet használ, a jobb lábán is van valami ilyesmi, esetleg az meg műláb, az egész alakban van valami robotszerű, hasonlatos egy olyan szerkezethez, amit felhúztak, és elindul, aztán már nem lehet megállítani, mások és maga számára is végzetessé válik. Beteljesül majd a végzet, mint egy görög tragédiában. Az ugyanis már ekkor elég nyilvánvaló, hogy ennek a fickónak a hatalomra kerüléséből nem sül ki semmi jó, fenyegető és taszító a lénye, mondhatni, egy megtestesült lidércnyomás.
Nem tartom véletlennek, hogy három III. Richárd produkció is látható Budapesten. A zsarnokság természetrajzának érzékletes bemutatása szomorúan aktuális. És ehhez különösebben nem kell aktualizálni semmit. Szinte csak meg kell jeleníteni, amit Shakespeare írt, jól belegondolni. Ifj. Vidnyánszky Attila rendezésében Trill Zsolt a mostaninál sima képűbb címszereplőt ábrázol a Nemzetiben. Olyat, aki első ránézésre, meg még utána is, tűnhet színpatikusnak. Megtévesztőbb. Amikor már evidensen gaztettek tömegét követte el, még akkor is képes mézesmázosnak mutatkozni. Az előadás egy adott pontján szavazásra szólítják föl a nézőket, hogy voksolnának-e rá királyválasztáson. És bizony sokan megszavazzák. Dermesztő. Hazug dumákkal, fennkölten üres szólamokkal, rafináltan ügyes manipulációval, náluk is sikerült elérni a farkasvakság állapotát. A Maladype Színházban, Zsótér Sándor rendezésében, a meghatározó díszletelem kapásból egy hatalmas boncasztal. Hát ez sok teret nem enged az illúzióknak! És mégis, Balázs Zoltán Richárdja, aki akár úgy tud nézni, mint a ma született bárány, rútul átveri azt, akit csak akar. A hiszékenység határtalan.
Annyira, hogy még Alföldi kívül-belül rút Richárdja is megtévesztő lehet. Mindehhez otthontalanság érzetet keltően üres a Menczel Róbert által tervezett tér, a háttérben rideg, fém csigalépcső tagolja, amin, ha lerohan valaki, fenyegetően dübörgő hangot hallat. Riasztó, vészterhes hangokról, a nézőtér jobboldalán egy szintetizátor előtt ülve, Dargay Marcell is gondoskodik bőven, ezek nem is mindig állnak össze zenévé, gyakran inkább zörejek. Lúdbőröztető effektek, de akár gyunyorosak is lehetnek, aláfesthetnek vagy éppen ellenpontozhatnak történéseket, kijelentéseket.
Mivel 11 színész játszik sok-sok szerepet, Nagy Fruzsina karakteres ruhái is segítenek megkülönböztetni, jellemezni a figurákat, de úgy, hogy ez soha nem válik átöltözős esztráddá, a színészek lefegyverző stílusérzékenységgel váltogatják a szerepeiket. Még László Zsolt esetében, aki például VI. Henrik özvegyét, Margit királynét adja, lefátyolozottan, talpig feketében, sem az jut eszembe, hogy ez mutatvány, vagy brillírozás a színész részéről, hanem látok egy embert, aki tényleg gyászol, és legalábbis erre az időre, méltóságteljes, ami ebben a világban senki másról nem mondható el.
Fotó: Dömölky Dániel
No jó, amikor megjelenik László Zsolt ebben a jelmezben, akkor azért támad némi nevetés. De ez hamar elül, és kimondottan beleillik az előadás abszurdba forduló játékstílusába, ami a brutálisan valóságost megspékeli bizonyos elemeltséggel. A harsogó gépfegyverropogás, a kegyetlen öldöklés, olykor már-már költői vízióvá válik, nem kis részben a világítástervező, Baumgartner Sándor művészi munkájának köszönhetően. Erzsébet királynéként Kováts Adél diplomataként viselkedni akaró, de fortyogó indulatoktól teli, fagyosan mosolyogni próbáló, akarnok és fölöttébb veszélyes nőszemély.
Különben mindenki veszélyes ebben a közegben, másokra vagy akár saját magára is. Nem látunk ártatlan, bűntelen, szerethető embert, tán már a gyerkőc hercegecskék sem azok, de persze nem ezért teszik el őket láb alól. Ez a légkör mindenkit megmérgez. De azért a két bérgyilkos, Gazsó György és Schneider Zoltán megszemélyesítésében, nem bíznak eléggé a levegő mérgező voltában, maguk is kellőképpen cselekednek. Valóságos csetlő-botló, egymást zrikáló bohóc-kettőst adnak elő, megmutatva, hogy nekik aztán igencsak természetes, mindennapi tevékenység a gyilkolás. Ahogy másoknak is, éppen ezért ez a rettegés világa.
Fotó: Dömölky Dániel
Alföldi is érzékletesen megmutatja, hogy III: Richárd lába alól szintén mindinkább kicsúszik a talaj, ezzel párhuzamosan egyre jobban remegve fél, majd totálisan szétesik. Végül elmagányosodott, kivert kutyaként, őt is belegéppisztolyozzák a színpad elején lévő gödörbe, ahol már oly sokan tűntek el a süllyesztőben. Hastings, Kelemen József ábrázolásában, lenyalt hajjal, sima ábrázattal, gondosan vasalt ruházattal, maga sem hiszi, amit mond. Sodró Eliza Lady Annaként harapós, de kéjsóvár vadmacska, aki lényegét tekintve, egyáltalán nem áll ellen a gonosz kísértésének, sőt! Buckingham, Pál András megformálásában, eléggé ostoba, elvetemültségben buzgó mócsing fráter. Porogi Ádám és Rusznák András vérbeli átváltozó művészek, temérdek alakban jelennek meg. Martin Márta York hercegnéje a megközelíthetetlen bezárkózottság.
A Radnótiban a megújult társulat az eddiginél is erősebb. Az előadás nem egyenletesen magas hőfokú, de megy fölfelé, és a végére igencsak ütőssé válik. Szinte már kiütőssé. Annyira arról beszél, amiben élni kényszerülünk.
A díjátadáskor az Oscar-díjas filmrendező azt mondta, az igazi elismerés az, hogy ennyi embert lát egy moziteremben, ekkora közönséggel tíz éve nem találkozott. A rendezvényen megjelent a szerb miniszterelnök-asszony és barátnője is.
Szabó István a szerb fővárosban átvette a 46. FEST életműdíját, a Belgrádi győztes nevet viselő szobrocskát. Az idei nemzetközi filmfesztiválon 116 filmet mutatnak be, a rendezvény fődíjáért Mészáros Márta filmje, az Aurora Borealis – Északi fény is versenybe száll 15 másik alkotással együtt.
A március 4-éig tartó filmmustrán tíz Oscar-díjra jelölt alkotást is levetítenek, a többi között A víz érintése, a Három óriásplakát Ebbing határában, a Lady Bird, az Én, Tonya és a Szólíts a neveden című filmet.
A legtöbbet fényképezett pár a vörös szőnyegen a szerb miniszterelnök-asszony, Ana Brnabić volt, aki hosszú éves partnerével Milica Đurđićtyal jelent meg.
A szerb kormány feje nyíltan vállalja a másságát, ami nem kis bátorságra vall Szerbiában.
Több mint egy évvel a bemutatása után a héten újra a mozikba került a Kojot című magyar film, amely szinte kultstátuszba emelkedett a körülötte zajló furcsaságok, és a mai magyar valóság brutális ábrázolása miatt. Sokan politikai okokkal magyarázzák, hogy a Kojot csak kevés emberhez jutott el a bemutatása után, és a Magyar Filmhéten sem volt látható. A gyártó Megafilm szerint viszont ez félreértés: ők mindent megtettek azért, hogy minél többen megnézhessék Kostyál Márk filmjét. Helmeczy Dorottya producer a FüHü-nek azt is megindokolta, hogy miért vonta vissza a Kojot nevezését a Filmhétről.
Kostyál Márk első filmje nemrég azzal került be a hírekbe, hogy „letiltották” a Magyar Filmhétről. Arról a filmes seregszemléről, amelyet többek között azzal reklámoztak, hogy az összes, 2017-ben bemutatott magyar nagyjátékfilmet megnézhetik rajta a nézők. A Kojot viszont kimaradt a programból, mert a Kálomista Gábor tulajdonában álló gyártócég, a Megafilm az utolsó pillanatban visszavonta a nevezést. Az erről beszámoló hírportálók cikkei alapján nagy felháborodás lett az ügyből, erre válaszul feltették a filmet a YouTube-ra, hogy a Filmhét ideje alatt (február 7-11.) ingyen meg lehessen nézni. A rossz minőségű verziót az újabb felháborodás után lecserélték egy jobbra, amelyet azóta eltávolítottak, de így is százezres letöltést produkált. Most már csak a rosszabb változat érhető el, de az is átlépte az ötvenezres letöltést.
Hogy kontextusba helyezzük, mit jelent ez: rendes moziforgalmazásban mindössze ötezer néző látta a Kojotot, és egy magyar filmnél már a százezres nézőszám is hatalmas eredménynek számít. Az Oscar-díjra jelölt Testről és lélekről-t 2017 végéig 91 ezren nézték meg moziban (azóta a jelölés miatt újra elkezdték több helyen is vetíteni, ami jelentősen megnövelte ezt a számot), és összesen három olyan magyar film volt, amely átlépte a százezres határt a mozikban: a Kincsem, a Viszkis és a Pappa Pia, igaz, ezek jóval több nézőt vonzottak százezernél.
Pedig a vidéki kiskirályok gátlástalanságát bemutató témája, jól megkomponált akciójelenetei, illetve a színészi alakítások miatt a kritikusok is dicsérték a filmet. Kostyál Márk a legjobb elsőfilmesnek járó díjat, a Kojot egyik szereplője, Mátray László a legjobb férfi epizódalakítás díját kapta meg február elején a magyar filmkritikusoktól.
Emellett már tavaly is születtek cikkek arról, hogy méltatlanul kevés emberhez jutott el Kostyál filmje. A filmhetes balhé miatt ez megváltozott, és
a Megafilmnél úgy döntöttek, hogy újból a mozik rendelkezésére bocsájtják a filmet, ráadásul ingyen.
Kérdés, hogy mi áll a szokatlan eljárás mögött, és korábban miért jutott el olyan kevés emberhez a film. Az egyik magyarázat szerint a Megafilm politikai okokból akarta elrejteni a Kojotot a közönség elől, ezért nagyon kevés helyen és rövid ideig volt látható (február 16-án kezdte játszani 24 budapesti és vidéki mozi, márciustól viszont csak filmfesztiválokon és filmklubokban vetítették), illetve nem is reklámozták rendesen. Az újabb bemutatkozási lehetőséget jelentő Filmhétről pedig letiltották, majd megpróbálták jól-rosszul kezelni a botrányt. Kostyál Márk filmje ezért mára szinte rendszerellenes szimbólum lett, pedig maga a rendező nem erősítette meg a politikai elhallgattatás teóriáját. A Magyar Nemzetnek nemrég azt mondta, hogy a Kojot elsősorban nem a hatalommal való visszaélésről szól, de a korrupcióval kapcsolatos áthallások jogosak, hiszen a film azon a Magyarországon játszódik, amelyben mi is élünk. Viszont azt is hangsúlyozta, hogy a Kojotot 320 millió forinttal támogató Magyar Nemzeti Filmalap a forgatókönyv-fejlesztéstől egészen a bemutatásig végig mellette állt.
Az is felmerült magyarázatként, hogy a 2017-es kampányt elszúrták, ezúttal pedig egy jól sikerült gerillamarketingről van szó: a filmhetes balhé miatt olyanok is megismerték a Kojotot, akik korábban nem is hallottak róla. A harmadik verzió szerint pedig pont azért nem volt népszerű a mozikban a Kojot, amiért később kivívhatta magának a kultfilmszerű státuszt: a magyar filmeknél szokatlan eszközökkel dolgoz fel egy nem éppen közönségcsalogató témát, ráadásul ismeretlen rendező ismeretlen színészekkel forgatott alkotásáról van szó, amelyről még a címe sem árul el semmi közelebbit. Ez a verzió áll legközelebb a Megafilm magyarázatához is, hiszen a cég kitart amellett, hogy nem akarták elrejteni a filmet, sőt.
Megkérdeztük a gyártót, ha nem volt ilyen szándékuk, akkor miért nem szerepelhetett a Filmhét programján a Kojot – ugyanis erre is többféle teória létezik. A politikai szál mellett felmerült az is, hogy egyszerű figyelmetlenség vagy félreértés volt az oka. De még az is, hogy a film egyik alkotója a gyártót megkerülve adta le nevezést, ami nem tetszett Kálomista Gábornak, ezért tiltotta le a filmhetes szereplést. Helmeczy Dorottya, aki Kálomista mellett a Kojot társproducere volt,
magára vállalta a nevezés visszavonását a filmet ért támadásokra hivatkozva.
„A nevezéssel adódott egy technikai probléma, ezzel egyidőben olvashattuk gyártóként azt, hogy a filmet azért nem kívánjuk nevezni, mert esetlegesen politikai tartalommal bír” – válaszolta. Ezért döntöttek aztán úgy Helmeczy magyarázata szerint, hogy máshogy teszik elérhetővé a filmet: „A nevezést én magam vontam vissza, amikor úgy döntöttünk, hogy széles platformokon akarjuk inkább látni”. Az nem világos, hogy miért zárta ki szerintük ez a széles platform és a filmhetes szereplés egymást.
A producert a Kostyál szerint elhibázott marketingkampányról is kérdeztük. A sajtóban a nem túl feltűnő reklámozást úgy is interpretálták, hogy a szintén Kálomista érdekeltségébe tartozó forgalmazó, a Hungaricom nem is akarta népszerűvé tenni a filmet. Helmeczy Dorottya a FüHü-nek elküldte, hogy mire költötték a Kojot összesen 11 milliós marketingbüdzséjét, a reklámköltések között többek között ezek a tételek szerepelnek:
a film 2016. decemberében elindított Facebook-oldala és saját YouTube-csatorna
66 db televíziós spot a TV2-n
bannerkampány 2017. február 13- 27. között 150 internetes portálon
150 print mozis plakát és 400 darab flyer
két sajtóvetítés, amelyen összesen 12 fő vett részt
két trailer és hat promóvideó
Külön hangsúlyozta, hogy a filmet 33 fesztiválra is nevezték, de egy kivétellel – Kolozsvár – sehol sem kérték a programba, így nem is vetítették. A felsorolt fesztiválok között szerepel a berlini, a cannes-i, a locarnó-i, a karlovy vary-i, de dél-amerikai és ázsiai helyszínek is.
A producer szerint tehát mindent megtettek azért, hogy eljusson a film a nézőkhöz. Helmeczy úgy gondolja, hogy a 131 perces játékidőt sokallhatták a nézők, továbbá kiemelte azt is, hogy a rendező ragaszkodott ahhoz, hogy ismeretlen színészekkel dolgozzon, ami szintén nem tesz jót a nézettségnek. Azt is hozzátette, hogy a nézők egyébként is közönségfilmeket részesítik előnyben, és mivel kevesen nézték meg, a mozik hamar levették a műsorukról a Kojotot. A politikai vádakkal kapcsolatban pedig hangsúlyozta, hogy a Kojot
egy 2012-es filmterv alapján készült, amely „teljesen más társadalmi struktúrában jött létre, mint a mostani”.
Azt viszont sikerként értékelte, hogy az elmúlt hetek „forgalmazói döntései” miatt végül sok emberhez eljutott a film. Kostyál Márk is arról beszélt, hogy örül, hogy újra mozikba kerülhet a Kojot, ami szerinte a közönségnek, illetve néhány bátor filmes harcának köszönhető. Kérdés, hogy hányan fognak beülni a filmre, miután az érdeklődők nagy része valószínűleg úgyis megnézte online. Kostyál Márk ráadásul a Népszavának legutóbb arról beszélt, hogy a forgalmazó olyan technikai követelményekkel állt elő, amelyeknek a kis mozik nem tudnak megfelelni, és a közönségtalálkozók megszervezését is engedélyhez kötik.
A szövevényes történettel kapcsolatban még azt érdemes kiemelni, hogy Kálomista Gábor esetleges szerepét nem véletlenül hangsúlyozta a média. A befolyásos producernek 2016-ban is volt már egy hasonló balhéja: akkor Gigor Attila Kút című alkotását hívatta vissza a moziból, hogy kivágasson egy jelenetet, amelyben ő maga volt látható egy Hír TV-s archív felvételen. Akkor több filmes kiállt a Kút alkotói mellett, és végül elült a botrány.
Szürreális hidegháborús tündérmese a 13 Oscar-díjra jelölt A víz érintése, amelyben egy humanoid vízi lény és egy takarítónő esik szerelembe egymással. Guillermo del Torónak már régóta érik a rendezői Oscar, és egyelőre úgy tűnik, a plágiumvádak sem ártottak a film esélyeinek.
A víz érintése tulajdonképpen egy felnőtteknek szóló mese: egy pikkelyes testű vízi lény és egy néma takarítónő találkozik egy űrkutatással foglalkozó laborban az 1960-as évek Amerikájában, hogy aztán különleges kapcsolat alakuljon ki köztük. Ez alapján elég nehéz elképzelni, hogyan működhet ez a még Guillermo del Toro mércéjével mérve is fura történet, de ha valakinek sikerül benne elmerülnie – szinte szó szerint -, akkor varázslatos élmény is lehet. A nagy katarzis azonban elmarad, mert bár érdekes témákat feszeget a film, újat nemigen mond egyikben sem.
A víz érintése már csak azért is meseszerű, mert a benne szereplő karakterek elég kevéssé árnyaltak. Vannak a jók és a rosszak, azzal pedig nem sokat bajlódik a film, hogy ki miért lett ilyen. Az viszont üdvözlendő, hogy a főszereplő egyszerre átlagos és mégis különleges. Az űrkutatási létesítményben takarítónőként dolgozó Elisa Esposito (Sally Hawkins) angyalian jó, de nagyon is földi vágyai vannak. Az egyedül élő nő évek óta változatlannak tűnő napi rutinjába az hoz változást, amikor a laborba egy, az Amazonasból kifogott furcsa lényt hoznak (Doug Jones), hogy felhasználják az űrversenyben. Elisa meglátja a szépet és a jót a humanoid kétéltűben, és elkezd a maga módján kommunikálni vele. Elisának a lény a barátja lesz, sőt, igazából több is, miközben a főnökeinek csak egy visszataszító valami, amellyel szemben bármilyen kegyetlen bánásmód megengedhető. Elisa úgy dönt, hogy megmenti a fogságban tartott lényt, még ha saját magát sodorja is veszélybe ezzel.
A történetnek természetesen több szimbolikus rétege van: ezek közül a legfontosabb talán a másság elfogadásáról szóló. A másság legfontosabb képviselője A víz érintésében nyilván maga a lény, amely a hadsereg számára csak tesztalany, a tudósoknak megfejtendő rejtvény, Elisának viszont a legkülönlegesebb teremtmény a világon, akit úgy kell elfogadni, ahogy van. De ez
a másság, és az ebből fakadó konfliktusok más karakterek kapcsán is előkerülnek a filmben, és ehhez tökéletes hátteret szolgáltat az 60-es évek Amerikája.
Ott vannak mindjárt Elisa barátai: munkatársa, Zelda (Octavia Spencer), akit bőrszíne miatt ér folyamatosan hátrányos megkülönböztetés, és szomszédja, Giles (Richard Jenkins), akinek homoszexuális vágyait kell rejtegetnie. Illetve maga Elisa is, aki testi fogyatékossága és árvasága miatt számít különcnek. Ők, a társadalom szemében nem teljes értékűnek tekintett emberek azok, akik a lényben is meglátják az emberit, és ez a másik fontos témája a filmnek: mi teszi az embert azzá, ami. Guillermo del Toro szerint nyilvánvalóan nem a kinézete, hanem sokkal inkább az, ami belül van, ezért is eshet szerelembe Elisa a kétéltű humanoiddal.
Ebből következik, hogy a szerelem és az emberi kapcsolatok ereje is fontos témája a filmnek. Elisáról tulajdonképpen már a film elején kiderül, hogy a fentieken túl is van benne valami különleges, de hogy mi, az csak akkor derül ki, amikor a lénnyel találkozik. Ez a találkozás felébreszt benne valamit, ami tulajdonképpen mindig is ott volt, csak ő sem tudott róla. Mindketten olyasmit fedeznek fel és hívnak elő a másikban, ami a környezetük számára láthatatlan volt. Nagyon szép allegóriája ez a szeretet erejének, mint ahogy az elfogadás szükségességéről is érzékenyen beszél a film, csak éppen semmi újszerű mondanivalóval nem szolgál.
Cserébe viszont a történet szintjén kifejezetten szórakoztató tud lenni A víz érintése. Tévedés lenne azt hinni, hogy a fent említett témák miatt folyamatos moralizálás és filozofálás a film, hiszen egyáltalán nem így van. Fantasyként emlegetik, de többféle zsáner elemeit vegyíti: a romantikus dráma mellett van benne akciózás, hidegháborús kémes szál, tudományos fantasztikum és jó adag humor is. Sally Hawkins-t pedig önmagában is élvezet nézni. A játéka annál is inkább lenyűgöző, hogy szinte végig némaságra van ítélve. Az a jelenet, amikor hang nélkül veszekszik a szomszédjával, az egyik legerősebb az egész filmben. Octavia Spencer most is élmény, még akkor is, ha nagyon hasonló karaktereket játszik el már a Segítség óta, amely 2012-ben Oscart ért neki. A két színésznőt egyébként most is jelölték Oscarra, ahogy Richard Jenkinst is, illetve többek között a forgatókönyvet, a rendezést, és magát a filmet is. Ki kell emelni A víz érintésének látványát is, amely természetesen szintén kapott jelölést, hiszen lenyűgöző a szürreális retróvilág, amelyet az alkotók megálmodtak, és az is nagyon szép, ahogy a víz motívuma végigvonul az egész filmen.
A víz érintése kapcsán viszont meg kell említeni a körülötte kialakult botrányt is. Több nézőnek feltűnt ugyanis, hogy a film története nagy hasonlóságokat mutat a Pulitzer-díjas Paul Zindel 1969-es, Let Me Hear You Whisper című darabjával. A színmű egy kutatólaborban dolgozó takarítónőről szól, aki egy fogságban tartott delfint próbált megmenteni, miután elkezd hozzá érzelmileg kötődni. Paul Zindel, David Zindel fia is megszólalt az ügyben: szerinte egyértelmű, hogy a apja darabjából származik a film ötlete. A Fox Searchlight viszont azt állítja, hogy a film rendezője és írója soha nem hallott a színdarabról, és az alapötlet a regényíró Daniel Kraustól származik, aki a film egyik producere is. Csütörtökön derült ki, hogy az ügy a bíróságon folytatódik, mert Zindel családja plágiumpert indított az alkotók ellen.
Elhunyt Tahi Tóth László Kossuth- és Jászai Mari-díjas magyar színművész, szinkronszínész, érdemes és kiváló művész. Blikk információi szerint Tahi Tóth Lászlót csütörtökön, budai otthonában érte a halál. A tragikus hírt a család tájékoztatása alapján a Vígszínház a erősítette meg:
„Tahi Tóth László családja és a Vígszínház társulata mély fájdalommal és megtört szívvel tudatja, hogy Tahi Tóth László, Kossuth- és Jászai Mari-díjas színművész, érdemes és kiváló művész, kollégánk és barátunk türelemmel és méltósággal viselt betegség után életének 75. évében elhunyt. Emlékezetes és felejthetetlen alakításait, tehetségét, életszeretetét örökre szívünkben őrizzük. Tahi Tóth Lászlót a Vígszínház saját halottjának tekinti, temetéséről később adunk tájékoztatást.”
A színész egy évvel ezelőtt, 2017 januárjában lett rosszul egyik előadása közben. A Jászai Mari-díjas színművész a Hattyúdal című előadásban Tamburás szerepét alakította, amikor rosszul lett. Kórházba került, az elmúlt évben komoly agyműtéten esett át, felgyógyult, sőt, újra színpadra állt.
A műtét utáni rehabilitációja fél évig tartott, és csaknem kilenc hónapos kihagyás után, 2017. október 3-án tért vissza a világot jelentő deszkára.
Életének 75. évében, néhány nappal 74. születésnapját követően, február 20-án türelemmel viselt betegség után elhunyt Sárdi Anna szerkesztő, újságíró.
Sárdi Anna 1972-től 27 évig dolgozott szerkesztőként a Magyar Televízióban.
Első munkái között volt a Századunk című sorozat. 1982-től az Ablak magazinműsor vezető szerkesztője, majd A Hét főszerkesztő-helyettese volt.
1989-től az MTV 2-es program önálló műsorának, a TV2-nek a szerkesztője. Egész napos élő adások éppúgy fűződnek a nevéhez, mint a Napzárta szerkesztése, és a rendszerváltás első választási műsorai.
1994-97 között a Hírigazgatóság főszerkesztő-helyettese volt. Vezető szerkesztőként dolgozott a Budapesti Körzeti Stúdiónál, a Kincsestár, majd a Csak ma adásaiban, illetve a Naprakész közéleti, kulturális, szórakoztató magazinműsorban.
Öt nő összezárva fő egymás levében, a két éve elhunyt jeles ír drámaíró, Brian Friel méltán sikeres, Pogánytánc című darabjában. Az öt nő szereti és marja egymást. Visszafojtott indulatok munkálnak bennük, amik időnként vad, elementáris tánc formájában törnek elő belőlük, a Nemzeti Színházban, Bozsik Yvette rendezésében.
Az írek sokat tudnak a nyomasztó világról, a lélek pokoli örvényléseiről, a kibírhatatlan légkörről, meg arról, amikor egymást tulajdonképpen szerető emberek is rendszeresen marják, kikészítik egymást. Briel Frielt mondják az ír Csehovnak is, a Pogánytáncot pedig akár az ír Három nővérnek, csak hát ebben a változatban öten vannak. De ugyanúgy nem jutnak egyről a kettőre, ahogy orosz társnőik. Ők egyfolytában Moszkva után sápítoznak, és lényegében mindenük megvan ahhoz, hogy bármikor elutazzanak oda, de mégsem teszik, mert már akkora bennük a tehetetlenségi erő, már annyira beleposhadtak saját magukba. Moszkva amúgy is inkább csak jelkép, a vágyak megtestesülése, amik mind távolabbra és távolabbra kerülnek, reménytelenül elérhetetlenné válnak.
Az ír hölgyek is kimoccanhatnának a szobájukból, mégsem nagyon teszik, enerváltak, tespedők, a semmibe révedők, és közben egymást piszkálják, zrikálják, sajnálják, majd olykor próbálnak életet lehelni magukba. Netán túlzottan is felpaprikázódnak, ebből a hangulatból esetleg tánc is kerekedik, előtörnek a visszafojtott indulatok, elözönli őket a temérdek bánat, és már vezérli a testet, nem hagy neki nyugtot, mozdul a láb, intenzíven szeli a levegőt a kéz, az arc netán eltorzul. Mindehhez ócska, lerobbant, gyakran elhallgató rádióból bömböl a ritmus, amit igyekeznek átvenni a nők, a külvilágot is feledve iparkodnak révületbe kerülni, mintha totális alkoholmámorban lennének. Valami végre felvillanyozza őket, kipenderülnek a fásult hétköznapokból, felforr a vérük, hogy aztán a rádió újabb és újabb bekrepálásától megint csak lelohadjanak, visszatérjenek apatikus létállapotukba, megváltóként bámulva az elhallgató készülékre, püfölve, szidalmazva, hogy hátha megszólal újra, hiszen ez a vékonyka szál köti őket a külvilághoz.
Fotó: Eöri Szabó Zsolt
Az egyikük már felnőtt, törvénytelen fiának az elmeséléséből ismerjük meg utólag a történetet. Bakos-Kiss Gábor testesíti meg Michaelt, fel-fel tűnik leginkább a színpad két oldalán narrátori funkciókat ellátva, mindent megtesz, hogy érdekesen csinálja. De hát tudjuk, hogy ez nem a leghálásabb színészi feladat. Ahogy unalmat ábrázolni sem feltétlen az. Tegyük szívünkre a kezünket, hogy hány nyúlós, érzelgősségbe hajló, monotonon egyhangú Csehov előadást szenvedtünk már végig, annak dacára, hogy a darabok zseniálisak. Ha azonban elsinkófálják a humorukat, ha nem játsszák kellőképpen groteszkre őket, akkor fárasztóan elviselhetetlenek tudnak lenni.
Fotó: Eöri Szabó Zsolt
Az az igazság, hogy a Pogánytánc előadásának első részében én is kókadozom kissé. Érzékelem, hogy van színészi erő, akarat a produkcióban, és rendezői szándék is, látom a jól megrajzolt karaktereket, meg a realitás és irrealitás különös ötvözetét, mégsem „kap el” a játék kellőképpen ahhoz, hogy folyamatosan fenntartsa az érdeklődésemet. Annak idején, a Katona József Színházban, Máté Gábor összességében érdekes rendezésében is voltak holtpontok, ahogy most is vannak. Valószínűleg a darab problémája is, hogy nem kerekedik ki belőle igazán társadalmi kórkép, inkább csak érzetek, hangulatok áradnak belőle és bizony némi üresség. A hiányt fogalmazza meg, nem csupán konkrétan, hogy nők nem élhetnek férfi nélkül, hanem az örökös hiányt, amitől mindannyian szenvedünk, az áthághatatlan szakadékot a lehetőségek és a vágyaink között.
Fotó: Eöri Szabó Zsolt
Két férfi bukkan fel, az egyik egy huszonöt év után Afrikából előkerülő nagybácsi, halálos beteg pap, akire már férfiként eléggé nehéz nézni. Rátóti Zoltán személyesíti meg. A másik Michael apja, ő időnként feltűnik, szépfiúsan léha, ígérget fűt-fát, majd megint jó időre nyoma vész. No ,utána valószínűleg mind az öten sóvárognak. Fehér Tibor testesíti meg. A kisfiút gyerkőc korában Nagy Levente adja, igencsak szerethetően, és felfokozottan szeretetre vágyva. Bánsági Ildikó, Nagy-Kálózy Eszter, Tóth Auguszta, Nagy Mari, Tompos Kátya teljes odaadással, apait-anyait bedobva, játsszák szerepeiket, és ezzel el is érik, hogy a második részre feszültebbé, erőteljesebbé válik a produkció. Cziegler Balázs díszlettervező dísztelenül sivár szobabelsőt ábrázol, mellette jókora homokozóval, játékokkal, a gyerekkort, a még szabad fantáziát, boldog játékosságot megtestesítve. Bozsik Yvette rendezése érezhetően aktivizálta, lendületbe hozta a színészeket, remek az összmunka, szünet után többször magával ragad a produkció.
A Radioactive Marie és Pierre Curie tudomány iránti szenvedélye mellett a házaspár romantikus kapcsolatát is bemutatja, valamint azt is ábrázolja, hogy felfedezéseiknek milyen hatása lett a 20. századra.
Rosamund Pike játssza a kétszeres Nobel-díjas tudóst a Marie Curie életéről szóló, Radioactive című filmben, amelyet Budapesten forgatnak.
A produkció rendezője az iráni Marjane Satrapi (Persepolis), a forgatókönyvet Jack Torne írta Lauren Redniss Radioactive: Marie & Pierre Curie: A Tale of Love and Fallout című életrajzi könyve nyomán.
A filmet az Amazon Stúdió és a Studiocanal finanszírozza és forgalmazza – számolt be róla a Variety.com.
A Radioactive Marie és Pierre Curie tudomány iránti szenvedélye mellett a házaspár romantikus kapcsolatát is bemutatja, valamint azt is ábrázolja, hogy felfedezéseiknek milyen hatása lett a 20. századra.
Marie Curie 1903-ban a fizikai, 1911-ben pedig a kémia Nobel-díjat is elnyerte, ő volt az első nő, aki megkapta a legrangosabb tudományos elismerést.
A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.
A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.
A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.
Annyira, hogy még Alföldi kívül-belül rút Richárdja is megtévesztő lehet. Mindehhez otthontalanság érzetet keltően üres a Menczel Róbert által tervezett tér, a háttérben rideg, fém csigalépcső tagolja, amin, ha lerohan valaki, fenyegetően dübörgő hangot hallat. Riasztó, vészterhes hangokról, a nézőtér jobboldalán egy szintetizátor előtt ülve, Dargay Marcell is gondoskodik bőven, ezek nem is mindig állnak össze zenévé, gyakran inkább zörejek. Lúdbőröztető effektek, de akár gyunyorosak is lehetnek, aláfesthetnek vagy éppen ellenpontozhatnak történéseket, kijelentéseket.
Az ír hölgyek is kimoccanhatnának a szobájukból, mégsem nagyon teszik, enerváltak, tespedők, a semmibe révedők, és közben egymást piszkálják, zrikálják, sajnálják, majd olykor próbálnak életet lehelni magukba. Netán túlzottan is felpaprikázódnak, ebből a hangulatból esetleg tánc is kerekedik, előtörnek a visszafojtott indulatok, elözönli őket a temérdek bánat, és már vezérli a testet, nem hagy neki nyugtot, mozdul a láb, intenzíven szeli a levegőt a kéz, az arc netán eltorzul. Mindehhez ócska, lerobbant, gyakran elhallgató rádióból bömböl a ritmus, amit igyekeznek átvenni a nők, a külvilágot is feledve iparkodnak révületbe kerülni, mintha totális alkoholmámorban lennének. Valami végre felvillanyozza őket, kipenderülnek a fásult hétköznapokból, felforr a vérük, hogy aztán a rádió újabb és újabb bekrepálásától megint csak lelohadjanak, visszatérjenek apatikus létállapotukba, megváltóként bámulva az elhallgató készülékre, püfölve, szidalmazva, hogy hátha megszólal újra, hiszen ez a vékonyka szál köti őket a külvilághoz.
