Mi a fenéért élünk, van-e értelme az egész létezésnek, egyéniségek vagyunk-e, vagy tucatemberek, van-e szabadságunk, vagy a társadalom, a szüleink totálisan gúzsba kötnek minket? Ki nem gyötrődött volna már hasonló kérdéseken? Déry Tibor is ezt tette, amikor megírta sok tekintetben forradalminak tartott darabját, Az óriáscsecsemőt. Vajda Gergely pedig megzenésítette, és most az Armel Operafesztiválon mutatták be a művet Bécsben, majd három nap múlva Budapesten.
Izgalmas képződmény Az óriáscsecsemő, hatalmas, gömb alakú, kopasz fej, jókora szemekkel, nagy orral, piros szájjal, törzs nélkül, lapát kezekkel, termetes, meztelen lábakkal. Egyszerre bébi, de már felnőtt is, szörnyszülött is, de sármos is, rémésztő is, de kedves is. És mindenképpen infantilis. Felnövésre való képtelenségünk megtestesülése, ahogy Orosz Klaudia, díszlet-jelmez- és bábtervező pazarul megálmodta. Cselekvésképtelenségünk jelképe. Akit már születésekor, különleges képességeire való tekintettel, elad az apja, lesz belőle kísérleti alany, cirkuszban mutogatott csodalény, társadalmi törvények által piszkosul behatárolt fickó, akinek meg akarják szabni minden lépését, ő viszont ösztönből, zsigerből is lázad és lázad, tiltakozik, kiabál, követelőzik, bömböl, kapásból köszöni szépen ezt az egészet, de ő így nem kér belőle. Szabad akar lenni. Végig próbálja a lehetőségeket, mint Ádám Az ember tragédiájában, és, ahogy ő is, ugyancsak megtapasztalja, hogy ez rossz, az rossz, amaz meg borzalmas, és képtelenség. Madách művének a végén csak szóba kerül a jövő záloga, a születendő gyermek, Dérynél világra is jön, érzékeltetve a körforgást, az értelmetlen világ újratermelését, ahogy Az ember tragédiájában, a Londoni színben el is hangzik, „Az asszonyok a sír fölött szülnek, lovagló ülésben.” Hát valami ilyesmiről regél Az óriáscsecsemő is.
Déry 1926-ban írt, erőteljesen abszurdba hajló, és ezzel korát sok tekintetben megelőző, a dadaizmus hatását nyilvánvalóan tükröző darabja, profánba lerántott Az ember tragédiája, vagy mondhatjuk Karinthyval, hogy Az emberke tragédiája. Az óriáscsecsemőt, azzal, hogy apja érzéketlenül eladja, anyja pedig a születésekor meghal, kiűzik a zordonul elüzletiesedett világba, amitől rögvest herótja támad, no ebből ő aztán igazán nem kér. És hát saját tapasztalatainkból is tudhatjuk, hogy meglehetősen sok tekintetben igaza van. Többen is mozgatják a jól eltalált, monumentális figurát, akit időnként kivetítve is látunk, ártatlan gyermekarcok változnak át erre a torszülöttre, majd újra tiszta tekintetű kiskölyköket látunk, hogy aztán megint előbukkanjon a vásznon, meg a valóságban is, ez az eltorzult óriáscsecsemő.
Déry maga is írt a darabjába bábokat, úgy gondolta a tömegemberré válás, az elhidegülés, inkább kifejezhető a holt anyag megelevenítésével, mint élő szereplőkkel. Novák János, az Armel keretében, a Kolibri Színház társulatával, kiváló operaénekesek, muzsikusok közreműködésével, Vajda Gergely, a szerző vezényletével, vitte színre az operát. A tömeget termetes bábok alakítják, karakteres, némiképp karikaturisztikus figurák, akiket maguk előtt tartva mozgatnak a színészek, akár rohangálni is tudnak velük a zaklatottan rémült jelenetekben. A bábosok, Alexics Rita, Fehér Dániel, Rácz Kármen, Rácz Kriszta, Ruszina Szabolcs, Szívós Károly, Tisza Bea, Török Ági, énekelnek is, azért nem mondom, hogy meglepően jól, mert az eredetileg muzsikus Novák, régóta szép sikerrel trenírozza őket hasonló feladatokra. Vajda már több, mint tizenöt éve a Budapest Bábszínházban is vezényelte a művét, ott Kovalik Balázs rendezte, polgárpukkasztóan, provokatívan. Déry darabjának első hivatásos színházi előadása, Szikora János nevéhez fűződik, aki pályakezdőként, ifjúi hévvel, izgalmas látványvilággal, fergeteges humorral rendezte Pécsen.
A humor most sem hibádzik, a bécsi premier után, a Budapesti Operettszínház Raktárszínházában műsorra tűzött változatban. A báboknak önmaguknak is humoruk van, de az operaénekesek ugyancsak rendelkeznek vele. Philipp György a címszereplő, nyúlánk fiatalember, képes kajlaságba hajló intenzív mozgásra, végtelenül naiv tekintetre és iszonyúan elkeseredett, sértetten felháborodott nézésre, egyaránt. Kölykös és férfias hangok is előtörnek a torkából. Az anyját, a szerelmét, a szüzet és a nőstényt, a francia mezzoszoprán, Agathe de Courcy adja, elég szépen ejtve, de persze azért törve a magyart. Ha kell, ártatlan szűz, vörös démon, szenvedő anya, erőteljes hanggal, jó színészi képességekkel. A sok tekintetben elaljasodott apa, aki már nem is igazán érzékeli mennyire galádul cselekszik, hiszen lényegében nem tesz többet, mint hozzáigazodik az eldurvult világhoz, Ambrus Ákos, olyan embert mutat, szemléletesen, akit csak visz az ár és visz az ár. Csapó József az ördög, élvezi, hogy gonoszkodhat, még pirosan világító szarvai is vannak, meg rosszra csábító, sátáni nézése.
Vajda zenéje komikus és démoni egyszerre. Kiröhögi a rút világot, de a borzalmát is érzékelteti. Viccel vele, ugyanakkor lúdbőröztető dallamok is elhangzanak, Ittzés Gergely, Selejo Erzsébet, Szalóky Balázs, Baja Mónika, Kiss Helga, Deli Zsolt, Kruppa Bálint, Fejérvári János, Antonio Casagrande jóvoltából. Zene, szöveg, ének, „élő” színész és báb, jótékonyan összeolvad. Élvezetes produkció kerekedik belőle az elviselhetetlen világról.
Igencsak vérbő, mediterrán világot látunk, amiben nem férnek a bőrükbe Chioggia lakosai, ha nem történik semmi, és már-már unalmasan morzsolgatják a mindennapjaikat, azért nem, ha pedig éppen áll a haddelhadd, és hát elég gyakran áll, azért nem. A produkció kezdésekor éppen nem történik semmi, és ebből a semmiből is kapásból sikerül feszültséget csiholni. Ülnek velünk szemben a némileg fásultan csipkét verő asszonyok. Hosszú ideje a tengeren lévő halász férjeiket, kedvesüket, remélt szerelmüket várják, szinte érezni a kivánósságukat, ahogy kiéhezettek a férfiakra, ahogy már alig-alig bírják tovább, és ezért marakodnak, szájalnak, rosszmájúskodnak, nagy elánnal vagdalkoznak. Rögvest pezseg a színpad, és ez így marad, fokozódik.
Közben azért megtudjuk, hány és hány férfi odaveszett már a kiismerhetetlen tengeren, így aztán sokkal, de sokkal kevesebb is van belőlük, mint nőből, van miért aggódni, és kiviláglik az is, hányan félnek a magánytól, a reménytelen társtalanságtól. Amikor megjönnek a férfiak kitörő az öröm, van ölelkezés, csókolózás, szóáradat, de rögvest van csalódottság is, annak lesése, hogy ki kihez rohan oda először, és ki nem kapja meg azon nyomban az oly annyira vágyott szeretetet, figyelmet.
Eszméletlen figurák, fantáziadús fazonok tobzódnak a deszkákon. Mindenki fölöttébb élvezi, és mindenkiről akár külön lehetne írni, hiszen az irigylésre méltó összteljesítmény mellett, ki-ki megteremti a maga egyedi figuráját. Szakács László, D. Albu Mária, Beczásy Áron, Szalma Hajnalka, Kónya-Ütő Bence, Kolcsár József, Erdei Gábor, Gajzágó Zsuzsa, Korodi Janka, Benedek Ágnes, Pál Ferenczi Gyöngyi, Mátray László, Pálffy Tibor, Rácz Endre, Nagy Alfréd, Kovács Kati, Vass Zsuzsanna, Fekete Lovas Zsolt, Derzsi Dezső egyaránt beleadnak apait-anyait, hatalmas élvezettel vesznek részt a játékban.
Mi hétfőn érkeztünk le, hogy elkerüljük a sorban állást, de sajnos ez nem sikerült. Rengeteget kellett várni a jegykiadásra, s ugyanezzel a jelenséggel találkoztunk kedden is: kígyózó sorok álltak mindenütt. A tulajdonosváltás érződik, rengeteg szabályon szigorítottak.
A nap húzóneve, s a fesztivál egyik legnagyobb fellépője a Depeche Mode volt. Ők pedig hozták, amit elvártunk tőlük: már nem fiatalok, de mégiscsak csináltak egy elég kellemes bulit. A rajongók végigtombolták a kétórás koncertet, és félistenként tekintettek az imádott zenészeikre. Róluk egyébként érdekesség, hogy Bécsben szálltak meg, mert itt nem találtak öt csillagos szállodát. A nap többi részében nem voltak nagyobb fellépők, nulladik nap révén.
Terék Anna élvezetes darabjához izgalmas formát választott a rendező, Puskás Zoltán. Hosszú, abrosszal letakart asztalokhoz ülteti a közönséget, mintha esküvői lakoma vendégei lennénk. Az események jó része ezek között az asztalok között játszódik. De van azért előttünk egy pulpitus is, több fontos jelenet, így például az esküvő ezen zajlik. Bizonyos momentumokat pedig egészen közel hoz egy operatőr, aki egyébként színész, szereplő is, Gombos Dániel, azt játssza, hogy ő rögzíti a nagy banzájt, időnként még közbe is szól. Az apát alakító Kőrösi István pedig egyfolytában mondja a magáét. Konok parasztember, teljesen meg van győződve az igazáról, annyira, hogy szerinte másnak igaza sem lehet, az övét pedig mantrázza és mantrázza, közben becsmérel, megbánt szinte mindenkit. Másokat is igyekszik felbujtani a rosszra, az el nem fogadásra, az értelmetlen dühöt kiváltó utálkozásra. A közeg pedig olyan, ami vevő erre, akadnak más hangadók is, végig fut a métely az egész díszes kompánián, felbolydul a „méhkas”, egyre feszültebb a légkör, már mindenki mondja, üvölti a magáét, paralel röpködnek a szitokszavak, csaknem a tettlegességig felpaprikázódik a hangulat.
