- Hirdetés -

Kultúra

A legmagyarabb magyar

A legmagyarabb magyart keresik egy bornírt tévévetélkedőben, a háttérbe olykor még nagyban kivetítik a magyar zászlót is, meg „integrációs kerítést” is felhasználnak, hiszen, ha lúd, legyen kövér, azokat a bizonyos legeslegjobb magyarokat a szórvány magyarság körében kutatják rendületlenül. Ez persze paródia, az EztRád című, zenés alternatív társadalomkritika alcímű produkcióban, amit a Városmajori Szabadtéri Színpadon láthattunk, de amúgy a Szkéné Színház repertoárján szerepel, a Nézőművészeti Kft. jóvoltából.

 

Mucsi Zoltán és Parti Nóra vezetik a játékosokat megalázó, ideologikus mázzal leöntött, ízléstelenül vicceskedő vetélkedőt, amihez hasonlót fájdalmasan sokat látunk. A férfi hímsoviniszta módon állandóan fölényeskedő megjegyzéseket tesz a nőre. A butuska csinibaba pedig ostobaságok tömkelegét jelenti ki, nyilvánvalóan nem alkalmas erre a tevékenységre, vagy hát sajnos éppen ezért alkalmas, agymosó vetélkedőkben erre van igény. Meg lúzerekre, akikből hülyét lehet csinálni. A sztárgázsijú, kikent-kifent műsorvezetők, és a szerény öltözetű, csóró játékosok, akik az előttük elhúzott mézesmadzagtól, a számukra hihetetlen összegű főnyereménytől, remélik sorsuk jobbra fordulását. Általában ez a gusztustalan felállás.

Most is egy ilyen vetélkedőt látunk, ami elmegy egészen odáig, hogy lehúzott gatyával, meztelen fenékkel kell ülniük szegény páráknak, forró rezsókon, merthogy ugye Dózsa György is tüzes trónon ült. A magyarkodást ugyanis naná, hogy ebből sem lehet kihagyni. Persze az a „nemes” vetélkedő tárgya, hogy melyikük bírja hosszabban a beizzított platnin. Van bajusz szépségverseny is, de nem ám lefelé konyuló, annak pesszimista látszata lenne, az meg ugye manapság nem divat, a szép, kackiás, felfelé pödrött az viszont már döfi! Mondja is az egyik versenyző, hogy ő a magyar bajuszt összeötvözte a smile-val, persze dől a közönség a röhögéstől. Katona László és Molnár Gusztáv a két erdélyi, éreztetik mennyire pokolian kiszolgáltatottak, és mennyire ki akarnak törni jelenlegi helyzetükből, arra hajtanak, hogy most megcsinálják életük nagy szerencséjét, ami, mint az integrációs kerítés jelzi, akár áttelepüléssel is járhat.

Forrás: Szabad Tér Színház

Persze a bevándorlókról is szó van vaskosan, a produkció úgy indul, hogy amikor még nem oltották el a lámpákat a nézőtéren, és jön be a közönség, Kovács Krisztián már bent terem a színpadon, kinyúlt, lyukas atlétatrikóban, azt imitálja, hogy teherautó sofőr, aki káromkodik ahogyan belefér, szidalmazza a migránsokat, azzal fenyegetőzik, hogy közéjük hajt. A nézőtérre érkezők is megkapják a magukét, ebből a pasasból süt a feltehetően beleplántált gyűlölet. Ő szintén nyilvánvalóan egy lúzer, minden dühét, elkeseredését rávetíti a bevándorlókra, akik ott sincsenek, de azért ő oda vizionálja őket magának az útra. Ez kicsit dermesztő is, bár inkább nevetséges, mert annyira abszurd.

Az EztRád cím asszociálhatja azt is, hogy tesznek rád, de az esztrád műfajt is jelöli, ami rövid jelenetek, énekszámok, tánc, konferansz szöveg egyvelege. És alapvetően könnyed műfaj. Ezt az alkotók körülbelül be is tartják, nem húznak be nekünk maradandó ütéseket, lazán, az improvizálás eszközeit is segítségül véve, temérdek humorral, ötletpetárdával szórakoztatnak, de azért mégiscsak fajsúlyos kérdésekről beszélnek.

Forrás: Szabad Tér Színház

A rendező, Scherer Péter a konferanszié. Öltönyben, mellényben, csokornyakkendősen, tanáros pedantériával „hinti az igét”. Rendszerint komoly ábrázattal aranyigazságokat, közhelyeket mond, de azért megfontolásra méltó dolgokat. Csányi Vilmos etológus professzortól idézi például azt, hogy az ember fölöttébb békés lény, hiszen egy zsúfolt buszban általában nem verekszik össze, nem öli halomra egymást, de próbáljunk csak egy rakat csimpánzot betuszkolni ugyanabba buszba, kevesen érnek majd el élve a végállomásra. Közben pedig a jelenetek azért jobbára arról szólnak, hogyan árt ember az embernek. A feleséget például hogy rugdalja a férje, a cigány kisfiú mennyire érzi kirekesztve magát, a féltékenység milyen pusztító, szinte mindenki trükközésre kényszerül, hogy megéljen.

Forrás: Szabad Tér Színház

A színészek időnként dalra fakadnak, táncra perdülnek és fölöttébb élvezik amit csinálnak, rosszcsont kölykökként rakoncátlankodnak a deszkákon. A publikum is igen jól szórakozik, bizonyos tagjai annyira nevetnek, hogy csaknem leesnek a székről. Legvégül, mintegy keretes szerkezetként, visszajön a sofőr, és folytatja szitokáradatát. Nagy szárnyú angyal jelenik meg, csitítgatja, és szelíden kihúzza a színfalak mögé. Vagyis csodának kell történnie, hogy ez a gyűlöletáradat abbamaradjon. Tán azért tehetünk mást is, de mindenesetre igen erősen higgyünk a csodákban!

Hat ország karikaturistái egyszerre rajzoltak Körmöcbányán

0

A körmöcbányai gegfesztivál egy nagy hagyományon alapuló, nemzetközi kulturális esemény. 1981-ben rendezték meg először ezt a fesztivált, Körmöcbánya (Kremnica) gyönyörű történelmi városában, Európa földrajzi középpontjában. 

Azóta minden évben, augusztus utolsó hétvégéjén a világ minden tájáról érkeznek az egykor aranybányájáról híres városba a humor művelői: cirkuszosok, humoristák, karikaturisták, zenészek, színészek.

A karikatúra olyan művészi kifejezés, amely minden országban vagy rendszerben reagál, és a maga eszközeivel meg is magyarázza a politikai és társadalmi helyzetet. Azt is mondhatnánk, hogy ezek a rajzok, a bennük rejlő gondolatok a társadalom barométerei.

Ivana Satekova (Szlovénia), Szűcs Édua (Magyarország), Jugoslav Vlahovic (Szerbia). Lubomir Lichy (Csehország), Sebastian Kubica (Lengyelország), Oleksy Kustovsky (Ukrajna), Fotó: FüHü

Idén a humoros rajzok készítőit rendhagyó feladatra kérték fel a szervezők. Bár a karikatúra készítése magányos műfaj, most mégis az volt a feladat, hogy a hat országból meghívott egy-egy művész közösen, egyetlen tablón, egyszerre rajzoljon. Mindezt abból az alapvetésből kiindulva, hogy a visegrádi országok (és a szomszédos államok) története – különösen a 20. században – számos hasonlóságot mutat.

Az Impro-Cartoon néven meghirdetett közös rajzolás résztvevőinek művei a fesztivál egy másik helyszínén is bemutatkoztak, és nyílt egy karikatúrakiállítás az ötven évvel ezelőtti, prágai tavaszként ismert bársonyos forradalom ihlette karikatúrákból is.

A nőbolond

Őrjítőek a Garry Winogrand által lencsevégre kapott nők. Nem azért, mert manöken alkatúak, és kihívóan pózolnak a kamerának. Éppen azért, mert keresetlenek. Észre sem veszik, hogy az utcán állva mennyire kidomborodik a mellbimbójuk, hogy olyan sóvár nézéssel adnak egy pasi szájába cigit, hogy az felhívás azon nyomban keringőre, úgy sutyorognak összebújva a padon, hogy abból lehet tudni, a másik nemről trafikálnak, és naná, hogy szexről folyik a szó. A Capa Központban látható Women Are Beautiful, vagyis A nő gyönyörű című kiállítás merő élvezet.

 

A hivatásába teljesen belehabarodott Winogrand, akinek az apja különben Budapestről tántorgott ki Amerikába, a mamája pedig Varsóból, mániákusan űzte a hivatását. Leginkább New York utcáit járta, a hozzánőtt Leica gépét nagylátószögű objektívvel felszerelve. Gonoszkodhatnék, hogy olyan volt, mint egy paparazzo. Az ellesett pillanatokat kereste megszállottan. Csak ő nem kikent-kifent, mesterkélt sztárokra hajtott. Éppen ellenkezőleg. Utcasarki ismeretlenekben is meglátta a nagy lehetőséget. A hatvanas, hetvenes évek legnagyobbjaihoz sorolják, pedig csak örökösen szerelmes volt a nőkbe. Nőbolond volt. Az utcák hercegének is nevezték.

Eszméletlen mennyiségű felvételt készített, 1984-ben halt meg, de máig feldolgozatlan egy raktárnyi tekercse. Nem szexbombákat fotózott, hanem felszabadult nőket. A szexuális forradalom, meg a feminizmus idején, mámorosan felszabadultakat. Akik egyáltalán nem érzik magukat másodrendűnek, sőt. Tisztában vannak testük varázsával, eszük ágában sincs leplezni, ami megmutatható. Tengernyi a miniszoknya. Vagányak a dekoltázsok, sokat sejtető az is, ami nem látszik. Magabiztosak a mosolyok, harsányak a nevetések.

Garry Winogrand

Egy fiatal, roppant csinos nő, hol másutt, mint olyan kirakat előtt, amiben egy próbabábun jól szabott férfizakót és hozzá inget, nyakkendőt, díszzsebkendőt látunk, ácsorog. Ez már feszültséget ad a képnek, mintha a potenciális lovag állna a háttérben. A hölgy meztelen karokkal, igézően karcsún dekkol, karján a levetett kabátja, kezében fagylalt. Tavasz lehet, netán tél vége, nem számíthatott ekkora melegre, fölfelé néz, a fény, a Nap felé, és kitörő örömmel nevet. Mondhatnám ezt a fotót az életigenlés himnuszának is. Igéző. Ahogy igéző az is, ahogyan egy lány fa alatt, könnyed lezserséggel elheveredve, könyvet olvas a füvön. Ez bizony rosszra csábít. Illetve nagyon jóra! Látható ennek az ellentettje is, egy útszélén háttal álló, kilógó fenekű, nagy valószínűséggel, prostituált, aki éppen hátrafordulva kelletlenül néz bele a kamerába. Hát benne nincs semmi kívánatos.

De ő a kivétel. Winogrand általában a szépet, esetleg a kicsit groteszkbe hajlót fotózza. Például azt, amikor partin extravagáns ruhában, csaknem köldökig érő drabális dekoltázzsal, jókora gyöngysorral tobzódik egy nő, és éppen egy pasi merő tekintettel, kiguvadt szemekkel bámulja a kétségtelenül figyelemre méltó melleit. Valami szabadtéri rendezvényen megfigyelhetünk hasonlót, de ott nem lopva bámészkodás történik, hanem egész csapat férfi, de mondhatnám azt is, hogy kiéhezett hím, skubizik a domborulatait szintén nem véka alá rejtő, izgató nőstényt.

Garry Winogrand

Kedvelem azt a képet ugyancsak, amikor feszes pulóverben, naná, hogy lenge szoknyácskában két nő sétálgat, és több öregúr sóvárogva utánuk bambul. Hja, az öreg kecske is megnyalná a sót. Winogrand nőimádatában, mintegy melléktermékként, a szebbik nemet burkoltan, vagy éppen nagyon is nyíltan, stírölő pasikat szintén megörökíti. Akiknek az arcán sokszor látszik, hogy nemigen bírnak a hormonjaikkal, nehezen tudják türtőztetni magukat. Ezek kis minidrámák. Persze van testek parádéjaként kihagyhatatlan helyszínül strand. És szintén kihagyhatatlan a kutyás nő, aki büszkébb tud lenni kedvencére, mint a pasijára, és ez is lehet fölöttébb erotikus.

Egy roppant érzékeny ember érzéki képei ezek. Csaknem minden pillanatban megtalálja az érdekességet, a lencsevégre valót. Nem különösebben bíbelődik kompozícióval, szerkesztési szabályokkal, kattint, majd megint kattint, végig kattintgatja az életét, mert az utca színházában mindig meglát valami érdekeset, és nekünk is képes megmutatni azt, amit mi észre sem vennénk.

Székhelyi József halálára

„Dögöljön meg a rák!!!”, üvöltötte a telefonba, amikor tavasszal a Klubrádióban interjút csináltam vele, és elköszöntem tőle. Beszéltünk a Spinozában tartandó bemutatóról, amit, ha törik, ha szakad, meg akart csinálni. És beszéltünk arról is, hogy beteg, nem titkolt semmit, mindig is nyílt volt, és nem csupán négyszemközt, hanem a nagy nyilvánosság előtt szintén. Ha beszélt, tényleg mondani is akart valamit, közlendőjét rendszerint a rá oly jellemző, fanyar humorával fűszerezte. Energiái pedig végtelennek tűntek. Sokszor szóba hozta, hogy messze nem érzi magát annyi idősnek, mint amennyi. Hetven évesen is hetvenkedett. Bordatöréssel is játszott, és fel sem merült benne, hogy emiatt nem jön velem pódiumon beszélgetni, szinte fel volt háborodva, amikor félve felhívtam emiatt, hogyan képzelem, hogy ő ezt lemondja. Egyébként mindig felvette a telefont, ha nem tudta, a lehető leggyorsabban visszahívott bárkit. Becsületes volt, egyenes gerincű, az élet legkisebb dolgaiban is.

Meg a nagyokban szintén, hiszen mondta a véleményét, büfében, folyosón, sajtóban, médiában egyaránt. Nem rejtette véka alá, amit gondol. Amikor a Szegedi Nemzeti Színházból, ahol korábban direktor volt, rapid módon útilaput kötöttek a talpára, bizony erősen bizonygatni kellett, hogy ugyan már, ennek az ég egy adta világon semmiféle politikai oka nem volt. Ahogy az is emlékezetes, hogy Egerben nem léphetett fel, ott ugyancsak kellett magyarázkodni, szerecsent mosdatni rendesen, aztán persze megígérték, hogy kiköszöbülik a csorbát, hívják, megtarthatja Villon-estjét. Aztán kérdeztem tőle, volt-e Egerben, azt válaszolta, hogy nem hívták. Azt hiszem volt benne valami Villon lázadásából, társadalomkívüliségéből, tán ezért is tartozott harsogóan fiatalon, az akkor igencsak ellenzékinek számító, minden megrögzött fennállóval szembe helyezkedő Egyetemi Színpadhoz, ahol az egyik mestere Ruszt József volt, aki rögtön a pályája elején ráosztotta a Hamletet Kecskeméten. Nagyreményű pálya kapott ezzel igencsak hatalmas löketet, és óriási bizalmat Székhelyi, amire rá is szolgált. Az nem állítható, hogy ezután csupán főszerepek garmadája következett, de az igen, hogy sokat játszott, abszolút foglalkoztatott volt, és igencsak hamar belopta magát a nézők szívébe, amihez hozzájárultak a tévézések, filmszerepek, szinkronizálások. Homer Simpson hangja, a Simpson család című sorozatból, a magyarok számára mindörökké ő.

Nem volt műfaji korlátja, tragédiát ugyanúgy játszott, mint komédiát, és attól sem jött zavarba, ha operettben kellett komédiázni. Például, nem is olyan régen, a Fekete Péter című operettben mulattatott, a Madách Színházban, fő szakmai otthonában. Ugyanitt, a Szerelmes Shakespeare-ben még játszott a nyáron. Júliusban műtötték, a tüdőrákjának áttétjei voltak, de ő készült a Vidor Fesztiválra, Nyíregyházára, most pénteken lett volna a Szép jó estét, Mr. Green! előadása, mondta is, hogy ott sem akar csalódást okozni a közönségnek. Többek szerint ez a kétszereplős darab tartotta életben. Ebben 86 éves, idős embert játszott, soha nem éli már meg ezt a kort. Mindig tele volt pedig vitalitással. Nem véletlenül mondta nekem egyszer, hogy mindig kell, hogy legyen a háznál gyerek. És nála aztán volt is! Öt gyermeke és négy unokája siratja. A legkisebb, a nála harminc évvel fiatalabb feleségétől született, a 7 esztendős Sára. A fényképét mindig magánál hordta. Többször beszélt arról, hogy nem halhat meg, mert iskolába kell vinni. Nyilatkozta, hogy nem a haláltól fél, hiszen az születésünktől tudható, hogy bekövetkezik, hanem a hozzá vezető úttól, az agóniától. Sokat szenvedett. Emelt fővel viselte. Azt képviselte, hogy beszélni kell a rákról, mert az nem szégyellni való dolog, és hiába gondoljuk, hogy azt csak más kaphatja meg. Nagy betegen is másokon akart segíteni.

Szerethető ember volt, jó színész, és bár voltak, akik politikai nézetei miatt haragudtak rá, lényegében az egész ország szurkolt neki. Sajnos nem döglött meg a rák. Meghalt viszont a 71 esztendős Székhelyi József, aki még sokáig élhetett volna, játszhatott volna, sugározhatta volna magából a szeretetet, és élvezhette volna, hogy viszont szeretik.

Sötét praktikák

A Hatalomjátszma című könyvben igen nagyban megy a tét. Földkerekség mértetekben. Nagyvadaknak, üzletembereknek dolgozó gengszterek, ügynökök, bérgyilkosok röpködnek a világban. Összeesküvéseket szőnek, robbantanak, lőnek, ölnek, és ennek a középpontjában ráadásul egy magyar van. Persze Magyarország is veszélyben. Meg egy igencsak fontos nő.

 

Hampuk Zsolt könyve feszülten izgalmas. De nem azért, mert tele van vérrel, bár mi tagadás, van bőven az is. Rémisztő kegyetlenséggel tud leírni öldökléseket. Olyat is, amikor egy akcióban tömegmészárlás folyik, és nem restelli részletezni, melyik testrész hová hullik szerteszéjjel, meg olyat is, amikor valakit kínoznak. Ez persze gondos pszichológiával is társul, és bemélyed például a kés ide-oda, miközben megy a hidegvérű, gunyoros, érzéketlen duma. Fogcsikorgató.

A könyv azonban mégsem ettől hideglelős, miközben fölöttébb szórakoztató. Erre mondják, hogy olvastatja magát. Sodornak a mondatai, már-már az az érzésékünk támadhat, hogy bennünket is elsodornak, hiszen arról szólnak, hogy egyfolytában veszélyben, akár végveszélyben vagyunk. Hihetetlenül sötét praktikák zajlanak a háttérben. Országok sorsáról döntenek lezárt paletták mögött. Miközben ez a kötet krimi, kalandregény, road movie, miegyéb, az a baj, hogy közel sem csak fantázia szülte, nem hat kitalálmánynak, bár a nagy része nyilván az. Ugyanakkor mégiscsak ott érződik mögötte a tudás, hogy nagyhatalmak, kishatalmak, multik, nagykutyák, feltörekvő kutyák, egymással szövetkezve, vagy éppen ölre menve, behálózva a Földet, milyen aljas praktikákat űznek, rideg, okos aggyal, vagy elborult fejjel, és bizony mindent, de mindent megtehetnek, még azt is, amiről el sem tudjuk képzelni, hogy ilyen egyáltalán létezhet, bárki fejében megfordulhat.

Hampuk Zsolt jeles séfként beutazta a fél világot, és főzött hatalmasságoknak. Például a brit királyi családnak, svájci legfelsőbb köröknek, a magyar elit azon részének, melynek tagjai esetleg belföldre is magánrepülővel, helikopterrel érkeznek kastélyszállodába nyaralni, netán csak egy röpke hétvégére, romantikus luxusvacsorára. Hát innen valószínűleg az a hatalmas tudás, amit összesűrít a novum publishing gondozásában megjelent könyv.

Én séfként ismertem meg. Mivel írok gasztronómiáról, valamilyen ismeretség kapcsán oda keveredtem, mielőtt megnyitotta Budán a Lamb &Leo bisztrót, ami sajnos már a múlté. Főzött néhányunknak, hogy teszteljük a hamarosan étlapra kerülő fogásokat. Akkor kiderült, annyira finom, sok összetevőjű, szép megjelenésű ételeket készít, hogy ezek nyugodtan nevezhetők érzékieknek. Ugyanígy, érzékien ír is. Szemléletesen láttatóak a mondatai.

A Hatalomjátszma című regénye is sok összetevőjű. Nem csak jó néhány helyszínen játszódik, hanem különböző idősíkokban is, több évtizedet átölelve. A kötet vagányul ugrabugrál közöttük, földrészek és országok között. Amikor éppen iszonyatosan izgalmas, sorsfordító dolog történik, odébb röppenünk pár ezer kilométert, vagy pár évtizedet. Ilyenkor időnként szitkozódtam, hogy a francba, nem engedem, hogy kitoljon velem Hampuk, előrelapoztam, aztán visszafogtam magam, mert persze igen jó ez a szerkesztési mód. A kötet egyaránt megmutatja a pokoli nyomort, és a tán nem kevésbé pokoli, galádul szerzett luxust, a múltat, és sejteti a nem feltétlenül biztató jövőt.

Hampuk, egy séftől meglepően, rengeteget tud az ember elaljasodásáról, kegyetlen, vicsorgóan veszélyes, gyilkoló állattá válásáról, de jócskán vannak ismeretei gyengédségről, szerelemről, belemenős szexről, no meg az izgalom állandó fokozásáról. Lendületesek a mondatai. Időnként kissé túlburjánzanak, ide-oda indáznak, de ettől még érdekesek. Kegyetlen, elvadult világot ábrázolnak, amiben mindenkinek keményen meg kell küzdenie kis talpalatnyi helyért is, hogy egyáltalán létezni, élni tudjon, valami harmóniát kivívjon magának, és esetleg még némi szépségben is legyen része.

Ezt csak humorral lehet valahogyan elviselni, és az szintén bőven van a kötetben. Kesernyés szarkazmus, metsző irónia, vérbő fekete humor. Egy látszólag szelíd, halk szavú ember kifakad a világról, megmutatja az öldökölni kész, rideg gazdasági érdekeket, és azt ugyancsak, hogy közben azért vágyunk melegségre, szeretetre, simogató szóval és simogató érintéssel társuló humánumra.

Izgalmas könyv. Krimi, erőszak vegyül benne szerelemmel, romantikával, rengeteg szenvedéllyel, ami pusztítani, felemelni egyaránt képes.

Ma 88 éves Sajdik Ferenc

0

Édesanyja balerina volt, édesapja – Sajdik Sándor, nevét Dunakeszin utca viseli – korának legsikeresebb zsokéja. Szülei, nagyszülei szívesen tréfálkoztak, az ifjú Sajdik Ferenc volt alighanem a legkomolyabb tagja e jókedvű famíliának.

Gyermekkorát különböző országokban töltötte, többek között Németországban, Görögországban. Talán itt alakult ki benne az az erős honvágy, ami még manapság is hazahúzza, ha néhány napot külföldön töltenek.

Nyomdásznak készült, de érezte, valami más lesz az igazi. 1955-ben a Rádió- és Televízió Újság tördelője és rajzolója lett, és hamar közölni kezdte karikatúráit a Ludas Matyi, majd 1965-ben belső munkatársa lett a szatirikus hetilapnak. Harminc évig hétről hétre ontotta a szellemes rajzokat.

A Ludas Matyi megszűnése után Sajdik karikatúrái még hosszú évekig megjelentek számos magazinban és napilapban – többek között a Képes7 című hetilapban is –, de mindinkább a rajzfilm került munkásságának homlokterébe. Híres és máig igen népszerű rajzfilmsorozatai: A nagy ho-ho-horgász és a Pom Pom meséi (Csukás István meséi alapján).

Szinte megszámlálhatatlan könyvet illusztrált. Gyermek- és ifjúsági kötetek, pénzügyi vagy épp egészségügyi témák – Sajdik Ferenc grafikáinak stílusa jól illeszkedik minden műfajhoz.

Néhány éve egy váci műgyűjtő, Papp László unszolására kezdett táblaképeket festeni. Ma már ez, valamint kisméretű, írókat, költőket, művészeket ábrázoló, applikációkkal kombinált portréi jelentik tevékenysége fő csapásirányát. Vácott több mint száz táblaképéből állandó kiállítás is látható.

Ő a legjobban fizetett színésznő a világon

0

Scarlett Johansson kereste a legtöbbet a színésznők közül 2018-ban a Forbes magazin szerint.

A Marvel Bosszúállók-sorozatának Fekete Özvegye 40,5 millió dollár (11,5 milliárd forint) adózás előtti bevételre tett szert 2017 júniusa és 2018 júniusa között a magazin becslése szerint. A 33 éves színésznő 2017-es bevételeinek megnégyszerezésével taszította le trónjáról Emma Stone-t, és a szuperhősmozi negyedik, jövőre bemutatandó részében is szerepel majd.

A legjobban fizetett színésznők rangsorában

második lett Angelina Jolie

28 millió dollárral. Az Oscar- és Golden Globe-díjas színésznő visszatérése a listára elsősorban a Demóna című családi film második részéért kapott gázsijának köszönhető.

Harmadik helyen Jennifer Aniston végzett 19,5 millió dollárral. Az ő bevételeinek döntő hányadát a reklámszerződéseiből befolyó összegek teszik ki. Jövőre még többet kereshet majd, hiszen elkezdik az Apple cég drámasorozatának forgatását. A sorozatban a lista ötödik helyén álló Reese Witherspoon (16,5 millió dollár) lesz a partnere,

a két színésznő állítólag 1,25 millió dollárt kap majd fejenként és epizódonként.

Negyedik lett Jennifer Lawrence, akinek két legutóbbi filmje, az anyám! és a Magyarországon forgatott Vörös veréb ugyan nem teljesített jól a mozikban, de a színésznő számára még mindig biztos bevételi forrást jelent az X-Men sorozatban való közreműködése, valamint a Dior divatházzal való szerződése.

Az első 10 között szerepel még Mila Kunis, Julia Roberts, Cate Blanchett, Melissa McCarthy és Gal Gadot.

A tíz színésznő összesen 186 millió dollár adózás előtti bevételre tett szert a vizsgált időszakban, ami 16 százalékkal haladja meg a 2017-es évben elért 172,5 millió dollárt. A Forbes adatai a Nielsen, a ComScore, a Box Office Mojo és az IMDB adatbázisaiból, valamint filmipari szakemberekkel készült interjúkból származnak.

Egy 2016-os tanulmány szerint

a szöveges szerepek mindössze 28,7 százalékát kapják női karakterek a filmekben.

Mindez azt jelenti, hogy a színészekhez képest a színésznőknek kevesebb lehetőségük van nagy bevételhez jutni.

Idén mindössze két színésznőnek sikerült átlépnie a 20 millió dolláros határt, 2017-ben még háromnak, 2016-ban pedig négynek. Az idei tízes mezőnyből kimaradt Amy Adams, Emma Watson, Charlize Theron és a tavalyi első helyezett Emma Stone is, a vizsgált időszakban ők 10 millió dollárnál kevesebbet kerestek.

Világvége

Világvégét, özönvizet vizionál egy fiatalember, Szamosi Donáth, Kulumatué művésznéven, Andrew Bovell Angliában, Amerikában, Ausztráliában egyaránt sikert aratott, Majd, ha az eső eláll című darabjának segítségével, a Hatszín Teátrumban. A produkcióban az eső soha, de soha nem áll el, a színpad hátterében fenyegetően zuhog és zuhog.

Nem vetítésről, nem hangeffektusokról van szó, tényleg víz ömlik alá, aminek monotonitása egy idő után idegőrlő. A cél valószínűleg pontosan ez. Vagyis, hogy ne tudjunk nem oda figyelni arra, kapjunk már észbe, ne dugjuk homokba a fejünket, hogy meglehetősen elfuseráltuk ezt a földi létet. Föléltük a Föld természeti tartalékait, váltig szennyezzük a környezetet piszkosul, és ehhez jön egymás gyötrése, kizsigerelése, idegzsábává tevése, jönnek a rémisztően kusza kapcsolatok, amik együtt járnak a családok szétesésével, az elmagányosodással, a depresszióval, és még sorolhatnám és sorolhatnám.

Azt is mondhatnám, hogy ez ismert lemez, unjuk is már, úgy sem tudunk mit tenni ellene, benne vagyunk a taposómalomban, oszt annyi. Aztán majd idejekorán meghalunk, amikor kell. Szamosinak viszont érezhetően feltett szándéka, hogy szembesít minket a rögvalóval. Ezt azonban igencsak stilizáltan teszi. Kihasít egy darabot a nézőtérből, és oda pakol egy forgószínpadot. A közönség az eredeti színpadon és a nézőtér megmaradt részén ül, fordított irányban, mint ahogy szokott. A valószínűleg erre az alkalomra bérelt színpad pedig lassan, kimérten, az eső monotonitásához hasonlóan, bizonyos idő után szintén fárasztóan, forog és forog és forog, és elég megbízhatóan nyikorog.

A színen először megjelenik Dióssi Gábor, alternatív produkciók remek színésze, csillogó ruhában, mondhatni parádés klepetusban, mintha egy festő pingálta volna elénk. Később kiderül, hogy sokszor festői, gyönyörű a látvány, ami az előadás fő erőssége, ezt is a rendező ötölte ki, igénybe véve a tán legjobb magyar világítástervező, Bányai Tamás hathatós segítségét. Dióssi monológjához, aki szerepe szerint Gabriel York, annak a családnak az egyik tagja, amelyről szól a történet, kivetítik, hogy 2039-ben járunk. Aztán egyértelművé válik, hogy ez éppen a világvége eljövetelének ideje. A három generációt végig kísérő darab 1959 és 2039 között játszódik, és rafinált módon ugrál az időben. Zaklatott családi kapcsolatokról regél. Hét évesen faképnél hagyott gyerekről. Pedofíliáról. Családon belüli zaklatásról. A megértés hiányáról. A beszédképtelenségről, elhallgatásról, szeretettelenségről, és mintha ez automatikusan párhuzamosan járna, a Föld javainak feléléséről, elpusztításáról. Szóval megkapjuk rendesen!

A színészek is megkapják, mert túl sokat nem játszhatnak. Simon Zoltán, Máhr Ági, Bajor Lili, Száraz Dénes, Pásztor Edina, Sipos Vera, Epres Attila, Dudás Demeter, ahogy Dióssi, jobbára balladai elborultsággal, vészjóslóan, mondják a szövegüket, és lejárnak egy pontosan meghatározott koreográfiát, amivel jelet képeznek a kompozícióban, a mutatós látvány részei. Teszik a dolgukat, hősiesen, elhivatottsággal. Időnként kivetítenek valakit, például Dame Jane Goodall, a csimpánzok nagy kutatójának öregen is elbűvölően szép, okos arcát, aki elmondja, hogy ami most van, az nagyon nem lesz így jó. Majd jön az ide-oda ugráló családtörténet, olykor nehéz követni ki-kicsoda, hol van éppen és mi a baja, vagy csak az én figyelmem lankad, netán még egy kis dramaturgi munkára lenne szükség. És szerintem több humorra. A szöveg érezhetően többször abszurdba fordul, amin ugye nevetni szokás, sőt szinte kell. Mellettem próbálkozik is egy srác diszkrét halksággal ilyesmivel, időnként én is kuncogok, egymást igyekszünk erősíteni, egyébként csend honol a nézőtéren. Kivétel, amikor valaki kimegy a szünet nélküli előadásról, mert az elég zajos.

De nem akarok élcelődni, mert a cél nemes, a nekirugaszkodás komoly, és az is látszik, hogy mindenki komolyan vette a munkát, a látvány pedig sokszor egyenesen lenyűgöz. Ahogy a zenekar is, feszült, intenzív, fenyegető zenét játszik, hallgatnám többet is.

Végül elérkezünk az utolsó vacsorához, körbeülve az asztalt, ebben a képben különösen jól érvényesülnek a szereplők jelmezei, tényleg mintha egy jeles festő műalkotását látnánk. Bejön Mester Viktória kiváló opera énekesnő, és lényegében fájdalmas rekviemet énekel az emberiségért.

Van, aki roppant lelkesen tapsol, mások kevésbé. Megosztó előadás. Engem is megosztott.

A lelkét veszítette el a soul

0

76 éves korában meghalt Aretha Franklin

FRISS HÍREK

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!

NÉPSZERŰ HÍREK

A weboldalon cookie-kat használunk, amik segítenek minket a lehető legjobb szolgáltatások nyújtásában. Weboldalunk további használatával jóváhagyja, hogy cookie-kat használjunk.További információkOK