Ady Endre halálának 100. évfordulóján tisztelgünk a költőóriás emléke előtt. A huszadik század egyik legjelentősebb magyar költője, a magyar politikai újságírás ma is aktuális alakja. A műveltségről, irodalomról írt cikkei a fejlődést és a haladást sürgetik. Költészetének témái az emberi lét minden jelentős területére kiterjednek.
Róla mondják – Andy Vajna 1944 – 2019
Antonio Banderas, aki az 1996-ban bemutatott Evita című film forgatásán dolgozott együtt a producerrel, szintén a Twitteren búcsúzott. „Isten veled, barátom. Köszönök mindent. Adios amigo mío. Gracias por todo” – írta spanyolul is.
Arnold Schwarzenegger: „bebizonyítottad, hogy nincs szükséged nagy stúdiókra, hogy olyan hatalmas filmeket készíts, mint a Terminator 2. – Az emlékmás vagy a Total Recall. Hatalmas szíve volt, és az egyik legnemeslelkűbb pali volt. Hiányozni fog. Gondolataimban a családdal vagyok” – írta az amerikai színész Twitter-üzenetében.
Sylvester Stallone, aki a Rambo című filmek főszereplője volt, Instagramon búcsúzott a néhai producertől. A színész „úttörőnek” nevezte Vajnát. „Akkor hitt az ‘Első vér’ című, első Rambo-filmben, amikor még senki. Összetört a szívem” – fogalmazott a színész.
A magyar filmes szakma is gyászolja a producert
Irányítása alatt óriási közönségsikereket és kiemelkedő nemzetközi eredményeket hozott a magyar film. A Magyar Nemzeti Filmalap által támogatott filmek több mint 130 nemzetközi díjat nyertek el.
A legnagyobb Nemes Jeles László Saul fia című filmje aratta, hiszen a legjobb idegen nyelvű film kategóriában elnyerte az Oscar-díjat, akárcsak a Mindenki című film, mely a legjobb rövidfilmnek járó Oscar-díjat nyerte, Enyedi Ildikó Testről és lélekről című filmjét pedig Arany Medvével jutalmazták Berlinben. De nevéhez fűződik a leglátogatottabb magyar film is, A miniszter félrelép, amely nézettségével minden létező magyar rekordot megdöntött.
„Én sajnos soha nem vagyok elégedett semmivel, tehát úgy gondolom, hogy mindig lehet valamit fejleszteni rajta, de szerintem az utolsó nyolc évben egy hosszú utat jártunk be, egész átszerveztük a filmszakmát és ennek kezdjük látni az eredményeit már” – így beszélt Andy Vajna 2018 áprilisában a magyar film napján az M5 kulturális csatornának adott interjújában.
Fenyő Iván színművész aki Szabadság, szerelem című filmben játszott főszerepet: az egyik legprofibb magyar produkciónak nevezte amiben valaha dolgozott: az egész munkát Andyt Vajna profizmusa, maximalizmusa jellemezte. „Nagyon magas volt a mérce, nagyon profi munka volt. Nagyon sok és magas elvárásai voltak (…) és ugyanakkor mégis mint ember nagyon nagyvonalú volt, nagyon jószívű, nyitott és mindenkihez volt egy jó szava”
Pihe
Nehéz lesz elfelejteni azt a pillanatot, amikor először megjelent a telepen. Nemcsak én, hanem a négylábúak is azonnal elhallgattak, annyira gyönyörű volt. Nem volt magas, középtermetűnél kisebb, vékony, törékeny végtagokkal, hófehér selymes bundában. A nevét is innen kaphatta, mert amint a szél beleborzolt szőrzetébe, ezer pihe fodrozódott. Még Rex, a farkas is abbahagyta a lihegést, s feszülten nézte maga előtt a zsákmányt. Az a típusú szuka volt, akire elég egy pillantást vetni, hogy a szerelem sötét vermébe zuhanjunk. Még Perec, a kissé buta, de annál jóindulatúbb labrador is kiejtette a szájából megszokott, szénné rágott botját.
Pihe viszont elfordította fejét, nem nézett senkire. Nem annyira a szégyenlősség volt az oka, sőt, tudatában volt szépségének. Inkább hagyta, hogy legyen elég idő a csodálatra. Magam is megdöbbentem, hogy nem azonnal szagolgatják, holott ez ebeknél ez minden további ismerkedés feltétele. Na ja, csak az emberek olyan ostobák, hogy nem foglalkoznak a testi kémiával, a vágy laboratóriumával, hanem bátran összeházasodnak, holott egymás szagát sem bírják.
Vagyis Pihe baromi jó nő volt, s pont ez okozta a problémát. Igazi luxus kurva, aki nem barátkozik senkivel, akinek nincs meg hozzá a tehetősége. Még Szvetlana, a kaukázusi pásztor is hiába emelte égnek a farkát és fejét, s vonult mint vérben gázoló római hadvezér, Pihe levegőnek nézte.
Lehet, hogy már elkötelezte magát!-próbáltam jóindulatúan közeledni felé. Esetleg vallásos, és szüzességi fogadalmat tett?- ugrattam magam. Rákiáltottam a nevét, hátha engem elfogad társalkodónak. A szeme sarkából egyet pillantott, ennyi.
Pihe! Mi van, édes kiskutyám, rám se hederítesz?! Hozzám! Most!- adtam ki az ember legfurcsább tulajdonságát magamból, vagyis parancsoltam neki. Az esetek 9O % ban az van, ami az embernél, ilyenkor szót fogadnak vakon. Pihe elszaladt a telep végébe, egy mogyoró bokor mögé.
Pár óra alatt rájöttem, hogy egy hihetetlen hülye került a kezem alá, akit már a második órában gyűlöltem. De nemcsak én, az összes többi kutya is, mindegy, hogy tacskó, dalmata, vagy akita volt, de még az Istennél is jóindulatúbb golden retriverek is messze elkerülték. Persze, én nem hagytam magam, volt már nekem hasonló nőm, akkor vesztettem, de most már öreg vagyok, tudom, hogy kell ezekkel bánni. Illetve hittem, mint tudtam, mert a dög mindig elbújt, elfutott, egyszer a talicska alól húztam ki, máskor meg a ponyva alá settenkedett be.
Az ilyen önmagában való szépség azért nem sokáig izgatja még az embert sem. Három óra után már nem gondoltam a pihéire, pillantása tűszerű voltára, futása szellő könnyűségére, olvasni kezdtem az ebeknek Thomas Mann: Doktor Faustuszát. Nagyon szerették a német polgári ízlést, Kafkát kevésbé, amiért nem haragudtam rájuk, hisz mégis csak állatok, akik álmaikban bajor polgárok szeretnének lenni. Körbeültek, volt, amelyik a fejét a lábamra hajtotta, ott aludt el. A regény közepén tartottunk, pont annál a résznél, amikor Leverkhün elkapja a prostituálttól a szifiliszt, amikor feleszméltem, hogy már jó két órája nem láttam a csajszit. Becsuktam a könyvet, némi morgolódás hallatszott, utat rugdaltam közöttük, és keresni kezdtem. Két órával később világossá vált számomra, hogy hiába, megszökött.
Homlokomról pergett az izzadtság, amikor a főnökömet felhívtam a szörnyű hírrel. Innen még kutya soha nem szökött meg. Egy francia buldog, és egy uszkár-tacskó keverék ellenőrizte le anno a szögesdrót kerítést, s nem volt luk. Ha lett volna, azonnal kiszöknek rajta, profik voltak. Az a típusú kutyák voltak, akik csak azért maradtak meg egy helyen, mert ehhez volt kedvük.
-Megszökött a Pihe!- nyögtem száradt torokkal.
-Nem hiszem. Nézz körül rendesen.
– Már háromszor megcsináltam a normál kontrollt, de semmi. Esküszöm, még a lavór alá is benéztem. Körbe jártam mindenütt, az erdő alját is átkutattam.
Mindjárt ott vagyok. -tette le a telefont a főnök, de nem volt ideges. Csak akkor, amikor ő sem találta sehol.
Biztos, fejben számolt, azért lett kicsit ideges, s gyújtott egyik cigiről a másikra. Gazdag tulaj kedvenceit babusgattunk, tudtuk, a beugró százezer forint, ha elveszik. A profit forgott kockán, s ennek a nyomorult ribancnak az élete.
Erdő vette körül a telepet, ahol a bikficek napköziztek. Az erdőben meg mindenféle állat van, például vadászok. Semmi bajunk nem volt velük soha, de azt tudtuk, hogyha kutyát látnak, megszületik bennük az idióta gyilkos, s az ölés után vigyorognak. A fekete sörét vörös peremével igazán jól mutathat a fehér pihék között. Egy döglött kutya meg soha nem királynő egy ravatalon.
Tehetetlenül megegyeztünk abban, hogy megvárjuk a másnap reggelt, addig kamuzunk a gazdiknak valamit. Hogy a Százegy kiskutya megy a moziba, arra megyünk csoportosan…
Amikor megjelent kilenc óra körül a kapuban, nem ismertünk rá. A nap is a szemünkbe sütött, de nem ezért. Azt hittük, valamelyik kóbor eb, aki beakar kéredzkedni A VIP sátorba, hogy menőkkel pacsizzon. A feje lógott, alulról rimánkodva nézett ránk. Egész testében remegett. A fehér pihék helyett a vajszintól egészen a sárgáig koszosodott.
Végig tapogattuk, kerestünk sebet, harapás nyomot, kullancsot, szálkát, elektromos pásztor ütést, de semmi. A főnök elröhögte, aminek oka a zsebbe maradt profit volt, de hozzátette: Biztosan egy vaddisznó kergette egész éjjel. Ma benn marad a házban, nem mehet ki, még pisilni sem! A pszichoterápia hasznos volt, úgy látom.
Két órával később, amikor már felemelte a fejét, levegőt is vett, s kezdett visszatérni a szemébe a tenger kékes zöldje, rákérdeztem.
– No, elmondod, hogy mi történt? Vagy találjam ki?
– Elmondom, csak kérlek, adj időt.
A hangja pont olyan volt, mint reméltem. Nem picsogott, inkább mély volt, de lehelet vékonyan rebegte.
– Nem is tudom, hogy fogalmazzam. Még soha nem láttam ilyen hatalmas, szép és ijesztő valamit…talán állat volt, nem tudom. Nálad is nagyobb, erősebb.
-Hallgatlak – biztattam, s rágyújtottam egy szivarra.
– Nagyon megijedtem, elfutni sem volt erőm, igaz, nem is akartam. Megállt két méterre tőlem, nem jött közelebb, csak hatalmas orrlyukait rezegtette. Neki is négy lába volt, ő is szőrös volt, mint én, de sokkal durvábban, kb. annyira, mint egy disznó, amit egyszer a rokonoknál falún láttam. De ennek a fején volt két hatalmas valami, mindenfelé ágazott, hegyes volt és éles. Ezt a telepet az összes lakójával együtt vele felkaphatná.
-Ja, szarvas volt! Attól szartál be?
– Lehet, nem tudom a nevét, nem láttam ilyet még soha.
– Hamar kihevered, ne izgulj.
-Soha nem heverem ki. Ebben biztos vagyok.
-Miért gondolod? S miért vagy ilyen szomorú?
– Sokkal szebb, mint én. Lenyűgöző volt. Olyan, amilyen én soha nem leszek. – sóhajtott, majd elsírta magát.
Azóta Pihe teljesen normális lett, most is itt ül a székem alatt, de ha a többiek fogócskázni hívják, röpül azonnal. Még mosolyog is, amikor rám néz, s mindig szót fogad. Határozottan boldog azóta, hogy már nem ő a legszebb nő a világon.
Bakács Tibor
Németország visszaadta a franciáknak a nácik által ellopott festményt
Németország kulturális államtitkára személyesen nyújtotta át Georges Mandel családjának az értékes festményt, melyet a nácik azt követően szereztek meg, hogy 1940-ben elfoglalták Párizst. Ezzel tartozunk a nácizmus áldozatainak – hangsúlyozta a német kulturális államtitkár. Thomas Couture festménye, az Ülő nő portréja eddig Berlinben volt látható a nevezetes Gurlitt kiállításon.
Hogy jött létre a híres Gurlitt gyűjtemény ?
A náci vezérek közül sokan „műgyűjtők” voltak vagyis előszeretettel szerezték meg a gazdag zsidók tulajdonában levő értékes műtárgyakat. Ebben játszott fontos szerepet Hildebrand Gurlitt, aki korábban múzeum igazgató volt. Hatalmas gyűjteményt hozott össze, melyben Rubens, Dürer művek is voltak. Ezenkívül számos olyan műalkotás, melyet a nácik „elfajzottnak” neveztek. Vagy azért, mert az alkotójuk zsidó volt vagy pedig olyan művészeti irányt képviselt, mely nem felelt meg a hivatalos kánonnak. Gurlitt ezeket a képeket eladta külföldön, hogy ily módon a náci állam kemény valutához jusson.
A világháború után a mintegy 1500 darabból álló műgyűjteményt Gurlitt elrejtette. Örökösei 2014-ben a Berni múzeumnak adták azt, ami a gyűjteményből megmaradt. Innen szerezte meg a német állam, mely most visszaadta a francia festő képét Georges Mandel családjának.
Ki volt Georges Mandel?
A francia Népfront kormány belügyminisztere, aki híres volt antifasiszta magatartásáról. 1940-ben Churchill rá akarta bízni a francia ellenállás vezetését. Georges Mandel nem vállalta mondván: nem egy zsidó miniszternek kell a francia ellenállás élére állnia. Maga helyett De Gaulle tábornokot, a hadügyminisztérium államtitkárát ajánlotta, aki végülis a francia ellenállás vezetője lett külföldön. Georges Mandel Franciaországban maradt: 1944-ben gyilkolták meg francia nácik nem sokkal Franciaország felszabadulása előtt.
A szintén zsidó származású Nicolas Sarkozy későbbi francia elnök Georges Mandelről írta a doktori disszertációját. Később könyvet is kiadott Georges Mandelről, akit a francia állam mintaszerű vezetőjének és saját példaképének nevezett. Georges Mandel nevét ma egy sugárút viseli Párizsban.
Az igazságos L. Simon és a kultúrharc
Méltánytalan, ha bizonyos kiadványok, zenei rendezvények, színházi előadások az 5 százalékos áfa körbe tartoznak, amíg más kulturális események adója viszont 27 százalékos! – erről a közelmúltban beszélt L Simon László. Az egykori kulturális államtitkár szerint a helyzeten változtatni kell, ahogy szerinte szükség van arra is, hogy az úgynevezett tao-pénzeket az állam ne engedje ellopni, hanem szedje össze, és ossza szét az arra érdemesek között. L Simon tagadja, hogy ez a kultúrharc része lenne.
Újabb, hibásnak tartott adónem alkalmazásának üzent hadat L Simon László. A kormányzati tisztséggel jelenleg nem rendelkező egykori kulturális államtitkár a napokban egy zárkörű rendezvényen azt mondta: méltatlan, ha bizonyos zenés, táncos rendezvények az alacsony, 5 százalékos áfa-körbe tartoznak, amíg más, színvonalas szabadtéri szórakoztató rendezvények, komolyzenei koncertek, előadóestek, vagy színházi előadások után 27 százalékos forgalmi adót fizettetnek.
L Simon szerint az sem helyes, ha a Habony-féle Lokál, vagy a Blikk című bulvárlap ugyancsak az 5 százalékos, míg színvonalas kiadványok pedig a 27 százalékos áfa-körbe tartoznak. Mindez árt a kultúrának, mert értelemszerűen emeli a jegyárakat, hiszen a magas áfa beépül – szögezte az egykori kulturális államtitkár, utalva arra, hogy így bizonyos sajtótermékek, rendezvények közel 30 százalékkal drágábbak lehetnek.
A kijelentést síri csend fogadta, hisz L Simon – ha zárt körben is – kritizálta a kormányt, ami a legritkábban fordul elő a Fidesz berkeiben. Ráadásul még valami olyasmit is hozzátett, hogy ezért felemás a besorolásért Rogán, illetve a miniszterelnökség a felelős, de nehéz a szöveghű fogalmazás, mert a jelenlévők zajosan kommentálták a bírálatot. Akkor viszont újra csend lett, amikor L Simon kiszólt a jelenlévő újságíróknak, hogy a kulturális áfa ügyéről elhangzott szavainak a nyilvánosságra hozatalához hozzájárul.
Ezt követően szerettünk volna a témáról interjút kérni az egykori kulturális államtitkártól, de csupán a már elhangzott kijelentéseinek ismertetéséhez adott engedélyt. Magyarázatul hozzátette, hogy a kulturális áfa okozta probléma a kormányon belüli harc eredménye, hiszen ennek révén kedvezőbb áfa-besorolást kaphat az a tevékenység, amelynek művelője jó kapcsolatokat ápol egyes kormánypárti politikusokkal, amíg mások nem jutnak ebbe a körbe.
Mindez annak fényében különösen érdekes, hogy L Simon László több nyilatkozata után átalakítják, vagy talán meg is szüntetik a kultúrába áramló tao-pénzeket. A Fideszes politikus szerint azért van erre szükség, mert a támogatások jelentős részét ellopják, az elmúlt évben a begyűjtött 37 milliárdnak a fele, vagy a harmada magánzsebekbe vándorolt. A Független Hírügynökségnek nyilatkozó adószakértő szerint könnyen hasonló sorsra juthat a futballra befizetett 200 milliárdos tao pénz is, hisz annak jórészét bizonyítottan fizetésekre fordították, amit egyébként a törvényt tilt. Semmi garancia nincs tehát arra, hogy a sportra, pontosabban a focira befizetett százmilliárdokat – csakúgy, mint a kultúra tao-ját – nem lopják el. Mindenesetre Orbán Viktor kedvenc sportját L Simon László nem merte gyanúba keverni, ámbár az adószakértők szerint a befizetett pénzek ellenőrzése ezen a területen is totálisan hiányos.
Ha igaz az, hogy a jövőben a vállalkozók nem dönthetik el, hogy mely intézményeket, hangversenyeket, vagy színházakat támogatnak, hanem az erre szánt összeget az Emberi Erőforrás Minisztérium számlájára fizetik be, akkor az egész tao-rendszer elveszti eredeti rendeltetését. Ugyanis a cél az lenne, hogy a nyereséges vállalati szektor közvetlenül támogathassa a kulturális szereplőket.
Ha az adóforintjaikat a vállalkozók immár a szaktárcának fizetik be, akkor már nem a versenyszféra, hanem a minisztérium támogatja majd a kultúrát. Az állam pedig elfogult mecénás, ahogy azt a kulturális áfáról szó történet is bizonyítja. Így könnyen előfordulhat, hogy bizonyos kormánynak nem tetsző színházak, előadóművészek, zenészek totálisan kimaradnak majd a kulturális támogatásokból, sőt, a fennmaradásuk is veszélybe kerül. Mások pedig mindent visznek. De lehet, hogy ez a cél, hiszen a kormányfő által meghirdetett kultúrharc idejét éljük. L Simon ugyan azt is nyilatkozta, hogy a sokszínűséget betiltani képtelenség. De lehet törekedni rá…
Alfonso Cuarón, mexikói filmrendező és a Bohemian Rapsody aratott a Golden Globe díjátadónn
Alfonso Cuarón mexikói filmes Roma című munkájáért a legjobb rendezőnek, valamint a legjobb külföldi filmnek járó Golden Globe-díjakat.
Rami Malek Bohemian Rapsody című filmje nyerte a legjobb film díját. Ugyanő kapta a legjobb drámai férfi színésznek járó Golden Globe-díjat a Los Angelesben megrendezett díjátadó ceremónián.
A legjobb drámai színésznő díját Glenn Close kapta a The Wife című filmben nyújtott alakításáért.
A legjobb a musical/vígjáték kategóriában a brit Olivia Colman kapta The Favourite című filmben nyújtott alakításáért, míg ugyanebben a kategóriában a legjobb férfi színész Christian Bale lett a Vice című filmben nyújtott alakításáért.
A televíziós dráma sorozat kategória díja az Americans-é lett, az animációs film díját pedig a Spider-Man:Into the Spider-Verse kapta.
Beszélgetés Kútvölgyi Erzsébettel
Kútvölgyi Erzsébet nem is akart színész lenni, fiatalon az volt az álma, hogy gyermeksebész legyen. A magyar tanára beszélte rá, hogy menjen el a színművészeti főiskola felvételijére, ami szerinte éppen azért volt sikeres, mert nem görcsölt, hiszen nem is nagyon akarta, hogy felvegyék. Kútvölgyi Erzsébettel a vígszínházi öltözőjében Canjavec Judit beszélgetett.
Egy régi Szenteste
1953 karácsonyának előestéje volt. Már Nagy Imre a miniszterelnök, megkezdődött az úgynevezett „új szakasz” kissé liberálisabb politikája, de még mindig Rákosi szelleme ijesztgette az országot. Rákosiék utálták a karácsonyt, nem is volt akkoriban ünnepnap, de betiltani a családi ünnepet még ők sem tudták. Azt mondták, aki a karácsonyt ünnepli az a klerikális reakció szekerét tolja. A mai fiatalok azt sem tudják mit jelent ez? Röviden: visszasírja az egyházak és a papok hatalmát. Pedig mi nem sírtuk vissza, csak végre boldogak akartunk lenni.
Rákosiék egyet tehettek: karácsonykor nem árultak karácsonyfát, vagyis nem lehetett kapni fenyőfát. Nagyapám derék újpesti asztalos volt, rajta nem fogott ki a Rákosi-klikk. Összeeszkábált falécekből egy talpat, s abba beledugott egy piros partvisnyelet. A nyélbe lukakat fúrt, szépen, szimmetrikusan, majd kimentünk a Megyeri temetőbe, s vettünk fenyőágakat, mert azokat lehetett kapni, az emberek télvíz idején fenyőgallyakkal borították be szeretteik sírját. Nagyapám otthon, a fenyőgallyakat szépen beledugdosta a piros partvisnyélbe fúrt lukakba. Olyan szimmetrikus és gyönyörű fenyőfám soha nem volt többé.
Kocsisgyertyákat szerencsére lehetett kapni, azok fénye világított Szenteste, amikor az egész család, térden állva, elénekelte a Mennyből az angyalt.
A partvis karácsonyfán díszek is voltak. Nagyanyám Mitugrász és Inota csokik ezüstpapírjába csomagolt diókat, anyám akasztgatta fel a fára a díszeket, cérnával. Habcsók is volt, vagy valami hasonló. Nagyanyám sütötte a fehér és rózsaszín habos csodákat, azokat is felaggattuk a fára. Szaloncukor is volt, savanyúcukrot csomagolt apám kék papírba, ilyen papírokba kötöttük a tankönyveinket, füzeteinket. És a csúcsdísz! Nem flancos volt, mint a maiak, nagyanyám a kertben növő csipkebokor ágaiból hajtogatott ötágú betlehemi csillagot. Nem volt vörös színű, mint a proletariátus csillaga vagy Mózes égő csipkebokra!
A fa alatt ajándékok vártak: fa, festett építőkockák, ezt is a nagyapám gyártotta, magasszárú, barna bőrcipő, amibe hóeséskor újságpapírt tett a nagyanyám, hogy be ne ázzon nagyon és ne fázzon a lábam. És a legnagyobb ajándék: a bakancsra felcsavarozható, levehető korcsolya. 32 forint volt. Akkor még voltak kemény telek, nem úgy, mint mostanában, az iskola udvarát fellocsolta a pedellus, a víz jéggé fagyott, azon csúszkáltunk, mint néhány évvel később a Kékes tévében a Protapopov házaspár. Emberek, ki tudja még, ki volt és mit csinált a pedellus? Miért akasztottunk a Kékes tévé képernyője elé zöld plexilapot? No persze, ez már egy későbbi történet, maradjunk ’53-nál.
Halászlét ettünk és rántott pontyot, a szomszédunk nagy ho-ho-horgász volt és lejárt az újpesti öbölbe pecázni. Tőle volt a ponty, amely karácsony délutánig a kádunkban úszkált, s öt óra fele kólintotta fejen szegény halacskát asztalos nagyapám egy fakalapáccsal. Nagyanyám bájglit sütött, az újpesti piaci kofák árultak diót és mákot.
Csillagszórónk nem volt. Csak a szemünk csillogott. A könnyektől.
Egy festmény mögül került elő az eddig soha nem látott Vajda Lajos-kép
Nagyon meglepődtek a kurátorok, amikor az újrakeretezésnél észrevették, hogy az egyik Vajda Lajos festmény mögött egy másik mű is lapul. Vajda Lajos a háború előtti magyar szürrealizmus egyik kiemelkedő alakja volt, így a most felbukkant, eddig sosem látott kép milliókat érhet.
Az 1908-ban született festő-grafikus életművéből nemrég a szentendrei Ferenczy Múzeumban nyílt kiállítás, így a festmények már a kurátoroknál voltak, hogy ők újrakeretezzék a műveket a november közepén nyíló kiállításra, amikor egy nagyon fura dolog történt. A meglepetés akkor jött, amikor egy kép újrakeretezésénél észrevették, hogy a hátlap mögött egy másik ismeretlen rajz van elrejtve. A képről a Vajda Lajos festmények tulajdonosa sem tudott, így őt is meglepte a felfedezés, és alig várja, hogy visszakapja a kiállításnak kölcsönadott három festményt, és az új frissen felfedezett képet.
Vajda Lajos a most előkerült rajzán feltüntette az évszámot is, így tudjuk, hogy 1934-ben készítette azt, és egy tőle megszokott régebbi stílusban alkotott. A most felfedezett kép értéke így magasabbra rúg, hiszen egy igazi különlegességről van szó, ráadásul a felfedezés körülményei sem minden naposak.
Kolozsvári Interferenciák – Áldozatok
Húsba váj, fájdalmat okoz, égető kérdéseket tesz fel, töprengésre késztet két világhírű színház, a bécsi Volkstheater és a berlini Schaubühne előadása az Interferenciák elnevezésű nagyszabású nemzetközi színházi fesztiválon a Kolozsvári Állami Magyar Színházban. Miközben itthon viták dúlnak arról, aktuál-politizálhat-e a színház, két ilyen jeles teátrum ezt a lehető legtermészetesebb módon, erkölcsi kötelességből, hivatástudatból megteszi.
Mindkettő elég formabontóan csinálja. Bécsben a színház nagyasszonya, Anna Badora meglepő módon összetársítja Euripidész Iphigénia Auliszban című tragédiáját Soeren Voima és Stefano Massini Occident Express című kortárs darabjával, ami egy az egyben a bevándorlókról szól. Euripidész művében pedig ott a kirekesztettség, kisemmizettség, a megsemmisülés és a megsemmisítés, a fennen céloknak kikiáltott borzalmakért hozott áldozat. Az ókori Görögországban Agamemnónnak, mert a jóslat szerint ez a célravezető, saját lányát kell feláldoznia a háború megnyerésének érdekében, aminek célja Trója földdel való egyenlővé tétele. Iphigénia először meglehetősen örül, hogy lesz áldozati oltár, fel is ajánlja, hogy nagy buzgón körbetáncolja majd, aztán, amikor megtudja, hogy de hát éppen őt áldozzák fel, arcára fagy a mosoly. Jön az alkudozás, jönnek a döbbent csendek, majd beteljesedik a végzet.
Az előadáshoz elárasztják vízzel a színpadot. Ebben tapicskolnak a szereplők. Ez jelzi, hogy van mit tisztára mosniuk, tombol a gyűlölet. A vízben piros nagyestélyiben meghempergőzik Iphigénia anyja, Klütaimnésztra is, aki persze minden eszközzel próbálja megakadályozni lánya halálát. Anja Herden annyira csodálatos színésznő, hogy szinte óhatatlanul főszereplővé válik. Fölöttébb nőies, rafináltan eszes asszonyt alakít, aki miközben roppant kiszolgáltatott, már-már fölébe kerekedik a férfiaknak. De elveszíti a lányát, és ettől szinte ő is megsemmisül.
Modern korunk áldozatai a bevándorlók. Menekülnek háborúk elől, vagy, mert nem tudnak megélni felperzselt földjeikből, az életveszélynél, a nincstelenségnél jobb létezést remélve. Sokan halnak meg menekülés közben. Tömeges az áldozat, amit az embercsempészek kegyetlen gondatlansága tovább fokoz. Több dermesztő jelenet van az előadásban. Az egyik, amikor levegőtlen konténerbe zsúfolja be a csempész a szerencsétleneket. De hideglelős színházi megoldásként, ebben az esetben üvegből van ez a szállításra kész konténer. Látjuk a lehetetlen pózokban való iszonyú egymáshoz préseltséget. Test testhez taszítódik, fájdalmat és fullasztó levegőtlenséget okozva. Amúgy a csempész előre ridegen meg is mondja, vagy túlélik, vagy nem. Ha nem, akkor egy szeméttelepre borítják ki őket. Legalább ugyanilyen rémisztő, amikor a menekülők egy kisfiút küldenek előre az elaknásított földön, hogy óvatosan lépkedve igyekezzen kitapasztalni, van-e ott robbanásveszély, amerre tovább lopakodnának. Még hangosan buzdítják is, hogy no csak bátran, no csak előre! Üvöltő segélykiáltás ez, hogy legyen már ennek vége.
De sajnos nincs, és, hogy mennyire nincs, arról regél a Schaubühne Compassion. The History of the machine gun című megrázó produkciója, amihez nem vízzel, hanem szeméttel árasztották el a színpadot. A modernkori civilizáció vagy éppen civilizációtlanság felhalmozott mocskával. Jelképezi természetesen azt a temérdek bajt, problémát, megoldatlansághalmazt, ami összetorlódott. A szemétrakás szélén két színésznő. Egyikük, Consolate Sipérius, fekete bőrű, Ursina Lardi pedig fehér. A rendező fölöttébb bízik bennük, mert jobbára csak beszélnek és beszélnek, alig van cselekedetük, mégis abszolút lekötik a figyelmet. Drámai tényeket sorjáztatnak egymás után. A Földközi-tenger partjaira sodort, vízbe fúlt emberekről, vagy a közép-afrikai polgárháborúk, betegségek áldozatairól, a Közel-Keleten rútul megsemmisültekről. De nem hideg tényközlők ők. Arcukat, gesztusaikat kivetítik nagyban, és miközben mondják és mondják és mondják, ami lúdbőröztető, a hangsúlyaikban, a gesztusaikban, ott a véleményük, az elkeseredésük, a felháborodásuk, a tenni akarásuk, a tehetetlenségük, hogy ez így nem mehet tovább, hogy az afrikai halottakat, például a kongói polgárháborúban értelmetlenül elhunytakat is beleszámítva, már annyi lesz az áldozat, mint a holokauszt idején. De tudják, hogy a tömeghalál gyakran kevésbé megfogható, mint akár egyetlen ember jobban átélhető halála. Megmutatják annak a partra vetett halott kisfiúnak a képét is, akinek fotója bejárta a világot. Ott fekszik közvetlenül a végtelennek tűnő hatalmas tenger mellett az a csöppnyi, elernyedt test, és vádló a látványa.
Fotó: Bíró István
Muszáj lenne valamit tenni, üvölti, suttogja, követeli, kéri, rimánkodja az előadás. Mi meg csak ülünk tehetetlenül, elborzadunk, majd igencsak erősen megtapsoljuk a két markáns színésznőt, akiknek karizmatikus volta, hiteles kiállása magas hőfokúvá teszi a fájdalmas produkciót.
