Vélemény

Orbán ki- és átjelentkezett?

Brüsszelezés nem, migránsozás alig, birodalmazás bőven volt Orbán beszédében. Ellenben az „új kezdet” igénye, az „erős nemzetek új erős vezetőkkel”, akik szakítanak a további integrációval, mintha azt sejtetné: Orbán már a néppárton túli időre készül.

Ha nem fog brüsszelezni, visszavesz Junckerék ekézéséből, akkor miről fog szólni a beszéd? Talán arról, hogy „kinyílott a pitypang” – gondoltam az elmúlt napokban.

A szónoklat részben beteljesítette a várakozást, legalábbis ami a közhelyeket és a semmitmondást illeti.

Toposzok…

Ami nem volt: brüsszelezés. Ami volt helyette viszont, az az évekkel ezelőttről felmelegített birodalmazás. Migránsozás mindössze egyszer, amikor Orbán 1848-cal és 1956-tal egy szálra felfűzve dicsekedte el a „migránsinvázió megállítását”, persze megint csak egyes egyedül a glóbuszon.

Előjöttek még a térség feldicséréséről szóló toposzok, nyilván nem függetlenül attól, hogy Mateusz Morawiecki személyében lengyel miniszterelnöki vendég volt, az elmaradhatatlan több száz fős lengyel turistahallgatósággal együtt.

Tehát

„látványos közép-európai reneszánszra készülünk”,

és amikor Brüsszelből Lengyelországot támadják, akkor egész Közép-Európát és Magyarországot is támadják, és a birodalomépítőknek mindig számolni kell az erős lengyel-magyar kötelékkel.

Ebben a szerkezetben és megközelítésben a „birodalom” kellően elkent ahhoz, hogy senki se vegye magára konkrétan (meg ezt már amúgy is megszokták tőle). Vagyis „a birodalmak árnyékában a háborúkat megnyertük, voltunk, vagyunk és leszünk, ez a legnagyobb diadal, amit egy nemzet a birodalmak felett arathat”

nem több lózungnál, amit Orbántól már fel se vesznek az EU-ban.

…és iránykijelölés

Amit azonban ebből kiindulva le- és felvezetett, az kijelöl egy határozott irányvonalat és utat saját magának és (szándéka szerint) az országnak.

  • Azt kívánjuk Európa népeinek, hogy szabaduljanak meg a farkasvakságtól, vegyék észre, hogy egy liberális európai birodalomban mindannyian elveszítjük a szabadságunkat. Szabad ember csak az lehet, aki egy szabad nemzet fia, és nem egy birodalom alattvalója.

A közelgő európai parlamenti választás ürügyén:

  • erős Európát akarunk, erős nemzetállamokat és új, erős vezetőket Európa élén, akik nem a bajt hozzák ide, hanem a segítséget viszik oda,
  • és új kezdetet akarunk, hogy megállítsuk Európa hanyatlását, véget vethessünk az Európai Egyesült Államokról szóló lázálmoknak.

Megítélés kérdése, hogy ezt a szónoklatot erős visszafogottságnak tekintsük-e, annak, hogy kerülni akarta a további konfrontációt az Európai Néppárt fősodrával, benne a német uniópártokkal. S hogy ne szaporítsa a Fidesz eltávolítását követelők sorát.

De az erős nemzetállamok kontra liberális európai birodalom, az Európai Egyesült Államok lázálomkénti beállítása, s az ilyen Európa élén új (!) és erős vezetők éppenséggel arra mutat, hogy Orbán bejelentkezett az EPP-től jobbra álló konglomerátumba. Sőt, annak legalábbis egyik vezetőjének.

Látva az elmúlt napok folyamatait, s nem ismervén, amit Orbán már tudhat, de még nem került nyilvánosságra, ez már inkább program, semmint helyzetértékelés.

Ünnep előtti gondolatok a szolidaritásról

Szolidáris vagyok mindazokkal, akik mai napig szenvedői a Trianon okozta sérüléseknek. De nem vagyok szolidáris senkivel azok közül, akik felelősek voltak az első világégés kirobbantásáért és hazánkfiainak háborúba hajszolásáért. Szolidáris vagyok minden nyomorúságossal, akik a fehér lovon bevonuló tengerész kormányzósága idején szenvedtek annak intézkedéseitől, és azokkal, akik életüket, vagy lelki és fizikai egészségüket adták a második világégés idején.

Szolidáris vagyok nagybátyámmal, aki tintaceruzával írt tábori levelezőlapon, 1944 végén Máramarosszigetről adott hírt utoljára magáról, a munkaszolgálatos apákkal, kiknek sikerült megszökniük a ferihegyi halálra váróktól, anyósokkal és apósokkal, akiket, mert nem voltak hajlandók leszlovakizálni egy szatyorral a felvidékről szülőföldjükről elzavartak, pedig összes felmenőikkel együtt ott volt otthonuk, szolidáris vagyok az országot újjáépítő vasbetonszerelő anyákkal és a felsoroltak milliónyi társaival!

De nem vagyok szolidáris azokkal, akik megteremtették és segítették bármilyen módon a lehetőségét annak, hogy a második világháborúban honfitársaink elpusztuljanak, vagy egészségesként fogyatékossá váljanak. Szolidáris vagyok mindazokkal, akik ezerkilencszázötvenhatban, bármilyen világnézetűként is, de jobbító szándékkal változást akartak és ezért bármelyik oldalon is, de életüket adták, vagy szabadságukat áldozták fel.

De nem vagyok szolidáris az egymást felkoncolókkal, a történelmünk során bármikor is egymást kibelezőkkel, az elveiket köpönyegforgatókkal, azokkal, akik gyáván saját érdekeiket szem előtt tartva, bármikor és bárhogyan, de kivetkőztek emberi mivoltukból azzal is, ahogy elárulták embertársaikat. Szolidáris vagyok tanáraimmal eleitől fogva, az általános iskolától kezdve az egyetemig, tudományos, kulturális és sport területen dolgozó barátaimmal, munkatársaimmal és ismerőseimmel, és magától értetődően a családommal is!

De nem vagyok szolidáris a kirekesztőkkel, a vattacukros, olcsó populizátorokkal, akik meglovagolva mások szegénységét, vagy tudatlanságát, tájékozatlanságát, azok hátára felkapaszkodva bazári majmot játszottak a hatalomban. Nem vagyok szolidáris a pávatáncos hazardőrökkel, a politikai gigolókkal és közéleti ripacsokkal, a magukat és dolgaikat folyton folyvást nemzeti jelzőkkel illetőkkel, a hazát érdemtelenül kisajátítókkal, akik kommunikációs trükkökkel operálva követelik maguknak a tiszteletet, ahelyett, hogy azt kiérdemelnék!

Szolidáris vagyok minden szegénnyel, minden másként gondolkodóval, akik tudják, hogy elsősorban emberek és csak utána magyarok. Szolidáris vagyok minden másságot hordozóval, minden kisemmizettel és minden félreállítottal, minden bosszúból, vagy akár érdemtelenül megnyomorítottal, minden vallásuk normális gyakorlásától megfosztottakkal. Szolidáris vagyok a szerzett jogaiktól megfosztottakkal is, a trafikjaiktól eltiltottakkal, a földjeiktől elzavartakkal, a külföldre vagy így, vagy úgy száműzöttekkel, azokkal a milliókkal, akiket a média ugyan soha nem kap a szárnyára, de mégis értékesebbek, mint az ott bármilyen témában feltűnő, magukat mutogató celebek.

Nem vagyok szolidáris ugyanakkor a politikai csintalanokkal, kik, mint más a gatyáját úgy váltogatják nézeteiket és felfelé nyalva, lefelé meg taposva egyengetik saját előmenetelüket. És nem vagyok szolidáris a listázó zsidózókkal, cigányozókkal, az európai zászlót ablakon kidobókkal és égetőkkel, az Európát tagadókkal, sem azokkal, akik politikájukkal és magatartásukkal lovat adnak alájuk, vagy oltogatják, hergelik őket. Nem vagyok szolidáris azokkal a jókor voltak jó helyenesekkel sem, akik meglovagolva a történelem kínálta helyzetet, brancsba verődve, egymást igazolva sütögetik pecsenyéjüket, azzal, hogy majdani leszármazottjaiktól évtizedek múlva úgy sem fogja megkérdezni senki, hogy miből szerezték mindazt, amijük van!

Szolidáris vagyok az ünnepelőkkel, de azokkal nem, akik március 15-ét kisajátítják, mintha az csak az ő ünnepük lenne, akik azt hiszik magukról, hogy ők Magyarország, pedig az sokkal több és színesebb náluk!

Orbán nem csak ránk veszélyes

„Szinte naponta olvasható Magyarországról valami hajmeresztő. Bizonyos értelemben történelmi pillanat ez, mert nagyon ritkán fordul elő, hogy egy rendszer ilyen tipikusan magán viselje a politikai és morális romlás minden jellemzőjét. Magyarország mellett Venezuela az, melyre most nagyon sokan figyelnek, mert szinte páholyból ülve nézhetik végig, hogyan züllik el egy társadalom, eltékozolva összes addigi lehetőségeit” – írja Ara-Kovács Attila soros Diplomáciai jegyzetében.

Pár héttel azelőtt, hogy felcsaptak volna az Európai Néppártban a Fidesszel szembeni indulatok, összefutottam egyik amerikai, a Foreign Affairs-ban is gyakran publikáló politikai elemző ismerősömmel Bécsben; én egy kiállítást mentem megnézni, ő pedig másnap utazott tovább Prágába egy konferenciára. Nyilvánvalóan sok minden szóba került. Én főként a Trump elleni ügyészi vizsgálat állásáról kérdeztem, őt pedig a magyarországi helyzet izgatta. Minthogy gyorsan kiderült: Robert Mueller ügyész olyan akkurátusan végzi munkáját, hogy gyakorlatilag a vizsgálatról s annak eredményeiről egyelőre semmi sem szivárgott ki – „és ez nagyon jól van így”, tette hozzá ismerősöm – a téma taglalását nagyon gyorsan befejeztük. Viszont feltűnően jól értesültnek mutatkozott mindazzal kapcsolatban, ami Európában s főként Magyarországon zajlik.

Mikor rákérdeztem, hogy mi ennek az oka, csak annyit felelt: „Szinte naponta olvasok országotokról valami hajmeresztőt. Bizonyos értelemben történelmi pillanat ez, mert nagyon ritkán fordul elő, hogy egy rendszer ilyen tipikusan magán viselje a politikai és morális romlás minden jellemzőjét. Magyarország mellett Venezuela az, melyre most nagyon sokan figyelnek, mert szinte páholyból ülve nézhetik végig, hogyan züllik el egy társadalom, eltékozolva az összes addigi lehetőségeit.”

Arról is beszéltünk, hogy vajon miért nem fogadja Trump Orbánt, miközben ez utóbbi láthatóan szenved, hogy már szinte mindenki járt a Fehér Házban, leszámítva őt magát? Pedig a magyarázat igen egyszerű, s ezt nyílt titkokként kezelik nálunk – volt a válasz.

Az amerikai hírszerzés és a külügy gyakorlatilag mindent tud a Fidesz és elitjének viselt dolgairól. Orbánt fogadni életveszélyes Trump számára, mind a magyar-orosz, mind a Pekinggel folytatott titkosnak tűnő, ám az amerikaiak által mélyen átlátott kapcsolatok miatt.

És akkor még nem is beszéltünk azokról az üzelmekről, melyeket Budapest folytat a Közel-Keleten. Ám, ha egyszer mégis fogadni fogja, akkor az annak a csalhatatlan jele lesz, hogy már ő is – mármint az amerikai elnök – személyesen nagy bajban van.

E beszélgetés óta gyakorlatilag teljesen felfordult Orbán világa. Azon persze lehet tűnődni, hogy kizárják-e vagy sem március 20-án a Néppártból a Fideszt, s ha igen, akkor azután mi következik, s mi következik majd abból, ha mégis marad, de nem e két opció határolja be ma Orbán mozgásterét, hanem az, hogy az európai sajtó – mely tudjuk, nagyhatalom – olyan mennyiségben és olyan indulatokkal vetette rá magát a magyar miniszterelnökre, ami szinte példátlan. Még Putyinnal szemben is messze toleránsabbak, s az észak-koreai diktátoron, Kim Dzsong Un-ön is inkább ironizálnak. De jól láthatóan Orbán számára ma már nincs kegyelem.

Márpedig azok a politikusok, akik merő opportunitásból vagy kényelmességből, problémakerülésből vagy vele titokban egyetértve kerülték eddig, hogy támadják a magyar kormányfőt, ma már nem maradhatnak csendben, mert ezzel azt kockáztatják, hogy Orbán tettestársának tekintik őket, s így osztozni fognak annak egyre bizonytalanabb sorsában. A sajtó velük sem lesz irgalmas többé. A legjobb – de nem egyedi – példa erre maga Manfred Weber és Joseph Daul – az egyik az EPP frakcióvezetője, a másik a párt elnöke. Róluk tényleg elmondható, hogy nagyon szerették volna elkerülni a mára kialakult helyzetet, de az magával sodorta őket.

Orbánnak persze az sem segít, ha valaki a pártjára áll, mert csak olyan barátok szólalnak meg érdekében, akik mellett a magyar miniszterelnöknek már nincs is szüksége ellenségre. Nem az aprócska Romániai Magyar Demokrata Szövetség populista elnökéről beszélek, aki sietett felhívni a Néppárt elnökét, Josephe Dault, hogy aggódjon nála Orbánért.

Kelemen Hunor nem barát, nem ellenség, mindössze a Fidesz aprócska jobbágya, aki most kezet csókol újfent a magyar miniszterelnöknek, amiért az gurított neki néhányat a tőlünk ellopott forintokból.

Inkább Berlusconi a lényeges, aki szintén felhívta a Néppárt elnökét, óvva intve őt, hogy Orbánt kizárják. Tekintettel a volt olasz kormányfő nemzetközi presztízsére, alighanem ez sem használt túl sokat a magyar miniszterelnöknek. Nem volt még olyan rég, amikor az unió meghatározó államainak vezetőit még igencsak próbára tette a gazdaságban ugyan a liberalizmust, minden egyébben az illiberalizmust erőltető olasz politikus.

A kortárs francia filozófia egyik kimagasló alakja, Bernard-Herni Lévyvel közölt hosszú interjút a vezető olasz lap, a La Stampa, annak kapcsán, hogy Lévy európai utazásba kezdett annak megértésére, mi zajlik a kontinensen. Szomorúan állapította meg, hogy egy olyan jelenség vonul végéig az unión, mely Berlusconival vette kezdetét, s most Le Penen át Orbánig ért el. A filozófus csendben megjegyezte: Berlusconi húsz éves miniszterelnöksége a kulturális bomlás és megsemmisülés szimbólumává lett, s visszahozott valami olyasmit, ami soha nem semmisült meg egészen, csak „aludt”, rejtőzködött. És ez a Berlusconi által felébresztett fasizmus – mely Le Penen és Matteo Salvinin át Orbánban testesül ma meg, mondja Bernard-Henri Lévy.

Megjegyzések egy közleményhez (CÖF)

Hölgyeim és uraim, tegnap a Civil Összefogás Fóruma, mely annyi feledhetetlen, mókás percet szerzett már a közönségnek mókás eszmefuttatásaival, szösszeneteivel, újabb közleménnyel lepte meg a nagyérdeműt. Végigolvastam. Hogy őszinte legyek, első gondolatom az volt: nem lehetnek ennyire hülyék, nem létezik hogy a valóság fölé helyezett fideszes érdeket nemcsak kiszolgálják, de el is hiszik! Ha kiszolgálják, hát istenem, az emberi gyarlóság végig kísérte minden stációját fejlődéstörténetünknek, úgyhogy kár lenne ezen moralizálni. Na, de ha ezt el is hiszik, ha nem csak a lelki szegényeknek szóló zsolozsma, ha nem csak a bárányok bólogatását várják ettől, akkor valami nagy sz@r van a palacsintában.

Manfred Weber egyedi módszerekhez folyamodott, amikor Orbán Viktort, Magyarország miniszterelnökét a Néppárthoz intézett bocsánatkérésre szólította fel. Parancsba adta
(Kedves CÖF, nem adta parancsba – mint tudjuk a parancsot megb@…ni nem lehet – , hanem feltételül szabta, arra pedig lehet nemet is mondani)

a szerinte Brüsszel ellenes felvilágosító kampány befejezését. Követelményként megszabta a Közép-Európai Egyetem Budapesten maradását.
(Kedves CÖF, halkan jegyezném meg, Orbán személyesen Webernek tett ígéretet arra, hogy a CEU Pesten maradhat!!! Még mielőtt hallanám a terelésként hangoztatott panelt: a CEU nem azonos a Közép Európai Egyetemmel! Bármilyen hihetetlen, a kultúrvilág számára nem azonos értékű a magyar diploma megszerzése, egy amerikai diplomával! Ez még akkor is így van, ha készséggel elismerem van olyan kar a magyar egyetemeken is, ami akár egyenértékű lehet egy bármilyen más egyetem diplomájával. Történetesen a CEU társadalomtudományi karát elvégző diákok diplomájának értékét meg sem közelítik a magyar egyetemek diplomái.)

Az Orbán-kormány erős és legitim felhatalmazást kapott, az országgyűlési választásokon nem kevesebb, mint kétharmados többséggel.
(A Fideszre leadott szavazatok a többségre sem voltak elegendőek, csupán a választási szabályok biztosították a mandátumok kétharmadát! Ez nagyon mást jelent!)

A kormány nem tehet mást, mint tiszteletben tartja a népfelség elvét, védi és teljesíti kapott feladatát, közvetíti a magyar emberek népszavazáson is kinyilvánított véleményét.
(Itt hívnám fel a kedves CÖF figyelmedet arra az el nem hanyagolható tényre, hogy a „népfelség” elvén véletlenül sem nyilvánítom ellenségnek azt a népszavazás útján is megválasztott, a mai napig az ország lakosainak nagy többsége által támogatott szervezetet, melynek magam is a tagja vagyok!)

A magyarok hitet tettek az illegális bevándorlás elutasítása mellett.
(Kérem soroljon fel egyetlen olyan szervezetet mely az „ILLEGÁLIS” bevándorlást támogatja!)

Megüzenték, hogy a nemzetállamok egyenrangú szövetsége lehet az Unióban követendő út. Vallják, hogy a görög-zsidó-keresztény civilizációnak nincs alternatívája.
(Bocsánat kedves CÖF, de ki üzent és mikor abban az ügyben, hogy az egyetlen létező út a görög-zsidó-keresztény civilizáció? És kinek üzente? Merthogy csekély félkegyelműségem értesülései szerint a föld lakosságának jelentős része egyik megnevezett civilizáció utódának sem tartja magát! Őket hol méltóztatik elhelyezni bolygónkon?)

A Néppárt vezetősége nem kevesebbre szeretné utasítani a kormányfőt, mint arra, hogy forduljon a magyar emberek többségi akarata ellen. Íme, a demagógia felsőfokon! Bocsánatkérésre akkor lenne ok, ha a miniszterelnök a nép akaratát semmibe venné.
(Kedves CÖF, a nép akaratának egyszemélyes végrehajtói szinte kivétel nélkül diktatúra felé vezették nyájukat, sokszor még akkor is, ha valóban élvezték a többség támogatását! Viszont jelen esetben az európai uniós tagságunk jelentős többségű támogatást élvez a „nép” körében!)

A nyílt társadalom és a bevándorláspártiak, Soros- és Juncker-mezben, az Európa parlamenti választások előtti pártcsatározást már pályára lépés előtt, az öltözőben kívánják eldönteni.
(Európa fejlett tagállamai mindannyian a szabályozott bevándorlás engedélyezésének pártján állnak. Elsősorban gazdasági kényszer okán, és bizony a rászorultság elvén is. A gazdasági szükségszerűségek felismerése, valamint a humanitárius elvek egyike sem a Soros Györgyben, de még csak nem is a nyílt társadalomban hívő emberek sajátja! Ha jól tudom a humánum a keresztény erkölcs szerint sem korlátozódik sem egy nemzetre, de legfőképpen nem egy vallásra!)

Félelmük megakadályozza őket abban, hogy nyílt terepen, saját népük akaratának megkérdezése után a becsületes, szemtől szembe harcot felvállalják.
Manfred Weber felháborító üzenetet küldött a magyar polgároknak. Azt jelezte, hogy Európa polgárai, eszik-nem eszik, nem kaphatnak mást az EP választások után sem, mint az Európai Bizottság mutyival összehozott elitjét, akik mindig meg fogják mondani, hogy mi a menü.
(Nyugtasd meg magad kedves CÖF az összekacsintás elvén működő véleménynyilvánítás ugyan a retorziótól tartó polgárok félelmei miatt csak hangtalan formában jelentkezik, de nyugtasd meg magad: Weber három pontja még a tisztességes fideszes szavazóknak is elnyerte tetszését!)

A szabad véleménynyilvánítás, a tárgyilagos érvelés az objektív döntések alapja.
(A politikában szabad véleménynyilvánítás ugyan létezik, tárgyilagos érvelés és objektív döntés azonban még csírájában sem található egyik oldalon sem. Ja, és azt se felejtsd el, hogy a többség akarata még nem garancia sem a helyes, sem a jó döntésre!)

Kukoricára nem térdepelünk. Olyan országban élünk, ahol a véleménynyilvánítás szabad, ennek tiszteletben tartását várjuk el a Néppárttól és reményeink szerint a megválasztásra kerülő Európai Bizottságtól is.
Az európai polgárok azonban joggal követelhetik a bocsánatkérést a sorozatosan elhibázott, kárt okozó politikai döntéseket meghozó, Soros György által befolyásolt, Jean-Claude Juncker vezette Európai Bizottságtól.
A Néppártnak üzenjük, a Fidesz hűsége mindeddig nem volt megkérdőjelezhető. A hagyományos alapelvek és értékek megőrzése szent kötelesség.
(Kedves CÖF egyiket sem nevezném megkérdőjelezhetetlennek, főleg mert a „szentségre” hivatkozva, nemigen tudok olyan parancsolatot, melynek betartását magatokra nézve is kötelezőnek tartanátok!)

Európa „rajong” az Orbán-világ modellért

Már tizenhárom európai párt csatlakozott a Fidesz Néppártból kizárását kezdeményezők közé. Nem kell ám látnoknak lenni, hogy megjósoljuk, mi is következik a magyar kormány által jegyzett fideszes választási kampányban.

Soros György biztosan marad. Kovács Zoltán államtitkártól már tudjuk: Juncker után egy ideig a szocialista Timmermans lesz a „spekuláns” mellett a migránsok betelepítését szorgalmazó patás ördög. Azután – ha már szinte az egész EU-ban magasra csapnak az új orbáni hazugságáradat miatti felháborodás hullámai – Soros mellett a „bevándorláspárti” s főleg „sorosista” kizárást követelő kerülhet sorra. Már ha nem bővül tovább a kizárást szorgalmazók listája, mert arra is van esély. Nem is csekély.

Fideszes öröm lehet az ürömben: akkor még több óriásplakátot rendelhet a gebinet a csókosaitól. Szerepelhetnek azokon együtt is a Fidesz kizárását kezdeményezők, de az persze kevesebbet hozhat a narancsos konyhára, mint ha Sorossal külön-külön láttatják a „dekadens libsibolsi, keresztény kultúrát feladó” európai kereszténydemokrata pártokat…

Azután – az elemzők szerint nyilván csak az uniós választást követően – talán ki is zárják végre a kínossá vált, az európai normákat és a demokratikus szabályokat rendre semmibe vevő – önképe szerint a nemzeti szuverenitásért kiálló, ám mások szerint csak az EU egységét bomlasztó – Fideszt a Néppártból.

A V4 másik három tagja egy ideig vakaródzik majd, mint a bolhás kutya, végül dönt: snassz ám ez így, jobb, ha Szlovákia, Csehország, Lengyelország és talán más sem kér a Kárpát-medence magyar szupremácián alapuló „újjáépítéséből”. Meglesz a V4 majd V3-ként is, s persze összeállhat idővel még akár a kisantant is…

És mielőtt az Orbán-világ fejedelme a pártjával meg annak választott képviselőivel együtt elfoglalná méltó helyét az Európai Parlament euroszkeptikus, antifederalista (lényegében unióellenes) frakciójában Le Pen, Salvini és más populista vezér-jelöltek delegáltjai mellett, Orbán propaganda-stábja még levezényel egy hazai kampányzárót.

Annak az üzenete valahonnan a régmúltból nagyon ismerős lesz. Sötétkék alapon ökölbe szorított kezek látszanak. Mondjuk Kósa Lajosé, Lázár Jánosé és Balog Zoltáné, nekik már úgyis mindegy… A fotó alatt, a balról jobbra emelkedő narancssárga – penészszürke nyílban a szöveg csupán ennyi lesz:

„Egyedül vagyunk!”

Az nem szerepel majd ott, hogy már szinte minden európai statisztikában a sor legvégén. De pssszt, ez még titok! Mert ugye jönnek az önkormányzati választások…

Vasvári G. Pál

Nyugati és keleti antiszemiták

„Hogy Kelet-Európa populista vagy épp szélsőjobbra tartó politikai erői kiváló kapcsolatokat ápolnak Izraellel, ez csak ráerősít arra, hogy nem egy vélt vagy valós palesztin cél melletti kiállás tüzeli antiszemitizmusukat, mint a nyugati baloldal esetében, hanem apáik és nagyapáik oly jól ismert rasszizmusa, mely kevesebb, mint száz évvel korábban elvezetett a holokausztig.” – mai Diplomáciai jegyzetét kezdi ezzel Ara-Kovács Attila.

Pár napja Alain Finkelkrautot, egy neves francia filozófust az utcán komoly antiszemita inzultus ért. Nem egyedi eset, ritkának sem mondható. Mindazonáltal tanulságos s érdemes újra számba venni: merre tart a nyugat-európai zsidóellenesség, és miben különbözik az a kelet-európaitól.

Már a kezdet kezdetén érdemes tisztázni, hogy a Finkelkrautot inzultáló személy egy 36 éves, muszlim férfi volt, aki a lázadók ma oly divatos sárga mellényét viselte. Szavai nem arra utalnak, hogy rasszizmusból tette volna, amit tett, sokkal inkább az antiszemitizmus egy másik formája ösztökélte arra, hogy Tel Avivba küldje „haza” a filozófust – és ez az anticionizmus. A rasszista indulatok nem egészen múltak ki Nyugat-Európában sem, Franciaországban is mély gyökerekkel bírnak, visszamenőleg a Dreyfus-ügyig, illetve a Vichy rezsim rasszista indíttatású buzgó kollaborálásáig. Ugyanakkor az is igaz, hogy ez a rasszizmus már csak árnyéka egykori önmagának, különösen, ha az anticionizmus formájában történt újjáélesztett antiszemitizmushoz mérjük. Márpedig ez az antiszemitizmus – eddig legalábbis – nem is annyira a jobboldalhoz, mint inkább a francia baloldalhoz kötődött. De így van ezzel egész Nyugat-Európa, ahol a hatvanas-hetvenes esztendők újbaloldali mozgalmai büszkén hirdették, hogy ők nem a zsidókat, hanem Izrael államot gyűlölik, hogy aztán nagyon gyorsan kiderüljön, mégsem valami magasztos erkölcsiségről van itt szó, csak újracsomagolt antiszemitizmusról. Elég ennek a gyűlöletnek a baloldali terrorizmusban betöltött szerepét ideidézni, vagy a brit munkáspárt vezetőjének, Jeremy Corbynnak e témában tett számos önleleplező megnyilatkozását.

Egyébként Finkelkraut esete után a radikális baloldal vezére, Jean-Luc Mélanchon tett arról, hogy erről az apróságról ne feledkezzen meg a világ. Rögtön kijelentette, hogy ami a filozófussal történt, az merő színjáték, s egyetlen értelme volt csak, hogy vele a sárgamellényesek mozgalmát lejárassák. Az, hogy a két, jelentéktelen populista párttal a háta mögött Mélanchon miket mond, az politikailag lehet feltűnő, de mégsem az ő személye a fontos, amikor a franciaországi antiszemitizmusról beszélünk, hanem sokkal inkább Marine le Pen mozgalma az. Bár a baloldal igyekezett odatülekedni a Párizst felbolygató sárgamellényes zavargók mögé, de igazi erőt az aktuális zsidóellenességnek – és egyáltalán a romboló szándéknak – a szélsőjobb befolyásának megerősödése adott a legalacsonyabb és legképzetlenebb munkás és alkalmazotti csoportok körében. Nem is beszélve számos, identitásproblémákkal küszködő franciáról, akik hol a radikális iszlámban, hogy Putyinnál keresnek a demokráciával szemben alternatívát. A francia sajtó sorozatban leplezte le azokat, akiket a sárgamellényes zavargások élvonalában lehetett látni, miközben egy-másfél évvel korábban még az orosz csapatok oldalán harcoltak Kelet-Ukrajna elszakításáért.

A sárgamellényesek élén vonuló, Donyeckből visszatért francia önkéntesek, akik az oroszok oldalán harcoltak Kelet-Ukrajna elszakításáért.

Ez rendkívül érdekes fejlemény, de Marine le Pen Nemzeti Tömörülése – elnevezésben ez lépett a Nemzeti Front örökébe – nem most kísérletezik azzal, hogy megbékítse a tüzet a vízzel, a muszlimellenességet és az antiszemitizmust. Az nem állítható, hogy Marine le Pen antiszemita lenne, apja, a pártalapító, Jeran-Marie le Pen viszont bizonyíthatóan az. Ám ennek dacára, épp az ő pártelnöksége alatt, még a kilencvenes években, a Nemzeti Front számos zsidó támogatását élvezte, épp a párt bevándorlás- és muszlimellenes retorikája miatt. Most ennek a megtett útnak épp az ellenkezőjét látjuk, hisz a Nemzeti Tömörülés épp azoknak tesz most politikai gesztusokat, akik úgy érzik, a sárga mellény esélyt ad számukra, hogy meg nem oldott szociális gondjaiktól és az etnikai vagy vallási hovatartozásuk miatti elutasítottságuktól megszabadulhassanak, vagy mindezekért elégtételt vegyenek.

A jelek szerint tehát Le Pen politikai stratégiája sem képes ellenállni annak a nyugati hagyománynak, ami eddig elsősorban a baloldal sajátja volt, vagyis hogy palesztin prizmán – és csak azon – keresztül szemlélje és ítélje meg Izrael létét vagy nem létét. Kelet-Európában viszont valami egészen más alakítja a politikai célokat, elvégre itt a legcsekélyebb mértékben sincs jelen olyan bevándorló réteg, ami befolyásolhatná a trendeket.

A sorosozás persze nem egyedül az Orbán-kormány sajátja, még ha ez a legocsmányabb formája is az uszításnak, hisz egyrészt Soros György magyar ember, másrészt az eset morálisan is visszataszító voltát növeli, hogy a milliárdos milyen nagyvonalú támogatásokkal segítette a Fidesz létrejöttét. De talán épp nem egyedülálló volta világít rá legjobban arra, hogy mindez milyen hagyományosan és velejéig rasszista. Hogy Kelet-Európa populista, adott esetben szélsőjobbra tartó politikai erői eközben kiváló kapcsolatokat ápolnak Izraellel, ez csak ráerősít arra, hogy nem egy vélt vagy valós palesztin cél melletti kiállás tüzeli antiszemitizmusukat, mint a nyugati baloldal esetében, hanem apáik és nagyapáik oly jól ismert rasszizmusa, mely elvezetett a holokausztig. És ennek nincs még száz éve sem.

Hasznos idióták, avagy a Fidesz demenciájáról pár szóban – I.

Megosztom véleményemet, melynek lényege, hogy nem tartom észszerűnek a fideszesek eltelt esztendőkben történt egyes megnyilvánulásait.

Ezeket a jelenségeket nevezem én demenciának. A demencia nem más, mint értelmi hanyatlás, elbutulás. A hasznos idiótákról pedig tudni való, hogy azok olyan emberek, akik tudatlanságból kifolyólag, önként, lelkesedésből is szolgálnak olyan érdekeket, melyekkel, ha ismernék azok valódi természetét, nem szimpatizálnának. A rend kedvéért kellett tisztázni a címben lévő két fogalmat!

Már évekkel ezelőtt

Nézzük csak a fentieket alátámasztó tüneteket már évekkel ezelőttről. Az utolsó pillanatban jelentették be a nyilvánvalót, Matolcsy lett a jegybank elnöke. Nos, a pénzpiaci felkészültség nélküli “jobbkéz” kinevezése ostobaság. A bejelentés időzítésének feltételezett oka is ezt bizonyítja. Mi más lehet, ha nem az, hogy a kinevezett nem felelt meg a jegybanki törvényben rögzített előírásoknak.

A baltás ügy pedig egy olyan tünetcsoport volt, amely jól érzékeltette az intellektuális működés és kognitív képességek romlását. Mert a körülöttünk lévő világ helyes, észszerű értékelése nem engedte volna meg, hogy hőssé segítsünk kiadatással egy brutális gyilkost. A megismerés és a gondolkodás kificamodottságát tükrözi mindaz, amit ebben a témában elkövettek a hatalom hazai képviselői, nem csupán kifelé, de befelé is, lásd Navracsics kezdeti hozzáállását a témában.

A Magyar Művészeti Akadémia semlegessége és sokoldalúsága is több mint vitatható volt. Sérült a pluralizmus követelménye, ha az alapító tagok kizárólag törvényben rögzített civil szervezet tagjai közül kerülhettek ki. A művészet tartalmi értékelésébe avatkozó állam, a kulturális közélet ilyetén befolyásolásával, az emlékezetes filozófusok megtámadásával együtt, nem mutatott mást, mint az ítélőképesség romlását.

Egyéb tünetek a kezdetekben

Voltak még egyéb demenciára utaló jelenségek is. A tünetegyüttesből válogathatunk az eddig felsoroltakon kívül is, bőségesen. A földpályázatok titkossága mellett, a csókosok kielégítése is jól példázta ezt. Felcsút polgármestere, a Puskás Ferenc Labdarúgó Akadémia elnöke, a Mészáros és Mészáros Kft tulajdonosa, a Búzakalász 66 Kft ügyvezetője, a Mészáros Autójavító Kft tulajdonosa a megmondhatója, hogy mit is jelent valójában a csókosság. A téveszmék kialakulása, stabil rögződése jelezte a leépülést, még akkor is, ha az egyén számára az adott pillanatban mindez még kedvezőnek is tűnhetett.

A lelépő energiaügyi helyettes államtitkár szerint „a nagykereskedő a folyamatosan csökkentett lakossági gázárak és az emelkedő orosz importárak, valamint a zuhanó keresletre érzéketlen átvételi kötelezettsége miatt az utóbbi években egyre nagyobb, évi több tízmilliárdos veszteséget termelt a német tulajdonosnak. Mi ezt most több százmilliárd forintért átvesszük” – mondta az E.On gázcégeinek megvásárlásával kapcsolatban. Az észszerűség hiánya, a nemzeti legyen ez a cég is című, valóságtól elrugaszkodott kívánalma magában hordta a káros tüneteket.

Elég is mára bevezetésnek ennyi. Az alaptörvény módosításai, az ígéret dömping, a törvénykezési sorozatgyártás, a módosításokkal együtt és még számtalan konkrét példa igazolja a fentieken kívül a demenciát. Az országra nézve is káros egy magát néppártnak tartó, kormányzó szerveződés ilyetén állapota. Betegek. Nem segítene más, mint az elkülönítés! Nemsokára az is bekövetkezik, az EU Néppártjában éppúgy, mint idehaza az önkormányzati választásokon. És addigra a hasznos idióták helyes értelmezése is megtörténik!

A mi titkos venézeink – az őcsényi félsz

Tényleg nehezen érthető a titkolózás a Venezuelából idemenekített „magyarjaink” ügyében, mert ezúttal nincs magyarázkodni valója a kormánynak. Aligha járok messze a valóságtól, ha úgy vélem, saját maga ásta csapdájukba estek bele, de legalábbis féltek attól, hogy beleesnek. És a kritikák jó része is ebből fakad, noha gyakran még tényszerűen is akadnak bennük tévedések.

Orbánék – a nem túl jó emlékezetű Balog Zoltán centralizációval kapcsolatos beismerő szavait felidézve – túltolták a bicajt. Iskolapéldája lehet annak, amikor a propaganda visszahull életre hívói fejére.

Mert miről is van szó? Arról, hogy a kormány háromnegyed év alatt nagyjából háromszáz szerencsétlent mentett ki Venezuelából, a reménytelen nyomorból és terrorból ide, onnan nézve, a béke szigetére.

Az Index beszámolójából is kiderül, a szerencsések (több ezerből) kiválasztásának alapja az volt, hogy magyar állampolgárok vagy arra jogosultak legyenek. Azon az alapon, hogy a 25 éves törvény szerint – mindeddig politikai konszenzussal övezve –

a leszármazás elve alapján jogosultak a magyar állampolgárságra.

Sok százezren vannak ők világszerte, akik maguk soha nem voltak azok, de felmenőik valamelyike jogán bármikor azzá válhatnak, ha kérik.

Abban tehát igaza van Gulyás Gergelynek, hogy „nincs itt semmi látnivaló”. Mert ebben az állampolgárság-szerzésben tényleg

nem feltétel, hogy az illető beszéljen magyarul,

és pláne nem szükséges a tranzitzóna megalázó kínzásán keresztülmenni, ahogyan néhány ellenzéki politikus számon kéri.

És bár valóban adja magát a párhuzam, ahogyan azt az Index is végig veszi, erősen sántít a Lex Soros „bevándorlástámogató” szégyenbélyegének ráütése akár a kormányra, akár a máltai szeretetszolgálatra. Morálisan persze teljesen igaz, hogy

a venezuelainál sokkal rémesebb körülmények elől menekülők ellen zajlik már évek óta alpári hangú és embertelen hadjárat.

És – azt hiszem – ez a magyarázata a kormány tőle szokatlan eddigi hallgatagságának és mostani szűkszavúságának. Hiszen emlékezhetünk, mekkora feneket kerítettek annak, amikor 2011 tavaszán kimenekítettek kéttucat magyart a polgárháborús Líbiából, még élő bejelentkezést is vállalt Orbán főtestőre (az ATV a videót azóta eltávolította).

A riportázsból kiderül, hogy a  venezuelaiak elmondták:

a program szervezői kérték őket, hogy ne beszéljenek befogadásukról,

amit a menekültek sem nagyon értik, hiszen ők valóban borzalmas körülmények közül érkeztek, így jogosnak és tisztelendőnek tartották a segítséget. A venezuelaiak arról beszéltek, hogy arra kérték őket, ne terjesszék itthon a program hírét.

A magyarázat kissé vérszegény, t.i. hogy a dolgot azért nem verte nagydobra a kormány, mert még további családokat szeretne Magyarországra hozni. A chavezi-madurói rezsim ugyanis az elnyomó rendszerek azon modern típusa, amely nem gátolja az elégedetlenek távozását, sőt, örülnek annak, hogy kevesebb az otthoni „bajkeverő”.

Gulyás nyilván nem véletlenül csak röviden adta az értetlent, amikor arról beszélt, hogy de hát Soltész Miklós korábban már beszámolt erről a menekítésről. Valóban, de a rezzenéstelen arcú cinizmusba gyorsan beletanult sima modorú politikus arra is emlékezhet, hogy ez azért nem volt valami sikertörténet. Ahogyan arról a Magyar Hang beszámolójában olvasható volt, tavaly – a parlamenti választás után pár nappal –

pánikszerűen vitték el a venezuelai menekülteket a Balaton partjáról.

Szó szerint migránspánik tört ki Balatonőszödön, ahol a helyiek „néger migránsokat” láttak a meglepetésszerűen újranyitott kormányüdülőben. Pedig azok a „mi venéz magyarjaink” voltak.

Akkor még csak pár tucatnyian.

De már túl voltunk Őcsényen,

ahol bő fél évvel korábban lincshangulat alakult ki néhány törvényesen itt tartózkodó menekült egy hétre tervezett panziós pihentetésének terve miatt. Amikor is Orbán maga kelt a kidagadt nyaki ütőérrel harsogók védelmére azzal, hogy

„nagyon helyes, hogy határozottan, hangosan és érthetően fejezték ki a véleményüket”.

Mert „nem akarnak az emberek migránsokat befogadni, nem akarnak az országba és nem akarnak a falujukba”. (Amit aztán Gulyás elődje és immoralitásban tanítómestere azzal ütött el, hogy „eleve ilyen a magyar társadalom”.)

Hát igen, akkor aligha gondolta bárki a Habony-művekben, vagy akár maga Orbán, hogy az „annyit hazudtak már nekik migránsügyben” őcsényi mondat egyszer fékezhetetlenné válik akkor is, amikor egyébként teljesen vállalható döntést hoznak menekültügyben.

Kiderült: a kormány is migránssimogató Soros-bérenc

Na most minek fogja minősíteni az Orbán-kormányt a fideszes propaganda, a kormányzati média? A Vezér is migránssimogató Soros-bérenc? Mint kiderült, a kormány teljesen titokban venezuelai migránsok menekültek százait fogadta be.

Ráadásul (mint azt az Index kiderítette) rendkívül nagyvonalú támogatásokat kapnak:

  • Ingyen repülőjegyet Budapestre
  • Legalább egy évig ingyenes lakást
  • Integrációs programot, ingyenes magyar és angol nyelvtanfolyammal
  • Letelepedési papírokat, amelyekkel érkezésük után néhány hónappal már legálisan dolgozhatnak

Az persze helyeselhető (nem a kormányzati médiában, hanem itt), ha befogadunk néhány bajba jutott családot, akik egy évek óta válságban vergődő, rövidesen akár polgárháborúba süllyedő országból menekülnek. A kormánynak azért volt egy fura kikötése, amivel szelektált a menekültek között: az jöhet, akinek van valamilyen magyar felmenője. Aki jött, annak többnyire az egyik nagyszülője magyar volt, de már a szülei sem tudtak magyarul, ő pláne nem, inkább igazi venezuelai.

Ennél is furcsább elvi megközelítésben, a magyar valóságot és a kormány politikáját ismerve viszont már egyáltalán nem meglepő, hogy ezt a humanitárius akciót teljesen titokban tartották. A közpénzből tízmilliárdokat sorosozó és migránsozó propaganda kampányokra költő kormány nem dicsekedhet a menekültek befogadásával, bármennyire is indokolt lenne az.

Nem ez az első ellentmondás a kampányok és a rezsim lépései között

Mint azt korábban már magam is megírtam, egyetlen párt van Magyarországon, amely sok pénzért ezrével hoz be komoly ellenőrzés nélkül bevándorlókat, köztük veszélyes embereket, maffiózókat és terroristákat is, ez pedig a Fidesz. A fideszesekhez köthető offshore cégek milliárdokat kaszálnak a letelepedési kötvényeken, rengeteg ukrán és orosz meg a fekete piacon vett magyar származást „igazoló” hamis papírokat, amivel megkapták a magyar állampolgárságot.

A szlovák kommandósok már fogtak el olyan terroristát, aki magyar papírokkal került be az Európai Unióba, az amerikai hatóságok meg hivatalosan tiltakoztak az ellen, hogy ukrán maffiózók magyar papírokkal tucatjával léptek be az Egyesült Államokba vízum nélkül. Még ennél is felháborítóbb, hogy a kormánypárt vezetői találkoztak, sőt üzleteltek azzal a szaúdi milliomossal, aki korábban az egyik legveszélyesebb terroristát, Oszáma bin Ládent finanszírozta.

A venezuelai menekültek befogadása természetesen egészen más történet, csak a kormánypropaganda cáfolata közös bennük.

Itt most felszólítom a fideszes lapokat, tessék a fentiek miatt a megszokott stílusukban migránssimogató Soros-bérencnek nevezni Orbán Viktort és alvezéreit. Arról se feledkezzenek meg, hogy a Fidesz az egyetlen párt, amely jórészt Soros Györgynek köszönheti a létrejöttét, hiszen ő finanszírozta kezdetben a párt legtöbb vezetőjét.

A zaccos kávé jelenség

A Független Hírügynökség (fuhu.hu) főszerkesztője keresett meg, hogy olvasta blogomat és örülne, ha Horthyról írt (hatrészes) írásomat, blogbejegyzésemet, közreadhatná, mert érdekesnek találja. Sőt, még azt is hozzátette, hogy a függetlenség jegyében direkt kívánatos minél több szempontot ismertetni, bemutatni. Ezzel a megjegyzéssel nem tudtok mit kezdeni, legfeljebb magyarázatként „arts poetica”-mat közreadni. Mesterem Ekecs Géza (Cseke László) volt, akitől megtanultam a jelzők nélküli újságírást, méghozzá olyan köznyelven, amit „Mari néni is megért”. Majd a hallgatóra (olvasóra) bízni annak eldöntését, hogy abból mit tart számára fontosnak, érdekesnek. Még valami! Ne az igazságot (mely szubjektív), hanem a valóságot (ami objektív) közvetítsük, elvégre hírközlők vagyunk.

.
Különben ez volt a SZER (Szabad Európa Rádió = RFE – Radio Free Europe) sikerének titka. Magam részéről ezt még két rádióállomás műsorának figyelésével egészítettem ki: a BBC World News és az AFN (American Forces Network). Az AFN valójában az amerikai fiatalsághoz szólt és szól, hiszen hallgatósága a világ minden táján állomásozó amerikai katonák. (Lásd „Good Morning Vietnam”) A BBC titka viszont a valóban pártatlan hírközlés, amiben nagy gyakorlatuk van. Az egykori birodalom valamennyi (angolul beszélő, értő) tagját el kell érni és tájékoztatni például egy indiai-pakisztáni háború idején, anélkül, hogy bárki is részrehajlást, elfogultságot észlelne. No, erre képtelen a magyar hírszolgáltatás (és a hazai gondolkodás). Lásd Churchill híres beszédét Singapore elestekor 1942-ben, és a magyar híradásokat a szovjet frontról egészen 1945-ig. Amikor a magyar hírközlők jelentették, hogy „csapataink rendületlenül törnek előre, de taktikai okokból átmenetileg 200 km-t ki kellett üríteni.” A pártállami propaganda ennél finomabban követte a valóságot, amikor csak féligazságokat közölt, azt, amit az érdeke megkívánt. Lásd Bajcsy Zsilinszky Endre élete, akiből valóságos bátor kommunistát csináltak 1945 után, mivel fegyverrel állt ellen az őt elvinni készülő Gestapo embereinek, majd a nyilasok kivégezték.
Arról már mélyen hallgatott a pártállami propaganda, és a mai „baloldal”, hogy 1910-ben a Békéscsabán élő család nézeteltérésbe keveredett Áchim L. Andrással, a Magyarországi Parasztpártot megalapító politikussal, akit Bajcsy-Zsilinszky Endre és testvére, Zsilinszky Gábor, Áchim lakásába behatolva, egy verekedéssé fajult szóváltás közben két pisztolylövéssel halálosan megsebesített. Az esetet önvédelemnek minősítették, a bíróság felmentette.

Az I. világháború után Bajcsy-Zsilinszky az ellenforradalmi szervezkedések középpontjába került és 1918-ban tevékenyen részt vett a Magyar Országos Véderő Egylet (MOVE) megalapításában, emiatt később Bécsbe kényszerült emigrálni. A Tanácsköztársaság idején elfogták, de megszökött és Szegedre menekült. Itt publicisztikáival segítette a keresztény nemzeti gondolatot. Támogatását élvezték a nacionalista erők, valamint a Gömbös Gyula által vezetett néppártiak.

A proletárdiktatúra bukása után Budapesten a Szózat című napilap főmunkatársa, majd főszerkesztője lett.

Ugyancsak a Wikipédiából:

Magyar Nemzeti Függetlenségi Párt
Utolsó vezető Gömbös Gyula
Alapítva 1924. november 13.
Feloszlatva 1928. szeptember eleje
Pártújság Szózat

Ideológia
antikommunizmus, antiliberalizmus, antikapitalizmus
Politikai elhelyezkedés szélsőjobboldal
Parlamenti jelenlét 1926 – 1928
A Magyar Nemzeti Függetlenségi Párt (MNFP), vagy rövidebb nevén Fajvédő Párt egy szélsőjobboldali magyarországi párt volt. Önmagát „fajvédő pártként” definiálta és a kortársak is így nevezték.
A Magyar Nemzeti Függetlenségi Párt egyik prominens tagja volt az annak ideológiai alapját adó Fajvédő kiáltvány (1924) szövegezője, Bajcsy-Zsilinszky Endre is.

Ez jutott eszembe, amikor blogbejegyzésem kiegészítéseként olvastam a fuhu.hu.-n „A korszak arca” című „pontosítást”.

Eleve meglepett, hogy a „Horthy korszak 1938-1945 – a Magyar Királyság megszűnése” című hatrészes értekezésemet két, (sokkal előbbi!) 1920-as, történelmi eseménnyel kívánta „pontosítani” a szerző. Arról nem is szólva, hogy írásom a Holokauszt 70. évfordulójára készült (1944-2014), amire később még visszatérek.

Lássuk a „pontosításra” kiragadott két példát 1920-ból. A Népszava két bátor újságírójának (Somogyi Béla és Bacsó Béla) brutális meggyilkolása, valamint a numerus clausus elfogadása.

„…..lehet, hogy Horthy maga személyesen nem vett részt a kegyetlenkedésekben, gyilkosságokban. Sőt, biztos: de nem csak tudott róluk, hanem irányította is őket, mint a Somogyi-Bacsó gyilkosság esetében láthattuk is….” – ezek a sorok a féligazságokra alapuló pártállami propagandára emlékeztetnek. Maga a brutális gyilkosság tény. Azt az akkori budapesti rendőrség könnyűszerrel és hamar felderítette. A felháborodás nagy volt, a korabeli lapok szerint Horthy is megdöbbent. És, ez nem képmutatás! Hiszen Ostenburg és társai gaztette (1920. február 17.) veszélybe sodorhatták a 12 nap múlva (március 01.) esedékes kormányzóválasztást. Ezt a körülményt kifelejtette a „pontosító” cikk. Pedig feljegyzések, jegyzőkönyvek vannak arról a kihallgatásról, amire Horthy a különítményeseket hívta felelőtlen tettük miatt.

A pontosítás részeként szívesen olvastam volna a Vízművek területén állott emlékmű, valamint az utcanevek rendszerváltás utáni sorsáról.

Apropó, Ostenburg. A pártállami propaganda (és a mai „baloldali” történetírás) elfelejti megemlíteni ennek a különítményesnek későbbi tetteit. Például, hogy személyéhez fűződik a ma is oly büszkén emlegetett és viselt Sopron „a leghűségesebb város” (Civitas fidelissima) elnevezés. A Tanácsköztársaság bukása után Ostenburg lett Sopron csendőrparancsnoka. Trianon (1920. június 04) után egy évvel, 1921. augusztus 28-án, pedig megtagadta Sopron kiürítését, ezzel lehetőséget teremtve arra, hogy a város végül Magyarország része maradhasson. A csendőrszázadainak segítségével a nyugat-magyarországi felkelés eredményeképp jött létre 1921. november 4-én a rövid életű Lajtabánság. A második királypuccs alkalmával (1921. okt. 20–23.) különítményével Sopronban állomásozott. IV. Károly királyhoz csatlakozott, aki Sopronban ezredessé nevezte ki. A „gárda vadászezred” elnevezést IV. Károly adományozta a csendőrzászlóaljnak 1921. október 21-én. A budaörsi csata után rövid ideig fogságban volt, majd 1921. október 25-én amnesztiában részesült.

Hasonlóan nem teljeskörű a numerus clausus bemutatása. A fejléc illusztrációban is jól olvasható, hogy a diszkrimináló törvény 1920. szeptember 24-én lépett életbe. Megint kimaradt egy (fontos) dátum: 1920. június 04., azaz „Trianon”, melyre szinte azonnali válasz volt a kor szellemére jellemző „szegedi gondolat” megtestesítője: a numerus clausus.

Egyszerűen nem igaz az az állítás, hogy „…A történelemtudomány Európa első zsidótörvényének nevezi a numerus clausust…”

Karsai László definíciója sokkal helytállóbb, miszerint „…ez volt az első világháború utáni Európa első antiszemita törvénye…” – (Beszélő 2007. március, Évfolyam 12, Szám 3 » Befejezetlen múlt) majd ugyanott: „…nem Horthy kezdeményezte a numerus clausus törvény beterjesztését, legfeljebb jóváhagyólag tudomásul vette…”

Érdemes megnézni (a neten is megtalálható!): kik szavazták meg a (magyar) numerus clausust? Az országgyűlési jegyzőkönyv szerint a parlamenti vita valóban „zsidózásba” torkollott. A szavazáson azonban pl. nem vett részt Gömbös Gyula, mert a törvény szövegét „gyengének” tartotta, mivel az egyértelműen nem nevezte meg a „zsidókat”. Ugyanakkor a törvényt megszavazók között két képviselőt is találtam (későbbi budapesti főpolgármesterek), akik a szavazás után 25 évvel (1945), mint „zsidómentők” vonultak be a főváros történetébe. Mintegy bizonyíték, hogy a Holokauszt nem egyenes következménye a numerus clausus-nak.

Már csak azért sem, mert a 30-as években járhatott egyetemre Radnóti (Szeged) és Ságvári (Debrecen) is. Sőt, Ságvári 1935-ben a Magyar Izraeliták Egyetemi és Főiskolai Hallgatók Egyesületének keretében létrehozott Haladó Diákok Pártja (HDP) egyik vezetője lett. 1936-ban az államtudományok doktorává avatták.

Amiről viszont nemcsak a pártállami propaganda, de a magyar történetírás is hallgat, az a hírig. Trianont követően az izraelita vallású diákokat társaik nem engedték vizsgázni, pontosabban agyba-főbe verték a vizsgára várót, és így akadályozták meg tanulmányai befejezését.

Jellemző a velünk élő a pártállami propagandára, hogy az 1942-ben történt újvidéki vérengzés említésekor még ma is elhallgatják, hogy az összes hadviselő fél közül egyedül Magyarország, személy szerint Szombathelyi Ferenc vezérezredes, a Honvéd Vezérkar főnöke rendelt el saját hadseregének egységei ellen lakossággal szemben elkövetett atrocitások miatt vizsgálatot.

Ugyancsak nem ildomos idézni a Petőfi körben 1956-ban (talán Háy Gyulától származó, és) elhangzott megállapítást, miszerint „Rákosi több kommunistát végeztetett ki, mint Horthy egész kormányzósága alatt”. És nem ildomos emlékezni az 1993. szeptember 04.-i Horthy újratemetésre, ahol (kissé viccesen) azt figyelték, hogy ki vesz részt rajta hivatalosan, és ki magánemberként. Mindenesetre akkor valami konccenzus volt a parlamenti pártok között. (vajon mára hova tűnt?)

Az akkori Magyar Hírlap szerint Horthy Miklós újratemetésének előestéjén „a zuhogó eső ellenére több mint ezer ember” vett részt a Vérmezőn a Demokratikus Charta rendezvényén. A szervezők szerint ez nem ellen-újratemetés, csupán végső búcsú a Horthy-korszaktól.

Konrád György író, a szervezet szóvivője így fogalmazott: „Szabad akaratunkból veszünk búcsút a rendszertől, amely egymillió embert küldött a halálba.”

A kenderesi újratemetésen mintegy 50.000 fő vett részt, hány volt közülük a Főkormányzó híve, tisztelője és hány a „kíváncsiskodó”, nem tudni. Mindenesetre az arány 1.000 vs. 50.000 jól mutatja, hogyan érez egy ország, annak népe. Ez mutatkozott meg az 1990-es első szabad választáson is, ahol a piacgazdaságot hirdető és támogató SZDSZ alul maradt a nép-nemzeti MDF-fel szemben, aminek miniszterelnök jelöltje egy horthysta kormánybiztos fia volt (ifj. Antall József).

Mint az elején jeleztem, a Horthy-ról szóló hatrészes értekezésemet a Holokauszt 70. évfordulójára (2014) készítettem. Meggyőződésem, hogy az antiszemitizmus borzasztó mélyen itatja át a magyar lelket. A nagyvilágban sehol sem tapasztaltam azt, amit Magyarországon, hogy bármilyen, egyszerű hétköznapi beszélgetés, társalgás közben szóba ne jöjjön valami „zsidó” téma.

Elárulom, hogy egy lelkem mélyén szunnyadó történet vezetett ennek a hatrészes blogbejegyzésnek (A Horthy korszak 1938-1945 – a Magyar Királyság megszűnése) megírásához.

Szomszédunk, pontosabban Apámék szomszédja, volt Zámbó Laci, akivel még a háború alatt került barátságba, mert hasonló volt a gondolkozásuk. Pártállásról, párttagságról nem esett szó, annyira nem voltak bizalmas kapcsolatban. Történt, hogy Lacit kinevezték háztömbbizalminak. Így az ő feladata lett a házban élő „zsidók” összeszedése és elkísérése a Józsefvárosi pályaudvarra.

Az „út az ismeretlenbe” nevű csapatjáték résztvevői izgultak, hogy időben odaérjenek, nehogy bajuk legyen. Laci pedig nyugtatta őket, hogy nem lesz semmi baj. Bízzanak benne. A kis csapat aztán (gyalog) elindult. Kb. délután hatra értek a Józsefvárosi pu.-ra, ahol közölte az ott szolgáló katonával: „Meghoztam a zsidókat.” Mire a katona: „Maga megőrült? A vonat már rég elment”. „Akkor most mit csináljak?” – kérdezte Laci. „Itt ugyan ne hagyja ezeket! Vigye vissza ahonnan hozta, aztán holnap hozza ide időben!” Laci még kért valami igazolást, elvégre ő volt a háztömbbizalmi. A kis csapat tagjai pedig tudták, hogy többé nem mehetnek vissza lakásaikba.

Laci a háború után a kommunista párt segítségével helyezkedett el, borbély lett a Köztársaság téri Pártházban. Az 1956. október 30-án ott történtek nagyon megviselték. A november 04-i szovjet beavatkozást követően a párt felhívására az elsők között jelentkezett fegyveres karhatalmi rendfenntartásra („pufajkás”). Egy ilyen járőrözés közben érte a halálos lövés Csepelen. A golyó hátulról fúródott belé, tehát nem tűzharcban halt meg. Temetéséről a párt gondoskodott, ahol többen éltették (részben illegális) munkásmozgalmi munkásságát, miközben felesége a koporsóra borulva, zokogva kiabálta: „Mindig mondtam, hogy hagyd a francba a zsidókat! Sosem hallgattál rám!”

A Holokauszt 70. évfordulójára írt hatrészes blogbejegyzésemet ezzel fejeztem be:
Mindezek ismeretében nem lehet, és nem szabad Horthy Miklós kormányzósága utolsó hat évében (1938-44) történtek felelősségét egyetlen személyre hárítani. Persze, így utólag, könnyű okosnak lenni, és megmondani, hogy mit tehetett volna. Itt érzem a történészek felelősségét, ill. felelőtlenségét, akik mai ésszel, és a történelmi anyag teljes ismeretében próbálják elmagyarázni a 70-75 évvel ezelőtti események összefüggéseit, mozgatórugóit.

Azzal vádolják Horthyt, hogy nem csinált semmit a náci megszállás és a vidéki deportálások ellen. Ez a vélekedés valójában súlyos önkritika, és egyúttal annak tudatalatti beismerése, hogy a magyar nép „vezér” nélkül, önállótlan, cselekvésképtelen. Ami, valószínűleg a jellegzetes magyar mentalitásból fakad, miszerint mindig kell valaki vagy valami, amire, akire a felelősséget hárítani lehet. Elvégre, mi – alapjába véve – jók vagyunk, a jelen történései, bűnei pedig eleve megbocsátva, hiszen a Himnuszunkban is benne van:

„Megbűnhődte már e nép,
A múltat s jövendőt!”

A Holokauszt év keretében, és hetven év távlatából Horthy felelőssége eltörpül amellett, amit a magyarság többsége nem tett honfitársai megmenekülése érdekében, még akkor is, ha a nemzettestből való kitaszítás folyamata a Kormányzó hivatali idejére esik.
Nincs nemzeti bűntudat. Sosem volt.

A Horthy korszak I.
A Horthy korszak II.
A Horthy korszak III.
A Horthy korszak IV.
A Horthy korszak V.
A Horthy korszak VI.

FRISS HÍREK

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!

NÉPSZERŰ HÍREK