Vélemény

A pávatánc végórái

„Az elmúlt hónapok a néppárti vezetést megtanították rá, hogy Orbánnak egyetlen esélye van, hogy fenn maradjon Európa politikai térképén: ha őket támadja. Nyilvánvalóan ez a magyar politikus számára is egy kényszerpálya, de más esélye nincs, hogy e pályán mozogva fenntarthassa a nemzetközi látszatot és szolgálja pártja belpolitikai esélyeit” – így kezdi Diplomáciai jegyzetét Ara-Kovács Attila.

Orbán Viktor annyiszor emlegette azt, hogy lázadásának oka az Európai Néppárt „balratolódása” és javíthatatlan liberálissá válása, hogy ezzel tényleg megváltoztatta az előttünk álló európai választás belső tartalmát. Már most jól kivehető, hogy a kampánystratégiákat nem a jobb, bal, illetve a liberális oldal közötti ideológiai különbségek határozzák meg, hanem az integrációpárti, illetve a nemzetállami elsőbbséget hirdető szándékok összecsapása.

Ám annak dacára, hogy a március 20-ai „kiegyezés” az EPP és a Fidesz között arra a deklarált „fogadkozásra” épült, hogy az EPP nem kritizálja tovább Orbánt, Orbán pedig felhagy a pártcsalád politikai minősítésével és erkölcsi blamálásával, amint a miniszterelnök hazajött az EPP politikai gyűléséről, ott folytatta néppárti kollégái gyalázását, ahol pár nappal azt megelőzően abbahagyta.

A Fidesz és az EPP viszonyát illetően két merőben különböző, mégis egymást feltételező felvonás maradt még hátra: a március 20.-tól május 26-ig tartó szakasz, majd a május 26-ot követő körül-belül egy hónap, amikor is megtörténik a bizottsági elnök megválasztása. Véleményem szerint a most meginduló EPP-ellenes kampány megalapozza, kialakítja majd azt a helyzetet, hogy a Fidesz új európai parlamenti képviselői már ne szavazhassák be Manfred Webert az elnöki pozícióba. Az innen és onnan felhangzó Stürmer-jellegű átkozódások – legjobb példa erre Schmidt Mária legújabb tébolya – már ennek a pszichológiai előkészítését jelentik. Csakis egy ilyen újabb árulás adhat felhajtóerőt a Fidesz első emberének, hogy újrapozícionálja magát az uniós politikai térben.

Persze az EPP-ben nem kell tudni magyarul, hogy a fejleleményekkel mindenki tisztában legyen. Elég, ha elolvassa saját német, belga, francia, holland, osztrák stb. sajtóját – valamennyi az újabb EPP-ellenes magyar kampányról szól s emiatt tombol, vagy épp ironizál a néppártiak rovására. Az orbáni háborgó világképben tehát van egyrészt az EPP, a szocialisták S&D-je, a liberálisok ALDE-ja, valamint Macron mozgalma, másrészt meg ő maga. És ki még más?

„Mi egységesen Weber mögött állunk” – nyilatkozta Orbán. Majd meglátjuk…

Mostanában sokat írnak egy Róma-Budapest-Varsó tengelyről; ez végül is a V4 „tengelyből” nőtt szükségképpen ki, melynek ötlete gyorsabban kimúlt, mint amire bárki számíthatott volna. Milyen esélyei lehetnek egy újabb szerveződésnek?

Közelednek az őszi lengyel parlamenti választások és Orbán partnerének, Jarosław Kaczyńskinek az nem jók a lapjai. Minden jel arra mutat, hogy elveszíti a választást, de még ha talpon is marad, rendkívül meggyengül mai befolyása. Jól mutatták ezt a legutóbbi önkormányzati választások, melyek igencsak megtépázták Kaczyński pártját, a PiS-t.

Matteo Salvini ugyan – köszöni szépen – jól van, de a legutóbbi, március elején közzétett felmérések szerint pártja, az olasz Liga legfeljebb egy mandátummal gyarapíthatja jelenlétét az Európai Parlamentbe. Igaz, pártcsaládja, a Nemzetek és Szabadság Európája a jelenlegi 37 helyről 59 összmandátumot remélhet, ami jelentős, de nem végzetes növekedés. Még akkor sem, ha a Fidesz jelenleg 13-ra saccolt mandátumnövekedését is hozzáadjuk.

Miért nem? Azért mert ezzel nem válnak királycsinálókká. Még igazán blokkolni sem lesznek képesek a parlamenti munkát. Épp ellenkezőleg, inkább elsőszámú ellenfelévé és így célpontjaivá válnak a három nagy pártcsaládnak, melyeknek közös ereje – Macron pártját még nem is számítva – mintegy négyszáz lesz.

Túl pesszimista, merthogy inkább a rettegés szülte azt a feltételezést, hogy az Európa-szkeptikusok akár 233 helyet is elfoglalhatnak az Európai Parlamentben. Mert, ha ez be is következnék, ezek a közös hangot a legnagyobb igyekezettel sem tudnák megtalálni. Eszement törpék, akik együtt próbálnak óriásnak látszani, miközben csak bábeli zűrzavaruk nagy, s gyanakodva figyelik egymást – úgy, mint a Fidesz és a lengyel PiS, vagy a Fidesz és Salvini Ligája.

Orbánnal szöges ellentétben, például Salvini összes nyilatkozata azt türközi, hogy mozgalmát el sem tudja képzelni az Európai Unió eddig kialakult struktúráin kívül, vagy nélkül. Ezt nem is tehetné büntetlenül, hisz a Liga mögött Olaszország meghatározó ipari potenciálja is ott van, s pillanatok alatt hátat fordítanának neki – miként tették azt Berlusconival –, ha merő politikai ambícióból túl messzire menne.

Ám Orbán túl messzire ment, ezért útja vissza az EPP-be épp oly lehetetlen, mint az a helyzet, amibe manőverezte magát, s amit egyre kilátástalanabbá tesz, hogy most tovább folytatja a maga külön háborúját a néppárttal. Arra már aligha számíthat, hogy Manfred Weber elnézőbb lesz vele, ha megszavazza őt bizottsági elnöknek, mert az elmúlt hónapok a néppárti vezetést megtanították rá, hogy Orbánnak egyetlen esélye van, hogy fenn maradjon Európa politikai térképén: ha őket támadja. Nyilvánvalóan ez a magyar politikus számára is egy kényszerpálya, de más esélye nincs, hogy e pályán mozogva fenntarthassa a nemzetközi látszatot és szolgálja pártja belpolitikai esélyeit.

Hogy meddig, az ma már nem a magyar realitások függvénye. Egészen más a világ, mint volt 2016-ban, amikor az orbáni „illiberális demokrácia” szárnyalni kezdett.

Ekkor még sokan – főként persze a mellette kardoskodók – nagy fantáziát láttak a Brexitben. Ma viszont azt kell konstatálniuk, hogy a brit elit csak a rossz és a még rosszabb között választva, teljesen felszámolja önnön politikai valóságát.

Bár a Trump viselt dolgaival foglalkozó különleges ügyész, Robert Mueller nem tudott érdemi bizonyítékokat szerezni az elnök orosz kapcsolatit illetően, de közben oly mértékben megromlott az amerikai-orosz viszony, hogy Orbán különleges és mindenáron titkolni próbált kapcsolatai a putyini maffia-világgal ma sokkal inkább a figyelem középpontjában áll, mint eddig bármikor.

Csatlakozzon a választások után a Fidesz bármelyik európai pártcsaládhoz, „védő kart” nem, hogy nem fog a néppárt többé feléje nyújtani, sokkal inkább segíti majd azokat az erőket, amelyekkel ujjat húzni sohasem volt tanácsos.

Diplomáciai színjáték

Orbán Viktor ma a Zöld-foki szigetekre utazott, de nem egy kicsit kikapcsolódni, nyaralni – annak lett volna értelme -, hanem diplomáciai színjátékot folytatni.

A fontos partnerek már nem nagyon állnak szóba a magyar illiberális vezetővel, még Donald Trump sem fogadja a Fehér Házban, az Európai Unióban meg már teljesen leszerepelt, még a saját pártcsaládja is elhatárolódott tőle. Egyedül a szélsőjobboldalon népszerű.

Valamiért most mégis fel kell mutatni, hogy vannak még élő nemzetközi kapcsolatok, ezért aztán elutazott Praiába, a Zöld-foki Köztársaság fővárosába, ahová Szijjártó Péter is elkísérte. A kétnapos látogatás alatt fogadja őt Jorge Carlos Fonseca, a Zöld-foki Köztársaság elnöke, Jorge Pedro Maurício dos Santos, a helyi parlament elnöke és Ulisses Correia e Silva kormányfő is. Majd valami papírt is aláírnak.

A baj csak az, hogy a Zöld-foki Köztársaságnak szinte semmi gazdasági vagy diplomáciai jelentősége nincs Magyarország szempontjából. A szigetországot tíz vulkanikus eredetű sziget alkotja az Atlanti-óceánban, Afrika legnyugatibb pontjától, a Zöld-foktól 570 kilométerre nyugatra. Területe még Győr-Moson-Sopron megyénél is kisebb, a fővárosnak meg vagy 110 ezer lakosa van. Egyedül turisztikai célpontként lehet fontos.

Az is érdekes, hogy tegnap reggel még az volt a hír, Orbán ma a déli nyitás keretében Angolába utazik, de aztán ezt délután megcáfolták. Mondjuk Angola nagyobb és fontosabb ország, de valamiért mégsem jött össze a tervezett látogatás. Talán az angolai vezetők rájöttek, hogy kínos lenne a találka és lemondták? Ezt persze nem tudhatjuk, a lényeg, hogy Orbán talált egy másik afrikai országot.

A Szerjózsa minden iránya – Déli kávé Szele Tamással

Mindenekelőtt néhány szó elöljáróban. Míg kihozzák a kávémat. Nem, nem azért foglalkozom Novák Katalin államtitkár ügyeivel, mert különösebben bántani akarom, a sajtófigyelem nem utasítás vagy indulat kérdése. Aki meghatározó szerepet játszik a magyar politikában, azzal foglalkozni kell, vagy nem sajtó, amit írunk.

Ezt azért kellett megjegyeznem, mert korábbi dolgozataimra érkeztek olyan visszajelzések, miszerint „miért utálom én ezt a hölgyet?” Dehogy utálom, úgy vagyok vele, mint Petőfi a zordon kárpitosnak fenyvesekkel vadregényes lányával: nem utálom, csak nem szeretem, tán csodálom, mivel csodálatos dolgokat képes beszélni: a főnökével még inkább így vagyok. Legjobb lenne nem foglalkozni ezekkel az észkombájnokkal, csak sajnos ők vezetik az országot és ők bezzeg foglalkoznak mivelünk: szóval, megkerülhetetlenek. Nyugalom, ha ellenzéki oldalon beszélnek emeletes marhaságokat, azt is meg szoktam írni, nincs szabadjegye senkinek a hülyeségvonatra.

Miután ezt ilyen szépen megbeszéltük, térjünk a tárgyra: már megint mit nem mondott ez a magas állású hölgy? Mert államtitkár, és egyre nagyobb a befolyása a bel-, mi több, a külpolitikánkra is, üstökösként emelkedik a csillaga. Kérem, interjút adott a Magyar Hírlapnak. Ilyesformán – tekintve a Magyar Hírlap olvasottságát, és azt a tényt, hogy már évek óta nem auditálják ezt a sajtóterméket, nehogy kiderüljön róla, miszerint több példányból áll a remittendája, mint amennyit kiadtak belőle – magát az interjút nyugodtan tekinthetjük szigorúan titkosnak is, mert nem hinném, hogy tíznél több ember olvasta, a napos szerkesztőjüket és engem is beleértve, új lesz ez mindenkinek, kérem.

Az interjú címe az Európai Néppártra utal: „Szétköltöztünk, de még nem váltunk el”.

És ott van benne az a „még”. Most még nem, de nemsokára, kis türelmet kérünk, az ügyvéd oly lomha, a jogi hercehurca oly lassú, de nemsokára szabadon szárnyalunk hímes pillangóként mákvirágról mákvirágra!

„ A Helsinkiben elfogadott, alapvető értékekről szóló dokumentumokat mi is támogattuk, sőt, tartalmi kiegészítésekkel éltünk, amiket el is fogadtak. Ami a feltételeket illeti, nem érdemes ultimátumokról beszélni, nem vagyunk alá- és fölérendeltségi viszonyban egymással. Ezért is mondtuk ki, hogy akaratunkon kívül minket nem lehet felfüggeszteni vagy kizárni. Brüsszelben kölcsönösen adtunk egymásnak egy esélyt, hogy felmérjük, milyen perspektívát látunk a jövőre nézve. Nincs hivatalosan olyan lista, amit pontról pontra végig kellene venni. A csúcsjelöltünk feltételeiből a plakátkampány befejezése és a bocsánatkérés is teljesült. Ami a CEU-t illeti, nem tekintem olyan kérdésnek, ami a Néppárt és a Fidesz kapcsolatában sorsdöntő lenne, de ott is megvizsgáljuk a javaslatukat. Egyébként nem vizsgálóbizottság érkezik Magyarországra, amely hoz egy egyoldalú döntést, hanem párbeszédet fogunk folytatni. A helyzet olyan, mint egy házasságban, amikor a kapcsolat olyan pontra érkezik, hogy végig kell gondolni, hogyan tovább. Szétköltöztünk, de még nem váltunk el.”

Kérem, önnek kiváló a humora. Nem vizsgálóbizottság érkezik, mely ezért aztán nem is fog vizsgálódni, pláne nem fog jelentést írni – hanem akkor mi érkezik? Mentesített személyvonat, Sülysápról a hatos vágányra, vagányok között tessék vigyázni? Szó nincs itt kapcsolati válságról, pláne nincs szó egyenlő felek vitájáról: ha egy pókerpartiban nekem két kettesem van, az ellenfélnek négy ásza és egy királya, akkor mindenki kiröhög, ha a lapok bemutatása után azt mondom: „Osztozzunk meg a bankon egyenlően, hiszen mindketten kártyapartnerek vagyunk”. Ha még ragaszkodnék is az álláspontomhoz, mely felrúgja a játékszabályokat, úribb helyeken szólna a hatlövetű is. Egyenlő felek addig vagyunk, míg el nem kezdődik a játszma, legyen az kártya vagy politika, ahogy volt szavazás az ügyben, már van erősebb és gyengébb. Egerek vagyunk egy egyre idegesebb elefánt nyakában, és azt ordítjuk a fülébe, hogy nélkülünk nincs dübörgés.

Azt tehát látjuk, hogy a néppárti „Bölcsek Tanácsának” szerepét megpróbálják félremagyarázni. Rendben, nem is vártunk mást, de lesz magyar „Bölcsek Tanácsa” is, ami kész csoda, mármint, hogy találtak három bölcset berkeken belül, de lesz. Annak mi a dolga?

„Egyrészt segítenünk kell a néppárti „bölcsek tanácsát”, hogy végre tényeken alapuló állásfoglalás fogalmazódjon meg, ne a nyugati liberális médiából, hanem első kézből tájékozódjanak. Mi igyekszünk korrekt tájékoztatást nyújtani, de ez nem mindig egyszerű. A másik feladatunk ennél perspektivikusabb. Megnézzük, mire számíthatunk május után, várhatóan hogyan alakul át a politikai színtér. Egyelőre ez egy sokismeretlenes egyenlet. A kérdés az, melyik lesz az a politikai közösség, ahol a leginkább tudjuk képviselni a magyarok érdekeit, hol tudunk hűségesek maradni ahhoz, amire a magyar emberek minket felhatalmaztak, hol tudjuk garantálni a biztonságot, a családi értékeket, a keresztény kultúra képviseletét. Ez fogja meghatározni, hogy milyen politikai közösség tagjai leszünk.”

Édes hölgyek és drága urak. Azt én tudom, hogy maguk nem olvassák a nyugati médiát, mert nem szokásuk. Én viszont igen: ha egyszer a három néppárti bölcs eljön ide, Napkeletre körülnézni, az maguknak milliószor rosszabb lesz, nincs az a Patyomkin-falu, ami megakadályozná a valódi botrányt. Akkora itt már a szőnyeg alatt rejtegetett gyalázat és mocsok, hogy maga a szőnyeg is másfél méter magas és kerülgetni kell: a nyugati médiában ennek a százada sem kerül nyilvánosságra, naponta olvasom. Nem jelenik meg, terjedelem és valódi érdeklődés hiányában. De

ha korrekt lesz a tájékoztatás, maguknak annyi.

A perspektívákról: naná, hogy reménykedni méltóztatnak Orbán Viktor hagymázas víziójában az erős, talán Néppárt erősségű populista frakcióról, csak Európa többi országában még nem evett mindenki bolondgombát. Azt is értem, hogy ha ez nem sikerül, helyezkedni akarnak, előnyt kovácsolni a hátrányból, a győztesekhez csatlakozni: csakhogy ezt egy apróság megakadályozza. A Fidesznek fel van függesztve az összes Néppárton belüli joga. Így a kilépés joga is. Maguk most meg vannak kötözve és letéve egy sarokba, porosodni, míg a nagyfiúk lejátsszák a meccset. Még szurkolniuk sem szabad.

„Van olyan párt, amelyik jelenleg tőlünk jobbra áll, ugyanakkor helye lenne egy jobbközép, kereszténydemokrata politikai közösségben. Ugyanígy azt is meg kell nézni, hogy mennyi közös van bennünk és a Néppárt bal szélén lévő pártokban. Az olyan jelszavakat, mint a nemzet, haza, család és biztonság ma Európa számos országában az úgynevezett szélsőjobboldali erők birtokolják – miért hagytuk?”

Azért tetszettek hagyni, mert maguknak alapvetően

a szélsőjobboldalisággal semmi bajuk, sőt, nagyon hasznos kis eszköznek találják kampányok idején, nagy bizonyossággal hozza a voksokat egyes rétegek köréből: hogyne, a kolerát is felfoghatjuk úgy, hogy az csak egy másféle, reformált módja az emésztésnek.

Ha a szélsőjobb pártot befogadják, az nem egyéb, mint ennek a gyógyászati elvnek az alkalmazása. Hogy mindenki belepusztul? Az más kérdés, de az elv a lényeg. Azonban ugyanilyen hasznos kis eszköznek találták a liberalizmust is 1993-ig, csak akkor merőben pragmatikus okokból feladták volt: Magyarországon a politikai jobboldalon keletkezett épp hatalmi űr.

De nem baj, egyáltalán nem baj, hogy a mi napkeleti bölcseink egyike pont Novák Katalin. Bölcsnek ugyan nem mondanám, sőt: de kiváló műszer, mindig pontosan fogja mutatni a Fidesz pillanatnyi helyezkedését a politikai széljárás szerint.

Tökéletes szélkakas, jobbat nem is kívánhatnánk.

Most éppen élesen csikorog jó Budavár magas tornyán, ugyanis egyszerre akar mutatni mindenfelé.

A szélrózsa minden irányába, a biztonság kedvéért, mert ember nem tudja, Orbán a végén mit fog kitalálni.

Csak nehogy szélrózsa helyett Szerjózsa legyen ebből.

Miért sikertelen nemzet a magyar? Van-e kiút?

Évente 60-70 ezer kilométert autózom Magyarországon keresztbe-kasul; nem hiszem, hogy sokan lennének közöttünk, akik az utak, az árokpartok és épületek állapotától a boltokon, a benzinkutakon, a gyárakon és a szállodákon át a legkülönbözőbb rendű és rangú emberekig több közvetlen információval rendelkeznének az országról, mint én. Nagyon nem vagyok fideszes, de nagyon nem vagyok egy balos pártnak se a híve. Jól ismerem a Nyugatot és Közép-Kelet Európát, ahol korábban többet, de ma is még néhány hetet eltöltök évente munka kapcsán, emberekkel és gépekkel. Közben szegről-végről szakmám a történelem és a filozófia. A véleményem kiegyensúlyozott – és patrióta.

Esünk szét.

Megint miért? Mindig miért?

A magyar nemzet sikertelensége legkésőbb a klasszicizmusunk és a felvilágosodás óta – kétszázötven éve – a patrióta magyar értelmiség legfontosabb témája. Sokan sokféle magyarázatot találtak már a kérdésre, többen bele is őrültek, rengetegen itt hagyták az országot, legalább ennyien az életüket adták érte vagy az áldozatává váltak. A nemzetről való folyamatos önáltatás és hazudozás közepette a nemzetről való igazság kergetése Berzsenyitől Széchenyin át Esterházyig a színvonal ismérve is. Alul a zagy, felül – a fájdalmas élveboncolásban – a keserű igazság.

Az igazságkeresés hitelét kétségtelenül rombolta a XX. században az igazságot nélkülöző agresszió az öröklött tehetetlenség ellen a bolsevikok oldaláról, amelyet sajnos a mai progresszivista szemlélet részben tovább éltet. De az utóbbiak elutasítása csak a zagy szemében indokolja a nemzeti romantikát és kritikátlanságot; csak a zagy véli úgy, hogy a hazaszeretet ismérve a nemzeti dicsőség magasztalása egy nemzet füstölgő romjain. Márpedig a romok romok, a füst füst, a mélyben munkáló ismeretlen erőkkel való szembenézés változatlan. [*]

Nem akarok és nem tudok organikus magyarázatot adni itt mindenre, erre részben itt van a blogom eddigi csaknem 1400 bejegyzése és itt van megannyi írás jó néhány színvonalas magyar értelmiségi tollából. Inkább sorolom a romlás hátterének darabjait, amiről jóval kevesebb vita van a populáris nyilvánosságban (a mozifilmeken, a TV-ben, a szépirodalomban, az iskolákban, vitaklubokban stb.), mint a magyar gőggel lenézett Amerikában a saját – még mindig – feldolgozásra váró nemzeti traumáikról.

Ismeretlen témák…

Ilyen – a nagy nyilvánosságban hajmeresztően ismeretlennek számító, feldolgozatlan, de mitikus, torz formájukban a kultúránkat meghatározó – darabok a magyar etnicizmus, a nemzeti gőg és a nemzeti sérelmek dinamikája, a nemzeti nagyság tévképzetei, a magyar nemzeti szocializmus, a nemzet és a modernizáció konfliktusai, a polgárosodás és a hazafiság elkülönbözése és ellentétbe kerülése, Trianon és Auschwitz összefüggései, az egykori nemzetiségeink látószöge, kommunizmus és zsidóság, a magyar történeti mitológia, az elmaradt polgárosodás ismérvei, a kapitalizmus és a jólét viszonya, a liberális demokrácia, a szabadság és az államiasság konfliktusai, az az adófizetés és a polgári erkölcs stb., stb. Ezek jórészt ismeretlen témák a magyar nyilvánosság említett és nem említett fórumain, ezekről és más alapvető kérdésekről semmiféle alapos vita nincs, ami előre vihetné a közös dolgainkat, a zagy széndioxidot és ként dob fel, életünk tavai haldoklanak, mert nem bírják már tovább a beléjük folyó mérget és a vízforgás hiányát.

Akinek van szeme, látja: ami jó történik, az nagy nagy többségben magántőkéből jön létre; a közszolgáltatásaink ezzel szemben gyorsulva romlanak, az állam nevében bűnözők élősködnek a nemzet testén aljas módon legitimálva a tolvajlást Európa kétségkívül rosszul menedzselt problémáival és a zagynak nincs tudása a jelenségek szétszálazásához. Mivel a lényegi kérdések feldolgozatlanok, a kormány és ellenzéke egyformán rombolja a nyilvánosságot, amit egy hatalmas pöcegödörnek látnak, amelyet – azt gondolják – folyamatosan megtölteni hivatottak az ürülékükkel, az előbbi jórészt számításból, az utóbbi jórészt tudatlanságból dolgozik a nép további romlásán, miközben a magyarok fogynak a határainkon belül, a több évszázados áthúzódó problémáinkra nincs szem és fül, azt hisszük, meg lehet úszni a velük való szembenézést, ha még egyszer nemzetet akarunk látni a füstölgő romok helyén. Nem lehet. Hányszor kell még bebizonyítania a sorsnak, hogy zagyon nem lehet várat építeni?

A címben feltett második kérdésre, hogy mi a megoldás: nem tudom.

Van-e kiút? Nem látok. Annak a zagynak kellene – a puszta számaránya miatt – a kiút felé vennie az irányt, amely a minőségénél fogva képtelen erre. Addig pedig, amíg ez a csoda be nem következik, az erkölcstelenség marad. A rombolás marad.

[*] Az egyik utolsó érv a nemzeti kritikátlanságtól, hogy „már az is csoda, hogy megmaradtunk”, ez is a nagyszerűségünket bizonyítja. Kérem, ugyan miért? Objektíven nézve Magyarország (a Magyar Királyság) a XIV. században élte a fénykorát és máig tartóan folyamatosan veszítette el a befolyását, a legnagyobb időre a függetlenségét, a gazdasági és katonai erejét, a kulturális befolyását, majd a területe nagy részét (amikor nem mellesleg nyugati politikai döntés volt az is, hogy a románok és a cseh-szlovákok nem foglalhatták és számolhatták fel egészen), ma pedig roppant bölcsen a Nyugat ellen harcol, ahova mindig is igyekezett.

Eközben államok alig tűntek el Európában, inkább létrejöttek, nem kevés éppen a mi nemzetiségeinkből vagy azokkal egyesülve, ami éppen nem a kivételes erőnket bizonyítja, hanem a relatív erőtlenségünket. A konzisztens erőtlenségünket. Ezt nemzeti nagyságnak hazudni az okok keresése helyett: cinikus, aljas és nemzetellenes. Mindenkor mindenhova ellenséget vizionálni, majd önsajnálatba és önsorsrontásba menekülni hatékony politika helyett felveti a nemzeti értelem teljes megbomlásának gyanúját..

Márki-Zay mozgalma kifulladóban – az ok

A szimpatikus Márki-Zay Péter (MZP) heroikus küzdelme saját városában a Fidesszel nagyobb sikerekkel kecsegtet, mint az országos szereplése. Ennek – az országos sikerek elmaradásának – világos okai vannak, amiken nem érdemes meglepődni. MZP-nek meg kellett volna oldania egy kollektív cselekvési problémát, amit az ellenzék sok éve nem tud megoldani: ti. az egységes fellépést valamilyen formában (a nagyobb kollektív haszon érdekében).

MZP célja, hogy elérje a pártok visszalépését egyetlen pártonkívüli jelölt javára a különböző választásokon, a lényegét illetően sem különbözik a korábbi elgondolásoktól, pl. attól, hogy hogy a pártok elosszák egymás között, kinek a jelöltje mögé állnak be, vagy hogy egységes listán indulnak, vagy hogy nem indulnak. Ezek mind ugyanannak a kollektív cselekvési problémának a különböző megmutatkozásai, ami ez: hogyan tudnak cselekvők a saját (vélt vagy valós) közvetlen érdekeik ellenében egy közösségi stratégiát előnyben részesíteni, ha ennek beláthatóan nagyobb a hozzájárulása a közjóhoz (magasabb kollektív haszonnal járhat), de nem okvetlenül növeli a szereplők egyéni hasznát és/vagy a hozzá vezető út (az implementáció) bizonytalan.

A kollektív cselekvési problémák megoldásához mindenekelőtt arra a meggyőződésre van szükség, hogy az ennek eredményeként beláthatóan előálló kollektív (politikai) haszon valamiért kívánatosabb lehet (a probléma megoldásához) elegendő számú cselekvő számára. Elvileg ezt jelentené a mi esetünkben annak a belátása, hogy az Orbán-rendszer elegendő szereplő (párt) szervezeti érdekét, ezen belül elegendő kritikus döntéshozójának személyes érdekét sérti jobban, mint a rezsim pusztulása. MZP eddigi kudarca arra világított csak rá, amire az eddigi „összefogósdik”: a pártok által elérhető kollektív haszon (és azon belül az egyes pártokra és vezetőkre jutó haszon) nem elég nagy ahhoz, hogy legyőzze a szervezeti és egyéni szereplőknek a status quóhoz fűzött személyes érdekét (a status quo hasznosságát).

A személyes érdekek a kollektív cselekvés ellen szólnak

Még ha be is látják ezek a szereplők a rezsim károsságát akár az országra, akár – adott esetben – a pártjaikra, a személyes érdekek (jelesül a titkolt és nyilvános juttatások, ideértve a magas országgyűlési képviselői díjazásokat, önkormányzati bulikat, közvetett közbeszerzési érdekeltségeket, informális kapcsolati hálókat stb.) a kollektív cselekvés ellen szólnak. (Hozzátartozik ehhez, hogy ezt a döntésüket a szereplők politikai – nem pedig erkölcsi – döntésként élik meg.)

MZP akkor tudott volna segíteni ezen a helyzeten, ha felismeri a kollektív cselekvési problémát és különleges motivációt tudott volna tenni a megoldás mögé – méghozzá háromféle módon: akár a rezsimhez fűződő párt- és pártvezetői érdekek hiábavalóságának beláttatásával, akár annak biztosításával, hogy ezek a szereplők növelni tudják a hasznukat a rezsim bukásával, akár kellően hatékony politizálással közvetlenül a szavazókra hatva -, és ez kritikus számú ellenzéki szereplőt lendített volna a kollektívan optimális megoldás felé. De a három lehetőségből egyet sem tudott és nagy valószínűséggel már nem is tud felmutatni. (Röviden és némileg leegyszerűsítve: nem tudott új bizalmi centrumot létrehozni maga körül.) Ha viszont így van, MZP és a mozgalma csak tovább bonyolítja a komplex ellenzéki struktúrát és valójában a NER stabilitását erősíti. Mivel még nem akarom (magamban) lezárni az MZP-fejezetet, ezzel a cikkel szerettem volna ráirányítani a figyelmet a kollektív cselekvési probléma jelentésére ebben a helyzetben.

Végül a korábbi cikkeimre reflektálva meg kell erősítenem: a rezsim bukásának kiváltó oka a gazdasági és külpolitikai környezet változása lesz, nem a belső ellenzéke, illetve minél színvonalasabb ellenzéki konfiguráció lesz elérhető abban a pillanatban, annál jobb lesz az országnak. Ezért az új ellenzéki politikusok és mozgalmak célja elsősorban az ellenzék tisztulása és felkészülése kell hogy legyen, amiben MZP-nek viszont fontos szerepe lehet. Az összefogósdinak semmi értelme, a kiszorítósdinak és az ellenzéken belüli pozíciószerzésnek annál több.

Máris kész a “nemzetek Európája”

Túl vagyunk a XIX. századi magyar polgári demokratikus forradalom 171. évfordulóján, nézzünk kicsit előre is. Legközelebb több mint két hónap múlva várható jelentős politikai esemény Magyarországon: az Európai Unió parlamenti képviselőinek megválasztása május 26-án. Persze, már a tizenötödikei politikusi beszédekben is elhangzottak a választási kampány nyitómondatai – és ezúttal egyikkel sem tudok jó szívvel azonosulni.

Mintha mindegyik demokratikus pártból kiveszett volna a bátorság, hogy arról beszéljen, amiről a májusi választásokon döntünk: Európa jövőjéről.

Bőven ostorozták az uralmon lévő udvartartást – kormánynak nem nevezném – és persze vezérét. Szerintem fölöslegesen: mi tudjuk, ismerjük unásig, az uszítástól a sunyi lenyúlásig az összes vétkét. A hívő hadnak meg mindegy: ki ismerethiány okán, ki számításból, ki csak a közhelyek tehetetlenségi erejétől sodortatva áll szilárdan e hatalom mellett. Igaz lehet a mondás: a magyar hátából szíjat lehet hasítani, csak nemzeti-színű legyen a bicska.

A minapi beszédek hallatán úgy tűnik, az ellenzék megadta magát, végképp rácsavarodott a „megmondók” által évek óta szajkózott – és nagy népszerűségre talált „összefogás” nevű hamisságra. Mindegy, hogy kilenc éve semmi eredményt nem hoz, mindegy, hogy számtanilag sem igazolható (az összeadás nem matek, hanem számtan). Nem számít, hogy az ellenzéki oldalon két párt – a Jobbik és az LMP – évek óta mereven elzárkózik mindenféle összefogás elől, sőt az újabbak – a kétfarkúak, a Momentum – is önálló arcot szeretnének. Az ellenzék számára amúgy is nagyon korlátozott nyilvánosságban órákig és oldalakon keresztül folynak a viták, ötletelések arról, hogyan kellene a tüzet meg a vizet „összehangolni”. E szeánszok vezénylői szemmel láthatólag arra törekednek, hogy végképp meggyengítsék az amúgy sem túl erős lábakon álló baloldaliságot, szabadelvűséget. A legálságosabb a Jobbikkal való „összefogás” mantrázása – anélkül, hogy megkérdeznének bárkit ebből a pártból arról, hogy akarnak-e összefogni? Így azután az a kép rajzolódik ki a tájékozódni vágyó szavazópolgár előtt, hogy a szocialisták és a szabadelvűek a kerékkötői az uraló pártcsoport leváltásának. Pedig májusban nem Magyarország méltatlan urainak elzavarása a tét, így teljesen fölösleges a beszéd a feltétel nélküli közös indulásról. Lehet, hogy 1 mandátum elveszik a magyarországi ellenzék számára – de megéri olyan listára szavazni, amelyiken esetleg bekerül egy Európa-ellenes képviselő?

Mert közben egyetlen szó nem esik arról, hogy miről is kellene szavaznunk májusban

Mit gondolunk a két oldal jelszaváról? Egyesült Európai Államokat, vagy Nemzetek Európáját? Hogyan képzelnénk el az egyiket vagy a másikat?

Nézzünk már kicsit szét a világban! Az elmúlt jó pár száz évet a görög-római alapokon álló európai civilizáció határozta meg: erről a földrészről indultak a gondolatok, amelyek óriási királyságokat teremtettek – hatalmas gyarmatbirodalmakkal, majd megteremtették a politikai nemzeteket, amelyek tovább tudták lökni az emberi élet szekerét. Európa erős és gazdag földrész lett.

Aztán a XX. században történt valami. A hegemóniára törekvő nemzetállamoktól átvették a vezető szerepet az olyan soknemzetiségű államok, mint az Amerikai Egyesült Államok vagy a Szovjetunió. Mára fölocsúdni látszik a évszázadokon át szunnyadó Ázsia – és várható, hogy Észak-Afrika (Arábia) nyomában hamarosan megjelennek a fekete földrész népei is, méltó részt kérve a Föld kincseiből. Dél-Amerikáról meg keveset is tudunk – talán annyit: az európai latinok (spanyolok, portugálok) által évszázadokig uralt földrész folyamatosan háborog – hol hangosabban, hol csak csöndesen fortyog.

Nem ütném az orromat távoli birodalmak sokféle indulatába, szándékába.

De nézzünk a térképre!

Európa földrajzi – az Ural hegységig terjedő – területe 10 millió 180 ezer négyzetkilométer, ennek kevesebb, mint a felén – 4 és fél millió négyzetkilométeren működik az Európai Unió 28 országa.

Ha ez a 28 ország megmarad az erőforrásokért egymással is acsargó nemzetállamok alkalmi csapatának, Európa tovább veszít amúgy is csökkenő jelentőségéből. Ez Magyarországra azzal a következménnyel jár, hogy az EU gazdagabb, erősebb államai majd döntenek, Magyarország meg járhat „pávatáncot”, „márászkodhat” a gyengébbekkel a gazdagok asztaláról lehulló koncért.

Ha viszont résztvevője marad egy Európai Egyesült Államok megteremtésének, akkor egyenrangú félként beleszólhat a feltételek alakításába. Ez a folyamat évekig eltart – és folyamatosan változhat a konkrét kérdésekben. Hogy mikor legyen a közös pénz egyben közös valuta is, hogy mekkora legyen a közös véderő, mi legyen az elvi alapja a Föld többi országával való együttműködésnek. De azt is befolyásolhatná Magyarország – egységes adórendszer kezdeményezésével például -, hogy mi az a szociális minimum, ami minden uniós polgárnak jár stb.

Mellékszál: lehet, hogy kellene egy jobb nevet találni ennek a formálódó államalakulatnak: az EEÁ borzalmasan hangzik magyar nyelven. Az USE-t nem pártolnám: elég az angolszász hegemóniából. (Ennyire én is vagyok sovén európai…) A francia ÉUdE kissé nehézkes, a német UV(fau)S se túl hangzatos. A latin USE lenne. A görög ENP lenne – persze görög betűkkel. Talán lehetne egy újat alkotni a görög-latin alapokra – mondjuk Európai Politikai Unió…

Mit jelent a nemzetek Európája?

De hagyjuk a névválasztás gondját az utódainkra. Nézzük, mit jelentene a magyarokra a nemzetek Európája hangzatos – de sunyi – jelszava. Óhatatlanul csapódna az euszkeptikus, ellenséges, soviniszta erőkhöz, ezeknek meg van egy megoldatlan problémájuk:
Konkrétan mi történjen, ha találkozik egy náci svéd, meg egy náci finn? (Van olyan, hajjaj – nem magyar kiváltság a korlátoltság.) Ugyanmá, Te még sehol se voltál, amikor a mi hajósaink már parlamentet tartottak Izlandon! Még ahhoz is a vörösök kellettek, hogy elvegyék a cár atyuska talpát felőletek! Országotok se volt, amikor a svéd királyok már erős birodalmat tartottak! Most meg már a Botteni öbölre is igényt tartanátok? Még jó, hogy a Kattegatra nem fenitek a fogatokat!

Viccesen hangzik, ugye? Pedig hát… csak a földrajzi neveket kellene cserélgetni. És máris kész a „nemzetek Európája”.

A Birodalom visszavág Orbánnak?

A sajtóban szinte mindenütt azt olvashattuk, hogy Orbán ünnepi beszédében óvatosságból felhagyott a brüsszelezéssel, helyette a Birodalmat nevezte meg ellenségnek. Szerintem viszont szó sincsen erről, Brüsszel és a Birodalom ugyanazt jelenti.

Mégis, mit jelent Brüsszel és a Birodalom?

Nos, elég egyszerű:

Brüsszel = Európai Unió (és a mögötte álló „háttérhatalom”)

A Birodalom = Európai Unió (és a mögötte álló „háttérhatalom”)

A birodalmazás meg nyilván központi utasításban megérkezett az összes fideszeshez, hiszem ma már mindegyik ezt szajkózza, még Németh Szilárd is megértette, hogy ez az új elnevezése az ellenségnek. A háttérhatalom meg persze Soros, és az ő „hálózata”.

Szóval lehet, hogy Orbán propagandistái ezt találták ki a Néppárt félrevezetésére és megnyugtatására, de szerintem hiába, a Néppárt vezetői – a kormánypropaganda karaktergyilkos szólamai ellenére – egyáltalán nem hülyék. Ráadásul Orbán a Múzeumkertben azért néha elszólta magát. Arról is beszélt ugyanis, hogy a „liberális európai birodalom” illetve az „Európai Egyesült Államokról szóló lázálmok” fenyegetnek minket. Vagyis kikotyogta, hogy a Birodalom az valójában Brüsszel, az EU, legalábbis annak mai, nem általa vezérelt formája.

A Birodalom visszavág? Lesz Fidexit?

Meggyőződésem, hogy a Fidesz propagandában alkalmazott szócsere egyáltalán nem befolyásolja az Európai Néppárt döntését Orbán pártjának kizárásáról, vagy tagságának felfüggesztéséről. Könnyen lehet, hogy a Birodalom most visszavág, bár én továbbra is a felfüggesztést tartom a legvalószínűbb döntésnek. Egy biztos, a Fidexit sem egyszerű folyamat.

Világösszeesküvés!

Rájöttem, hogy Orbán Viktor kivételesen igazat mondott, amikor világösszeesküvéssel vádolta meg Soros Györgyöt. Mert hát lássuk be, tényleg Soros György szabadította ránk Orbán Viktort, meg az ő hűbéreseit. Na ugye!

Sőt nem csak a keményen szívó magyar emberekre, hanem távlatilag egész Európára rászabadította, amikor ő taníttatta Oxfordban, meg ő finanszírozta a politikai indulását. Hiába, a háttérhatalom hosszú távra sző terveket.

A Fidesz ultraliberális indulása is csak álca volt, a „térdre, imára” szlogent pedig valójában teljesen komolyan gondolták, ma már tudhatjuk, azt jelenti, hogy vasárnap vásárlás helyett térdre, imára.

Azt is kikövetkeztettem, hogy valójában Gyurcsány Ferenc közvetíti a háttérhatalom utasításait Orbán Viktornak. Hihetetlen? Nem, csak nagyon ravasz, ügyes módon: ha Fletó mond valamit, Viktor máris tudja, hogy annak pont az ellenkezőjét kell csinálnia! Az utasítások így is pontosan érthetők, csak ráadásul még teljesen rejtve is maradnak.

Ugyanez a magyarázat a manapság folytonos sorosozásra: a figyelem elterelése!

***

Bocs, mielőtt valaki kihívná hozzám az ápolókat a kényszerzubbonnyal, vagy ami még rosszabb, felajánlana egy Fidesz tagkönyvet, el kell árulnom, hogy csak hülyéskedtem.
Csak azt akartam demonstrálni, hogy bárki tud hülye konteókat gyártani, és ehhez még Ibizára sem kell utazni egy kis kokainért. Sőt, az én pár perc alatt összedobott világösszeesküvés elméletem még jobb is, mint amit naponta lenyom a torkunkon a papagájkommandó, hiszen legalább beleszőttem néhány tényt is (Oxford, a Fidesz pálfordulása, Orbán veszélyes volta).

A különbség csak annyi, hogy akinek hatalma van hozzá, az a legostobább konteót is el tudja fogadtatni a társadalom jelentős részével…

Elitellenes elitek

Bonyolult képlet lett mára Európa, nagyon is bonyolult, és minden jel szerint a közelgő tényleges Brexit és az EP-választások egyáltalán nem fogják egyszerűsíteni a mátrixot, ami szerint nem a föderalizálódás, hanem a szétesés irányába halad a kontinens.

Az EU elvesztette dinamikáját, elvesztette polgárai “hitét”, bizalmát és elkötelezettségét a közösnek vélt/mondott értékek mellett, az egységes Európa-gondolat és a békés integrálódás távlatát. Akárhogyan ítéljük meg a dolgot, akárhány irányban és akárhány nézőpontból keressük a “bűnösöket”, a negatív forgatókönyv szerzőit, a sokszintű krízis okait, oda fogunk jutni, hogy az újra megerősödő TÖRZSI MORÁL nagyon is történelemalakító tényező, és az fogja a bukást okozni.

A sokféle válság központi szereplőjének a populista politikusok tűnnek, viszont a másféle – gazdasági, kulturális, tudományos-szakmai, stb. – elitek szerepe egyáltalán nem elhanyagolható a krízis kialakulásában.

Mert az európai gazdasági, kulturális/tudományos, vagy szakértői elitek nem voltak képesek egy pozitív és távlatos kezdeményezést, amilyen az egységes és békés, valamint jóléti EU volt, fenntartani, elfogadtatni. Szó sincs arról, hogy egyszerű lenne egy “közös európai kultúrát” kialakítani, a szónak az antropológiában használatos értelmében, valami olyant létrehozni, ami képes nemzetek/etnikumok fölötti szolidaritást, és először gazdasági, majd politikai/intézményes, azután pedig társadalmi kohéziót és integrálódást közös alapon fönntartani. Az européer elit csupán a bővítés dinamikájára, egy pozitív utópia, de mégiscsak utópia – az Egyesült Európai Államok – jövőbe vetített, föltételezetten, önmagában megálló képzetére akarta bízni az integrációt, és ez illúziónak bizonyult. Bebizonyosodott, hogy nem mindenki – sőt, a többség egyáltalán nem – nyitott arra a projektre és projekcióra, melyet az egységes EU-imidzsét fölmutatva, mintegy önmagát beteljesítő víziót véltek, magától előállni, az elitek.

Úgyhogy a mai Európa nemcsak populista politikusok játékszere, a brexiteseké, a putyinista Orbáné, az autokrata Kaczynskié, vagy a demagóg Salvinié, és társaik hosszan sorolhatók, hanem a bukott “elitek temetője” is.

Igen, Európa története ismét a bukott elitek története, az elitek elbukták azt a kihívást, melyet az integrálódás jelentett, és ezért nem csak a populista (bal vagy jobboldali) politikai eliteket, hanem a tehetetlen értelmiségieket is történelmi felelősség terheli. Ők ugyanis nem tették meg azt, amit a kontinens társadalmai, mintegy magától értetődően elvártak tőlük, az EURÓPAI SZELLEM elterjesztését és elfogadtatását. Nem voltak képesek (esetleg föl sem vállalták) bizalmat kiépíteni az új intézményes struktúrák, a közösen építgetett épület körül, legitimálni az EU-s integrációt. Nagyon leegyszerűsítve, és zárójelbe téve azokat a lényegi vitákat, melyek az értelmiségi elittel kapcsolatosak, szempontomból legyen itt elég megjegyezni: az értelmiségi elitnek (az “írástudóknak”, hogy egy a viták során használt fogalmat fölemlegessek) a feladata, az ÁLTALÁNOS MORÁL, az egyetemes értékek nevében való föllépés, a részleges értékekből fölépülő, az emberiség szempontjait követő általános ethosz, divatos kifejezéssel promója.

Az a krízis, amely mára már az EU egységét, magyarán A létét fenyegeti nemcsak a demagóg politikusok, hanem az elitek (vagy K-K-Európában a “féltudású elit”? – ahogy Orbán Krisztián a fogalmat használja) tehetetlenségének a következménye is.

Hiszen nyilvánvalóan arra a bizonytalanságra és “bábeli zűrzavarra” játszanak rá az új populista, etno/nacionalista, és szélsőjobboldali, stb., mozgalmak, melyet az értelmiségi elit fönntartott. Arra a képtelenségre, hogy az elit nem tudta közérthetően megnevezni a közös értékeket – mindenekelőtt az EURÓPAI BÉKÉT, melyet az integráció lehetővé tesz és megvéd. És ha mégis közös értékekről beszélt, mint liberális demokrácia, emberi jogok, illetve jogállamiság, stb., képtelen volt lefordítani, érthetővé tenni a köznép számára, és végül elfogadtatni azt. Nem elég törvénykezni, a törvények általános szellemét általános ethosszal kell megerősíteni. És ez az értelmiségiek, az alkotók, a véleményformálók és influencerek legfontosabb feladata: legitimálni a jogi-intézményes rendszert, megtámogatni/elfogadtatni/megszerettetni a közös építményt.

Ennek elmulasztása mellett a törzsi morál megerősödése, reneszánsza, várható volt. Más kérdés, hogy szószólói maguk is együtt fognak bukni az EU-val, az elitek történelmi sírja közös, és talán az sem lesz ki virágot szórna a közös sírra. Egyáltalán nem azt akarom mondani a fentiekben, hogy a felelősség az EU-krízisért egyenlően oszlana meg, a populista politikai- és a tehetetlen értelmiségi elitek között: az egyik a fő előidézője a válságnak, a másik csak passzív aktorkodás. Mulasztása, hogy “nem orvosolta” azokat a bajokat, melyek nem ma kezdődtek, de amelyek kihasználásával a populista politikusok hatalomhoz jutottak. És ebben elöljárók az EU-ban a putyinista Orbán és tsai.

Miközben arról folyik most – Manfred Weber, minden bizonnyal következő EB-elnök, főszereplésével – álvita, hogy rúgja-e ki a Fideszt az EPP, a rossz már rég elkövettetett. És megjavíthatatlan az a mulasztás, amit a konzervatív pártcsalád elkövetett. Lassan oda jut az EPP, hogy itt nem Orbán menesztése a tét, hanem az, hogy egyáltalán, megmarad-e még a frakció, és lesz-e a legnagyobb pártcsalád az EP-ben?

Hogyan értelmezhető az, hogy nem az elkövető kell védekezzen/ magyarázkodjon az ellene fölhozott vádak miatt, hanem a “vádló” kér kihallgatást a vádlott otthonában (házhoz megy a pofonért), Weber nem erélyesen lép föl és fenyegeti Orbánt, hanem könyörög neki, engedményeket kér (és bizonyára még előnyökkel is kecsegtet), hogy ne hagyja el a frakciót, melyet megosztott, megalázott, mely ellen gyűlölet-kampányolt, stb.

Orbán majdnem meggyőzte a teljes európai politikai “felvilágot”, hogy Juncker megalkuvó (már a karaktergyilkosság személyes vonatkozását ne is írjam ide), és nem elég határozott, viszont Weber vizet sem vihet neki, amikor nagyon a populisták szájíze szerint játszik. Juncker EB-elnöksége utolsó órájában – amennyiben sikerül kompromisszumos megoldást találni a Brexitre, és erre most éppen van remény – egyféle hősként fog távozni, más kérdés, hogy csak a mellékes áldozatok csökkentésében jeleskedett. Weber, nem elég, hogy szélsőjobbra nyit, de orbáni ihletésre, és lényegében Putyin elvárásának és taktikájának megfelelően, választások előtt, minden valószínűség szerint, szétveri saját frakcióját. És nemcsak a “német ipari érdek” (tehát egy törzsi morál alapján konstruált képzeletben létező közösség értékrendje) a ludas Orbán EPP-ben való megtartásában (ami szemlátomást körvonalazódik), hanem egy újabb árulás, immár az EU közös értékrendje mellett, a konzervatív-keresztény-demokrata pártok értékrendjének a beáldozása is megtörténik.

De ne feledkezzünk meg az S&P frakcióról és Frans Timmermans hasonlóan engedékeny magatartásáról Dragneaval és tsaival szemben, ami viszont a szocialista frakciót fenyegeti, és ugyanez a krízis őrli a Guy Verhofstad vezette európai ALDE-t a román „partnerével”, Tăriceanuval kapcsolatban, aki szintén orbáni-putyini fordulatot vett. Nem állítom, hogy az itteni euroszkeptikus (lényegében orbánista-putyinista), populista politikusok hasonlóan tehetségesen dolgoznának az EU szétverésén, mint a budapesti romboló kiskirály, és hatalmuk sem akkora, mint Orbánnak, de kétségtelenül átálltak és követik az irányt, „ahogy lehet”, lépésről-lépésre. És ehhez csatlakoztak a Fidesz itteni fiókpártjai, az EU-ellenes hang képviselői, a rommagyar közösség irányában. Számomra úgy tűnik, ha Manfred Webert választják meg következő EB-elnöknek, az könnyen az utolsó mandátum lehet ezen a poszton, az EU-nak nem marad már következő öt éve. És hadd jegyezzem meg végül, hogy Kelemen Hunor, a Fidesz itteni fiókpártjának vezére, Josephe Daulhoz – az EPP elnökéhez – „levelét megírta”, amiben nem nagy meglepetésre arról beszél, hogy ellenzi a Fidesz kizárását, mert : ”… elmondtam, hogy Orbán Viktor, a Fidesz nem hajította a szemétbe (sic! – miért megtehette volna?) az EPP, az unió, az alapító atyák értékeit, nem EU-ellenes (holott vállaltan az – félős, hogy ezzel még megsérti Orbánt!), éppen ezért semmi nem indokolja a kizárását”. Lényegében – egyfajta poszt-modern jobbágy pozícióból, az underdog-helyzetéből, ő már „lement kutyába”, ahogy ex-spindoktora ajánlotta, és valószínű ott is fog maradni – azt üzeni Kelemen, hogy a rommagyarság érdeke az EU szétverése, és ez nem több és nem kevesebb, mint a „kisebbségi-ügy” elárulása, illetve egy populista-alt-right oltáron való föláldozása. Hát ezt támogatja az a rommagyar elit, mely ezt „képviseli”, vagy csak sunyít és érdekből/félszből, gyávaságból asszisztál. Így aztán egy elitellenes elit vezet nemcsak Magyarországon, vagy félig-meddig Bukarestben, hanem beállt a sorba a rommagyar elit is, és büszkén menetel a zsákutcában. Csakhogy mi – kisebbségi helyzetünknél fogva – hamarabb beleütközünk a falba, mint akiket utánozni próbál az elitellenes politikai elit, koppanásunk is fájdalmasabb lesz, mint vezéreink idolumainak, visszafordíthatatlan folyamatokat indíthat el. Ma a kisebbik rossz talán, ha a Fidesz-fiókpárt nem éri el az 5%-os küszöböt a közelgő EP választásokon. Mert egy valamely szélsőséges, EU ellenes alt right frakcióban ülő, és Orbánnak bólogató képviselet a rosszabb: egy jogokat követelő, szavakban kisebbségi jogérvényesítést követő formáció számára, egyenesen megalázó (már, ha valaki nem vágyakozik programatikusan az underdog szerepre). És persze térdre kényszerít egy jobb sorsra érdemes kisebbségi társadalmat.

Az alapjövedelem és a robotok

Ha szóba kerül az alapjövedelem ötlete, szokás szerint két markáns vélemény csap össze, az egyik szerint ez nettó hülyeség, túl sokba kerül és henyélésre késztetné az embereket, a másik szerint ez a legjobb megoldás a szociális gondokra, ezért sürgősen be kellene vezetni. A magam részéről most szeretnék egy harmadik véleményt kifejteni.

Szerintem ugyanis egyik gyakran ismételgetett vélemény sem helyes, miközben mindkettőben van némi igazság. Úgy vélem, hogy az alapjövedelmet be lehet, sőt valószínűleg be kell majd vezetni, csak éppen nem most. Erre még Svájc és Finnország sem készült fel, hát még Magyarország. Eljő azonban az idő, amikor ez szükségessé válhat, ha nem is a közeli jövőben, de nem is a túl távoliban.

Mi a baj az ellenérvekkel?

A két fő ellenérv közül az egyik, miszerint az államnak nincs erre elég pénze, ma még megfelel az igazságnak, de persze ez sem ilyen egyszerű. Mert az alapjövedelem hatását nem úgy kell ám kiszámítani, hogy az összegét megszorozzuk a lakosság számával. A plusz kiadás ennél sokkal kevesebb, hiszen a kifizetett alapjövedelem mintegy harmada különböző adók formájában szinte azonnal visszafolyik a költségvetésbe, hiszen nálunk csak az áfa már 27%. Továbbá a szociális segélyek, juttatások jelentős részét teljesen kiváltaná, ezek összegét is le lehet vonni az alapjövedelem bevezetésének árából. Bónuszként még ott van a bürokrácia jelentős csökkentése, ami szintén érezhetően lefarag a költségekből. Végül azt sem szabad elfelejteni, hogy az alapjövedelem bevezetése növelné a fogyasztást, ami felgyorsítaná a gazdasági növekedést, ez pedig jótékony hatással lenne az állami bevételekre is.

A másik ellenérv, miszerint tömegek henyélnének és kerülnék a munkát, szerintem már ma sem igaz. A túlnyomó többség – néhány naplopót leszámítva – akkor is keresne magának valamilyen értelmes elfoglaltságot, ha nem kapna állást. Ha meg kap, akkor annak örülni fog, mert azért az sem mindegy, mekkora a jövedelme.

A fentiek ellenére úgy vélem, ma még a gazdagabb országok sem állnak ahhoz elég jól, hogy bevállalják a többlet költségeket. Ez azonban nem lesz mindig így, a gazdasági és szociális helyzet fejlődése, ha szabad így fogalmazni, a történelmi trend belátható időn belül szükségessé teszi majd az alapjövedelem bevezetését. Nem, nem az utópisztikus kommunizmus jön el, hanem a kapitalizmus fejlődése, a legújabb ipari forradalom alakítja majd át a társadalmat.

Jönnek a robotok!

Akár már tíz éven belül robotok vehetik át a melósok helyét az autóiparban és az elektronikus kütyük gyáraiban a futószalagok mellett. A cégek nem sokat fognak gondolkodni az átálláson, amint lehet, meg is teszik, mivel lényegesen csökkenteni fogja a költségeiket és ezzel növeli majd a profitot. Ez komoly hatással lesz majd a magyar gazdaságra is, hiszen erősen függ ettől a két ágazattól.

A robotok persze más ágazatokban is elveszik majd a magyar emberek munkáját… Rövidesen megjelennek majd az automata kamionok is, ezek is gyorsan elterjednek, hiszen lényegesen csökkentik a költségeket, nemcsak a munkabér elmaradása, hanem az üzemanyag fogyasztás visszaszorítása és a balesetek számának drasztikus csökkentése miatt. Aztán ott vannak az automata fűnyírók, amelyek miatt kevesebb kertészre lesz szükség, de még a titkárnők és az ügyfészolgálatok munkájának egy részét is elhappolhatja a mesterséges intelligencia.

Átalakul a gazdaság

A davosi Világgazdasági Fórum jelentése szerint a mesterséges intelligencia és a robotok alkalmazása 5 millió munkahelyet szüntet meg a következő öt évben a világ 15 vezető országában, a munkaerő kétharmada adminisztratív területen válik feleslegessé, a folyamat fő vesztesei pedig a nők lesznek. A robotok már a sebészeteken és a speciális iskolákban is ott vannak.

Ez a technikai forradalom átalakítja a gazdaságot és persze ennek elkerülhetetlen hatása a társadalom átalakulása. Ilyen sem volt még: ugrásszerűen megnő a munkanélküliek száma, miközben a gazdaság teljesítménye javul. És nem azért lesznek az emberek tömegével munkanélküliek, mert nem akarnak dolgozni, hanem mert kevesebb lesz a munkahely, ami meg lesz, az egészen más képzettséget igényel majd, mint amivel rendelkeznek. Nálunk ráadásul az oktatás átalakítása pont az ellenkező irányba hat, mint ahogy kellene: olcsó szakmunkásokat akar a kormány képezni.

Ebben az új helyzetben – ami hangsúlyozom, nincs is olyan messze – értelmessé válik az alapjövedelem bevezetése. Egyrészt meg kell majd oldani egy szociális válságot, másrészt a sok munkanélküli miatt brutálisan megnő a hagyományos szociális ellátások és segélyek összköltsége, és így már nem is jelent akkor plusz kiadást a váltás a feltétel nélküli alapjövedelemre.

FRISS HÍREK

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!

NÉPSZERŰ HÍREK