Vélemény

Azonnali kérdésesdi a „Nemzeti összetartozásról”


Vannak olyan műfajok a parlamentben, amelyeknek elvileg az a funkciója, hogy a képviselők (főleg ellenzékiek, de nem feltétlenül csak azok) faggassák a kormánytagokat, és ezáltal ellenőrizzék a kormányt.
Ilyen műfaj a kérdés, az interpelláció, az azonnali kérdés. A magyar gyakorlatban a kormánypártok sokszor (a Fidesz mindig, az egykori MSZP és SZDSZ olykor-olykor, amit én saját párttársaimnál is hevesen elleneztem) a maguk álláspontjának nyomatékos ismertetésére használják ezeket a műfajokat, amivel csúfot űznek a parlamentből. Ezért írok a címben azonnali kérdésesdit. A legvisszataszítóbb, amikor az ellenzékiek támadására használják fel a kormánypárti képviselő és a kormánytag „felelgetősét”, hiszen a támadott ellenzékiek ilyenkor nem kaphatnak szót. Most azonban nem ilyen esetet hozok szóba, hanem olyat, amikor a kormánypárti képviselő és kormánytag „felelgetőse” csak érintőlegesen szólt az ellenzékről, a fő cél a kormány tevékenységének magasztalása volt.
A tegnapi azonnali kérdések órájában – alighanem a másnapi évfordulóhoz, a „nemzeti összetartozás napjához” időzítve – Seszták Miklós fideszes (névleg KDNP-s) képviselő, korábbi miniszter „faggatta” a külügyminisztert a székelyföldi gazdáknak nyújtott magyar állami támogatásokról, ami azután a felelgetősben kibővült mindenféle, a határon túlra küldött vállalkozóknak, gazdáknak, építkezőknek nyújtott támogatásra a Vajdaságba, Erdélybe és Dél-Szlovákiába. (Kárpátalja valamiért nem került szóba.) A külügyminiszter helyett Magyar Levente államtitkár válaszolgatott, aki az ellenzékiekkel szemben rendszeresen minősíthetetlen hangot enged meg magának. Most azonban nem ellenzékieknek válaszolt, hanem kormánypárti képviselőnek, kettőjük között éteri harmónia honolt. Együtt lelkesedtek azért, hogy 2010-ben paradigmaváltás következett be a magyar kisebbségekkel kapcsolatos politikában: immár nemcsak a nyelvhasználattal, oktatással és kultúrával kapcsolatban folyósít támogatásokat a magyar állam a kisebbségi közösségeknek, hanem a „nemzeti összetartozás” jegyében vállalkozásaikat, parasztgazdaságaikat és lakásépítkezésüket is tízmilliárdokkal segíti. Azért az államtitkár nem hagyta ki, hogy hangsúlyozza: a „nemzeti összetartozás” ügyében konszenzus van a magyar politikában, az egyedüli DK kivételével.

 

Erre a kivételre én büszke vagyok, mint ahogy annak idején arra is büszke voltam, hogy az SZDSZ egyedüliként nem szavazta meg a státustörvényt.

Azt helytelenítem, azt ítélem el, amit az államtitkár büszkén paradigmaváltásnak nevezett. A fideszes paradigmaváltásnak két iránya volt ahhoz képest, amiben a magyar politikában 1990 és 2001, a státustörvény megszületése között valóban konszenzus volt: adjon a magyar állam támogatást ahhoz, hogy a kisebbségi magyar közösségek kiterjedten használhassák a magyar nyelvet, működjön szülőföldjükön a magyar nyelvű oktatás az óvodától az egyetemig, jussanak hozzá magyar nyelvű sajtóhoz, médiához, működjenek a magyar nyelvű színházak, együttesek, könyvtárak. A paradigmaváltás egyik iránya a kisebbségi magyarok és a magyar állam közötti közjogi kapcsolat megteremtése volt előbb a státustörvénnyel, majd a letelepedés nélküli állampolgársággal, amihez a választójogot is felkínálták a kisebbségi magyaroknak.

Ezt közjogi, alkotmányos illetve nemzetközi megfontolásból ellenzem 2001 óta: ez ellentétes a világháborúkat követően kialakult békerenddel. Amikor azzal dicsekednek, hogy egymillióval növelték a magyar állampolgárok számát, azt üzenik, hogy a határon túli magyarok közjogilag hozzánk tartoznak, reparálták a békeszerződések következményeit. Én ezt lakossági revíziónak nevezem, ami a területi revíziót hivatott pótolni. A paradigmaváltás másik, 2010-től kibontakozó iránya az, hogy a magyar állam gazdasági támogatásokat nyújt a szomszéd országokban élő magyar vállalkozásoknak, gazdáknak, háztartásoknak, ezzel is kifejezésre juttatva: ők gazdaságilag és szociálisan is hozzánk tartoznak, ennyiben is reparálják a békeszerződés következményeit. Erről

azt gondolom, hogy az elvárható a magyarországi adófizetőktől, hogy ahhoz járuljanak befizetéseikkel hozzá, hogy a szomszéd országokban élő magyarok magyarként élhessék életüket a határon túl, és ehhez támogassuk magyar nyelvű oktatásukat és kultúrájukat.

Az viszont, hogy a kilenc és félmilliós magyar társadalom adófizetői további mintegy kétmillió határon túli magyar gazdasági és szociális helyzetének javítását is „társfinanszírozzák”, szerintem nem várható el tőlük. Ha a DK politikusai ezt a paradigmaváltást vitatják, akkor ez nem tekinthető a határon túli magyarság elleni uszításnak, mint azt az államtitkár állította. Arról van csupán szó, hogy ezt a paradigmaváltást, a „nemzeti összetartozás” ilyen kiterjesztett értelmezését nem helyeseljük. Ahogy a magyarországi magyarok számottevő része sem.

Nemmel szavazni

Gréczy Zsolt többször is megosztotta a Facebookon egy héttel ezelőtti parlamenti beszédét a Trianon-emlékévről (hivatalosan „a nemzeti összetartozás évéről”) szóló országgyűlési határozati javaslat általános vitájában. Egy héttel ezelőtt ezen a helyen már írtam erről a határozati javaslatról, a Fidesz, nevezzük így, Trianon-politikájáról és arról, hogy a vita és a szavazás majd megmutatja, mit várhatunk az ellenzéki pártoktól.

A plenáris ülés vitáját meghallgattam az internetes közvetítésben, és nem lepett meg, amikor az MSZP nevében felszólaló Mesterházy Attila rövid felszólalásában támogatásáról biztosította a javaslatot. Örültem, amikor őt követve Gréczy Zsoltot jelentette be az ülésvezető elnök, hiszen ez azt jelentette, hogy a DK – eltérően az LMP-től és a Párbeszédtől – állást foglal a vitában a határozati javaslatról. Azután csalódnom kellett. Nem tenném ezt szóvá, ha Gréczy nem osztaná meg a Facebookon a beszéd videófelvételét, ami nyilvánvalóan azt jelenti, hogy elégedett a beszédével.

Mindenekelőtt azért okozott csalódást, mert nem mondta meg – holott a plenáris ülésen egy frakció részéről elhangzó vezérszónoklatnak ez a fő funkciója – hogy mit gondol a DK-frakció az előterjesztett határozati javaslatról, miként készül róla szavazni. Emellett azért okozott csalódást, mert defenzív felszólalás volt, amit az is mutat, hogy a Facebookon azzal a címmel osztotta meg, hogy

„Fogadják el, hogy mi is ugyanannyira magyarok vagyunk, mint önök!”

Ráadásul azért dicsérte meg a Fideszt, hogy már nem úgy viselkedik, mint amikor 1990-ben kivonult az Országgyűlés plenáris üléséről, amikor a házelnök Trianon-megemlékezésre szólított ott fel. A beszédben végig azt hangsúlyozta, hogy mind a békeszerződést, mind a határon túli magyarság ügyét hasonlóan látja ő is, mint a Fidesz. Arról ugyan beszélt, hogy Trianon okait és következményeit másként látjuk, de arról, hogy eltér-e mai felfogásunk a nemzeti kérdésben a Fideszétől, és miben tér el, nem beszélt. Beszédéből az következne, hogy a DK-nak is igennel kellene szavaznia a határozati javaslatra (miközben ősszel a Jobbik ugyanilyen tartalmú javaslatára a DK egyedüli frakcióként még – nagyon helyesen – nemmel szavazott).

Ahhoz, hogy ugyanarra ugyanúgy nemmel szavazhasson a DK-frakció, mint októberben, világosan kell látni, hogy miben tér el a DK felfogása a magyar kisebbségek problémájának kezeléséről az Orbán vezette fideszes többségétől. Mindenekelőtt abban, hogy a DK sohasem helyeselte a letelepedés nélküli kettős állampolgárságot, és különösen nem helyesli a nem Magyarországon élő (és az országban korábban sem élt) személyek választójogát. Vagyis: nem helyesli, hogy közjogi kapcsolatot hoztak létre a magyar állam és a kisebbségben élő magyar személyek között.

Miközben a magyar kisebbségek magyar nyelvű oktatásához és kultúrájához az egykori szocialista–szabaddemokrata kormányok ugyanúgy nyújtottak támogatást, mint korábban az Antall- és Boross-kormány, majd az Orbán-kormányok, azok a kormányok azt nem tekintették feladatuknak, hogy a magyar költségvetés gazdasági és szociális jellegű támogatásokat folyósítson a határon túlra.

A határozati javaslat múlt heti vitájában a kormányoldal felszólalói büszkén beszéltek a szomszéd országok magyarok lakta területein tevékenykedő magyar nemzetiségű gazdáknak, vállalkozóknak, építkezőknek a magyar állam költségvetéséből folyósított tízmilliárdokról.

Ezeken keresztül az Orbán-rendszer nemcsak közjogilag, de pénzügyileg is a magyar államhoz igyekszik kötni a határon túli magyarokat. Szerintem – és gondolom, ezt a DK-ban mások is így gondolják – ez a magyar államnak nem feladata.

A magyar iskolák, magyar színházak, magyar nyelvű média olyan, a nemzeti kisebbség életével összefüggő sajátos tevékenységek, amelyek tekintetében a magyar államnak a köztársasági alkotmány alapján is feladata a pénzbeli támogatás. Ugyanakkor, minthogy a kisebbségben élő magyarok nem Magyarországon, hanem a szülőföldjüket magába foglaló államban fizetnek adót és járulékokat, vállalkozásaik, gazdaságaik, lakáshoz jutásuk támogatására az ottani költségvetésben kell forrást találni, és nem a magyar állam költségvetésében. Ez nem a kisebbségi magyarok „elleni” álláspont, hanem csak annak tudomásul vétele, hogy ők a határ túloldalán élnek, dolgoznak, keresnek és adóznak.

Ha pedig mind a közjogi értelemben vett „nemzetegyesítésről”, mind a gazdasági és szociális támogatások létjogosultságáról mást gondolunk, akkor a „nemzeti összetartozás” is mást jelent számunkra, mint a Fidesz számára. Ők pedig mind a „nemzeti összetartozás emlékhelyével”, mind a „nemzeti összetartozás évével” az összetartozás olyan értelmezését kívánják kőbe vésni illetve ünnepelni, amelynek hangsúlyos része mind a közjogi „újraegyesítés”, mind a kisebbségi magyarságnak a magyar gazdasági és szociális entitásba való befoglalása. Ha valaki végighallgatta akárcsak ezt a parlamenti vitát, annak számára ez nem lehet kétséges.

Ennek alátámasztására idézem Boldog István fideszes képviselő néhány mondatát, amely jól jellemzi, hogy milyen megfontolásból állítanak emlékhelyet és hirdetnek emlékévet:

„Abban bízom, hogy mindaz, amit ma teszünk, szolgálja azt, ami a magyarok célja kell hogy legyen: ezer esztendő múlva is a Kárpát-medencében, pont úgy, ahogy ma, azt tudja mondani minden magyar, hogy mi vagyunk itt a legnagyobb nemzet, ezer esztendő múlva a Kárpát-medence magyar szótól legyen hangos, és lehetőleg mi irányítsuk ezt a medencét. Azt gondolom, hogy mindnyájunknak, akik magyarnak valljuk magunkat, ez kell legyen a feladatunk. Úgy gondolom, hogy ez a törvény, amely az emlékévre vonatkozik, ezt a célt is szolgálja.”

Lehet róla szavazni.

Hullámsír a Dunában

Ez a hajószerencsétlenség megrázta az ország lakosságát. Mindenki együtt érzett az áldozatokkal, függetlenül, hogy kik voltak. A váratlan halál mindig is sokkolóbb, mint a haldokló emberek kínlódásának szemlélése. A mostani helyzetet csak fokozta, hogy hazájuktól távol, szeretteiktől legalább 12.000 km-re következett be ez a tragédia. Nagyon együtt tudok érezni velük, mint ahogy az Európában halálos balesetet szenvedő ausztrálokkal, főleg fiatalokkal. Most is valami hasonló gondolat és érzés futott át rajtam.

Aztán olvasva a hazai (magyar) sajtót, látva a médiát, mint mindig, most is elszomorodtam, hogy tudat alatt mennyire belekeverik a napi politikát. Pártállástól függetlenül az első oldalon, a főcímben közölték, hogy a (valószínűleg vétkes) luxus-szállodahajó kapitánya ukrán. Őszintén, ennek mi köze a szerencsétlenséghez? Esetleg súlyosbító vagy enyhítő körülmény a baleset kivizsgálása, ill. a kapitány megbüntetése szempontjából? Ha egy normális, európai országban élnénk, ez a sajtó részéről fel sem merülne. A vétkest, a hibázót felelősségre kell vonni, meg kell büntetni, függetlenül, hogy milyen nemzetiségű, vagy állampolgár.

A miniszterelnök is célzott rá, sejtette hallgatóival, hogy példát kell statuálni, amikor közölte: mindenre kiterjedő, szigorú, alapos vizsgálatot kér a hatóságoktól, „pontosan akarjuk tudni, mi és miért történt”, a vizsgálat eredményéről pedig a nyilvánosságot is tájékoztatni fogják.

Ugyancsak felkaptam a fejem, amikor az „ellenzéki” sajtó világgá kürtölte, hogy Rogán és az állam mekkora részese, részvényese a balesetet okozó luxus-szállodahajó tulajdonában, a hajózási vállalatban. Őszintén, ki a francot érdekli ez, egy halálos kimenetelű balesetnél?

Szinte semmit nem tudunk a 7, azaz hét másodperc alatt elsüllyedt hajóról. Általában ezt közölték a hazai lapok, internetes híroldalak:

„…..A Hableány turistahajó és a Viking Sigyn szállodahajó május 29-én este 9 óra után ütközött össze a Margit híd közelében. A turistahajó felborult és elsüllyedt fedélzetén 33 dél-koreai turistával és a kéttagú magyar személyzettel. A balesetben heten meghaltak, hét embert kimentettek, 21-en eltűntek. ….”

Miért nem lehet egy picit reálisabban, pontosabban közölni a történteket? (plusz) 21 ember valószínűleg meghalt, holttestüket keresik. Azt is közölhették volna, hogy a két magyar eleve a halottak között van/volt, vagy azokat is még keresik. Miközben életben létükre semmi esély.

Az első perctől nagyon érdekelt az a sétahajó, ami ilyen rövid idő alatt (hét másodperc !!!) el tud süllyedni. Sejtésem szerint a Hableány nagyon öreg lehetett, hiszen bármilyen ütközés, hozzácsapódás nem küldheti a hullámsírba ilyen rövid idő alatt egy jó állapotban lévő hajót.

Nem kellett sokáig kutakodnom, a számítógép pillanatok alatt kidobta:

1949-??, Szovjetunió, ismeretlen néven, ismeretlen tulajdonban.

1948-1965 között több mint 500 darabos sorozatban gyártott szovjet hajótípus egyik darabja

1992-HABLEÁNY, SZOT Sétahajózás.

2003-HABLEÁNY, Panoráma Deck Kft. Budapesten rendezvényhajóként üzemel.

2019.05.29-én 21:05-kor Budapesten a Margit hídnál összeütközött a VIKING SYGIN szállodahajóval és elsüllyedt.

Ehhez még a műszaki adatok:

Besorolás: Projekt 544 (Moszkvics) típusú motoros személyhajó
HABLEÁNY, 2003-, Panoráma Deck Kft, Budapest, HU
készült 1949, Herszoni Hajóépítő és Hajójavító (Khersonskiy Sudo. Zavod), Herszon, Kherson, UA, (Ukrajna)
Legnagyobb hossz: 27,25 m
Szélesség a főbordán: 4,8 m
Legnagyobb merülés: 0,89 m
Főgép típus: 3D6
Főgép teljesítmény: 150 LE
Holtvizi sebesség: 19 km/h
Befogadó képesség: 150 fő
Főgépcsere 199?
Főgép típus: RÁBA 150
Főgép teljesítmény: 150 LE
Befogadó képesség: 60 fő
Ország: UA (Ukrajna)
Város: Kherson (Herszon)
Aktív: 1951-

Ezek az adatok, infók azért már sejtetnek valamit. A közel 70 éves vízi járműről sok mindent elárul. Nem tudni mikor volt legutóbb generáljavításon, felújításon (legalább 20-25 éve Győrben). Ugyancsak meglepő, hogy egy 60 fő szállítására alkalmas városnéző sétahajón mindösszesen két ember teljesít szolgálatot: egy kapitány és egy matróz. Voltam néhány budapesti rendezvényhajón, de ott a személyzet ennél több volt. A kikötést, a kötél kifeszítését is legalább két ember végezte, és nem a kapitány!

Vajon a rossz időjárás, a késői óra, a sötétség, az erős hullámzás, stb. miért nem befolyásolta a kapitányt vagy az üzemeltetőt a kirándulás esetleges lemondására? Persze,

utólag könnyű okosnak lenni, de puszta kíváncsiságból: egy ilyen sétahajózást (a szabályok, az előírások szerint) mikor lehet lemondani?

Aztán, mi van a biztosítással? A szállodahajónak (Viking Sigyn) biztos volt/van rendes biztosítása valamelyik jó nevű világcéggel. A HABLEÁNY-nak milyen biztosítása volt? Mire számíthatnak a külföldi turisták? (no meg a magyar alkalmazottak). Hogy komoly per lesz, az már most borítékolható.

A mentők – mint hallom, olvasom – sem voltak a helyzet magaslatán. Tipikus magyar (budapesti) betegség, amikor nem tudni melyik kórház fogadja a betegeket, különösen a sürgősségi osztályok! Remélem, ezeket is alaposan és őszintén kivizsgálják, ahogy azt a miniszterelnök is kérte és ígérte, és arról nemcsak tájékoztatják a nyilvánosságot, de tesznek is érte, hogy soha többé ne forduljon még egyszer elő. Abban reménykedhetünk, hogy ebben segítségünkre lesz Dél-Korea. Legalább ennyi öröm legyen az ürömben.

Ami változott, ami nem

Olyanokat hallani, hogy május 26-ával valami nagyon megváltozott. Valami hasonlót hallottunk december-január folyamán, azután februártól azt látjuk, hogy visszaállt a korábbi helyzet.

Most van, ami megváltozott, de van, ami nem. Ami nem változott: Orbán hatalma, ha romlik is a nemzetközi pozíciója, itthon nemhogy nem ingott meg, de tovább erősödött. Aligha véletlen, hogy nyomban a választás után kikerült az MTA intézethálózat elvételéről szóló törvénytervezet: az önkényuralom kiteljesítésének újabb lépése. Miközben Handó Tünde is előállt egy módosító csomaggal, amely voltaképpen a maradék korlátok eltörlésére irányul, amelyek a bírói függetlenséget még úgy-ahogy védik Orbán kinevezettjének hatáskörével szemben. Az EP-választáson egyáltalán nem sikerült meggyengíteni az önkényuralmat, a Fidesz szavazati aránya és mandátumainak száma valamelyest még nőtt is. Tizenkettő helyett tizenhárom fideszes, kilenc helyett nyolc ellenzéki. (Igaz, ezen belül a Jobbikon kívüli ellenzéknek nem hat, hanem hét mandátuma van.)

Előző jegyzetemben azt írtam:

Elismerem, nem volt igazam, amikor közös listát szorgalmaztam.

Valaki ezt azzal kommentálta, hogy elismertem, hogy butaságot mondtam. Tényleg butaság volt novemberi írásom a „Sargentini-listáról”? Megnéztem az EP-választás eredményeit abból a korábban sokat vitatott szempontból is, hogy vajon okozott-e hátrányt az ellenzéknek a DK és a Momentum külön indulása, vesztett-e ezzel mandátumot az ellenzék, illetve nyert-e mandátumot a Fidesz? Megvizsgáltam, hogy mennyi szavazat „veszett kárba” azzal, hogy a DK és a Momentum külön indult. Kiderült, hogy a Fidesznek egy EP-mandátumhoz 140 ezer szavazatra volt szüksége, a DK-nak még ennél is kevesebbre, 139 ezerre. A Momentumnak viszont 170 ezerre, tehát ott a két mandátum megszerzésénél 60 ezer szavazat „elveszett”, az MSZP-nek pedig 228 ezer szavazat után lett egy mandátuma, ott 90 ezer szavazat „veszett el”. Ez 150 ezer „elveszett” szavazat abban a körben, ahol én közös listát javasoltam. Ennél kevesebb szavazat kellett egy mandátumhoz a Fidesznek. Elveszett még sok szavazat azoknál a pártoknál is, amelyeknél én nem javasoltam volna közös listát, a Jobbiknál 80 ezer, a kiesett pártoknál összesen majdnem 300 ezer, és emiatt az összes leadott szavazatnak most 14 százaléka „veszett el”, míg a korábbi EP-választásoknál ez csak 7-9 százalék volt. Így lehetett most a Fidesznek szinte ugyanolyan szavazataránnyal most eggyel több mandátuma, mint öt évvel ezelőtt. Ezt a feltételezhető egy mandátumnyi Fidesz-nyereséget (amely akár még több is lehetett volna) tartottam szem előtt akkor, amikor közös listát szorgalmaztam még tavaly. Ilyen értelemben valóban okozhatott veszteséget az ellenzéknek (a négy párt összességének a Fideszhez képest) a külön-külön listákon indulás.

Van azonban másik oldala is a dolognak.

Azt persze nem tudjuk, hogy azok, akik vasárnap az MSZP–Párbeszéd, a DK vagy a Momentum listájára szavaztak, a négy párt közös listája esetén is arra szavaztak volna, illetve a közös lista mellé álltak-e volna olyan választók is, akik most nem szavaztak e listák valamelyikére. Sem ezt, sem azt nem tudhatjuk. Abból, hogy egy ilyen közös lista élén aligha Dobrev Klára állt volna, és nem is Cseh Katalin meg mögötte Donáth Anna, azt gondolhatjuk, hogy a négy párt közös listája kevésbé mozgatta volna meg az ellenzéki választókat, mint amennyire most az a DK és a Momentum kampányának sikerült. Akinek hosszú az emlékezete, az idézze fel magában a 2014-es „Összefogás” Mesterházy Attila által vezetett kampányát. Ez a választás megmutatta, hogy milyen nagy szerepe van egy választáson az arcoknak. A tavalyi országgyűlési választáson az MSZP–Párbeszéd pártszövetségnek Karácsony Gergely, az LMP-nek Szél Bernadett hozott sok-sok plusz százalékot, és ennek lett kárvallottja a DK: sokan például, akik a budapesti 3. választókerületben egyéniben rám szavaztak, listán a Karácsony Gergely által megtestesített pártszövetségre. Most ennek fordítottját láthattuk. Nem tudhatjuk, más választások alkalmával, más szereplőkkel milyen hatások érvényesülnek majd.

De nemcsak kampánytechnikáról van szó.

A tartalmi kérdés az, hogy mit gondolunk arról, amit korábban az ellenzéken belüli földcsuszamlásnak neveztem, vagyis hogy ezúttal az LMP-vel (és talán a Jobbikkal) szemben a Momentum, az MSZP-vel szemben pedig a DK bizonyult sikeresebbnek. Ezt én fontos, kedvező irányú változásnak tekintem. Több elemző mutatott rá arra, hogy a DK és a Momentum képviseli az Orbán-rendszerrel való következetes szembehelyezkedést, az MSZP és még inkább az LMP pedig inkább az orbáni politikával való együttműködési hajlandóságot. Az LMP nem szavazott a Sargentini-jelentés mellett (az elnökség inkább ellene szavazott volna, képviselőjük távol maradt a szavazástól), és az MSZP-sek is csak némi bizonytalankodás után szavazták meg. (A Momentum listájának élén állók, akik azóta be is jutottak az EP-be, interjúkban közölték, hogy megszavazták volna.) Az MSZP és az LMP megszavazta a „családvédelmi akciótervbe” tartozó törvényjavaslatokat, a DK nem (a Párbeszéd tartózkodott). Sok ilyen példát említhetnék még a múltból. Az MSZP (és a Párbeszéd) tavaly igent mondott a Trianon-emlékévről szóló jobbikos javaslatra, a DK nemet. (Most a Fidesz javasolja ugyanezt, az MSZP már igent mondott.) Ha az ellenzéken belüli földcsuszamlás tartós marad és véglegessé válik, akkor ez az eddiginél több esélyt ad arra (bár önmagában még nem garancia rá), hogy az orbáni önkényuralommal szemben markáns ellenzéki alternatíva alakuljon ki. Nem az önkormányzati vagy a következő országgyűlési választásokra, hanem a magyar politikai tér hosszú távú alakulására nézve.

Ez az esély pedig többet ér, mint amekkora hátrányt eggyel több fideszes, eggyel kevesebb ellenzéki mandátum jelent. Ezért jutottam arra a következtetésre, hogy a DK és a Momentum vezetőinek igazuk volt, amikor a külön indulás mellett döntöttek.

Bauer Tamás

Tájkép csata után

Nyert a Fidesz. Nem kicsit, nagyon. Majdhogynem képes volt csodára is: alig maradt le egy tisztán listás választáson megszerzett kétharmadról. Ez az egyetlen gyógytapasz, amibe az ellenzék kapaszkodhat és kapaszkodik is.

Merthogy az ellenzék egy tapodtat sem javított helyzetén, már ha nem nevezzük az átstrukturálódás környezettisztító folyamatát annak.

Hiába hivatkozna bárki arra, hogy mennyire lejtett a pálya, a helyzet az, hogy előre tudta mindenki, milyen feltételekkel és körülményekkel számolhat és ennek tudatában vágott bele a megméretésbe.

Az önfogyasztás kétes dicsősége

Az MSZP hosszú, szorgos és kemény munkával erodálja magát, de csak most először nem volt képes különböző kommunikációs módszerekkel „elfedni a bajt”. Hangerővel már ezen a sekélyes pályán sem lehet érvényesülni. Egyedül Újhelyinek van hangja, s szintén egyedüliként Korózs Lajos szokott igazat mondani. Ráadásul ezt a csodás eredményt, a 6,68 százalékot a Párbeszéddel karöltve hozták össze, méghozzá úgy, hogy

sokan csak azért szavaztak a pártszövetségre, hogy legalább harmadikként bejuttassák Jávor Benedeket

képviselőként. Tudom, a ha nem egy politikailag értékelhető fogalom, de azért én eljátszottam azzal a gondolattal is, hogy nélküle az MSZP úgy járhatott volna, mint az MKP Szlovákiában, amely épphogy lecsúszott a képviseletről…

Néhány hete azt kérdeztem a Párbeszédtől, nem sajnálják e, hogy pártépítés helyett az MSZP farvizén ugyan bejutottak a parlamentbe, de az MSZP által rájuk kényszerített megalkuvó félrenézés (parkolási ügy) és további alkuk során elveszítették a zuglói polgármester jövőbeni pozícióját, felcserélték a főpolgármester-jelöltség mára elérhetetlennek tetsző álmával.

Szerintem néhány héten belül Karácsony Gergelyt lecserélik „Harcos Szabó Tímeára” és csak azért nem szakítanak a szocikkal, mert akkor odavész a parlamenti frakció számottevő apanázsa.

A jó választás erénye – feleségnek is

A Demokratikus Koalícióról annyit: a jó vezetőnek nem kell mindent jobban tudni a többieknél,

elég, hogy meg kell tudja választani, kivel száll egy hajóba. Gyurcsány jól választott. Feleséget is.

Talán már előbb kellett volna.

Ha túl nagy az arc

Nem látok az LMP belügyeibe. Hétről hétre érzékelhető volt a leépülés, a két pártvezető hangja egyre csendesült, egy ideig Ungár Péter aktívan ásta tovább az ellenzéki árkokat, majd a szépen fogalmazott magába visszaforduló mondatai hatékonytalanságát felismerve összefogáspárti hangokat is megpendített, de úgy, hogy

„összefogok veletek, ha hajlandóak vagytok elfogadni, amit én akarok”.

Itt van például a Puzsér-féle rémálom. Puzsér jó a médiában provokátornak, de már megbocsásson a világ, egy sétáló utcák programmal csak akkor vált nulla fölé értékelhetővé, amikor Vágóék hozzátették zöld víziójukat. Igaz, abban is talán a szlogen volt az egyetlen önálló gondolat, vagy talán az sem.

Azon nem csodálkozom, hogy az elnökség lemondott, azon sem. hogy Ungár hangos mea culpába kezdett, pedig ő aztán legalább azt a kétes értékű eredményt fel tudja mutatni, hogy sikerült a polgármester-választást a köz számára átláthatatlanná tenni, ami majdnem lehetetlenné teszi a most átstrukturálódott ellenzéki oldal számára az új főpolgármester-jelölt felépítését.

(Igazán sajnálom, hogy néhány hete Bokros Lajos nem állt kötélnek, nem adott interjút a FüHü-nek, pedig szándékaim szerint az első kérdésem lett volna: Ha ismét felkérik, elvállalná-e a főpolgármester-jelöltséget?)

Ha túl nagy a mellény

A nagy mellényt, ami az ellenzék legnagyobb pártja címmel járt, a Jobbiknak most szépen le kell vetni, és beállni valamelyik sorba. Lehet az LMP-vel összebútorozni, és ott még az erősebb jogán nosztalgiázni is a régi szép időkön, vagy

a szép lassan lemorzsolódó tagságot hagyni feloldódni

a Mi Hazánk kénsavas üstjében. Ha a tagság változása egy irányú, és csak odafelé mennek, el tőlük, abból sok nem sül ki. Végül pedig ne mondhassa senki, hogy előítéleteim vannak, így eshetőségnek meghagyom: igenis lehet a nyilas kutyából demokratikus szalonna.

Egy új mai mese: az okos leányok

Amikor a momentumosok elkezdték politikai pályafutásukat és igazi „vízen járóként” kiosztottak és kioktattak minden politikai résztvevőt, nem sok jót néztem ki belőlük. Jó helyre születtek és ezért a környezetükben szép számmal megtalálható, a politikai boszorkánykonyhát rutinosabban használók elkezdték lefaragni vadhajtásaikat, mígnem aztán egyszer csak kezdtek szerethetővé válni azon túl is, hogy a sármos Fegyőr mosolyáért odavoltak a tinilányok. Lányok. Igen, a két lány, nevezetesen Donáth Anna és Cseh Katalin okos és politikushoz méltó mondatai célba értek,

a fiúk pedig kezdtek igazodni az okos gondolatokhoz,

nemcsak jól hangzó mondatokkal ostromolták korosztályukat. Beértek. Gratulálok.

Aggodalomra csak az ad okot, hogy a két lány elmegy Brüsszelbe és kétségem sincsen afelől, hogy szép pályát futnak be ott. De vajon van-e harmadik éles eszű gondolkodó a Momentum tarsolyában? Nem bánom, lehet pasi is…
ha lehet egy javaslatom: Igazolási időszak van, Szél Bernadett és Hadházy Ákos jó erősítés lehet.)

Takarítás

Az egész dolog úgy kezdődött, hogy a Spárga macska elkezdett nagyon érdeklődni a lámpa zsinórja iránt. Nem mondom, szép, vastag, gumírozott kábel, jól lehet rángatni. Aztán már nagyon érdekelhette, csak akkor én sajnos aludtam, így hát nem lehettem a tanúja annak, mikor átalakította a szobát posztmodern installációvá, ízléses őskáosszal a kellős közepén.

Reggel már csak a végeredményt csodálhattam meg: letépte a lámpát a falról, munka közben felrúgta az éjjeliszekrényt, minek következtében a helyiség be van terítve csavarhúzókkal, fogókkal, szódabikarbónával, Negróval, hivatalos levelekkel és ócska telefonokkal, bár elképzelhető, hogy akad a szemétdombon máig harcoló partizánalakulat is. Öreg délután lesz, mire minden a helyére kerül, elvégre dolgozni is kéne. Azt nem értem, hogy fért el ennyi minden azon a kis éjjeliszekrényen?

És hogy került elő nagymamám érettségi bizonyítványa, ami meg sem volt? És mi ez a három éves fizetési meghagyás, mely szerint öt napon belül rendezzem a tartozásomat, vagy küldik a végrehajtót? Lehet, hogy járt is itt, csak eltévedt a lomok között?

És mióta van nekem csőrös fogóm? A múlt hónapban mennyire kellett volna… de akkor még biztos voltam benne, hogy ilyen szerszámom sosem volt.

Azt még értem, hogy a negyvenkét gumiszalag azért van itt, mert valamiért sosem dobom el az ilyesmit, jó az, ha van a háznál, hasznos, mint a körülbelül fél kiló anyacsavar, különböző méretekben, gumiszalag és anyacsavar nélkül tapodtat sem mozdul a modern értelmiségi, ahogy a tíz éves, már használhatatlan Nokia telefon is elengedhetetlenül szükséges. Ugyanis ha úgy alakulna a helyzet, az anyacsavart kiválóan lehet rögzíteni a gumiszalaggal a telefonon, mely által csodálatos eszközt nyerünk, ami sok mindenre jó, csak sajnos fogalmam sincs, mire.

Na jó, hát az ötven tönkrement öngyújtót csak nem dobja ki az ember. Bármikor megeshet, hogy sétálunk a sivatagban, szembejön Potrien őrmester és negyven rabló, kérnek ötven hibás öngyújtót, mit mondunk nekik? Hogy kidobtuk, mert nem gondoltuk volna, miszerint szükség és igény volna rájuk?

Ilyesmi szóba sem kerülhet.

Akkor itt van háromszáz CD. Ezeket gondosan meg kell őrizni, ugyanis hiába, hogy már CD-olvasót sem nagyon használunk, de olyan értékek vannak rajtuk, mint a Windows ’95, vagy a világ összes DOS-os játéka. Ugyan fogalmam sincs, min futna el például a Fantasy General (talán DOS-box kéne hozzá) vagy az Imperium Galactica első része, az is kérdéses, mikor volna nekem időm ilyen szamárságokra, de csak legyenek meg. Mi van, ha ellenállhatatlan késztetést érzek arra, hogy Imperium Galacticázzak?

Oké, ez a kulcs még a szekszárdi lakás postaládájához tartozott, miért nem adtam oda az új tulajdonosnak, mikor röpke huszonöt éve elcseréltük a bérleményeket? Most van egy kiváló kulcsom egy szekszárdi postaládához, jó is az, meg kell becsülni.

Magnókazetták. Jé, ezen még Hair van. Meg kéne hallgatni, csak min? Kazettás magnót se láttam már jó tizenkét éve. Illetve láttam, futólag az egyik nagyváradi piacon, meg kellett volna venni, ha akkor eszembe jutott volna. Most milyen jó lenne.

Dedikált esszékötet, szép ajánlással, pár éve letettem az éjjeliszekrényre, hogy feltétlenül el kell olvasnom, mert írnom kell róla. Ahogy nézem, az írás meg is jelent, csak a könyvet nem olvastam el, de most már mindenképpen.

Tíz svéd öre. Életemben nem jártam Svédországban, csak mindig szerettem volna, ez hogy került hozzám? Értékét tekintve talán egy doboz gyufát is lehetne vásárolni rajta mondjuk Norköppingben. Jó az, ha van.

Tulajdonképpen micsoda éjjeliszekrény ez? Igazából nem is nachtkaszli, mert az első 286-os gépemet rátettem egy konyhaszékre. Az előoldalon kivettem a lemezolvasót, így az ember kiváló fiókot nyer. Nagyon praktikus, lehet benne mindenfélét tartani, például pipadohányt. Az most is van benne. Csodás bútordarab, míg fel nem borítja a kandúrmacska.

No, minden rosszban van valami jó, legalább fel fogok tudni seperni alatta. Talán fel is mosok.

Igazság szerint nem fogom én ezt a macskát megbüntetni. Úgysem értené, mi a bajom vele, ráadásul van némi igaza.

Inkább intézményesíteni kéne.

Tessék elképzelni egy nagy, országos méretű macskát, aki egyszer csak ráugrik a mi nagy, közös éjjeliszekrényünkre, felborítja és szétszórja az összes elfelejtett lomot, évtizedek hordalékát, atyák bűneit, ezer elhallgatott gondunkat, Árpádtól Orbánig és vissza.

És akkor nekünk majd végre már muszáj lesz kitakarítani. Kisöpörni, kidobni, ami ócska, szemétre való, megőrizni azt, ami értékes.

Gondosan szétválogatni, mi kell, mi nem. A felesleges régiségeket eltenni az almáriumba.

Macska kéne nekünk, egy nagy, hatalmas, rosszalkodó macska…

Na, takarítsunk.

Itt az ideje.

Gumidominó – Déli kávé Szele Tamással

Kisasszony, valami fura kávét kérnék, magára bízom, legyen benne flitter, gumicukor, mustár és tórium, vagy ahhoz hasonló, világítson a sötétben és játssza el a Radetzky-marsot – én, kérem, megbolondultam. És még az a jó eset, ha én bolondultam meg, mert a másik lehetőségbe, miszerint a miniszterelnök járt így, bele sem merek gondolni.

Az lehetetlen, én kell legyek a hülye.

Vele különben is vigyázni kell, poroszlók lesik minden szavunkat, nem szerencsés az ő felkent nevét egy mondatban említeni még a „mákos bukta” kifejezéssel sem, mert azonnal ránk sütik, hogy gyűlöletet keltünk ellene, tehát itt szeretném leszögezni, hogy ő okos, én vagyok az elemhunyt és kívánok neki ez úton is hosszú, eredményes életet, valamint Ali baba és a negyven rabló összes kincsét.

Ja, bocsánat, az már megvan neki.

A negyven rabló is.

Tulajdonképpen az indított szívből jövő jókívánságaim kifejezésére emígy, sajtó útján, hogy beleolvastam a Kossuth rádiónak adott rendes heti interjújába. Mondom én, hogy okos ember ő, nagyon is, az elejéről például rögtön Joszif Visszárionovics Sztálin jutott eszembe, aki bokros teendői közepette kiváló eredményeket ért el a szovjet nyelvtudomány terén is. És főként a szovjet nyelvben – egy ideig nem volt nagyon egészséges nyelvésznek lenni a Nagy Földön, mert felért egy beutalóval a magadáni ólombánya-szanatóriumba, vagy egy személyes találkozó is lehetett belőle Lenin elvtárssal. De hát mit mondott ez a bölcs ember?

„A nagy európai országok, pestiesen fogalmazva, etetnek bennünket. Szoktam is nekik mondani, hogy nem tollas a hátunk.”

Elolvastam, és megállt a kávésbögre a kezemben. Az egy dolog, hogy mivel kapcsolatban mondta (arra utalt, hogy elvileg Európa le akarná zárni Magyarország elől az orosz és kínai piacot, ami azért különös, mert fogalmam sincs, mit adhatnánk el Kínának – rizset vagy selymet talán?), de milyen nyelven szokta ő ezt mondani?

Azt most hagyjuk is, hogy az én apró kis életemben ritkán fordult eddig elő olyan alkalom, melynek során nagy európai országokkal beszélgessek, úgy általában. Lehet, nem is tudnám, miképpen fogjak neki. Biztos van annak módja, hogy az ember csak úgy odaszóljon mondjuk Németországnak vagy Britanniának, bár én ezt a módszert nem ismerem. Hanem mégis, milyen nyelven mondja, hogy „nem tollas a hátunk”?

Ugyanis ez egy nagyon speciális kifejezés, amit Budapesten kívül még magyar nyelvterületen sem mindenhol értenek feltétlenül. Meg merném kockáztatni, hogy ha mondjuk Hargita megyében ezt mondanám valakinek, az nézne és rám hagyná – persze, hogy nem tollas, természetesen, de miért volna az, mit ittál? Angolul, németül, olaszul és románul sincs semmi értelme a kifejezésnek, franciául és spanyolul nem tudok rendesen, de valószínűleg ezeken a nyelveken szintén nincs.

Hát ezért nem értenek minket.

Orbán Viktor felszólal Brüsszelben, azt mondja Junckernek, miszerint „Our back is not feathery”, és Juncker azt hiszi, hogy megőrült, mert ennek nincs semmi értelme. Holott egyszerűen azt jelenti: „ne nézz verébnek”, vagyis „don’t take us a sparrow”. Ja, bocsánat: ennek sincs semmi értelme.

Akkor menjünk tovább, mert a nyelvszépségekkel eleget foglalkoztunk. Következik a logika. Sőt: talán alkímia is.

„Létezik egy liberális hálózat, egy liberális maffia, amit jól kitömnek pénzzel és sok emberből áll. Politikusokat, újságírókat, elemzőket foglalkoztatnak, akik bizonyos képzetek kialakításán dolgoznak, amely egyfajta összefüggés-rendszert alkotva a politikusok számára is, mint valóság jelenik meg. Amikor elképzelik, hogy mit akarnak, akkor csak ebben az összefüggés-rendszerben tudnak gondolkozni. Létezik tehát egy ilyen szellemi hálózat Európában, ami fontos kérdésekben alapvetően szellemileg is meghatározott, de üzletileg is motivált kérdésekben megpróbál egy ilyen gondolkodási keretet ránk erőltetni.”

Hát bizony, bizony az öszefüggés-rendszerrel vigyázni kell. Az egy olyan dolog. Elkezdődik az elemi iskolában, ahol megtanítják az embernek, hogy kétszer kettő négy. Ez ártatlan tézisnek tűnik, de az éles elméjű elemistában gyanú kél, mikor másnap már azt hallja: háromszor három kilenc! És ez így megy végig a kisegyszeregyen át: a kilencszer kilenc már magától a Sátántól való, rendes ember el sem képes számolni nyolcvanegyig, meg minek is tenné? Nézzünk a dolgok mögé: kinek az érdeke, hogy kétszer kettő négy legyen? Kik foglalkoznak számokkal, mennyiségekkel?

A bankárok, közgazdászok.

Azok mételyeznek minket már zsenge ifjúságunk idején a szorzótáblával.

Mert az tagadhatatlan, hogy a szorzótábla (is) egy összefüggés-rendszer.

„Politikusokat, újságírókat, elemzőket foglalkoztatnak, akik bizonyos képzetek kialakításán dolgoznak, amely egyfajta összefüggés-rendszert alkotva a politikusok számára is, mint valóság jelenik meg.”

Mögöttem például most két vallon és három skót zsoldos áll, csőre töltött alabárddal, és ha nem azt írom le, hogy a víz felülről lefelé folyik – hogy ezáltal ez jelenjék meg valóságként, holott a víz köztudomásúan alulról felfelé csordogál, arról szoktam pipára gyújtani – akkor menten főbe lőnek egy mérgezett kötéllel a vár fokán.

Miniszterelnök úr, sajnos a helyzet rosszul áll. A világ Tízezer Dolga között – ahogy Lao-ce mondaná – oksági összefüggés vagyon, még ha ez roppant módon kellemetlen és igen randa is. Általában egyik dolog következik a másikból, legalábbis egy Arisztotelész nevű görög óta, és ritka az, hogy a másik következzék az egyikből. Ha az ember valós tényekkel foglalkozik, melyek, mint tudjuk, makacs dolgok, ezt a tulajdonságukat nem árt szem előtt tartani.

Nekem sem tetszik, hogy még mindig nem neveztek ki Luxemburg nagyhercegének és Közép-Indiában is jól jönne nekem egy kisebb ország, ahol maharadzsa lehetnék, sok elefánttal és némely pávatollakkal, esetleg kéne még egy repülő szőnyeg és egy csodalámpa is. De mindezek talán azért késnek oly fájóan, azért maradnak ki szegényes kis életemből, mert a Sors kifürkészhetetlen akaratából nem vagyok sem nagyherceg, sem maharadzsa. Megesik az emberrel az ilyesmi: ritkán, de előfordul.

Persze, azért nem vagyok maharadzsa – és maga azért nem Napóleon – mert nem születtem annak. Ámbrás cet sem vagyok, mert annak sem születtem.

Erről ki tehet?

Ön megmondta: a Valóság, melyet egy sok emberből álló, pénzzel jól kitömött liberális maffia alakít. Ha ők nem volnának, felfelé folyhatna a víz, kétszer kettő négyszáznyolcvanhárom is lehetne, és én is elfoglalhatnám végre szerény, gyémántokkal ékesített, húsz tonnás arany éjjeliedényemet Katapurtálában. Vagy felőlem akár Rádzsputanában is, velem lehet beszélni.

Miniszterelnök úr, ezek még azt is mondanák, hogy ne harcoljunk a szélmalmokkal, mert azok nem óriások.

Ezektől tényleg minden kitelik.

Azt tetszik mondani:

„Vagyunk néhányan a világban – Magyarország mellett például Izraelben, Indiában, Lengyelországban, Olaszországban és az Egyesült Államokban -, akik a saját országuk ügyét teszik az első helyre, és nem egy világkormány felépítéséért dolgoznak, hanem kifejezetten ellenzik azt.”

Miniszterelnök uram, sötét gyanú kél bennem. Még, hogy Világkormány…

A helyzet rosszabb.

Ez a Csillagflotta.

Ez a Bolygók Egyesült Föderációja!

Picard parancsnok vezeti őket, és ránk akarják kényszeríteni, hogy egyenrangúnak fogadjuk el a mocskos klingonokat és az álnok vulkániakat. Romulán szövetségeseinknek ez ugyan nem tetszik, és tegye a szívére a kezét – maga elfogadná, ha egy ferengi udvarolna a lányának?

Ma még csak az embereket tekintik egyenrangúaknak, mindenfélére való tekintet nélkül, holnap jönnek a vulkániak, klingonok ferengiek.

Borzalmas ez a tendencia, miniszterelnök uram. Mentsük meg az Univerzumot Brüsszel zsarnokságától!

Első lépésnek azt javasolnám, hogy rázzuk le a Valóság és a Logika igáját, aztán verjük agyon két szalmaszállal az ápolókat. Le a kényszerzubbonnyal!

Bocsánat, most abba kell hagynunk, Miniszterelnök úr, jön a kontravizit, és a főorvos úr elég szigorú.

Quapla!                               

A washingtoni vizit – új megvilágításban

„Ha Orbán továbbra is kijátszani igyekszik majd a három nagyhatalmat egymás ellen, leginkább Amerikától kell tartania, hisz az mindenképp a szövetségesi rendszeren belül kívánja tartani Magyarországot, másfelől az oroszok és kínaiak sem veszítenek sokat, ha ejtik Orbánt. A miniszterelnök fideszes legitimitása viszont komolyan meggyengülhet, ha bebizonyosodik: teljes kudarc az, ami eddig épült, s az Amerika-ellenes hisztéria legalább annyit ártott az országnak, mint az oroszokkal és kínaiakkal kialakított több, mint baráti viszony.” – kezdi Diplomáciai jegyzetét Ara-Kovács Attila.

Bár a washingtoni kormányzati források továbbra is hallgatásba burkolóznak a május 13-i Orbán-látogatás mögött meghúzódó célokkal kapcsolatban, elemzői körök egyre újabb rétegeit tárják fel, adott esetben sejtetik a Trump-Orbán találkozó valódi hátterének. Nyilvánvaló, a találkozó a magyar miniszterelnökkel elnézőbb Fehér Ház és a kevésbé elnéző State Department közötti egyfajta kompromisszum eredménye volt, de ma már nem engedményként tárgyalja a legtöbb, a döntésre rálátó forrás az eseményt, inkább egy folyamat kezdetéről beszélnek, melynek célja Orbán belehajszolása egy olyan döntésbe, amelyet az eddig mindenképpen el akart kerülni.
Az időzítés is emelte Orbán számára a tétet és a vonzerőt – egyben elaltatta óvatosságát – az európai parlamenti választások előttre téve a találkozót. Mindezek tükrében az eleve meghirdetett témák – fegyvervásárlás, az olajimport további diverzifikálása – mellékes szál, a megbeszéléseken ennél nagyobb súlyt kapott a Pekinghez és Moszkvához fűződő különleges viszony, s ez utóbbit illetően Ukrajna euro-atlanti közeledésének Magyarország általi blokkolása. Különösen annak tükrében, hogy a Nyugat számára eddig favoritként kezelt Petro Porosenko volt elnök megbukott a legutóbbi választásokon s ezzel kinyílt, de legalábbis sokkal bizonytalanabbá vált az ukrajnai helyzet.

Ma már mindenki ezekről a szempontokról beszél, kiemelve: a magyar miniszterelnök hirtelen elkerülhetetlen választási helyzetbe került, márpedig a lehetőségek teljességgel összeegyeztethetetlenek az eddig vitt magyar politikával.

Ha ez így van, akkor felül kell vizsgálni azt a korábbi vélelmet – ezt egyébként magam is osztottam –, hogy Orbán washingtoni látogatása nettó segítség és legitimáció azoknak az erőknek, amelyek szélsőjobboldali összefogást próbálnak kovácsolni Európában az eddig épített demokratikus rend megdöntésére. A kényszer, ami a magyar miniszterelnökre nehezedik ugyanis nem, hogy erősítené, de jelentősen gyengíteni fogja nemzetközi tekintélyét, befolyását, szövetségesi potenciálját, így súlyát is egy efféle szélsőjobbos összefogásban.

Mivel is kell Orbánnak szembenéznie?

Ha a washingtoni elvárások bármelyik elemét teljesíti, akár Moszkva-Kiev, akár a „kínai nyitás” vonatkozásában, eddig vitt politikája egy csapásra elveszíti értelmét, az attól remélt haszonról nem is beszélve. A rá leselkedő kockázatok közül az egyik legnagyobb, hogy Orbán további renitenciája Trump alulmaradását hozza magával annak State Departmenttel vívott iszapbirkózásában. Állítólag Washingtonban többször hányták a Fehér Ház-i adminisztráció szemére, hogy miért kell elnézni Orbánnak olyan cselekedeteit – ráadásul „házon belül” (euro-atlanti szövetségesi viszony) –, amilyeneket a „házon kívüli” Nicolás Maduro venezuelai elnöknek Washington nem néz el?

A legjellemzőbb e téren a Bush elnök által valaha Budapestre küldött – végtelenül korlátolt – egykori nagykövetnek, April Foley-nak a The Washington Times-ban napvilágot látott minapi cikke, melyben ugyan agyba-főbe dicséri Orbánt és Szijjártó külügyminisztert, hogy aztán hozzátegye: a magyar-orosz és magyar-kínai kapcsolatokban egy gyökeres fordulat Washington számára prioritás, s annak elmaradása tekintetében nincs pardon.

Ugyanilyen meghatározóak azok az érdekek, amelyek Peking és Moszkva szándékait mozgatják. Igaz, mindkét nagyhatalom számára Orbán csak egy, méghozzá nem is a legfontosabb lehetőséget jelentette saját céljaik elérésében.

A Budapest-Belgrád vasútvonal megépítése Orbánnak és Aleksandar Vučić szerb elnöknek fontosabb, mint Pekingnek, elvégre a kínai áruk európai beáramlása volumenében ezerszer nagyobb a pireuszi, nápolyi, rotterdami, hamburgi stb. kikötők révén, mint ezen a vasútvonalon.

Viszont annak megépítése Belgrád uniós kötődését növelné, márpedig Szerbia csatlakozása az unióhoz ezen a fejlettségi és politikai elkötelezettségi szinten legalább akkora katasztrófa lenne, mint Orbán személyes jelenléte ugyanott.

Orosz szempontból is jócskán leértékelődött a magyar miniszterelnök, elvégre az a kém és befolyási hálózat, amit Moszkva oly nagy gonddal építgetett a kontinensen, ma már tettre kész. (Persze nem kis mértékben annak köszönhetően, hogy az orosz ügynökök és bűnözők Magyarországon keresztül az elmúlt közel tíz évben, feltűnés mentesen eláraszthatták Európát.) Ráadásul a magyar diplomácia ma már nem jut hozzá a legfontosabb NATO-titkokhoz, így nincs esély arra, hogy azokat illetéktelenekkel – netán épp oroszokkal – megoszthassa.

És a Fidesz magyarországi mozgástere szempontjából sem egyszerű a helyzet, márpedig tudjuk, a miniszterelnök számára ennél nem létezik fontosabb dolog. Ha Orbán továbbra is kijátszani igyekszik majd a három nagyhatalmat egymás ellen, leginkább Amerikától kell tartania, hisz az mindenképp a szövetségesi rendszeren belül kívánja látni Magyarországot, másfelől az oroszok és kínaiak sem veszítenek sokat, ha ejtik Orbánt. A miniszterelnök fideszes legitimitása viszont komolyan meggyengülhet, ha bebizonyosodik: teljes kudarc az, ami eddig épült, s az Amerika-ellenes hisztéria legalább annyit ártott az országnak, mint az oroszokkal és kínaiakkal kialakított több, mint baráti viszony.

Szóra sem érdemes

És tényleg. Tulajdonképpen szóra sem érdemes, mégis, mégis, kitör belőlem a régi vágású, kávéházi értelmiségi, a még régebbi vágású gentleman: nem illik üzenetet válasz nélkül hagyni. Érzem, értem és értékelem a figyelmet, hogy így fogalmazzak… nem illik nem jelezni ezt az érzeményt, mint olyan és gyanánt.

Mert az úgy vagyon, hogy én vagy pár éve regisztráltam és előfizettem egy tudományos folyóiratra, az a címe, hogy Research.eu. Ingyenes, havonta küldik Brüsszelből, kiválóan szerkesztett, politikamentes kiadvány, azonban robotikától IT-ig, géntechnológiától orvosi fejlesztésekig minden van benne. Öröm olvasni, mennyi csodát produkál havonta is ez a mi pici Európánk.

Már persze, ha olvas az ember angolul. De ez az ember, aki a cipőmben jár, olvas.

Eddig minden hónapban úgy érkezett a kiadvány, hogy gondosan és vastagon lefóliázva bedobták a postaládámba. A fólián belül a lap és egy hátsó, A4-es ív, rajta a címem és az irányítószámom. Ennyi.

Éveken keresztül.

Ma nem így jött.

Fólia és címzési lap sehol, a kiadványon látszik, hogy valaki alaposan átnézte. Itt-ott meg is húzogatta, nincs-é belekötve valami. Így volt a postaládában.

Korábban meg mindig sértetlenül kaptam.

Hát, ingyenes, tudományos lap, ebben ajándék nem szokott lenni, maximum ösméret, de az meg amúgy is benne vagyon…

Tanúm nincs, a postaládában találtam a kiadványt felbontva, így büntetőjogi felelősségem tudatában senkit sem vádolhatok személyesen a levéltitok megsértésével.

Nem is neveznék meg senkit. Olyan ofé nem vagyok azokban a körökben, hogy tudjam, most éppen melyik alezredeshez tartozom.

Csak mégis, mégis, éled bennem a régivágású gavallér, aki érzi és köszöni ezt a kitüntetett figyelmet, és valahogy szeretné jelezni, hogy az illetékes Hivatal érzeményei viszonzásra találtak nála.
Ezt ugyanis agresszív figyelésnek hívjuk.

Az a lényege, hogy tojja össze magát a célpont és érezze magát állandóan célkeresztben, akár a telefonja játssza vissza a beszélgetéseket, akár a küldeményei érkeznek felbontva.

Srácok, sehol nem vagytok, én ezt már végigcsináltam Ceausescu Romániájában, ahol a kollégáitoknak hatvanezerszer nagyobb hatalmuk és lehetőségeik voltak, szóval aranyos a figyelés, ha kitudom, melyik ügyosztálynak köszönhetem, és melyik magyar Cégtől – mert van vagy tizenakárhány! – az Isten se ment meg titeket attól, hogy küldjek egy csokor rózsát, bonbont, miegymást.

Ha már így udvaroltok.

A magunk módján mi is figyeltetünk.

Aki előttetek áll, az a mi emberünk.

Különben bagatell.

Szóra sem érdemes.

Csak jeleztem, hogy kösz.

Orbán Viktor, a horthysta

Nem elég, hogy a mai magyar kormány mindent megtesz Horthy Miklós rehabilitálása érdekében, sőt, mintha legalább részben a Horthy-rendszer újjáépítésén fáradozna, Orbán Viktor személyesen is magasztalta a volt kormányzót.

A hvg.hu szúrta ki, hogy Bernard-Henri Lévy francia filozófus budapesti látogatása után a Le Point című hetilapnak felidézte az Orbán Viktorral folytatott beszélgetését. Orbán ezek szerint ezt válaszolta egy kérdésre:

„Én lennék az első, aki dicséri Horthy kormányzót? Része a magyar történelemnek. Nem ő szabadított meg minket Kun Bélától?”

Szerintem viszont Orbán Viktor most megbukna történelemből.

Kun Bélát, pontosabban a Tanácsköztársaságot nem Horthy, hanem a Tiszán átkelő, majd Budapestet is elfoglaló román hadsereg, magyarán az elvesztett háború buktatta meg. Persze Horthynak és híveinek volt köze a vörös terrort felváltó fehér terrorhoz, de ez nem olyan dicséretes dolog.

Ennél is fontosabb azonban, hogy Orbán az egyik legnagyobb hazaárulót magasztalja.

Sok évvel ezelőtt írtam erről egy cikket, ami már kétszer is megjelent, ezt most mégis kénytelen vagyok felidézni, hiszen az ismétlés a tudás anyja.

Horthyék döntései és balvégzetű tevékenységük következtében megtizedelték az akkori Magyarország lakosságát.

A megtizedelést tessék szó szerint érteni, a lakosság egy tizede belehalt a kataklizmába. A tatárjárás és a török hódoltság óta nem érte ekkora vérveszteség a nemzetet.

Nem csak a mostanában Horthyval kapcsolatban szinte kizárólag emlegetett holokausztra kell gondolni, hanem a Dón-kanyarban bekövetkező katasztrófára és a többi háborús veszteségre is. Persze, Horthy éltetői arra hivatkoznak, hogy a háborúról nem ő tehet, de a valóság az, hogy ő magára vállalta a hadba lépés felelősségét.

Magyarország hadat üzent a fél világnak, az Egyesült Államoknak, a brit birodalomnak és a Szovjetuniónak. Ha a következmények nem lennének olyan tragikusak, ezen csak röhögni lehetne: nem láttak még az urak világtérképet?

Ezzel még Hitlert is sikerült meglepni, aki akkor nem kérte Magyarország bekapcsolódását a háborúba. Nem kétséges, később nem lehetett volna elkerülni a háborút, akár egy megszállás következtében, de ez csak jóval később következett volna be és akkor valóban a külső körülményekre, nem pedig a magyar vezetésre hárult volna minden felelősség. Mást ne mondjak, a Szovjetunió később megszállta az országot és ez súlyos következményekkel járt, de nem szabad elfelejteni azt sem, hogy nem a Szovjetunió támadta meg Magyarországot 1941-ben, hanem pont fordítva.

Azzal, hogy Horthy önként és dalolva, idő előtt bekapcsolódott a háborúba, magára vállalta a felelősséget az ezzel járó veszteségekért. A mentegetők azzal is elő szoktak hozakodni, hogy a deportálások a német megszállás következményei. Ez egyszerűen nem igaz, a magyar hatóságok közreműködése nélkül ezt nem lehetett volna véghez vinni, a „munka” zömét éppenséggel a magyar csendőrség végezte. A zsidókat megkülönböztető első törvények sem 1944-ben születtek, a Horthy-rendszer sajnálatos módon úttörő volt ebben.

A cikkre várhatóan reagáló antiszemita trollok kedvéért írom csak ide, a deportálások igenis a nemzetet tizedelték. És nem csak azért, mert magyar állampolgárokról volt szó, hanem azért is, mert a deportáltak jó része ráadásul magyar volt még az ő fogalmaik szerint is (csak éppen szakszervezeti vagy ellenzéki aktivista, netán zsidónak minősített, ám magát magyarnak tudó honfitársunk). Abba pedig belegondoltak-e, milyen szerepe volt a deportálásoknak az észak-erdélyi városok elrománosodásában, a magyarság arányának drámai csökkenésében?

Ezzel el is értünk a másik főbűnhöz: a Hitlerrel való szövetkezés, a meggondolatlan hadba lépés lehetetlenné tette a trianoni határok etnikai alapon történő korrekcióját a háború után.

Pedig a szovjetek meg is üzenték Horthynak: ha nem lép be ellenük a háborúba, a végén támogatni fogják a határok újragondolását. Ezt az ajánlatot Horthyék figyelmen kívül hagyták és csatlakoztak a szovjetek elleni támadáshoz. Súlyos árat kellett aztán a háborút lezáró békekötéskor fizetni ezért, Trianonból semmit sem lehetett visszacsinálni, sőt Pozsony közelében még néhány falut át kellett engedni.

Maga Trianon egyébként nem személy szerint Horthy, hanem korábban kormányzó eszmetársai bűne. Lehet, hogy most megpróbálnak bűnbakot csinálni Károlyiból, aki köztársasági elnökként valóban követett el hibákat, de a határok kérdése akkorra már lényegében régen eldőlt. A bűn azoké, akik megakadályozták a kiegyezést a nemzetiségekkel, és akkor is háborúba vitték az országot. Éppenséggel Károlyi volt az egyik olyan politikus a dualizmus korában, aki ez ellen fellépett. Horthyék írták aztán alá a Trianoni szerződést, de ebben valóban nem volt játékterük.

A ma kérdése viszont az: ha ezt gondolom Horthyról, vajon mit gondoljak azokról, akik most ünneplik?

FRISS HÍREK

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!

NÉPSZERŰ HÍREK