Vélemény

Hogyan jutottunk el a tahóság uralmáig?

Nem akarom sorolni azokat a születésüknél, neveltetésüknél vagy – ezeknél bonyolultabban – az érdekeiknél fogva bunkó közszereplőket, akik az utóbbi tíz évben rapid módon lepték el az életünket. Annál is kevésbé, mert az egyes bunkók, házastársaik, haverjaik és spanjaik eseti felemelkedése a politikai színpadra nem példa nélküli a történelemben, aminek nyilvánvaló köze van a politikai karrierek Machiavelli óta tudott részleges amoralitásához.

Az egyes emberek bunkóságának hosszú évszázadai alatt azonban alapvetően érintetlenek maradtak azok a mércék, amelyeknek a civilizációnkat köszönhetjük. Ezeket a mércéket filozófusok, teológusok, irodalmárok, nota bene politikusok és államférfiak, általában a szellem és az alkotó gyakorlat emberei fektették le és ügyeltek a folyamatos gondozásukra, átörökítésükre, kultiválásukra. Ezek a mércék tették a Nyugatot naggyá. Ezekre volt – joggal- büszke még akkor is, ha ezek mellett számos bűnt követett el saját kebelén belül vagy egzotikus (exotikos, a.m. külső, nem hozzánk és a normáinkra tartozó, idegen) népekkel szemben.

Az ellenben, amit Magyarországon tapasztalunk és a demokrácia elfajzásának eredménye, ma békeidőben üti fel a fejét olyan magától értetődéssel, mint utoljára a múlt század totális rendszereiben tette.

A szellemellenesség, a hivalkodó erkölcstelenség, a prosztóság és a kegyetlenség eddig is léteztek, de csak totális rendszerekben voltak hivalkodóak, csak ezekben pályáztak normatív erőre. Ma nyilvánvalóan olyan civilizációellenes fordulatot jeleznek a közérzületben, amelynek hatásai beláthatatlanok.

Az egyes bunkóknál tehát sokkal vészterhesebb a bunkóság áradása, helyfoglalása a közélet csúcsain, majd normaként való alászállása a mélyrétegekbe. Eddig a bunkóság bizonytalan volt magában, félt a civilizáció normáitól, ma viszont békeidőben intéz kihívást ellenük. Az egész eredete – amivel persze a tahóság hazai vircsaftjának kritikusai nem akarnak szembenézni – a demokrácia, a plebejus öntudat megerősödése, a normativitásellenes konszenzus (miután az elit nagy része is lenullázta magát), de ami még fontosabb, az elit mércéi – a civilizáció – elleni lázadás.

Pedig ez is olyas jelenség, amit már a „régi görögök” is pontosan ismertek.

A prosztóság kiválasztja a maga képviseletét, amely viszont szenvedést zúdít rá.

A demokrácia (kvázi liberalizmus, civilizáció és hagyományok nélkül) éhezésbe, háborúba és pusztulásba hajtja a prosztóságot – az elit megmaradt kiábrándult részének béna semmittevése és bizonyos fokú kárörvendése mellett, amit aztán válsághimnuszok alkotásával tesz emlékezetessé (elsősorban önmaga számára).

A rogánok, orbánok, habonyok, szanyik, trumpok, salvinik és velük a másod- és harmadvonalaik felemelkedése közös munkánk eredménye, amelyben része van a demokrácia logikájának, a kulturális medián folyamatos süllyedésének, a libertinizmusnak és az erkölcsi relativizmusnak, a vágyközpontú gondolkodásnak, a prosztóságot eddig elterelő konzumerizmus 2008-2009-es megrendülésének és a politikai számításnak.

Ez olyan trend, amellyel szemben már csak a mesterséges (közvetett) intelligenciában lehet bízni, az emberiség maga az általános közvetlenségében már elesett; a gátak áttörtek, már nem lehet visszaépíteni őket.

A nyugati gátlástalanság találkozása a közel-keleti gátlástalansággal

„Kelet-Európában is tanácsos lenne megtanulni: fehérházi perspektívából a térség sem ér többet egy messzi porfészeknél, melyre akkor hivatkoznak csak, ha a Trumpot még négy évig helyzetbe hozó kampány átmenetileg kifogyott az egyéb populista ötletekből.” – kezdi Ara-Kovács Attila Diplomáciai jegyzetét.

A palesztin néppel szóban oly szolidáris arab államok számára a történelem több alkalmat adott, hogy létrehozzanak egy palesztin államot, de ezzel a lehetőséggel sohasem éltek. Levonhatták volna az összes arab-izraeli háború szomorú tanulságát, de ezt sem tették. Minden bizonnyal megvolt erre a jó okuk. Méghozzá több is.

Egyrészt, bár narratívájukban a palesztin érdekek foglalták el a központi helyet, lényegében sohasem a palesztin ügy volt fontos számukra, hanem saját nemzeti – vagy éppenséggel a nemzet felé emelt, a politikai-katonai elitre korlátozódó – magánérdekeik. Izraellel egyetlen háborújukat sem a palesztinokért vívták, hanem vagy remélt területszerzés volt a háttérben, vagy hatalmi rivalizálás az arab érdekszférán belül. Esetleg egyszerűen egy elit politikai tehetetlensége, amit túlélni már csak az segített, ha feltálalják maguknak ismét a közös ellenséget, ami kézenfekvően csakis Izrael lehetett.

Csábítóan hasonlatos e korábbi helyzetekhez a mai, amelyben Donald Trump igyekszik magát fontossá tenni a Közel-Kelet zavaros ügyeiben. Ugyanakkor

most nem fegyverekkel érkezett, mint a korábbi republikánus elnökök szoktak volt, hanem pénzzel – legalábbis pénzt sejtető ígéretekkel.

Jared Kushner – egyébként Trump veje – egy elkápráztató összeget, 60 milliárd dollárt helyezett kilátásba a Bahreinben összetrombitált mostani „békekonferencián”, csakhogy ennek forrásait egyelőre szóba se hozta, s ahogy Trump eddigi politikája arra engedni következtet: mintegy három hónap múlva az összeg megfizetését az elnök másokon fogja számon kérni, egy fél év múlva pedig úgy fog tenni, mintha az ötlethez nem lenne semmi köze.

Ennek megfelelően az érintett arab országok először némi malíciával fogadták Washington javaslatát, majd röhögésbe törtek ki, később pedig dühösen kritizálni kezdték annak minden részletét. E folyamat mintegy két nap alatt zajlott le, ami utal arra: a konfliktusok a Közel-Keleten semmit sem veszítettek hevességükből és felszínességükből.

Persze azt is tudja mindenki: a tárgyalóasztalok felett röpködő dollármilliárdokból, ha csurranna is valami, az semmiképp sem jut majd el a palesztinokhoz. Egyrészt azért, mert a tárgyalásokon a többi arab partner érdekérvényesítő képessége sokkal nagyobb, mint a palesztinoké. Másrészt meg azért, mert mindenki tudja: ha mégis érkeznének pénzek a Jordán nyugati partjára, netán Gázába, azokat nem egy jövendő, konszolidált palesztin állam intézményei emésztenék fel, hanem az az oligarchikus szerkezet, amely kiirthatatlanul dominálja a palesztin valóságot.

Ugyanilyen akadály az, hogy tulajdonképpen mindenki mást akar és nem azt, aminek jegyében odaült a bahreini tárgyalóasztalhoz.

Itt van mindenekelőtt Washington. A közel-keleti aktuális rendezési ajánlat nem az amerikai kormány átgondolt terve, hanem Trump 2020-as választási kampányénak nyitánya. Az, hogy Kushner vette magának a bátorságot s bizonyos értelemben a külügyminisztériumot is megkerülve lépett fel a „béketervvel”, a fokozhatatlan diplomáciai dilettantizmus iskolapéldája lenne, ha lenne benne bárminő diplomáciai szándék. Nincs benne. Ami benne van, az a jövendő elnökválasztási kampány része és semmi közvetlen köze Amerika érdekeihez, még kevesebb köze van a Közel-Kelethez. Következésképp az, aki egy pillanatig is elhiszi, hogy abból a palesztinoknak előnye származnék, vagy vak, vagy Trump lelkes kampánycsapatának tagja.

Épp ezekben a napokban zajlott a volt amerikai külügyminiszter, Rex Tillerson kongresszusi meghallgatása, melyen fehéren-feketén kiderült: az amerikai külügyminisztérium (State Department) majdhogynem az utolsó, amelyik értesül a trumpi diplomáciai kavarásokról, lett légyen szó az orosz kapcsolatról, az amerikai-mexikói viszonyról, vagy éppenséggel a Közel-Keletről.

És Kelet-Európában is tanácsos lenne megtanulni: fehérházi perspektívából a térség sem ér többet egy messzi porfészeknél, melyre akkor hivatkoznak csak, ha a Trumpot még négy évig helyzetbe hozó kampány átmenetileg kifogyott az egyéb populista ötletekből.

Jobbik – Az elemző szemével

„Vona Gábor nem ért egyet a Jobbikkal” – olvashattuk néhány napja a hvg.hu-n, egy csütörtöki beszélgetés apropóján, ahol a Jobbik volt elnöke Stumpf András újságíróval beszélgetett videóblogján. A figyelemfelkeltő címadás arra készteti az olvasót, hogy utánanézzen, valamilyen marginális kérdés kapcsán merült fel nézetkülönbség az ex-pártelnök, influenszer és a Jobbik jelenlegi döntéshozói között, esetleg mélyebb, stratégiai jellegű véleményütközés húzódik a háttérben.

Vona nem ért egyet a Jobbikkal „ebben a nagy összefogásban”. Az ő számára a néppártosodásba nem fér bele az MSZP-vel vagy a DK-val való együttműködés, csak az LMP és a Momentum. „Én továbbra is azt képviselem, hogy se Orbán, se Gyurcsány” – mondta Vona Gábor, mintha csak a Mi Hazánk kampányszlogenjét idézte volna (igaz, 2006-ban a Dávid Ibolya vezette MDF használta ezt). „Az ellenzéki politikus nagy hibának tartja – nem csak a Jobbik, hanem az egész ellenzék részéről -, hogy összekeverik az önkormányzati választások logikáját az országos politikai stratégiákkal. „Az önkormányzati választásokon ne legyenek pártok”, […] nem jó, ha a helyhatósági választásokon a pártpolitika érvényesül – szól a cikk.

Furcsa olvasni, hogy Vona Gábor, aki az EP-választási kampány alatt, május 8-án, egy sajtóbeszélgetésen hitet tett amellett, hogy

„Orbánt egy rajtunk kívül álló külső történés mozdíthatja el, belülről nem lehet megdönteni”, most számon kéri volt pártján, hogy az miként próbál ellensúlyt képezni az állampárttal szemben – egyensúlyozva a jobboldali alternatívaállítás és a kormány-ellenzék pozícióból, valamint a választási rendszer logikájából adódó kényszerek között.

A realitás most mégiscsak az, hogy a Jobbik-LMP pólusképzés az EP-választási eredménnyel együtt süllyedt el. A 20-21. századi pártok narratíva a pártrendszer új rendezési logikájaként aligha tartható tovább – hacsak a Momentum fel nem veszi ezt a zászlót, és nem törekszik valamiféle együttműködésre a mára szintén rendszerpártokká vált formációkkal. A Jobbik jelenleg a teljes választókorú népességen belül egy körülbelül 8 százalék körüli támogatottságú párt, aminek jelentősen csökkentek az alkupozíciói az önkormányzati választások előtt.

A legközelebbi általános választást ősszel rendezik (tisztújítás is csak azt követően várható a Jobbikban), ami a jelenlegi helyzetben a 2022-es parlamenti választás előszobája lesz sok szempontból. Az országos politikát így tehát nem kis mértékben érinti az önkormányzati választás tétje, s ennek megfelelően ahol esély van ellenzéki győzelemre, ott az ellenzéki pártoknak feladata a széles körű koordináció (ez az egyik legkényesebb része az úgynevezett összefogásnak, hiszen itt kőkemény pártérdekek feszülnek egymással szemben). Vona Gábornak egy bizonyos településméret alatt igaza van: az már valóban nem a pártpolitika színtere, de ne feledjük, mennyire fontos egyrészt a mozgósítási képesség szempontjából, másrészt a helyi (ön)kormányzásban nyújtott minta (alternatíva) megjelenítésében, a szakmai-politikai tapasztalatszerzésben (rekrutáció, káderpolitika) és a központi kormányzattal szembeni ellenállási gócok megszervezésében a nagyobb önkormányzatok „birtoklása”. Ez pedig a legtöbb helyen csak széles körű ellenzéki alkukkal kivitelezhető.

Bizonyos szereplők kihagyásának gondolata épp a Jobbiknak árthat a legtöbbet, hiszen a párt legutóbbi eredménye tükrében – az LMP-vel együtt – a fővárosban már megkerülhetővé vált.

Május 26-án Budapest 23 kerületéből 16-ban a Jobbik és LMP nélküli, releváns ellenzéki erők, tehát az MSZP-Párbeszéd, a DK és a Momentum együttesen több szavazatot kaptak, mint a Fidesz-KDNP. És mi legyen azokkal a városokkal, ahol a függetlenként induló, Jobbikos polgármester-jelöltnek szüksége van az úgynevezett baloldali pártok támogatására is? Ne legyünk naivak, ezek a kérdések nem települési szinten dőlnek el, szükség van a pártközpontok utasítására/jóváhagyására is. Az országos (párt)politika tehát erőteljesen jelen van az önkormányzati (választási) szférában is.

A Jobbik volt elnöke azt helyesen látja, hogy a Jobbiknak – ahhoz, hogy visszanyerje erejét – minden bizonnyal meg kell erősítenie identitását, markánsabban és értékorientáltabban kell politizálnia – ami nyilván nem hagyja hidegen a szövetségi politikát sem. Ez azonban már nem történhet a korábbi pozícióból, ugyanis mára világossá vált: a pártpaletta jobb széléről a politikai centrumba való áttérés hibás koncepció volt. A jobb- és baloldali protesztszavazók egyesítésére nem volt elegendő „gravitációs ereje” a Jobbiknak, hiszen a kiábrándult fideszesek nem áramlottak automatikusan a Jobbik-táborba, a pártrendszer „baloldala” pedig javarészt az MSZP és a DK helyfoglalása által volt meghatározható. Még nem volt példa arra, hogy a politikai centrumból indult volna ki egy integratív politikai erőtér, ami a bal-jobb kettéosztottságot felülírta volna, épp ellenkezőleg: a centrumot idáig jobbról vagy balról sikerült csak meghódítani. A Jobbik és az LMP tehát nem a jobb-bal törésvonal „20-21. századi pártok” narratíva menti tagadásával tudta volna maximalizálni a rájuk leadott szavazatokat, hanem megfelelő szerepleosztással.

A Jobbiknak és a LMP-nek is célszerűbb lett volna, ha egyikőjük világos, markáns jobboldali alternatívát testesít meg, míg a másik centrumpozíciót, ökoszociális baloldali, globalizációellenes vonalat. A kettő között egyébként rengeteg átfedést és közös pontot lehetett volna találni.

Ehelyett két olyan pártnak a képét láthattuk, melyek igyekeznek kerülni mindenféle társadalmi konfliktusgeneráló kérdést. Úgy próbálnak integratívak lenni, hogy az értékválasztás tekintetében semleges területen maradnak. A 20-21. századi pártok narratíva (ami egyébként nem volt teljes tévedés, hiszen a politikai generációváltás, egy modern, fiatalos szemlélet ígéretét hordozza) és a „hídépítés” motívuma kibillentették a Jobbikot a jobboldali pozíciójából. Vona elnök úr gyakran hangoztatta, hogy a jobboldal-baloldal felosztás mennyire elavult, és ahhoz – a sérelempolitikából élő 20. századi pártok mellett – csak a mindent kategorizálni akaró politológusok ragaszkodnak görcsösen.

2016 őszén megjelent hosszú elemzésemben már kitértem arra, hogy a jobboldal-baloldal koordináta-rendszer mentén valóban nem írható le korunk pártpolitikai valósága, e fogalmak (fogalomkategóriák) kiüresedésük ellenére két területen azonban továbbra is fontos szerepet játszanak: a szimbolikus (önmeghatározó/csoportképző dimenzióban), valamint a narratíva szintjén.

A narratívagyártás kapcsán pedig érdemes hangsúlyozni a politikai narratívák és a politikai valóság közti szoros összefüggést, ami nem csak elemzői szempontból érdekes, ennek hiányában a versengő politikai szereplők számára sem adott az effektív stratégiaalkotás lehetősége.

Számomra az szűrhető le Vona Gábor mostani megnyilatkozásából, hogy saját politikai sorsából, és korábbi politikai közösségének közelmúltbeli kudarcaiból nem a megfelelő tanulságokat vonta le. Minden joga megvan hozzá – még ha személyes tekintélyével épp annyira árthat is a Jobbiknak, mint amennyire használhat neki a jövőben. Ha viszont markánsan másként képzeli a párt irányvonalát, és ennek esetleg gyakran hangot is ad, talán érdemes lett volna alaposabban átgondolnia a vezér(ön)áldozatot.

(2018. április 8-án a Jobbik és az LMP is történetének legnagyobb szavazatszámát kapta. A jobbikos egyéni jelölteknél összességében jelentős mértékű átszavazási többlet jelentkezett a listás szavazatszámhoz viszonyítva, mégis mindkét közösség döntő vereségként szenvedte el a választások eredményét. A választást követően mindkét párt „lefejezte” magát, és kilépésekkel, etikai vizsgálatokkal vegyes agónia következett.)

Kovács János politológus

Nem ellened, érted

Az ember jellemzően nem azért ír, hogy önmagát reciklikálja, ezért sok mindent nem írok el újra, amit az utóbbi hónap Momentummal foglalkozó posztjaiban tettem. A párt főpolgármesteri választáson szerzett 14-15%-a gyengébb, mint az EP-választáson Budapesten szerzett szavazataránya (17-18%); ami azt is figyelembe véve, hogy nem vethető össze közvetlenül a két eredmény, első lépésben azt jelzi, hogy a jelöltje nem volt alkalmas, azt pedig biztosan, hogy nem volt elsöprő, kirobbanó, magával ragadó. (Értsd: a politikai hatékonyságra semmiféle garanciát nem jelent a tisztesség. Ideálisan a kettőnek együtt kell mozognia. Kerpel-Fronius pedig egy végtelenül tisztességes ember, nem „több”.)

De a Momentumot sújtják az általam rendszeresen ismételt hiányosságai, hogy nincs narratívája (története az ország és a saját kapcsolatáról: miért kelljen éppen ő?) és nincs stratégiája (amely túlmutatna a mai politikai érték- és a mai pártrendszeren, kvázi új logikai térbe helyezné a magyar politikát).

A Momentumnak a választás után – ha tartja magát az adott szavához – fel kell sorakoznia egy kétes értékű, tartású és múltú politikus, Karácsony mögé, amely jelzőknek nem mond ellent, hogy a budapesti választók rajonganak a sok pártot megjárt, simlis emberért. Természetes, hogy a nép a megnyerő, ám rossz karakterekeért rajong (erre bizonyítékul ott van jószerivel az egész történelem), mert a rossz felismeréséhez olyan képességek kellenek, amelyek egy átlagválasztóban nincsenek meg. Az, hogy ez a karakter miként fog szerepelni a konkrét választási küzdelemben, teljesen kiszámíthatatlan és a Momentumra is árnyékot vet majd. Ami még rosszabb, hogy a Momentum ezzel – és azzal, hogy a saját degenerált kifejezésével élve: a „Fidesz-árvák” az előválasztási eredmények tanúsága szerint a fülük botját sem mozdították a párt lelkesült hívására – hivatalosan is a baloldali história részévé, ezzel Gyurcsány szatelitjévé vált. Egy hibás stratégia – hogy indult az előválasztáson – most egyre rosszabb lépésekre sarkallja majd és a végén mélyen benne lesz a gyurcsányi koalícióban. Ebben is lehet liberális pártként 5-8%-kal evickélni, de nagyon kényelmetlen lesz erkölcsileg, politikailag, ízlésben.

A baloldalon nem lehet radikálisabb és populistább (és aljasabb és tehetségesebb) Gyurcsánynál, akkor viszont mi marad?

Egyszóval nincs miért gratulálni. A Momentum rossz harcot vívott, amelyben ráadásul elesett. Nem mondanék le arról, hogy még felállhat, de ehhez összehasonlíthatatlanul okosabban kell politizálni. Végezetül hadd jelezzem, hogy

ez a cikk a Momentumhoz fűzött remények kritikája, és aki azt hozná fel ez ellen, hogy a legfontosabb Orbán leváltása és a Momentum csak lépjen szépen tovább a balos koalíciózásban, annak egy óvatos igennel válaszolnék,

de hozzátenném, hogy a körvonalazott baloldali koalíció ereje és pártvezetőinek érdeke, hogy ez egyben maradjon, azaz ütőképes legyen, minimális. Itt pedig megemlékezhetnénk a szocik szerepéről a NER-ben és Gyurcsány egoista agendájáról, amelyek egyenként és együtt is szinte kizárttá teszik, hogy Tarlóst legyőzzék. Én sokkal inkább azt várom, hogy rövidesen egymásnak esnek és elkezdik fúrni egymást.

Elmagyarázom Tvrtkonak

Ma reggel Vujity Tvrtko megint a következő megjegyzést tette az ATV Startban: „én még most sem értem, hogy mi az a kormánypárti meg ellenzéki sajtó, de egyszer majd meg fogom érteni” (2019. 06.16. 06:32)

Félig persze igaza van: ellenzéki sajtó, tehát az ellenzék instrukcióit végrehajtó sajtó valóban nincs Magyarországon, legfeljebb független sajtó, független média. De hogy kormánysajtó, kormánymédia ne lenne, azt Vujity Tvrtko sem gondolhatja komolyan. De ha komolyan nem érti a különbségtételt, akkor megpróbálom elmagyarázni.

Lassan két évtizede tapasztaljuk, hogy van olyan országos napilap, és vannak olyan hetilapok, ahol úgy jelennek meg a Fidesz közleményei, mint egykor a Szabad Népben majd Népszabadságban az egykori állampárté. Sőt azt is, hogy a Fidesz kezében levő ügyészségtől származó információk először a Magyar Nemzetben (néhány évi szünettel, akkor a Magyar Idők töltötte be ezt a szerepet) jelennek meg. A parlamentben azután mint „sajtóra” hivatkoznak ezekre az információkra.

Azt is láttuk, hogy a Hírtévé (ismét néhány éves szünettel) mint a Fidesz illetve az Orbán-kormány hivatalos televíziója működött, ott is csak azt lehetett látni-hallani, amit a Fidesz láttatni-hallatni akart. Az elmúlt kilenc év „köz”-televíziója és átvétele óta a TV2 is a Fidesz illetve az Orbán-kormány szócsöve: amit ők mondani akarnak, azt ezek a csatornák elmondják, amiről ők hallgatni akarnak, arról ezek a csatornák hallgatnak.

Én ezt határozottan állíthatom, mert rendszeresen megnézem a „köz”-televízió adásait. Azok a rádió- és televíziós csatornák, azok a nyomtatott és elektronikus sajtótermékek, amelyek nem így működnek, függetlenek, és okkal megkülönböztethetők azoktól, amelyek, mint az egykori pártállamban annak sajtója, rádiója és televíziója, „pártunk és kormányunk” szellemi és politikai képviseletét tekintette illetve tekinti feladatának.

Próbálok segíteni, hogy az „egyszer majd meg fogom érteni” mielőbb bekövetkezzék.

Minden út a hunokhoz vezet

Engem különösebben nem zavarnak a dilettánsok, mindenki azt ír és ad ki, amit csak akar, jókat lehet röhögni rajtuk, oszt jónapot! Az viszont zavar, hogy a hatalom óriási pénzekkel állt be ezek mögé az idióták mögé, s miközben ez a Kásler nevű ősdilettáns láthatóan semmit sem tud kezdeni az egészségüggyel, konfúz marhaságait, mindenféle obskúrus agymenését és infantilis szórakozásait súlyos összegekkel támogatja a kormány.

A nagy magyar felbuzdulástól kedvet kapva, s hazafias érzülettől duzzadva, ezúton ajánlok fel a Magyarságkutató Intézet könyvtárába egy kétkötetes munkát (eredetileg három kötetes, de az antikváriumban csak a II. és a III. kötet volt kapható), amely sok nagyon kedves pillanatot, önfeledt vígságot, csupa derűt, megannyi mókát és kacagást szerzett nekem. Abban a meggyőződésben ajánlom fel ezt a munkát, hogy tudom, a Magyarságkutató Intézet munkatársai sokat profitálnak majd ebből az alapműből.

Az alábbi munkáról van szó: Baráth Tibor: A magyar népek őstörténete II-III., Montreál, 1973, Szerző kiadása. Azért, hogy érzékeltessem az opus szellemi csapásirányát és tudományos meritumát, egy-két citátumot közkinccsé tennék az alábbiakban, ezzel is hozzájárulva az induló Magyarságkutató Intézet eszmei orientációjához, s segítve szakmai tájékozódását. Következzék néhány idézet (betűhív pontossággal):

1. „…a legrégebb Bibliát MASORETIK bibliájának nevezték, amiben könnyű a MASOR (H)ETIK, ’Magyar hitűk’ kifejezést látni, Masor (Magyar) lévén a magyar népek istene… A magyarázás eredménye pedig lett a szöveghez készített jegyzet, a MIDRAS PET-IRAT, ’Magyarázó pótirat’, illetve a MIDRASZ PET-IRASZ, ’Magyarázó pótírás’.”

2. „Sámuel próféta neve például ’Szem-Él’ volt, azaz Fő-Látó, Főellenőr.. JEREM-IAH, még pontosabbban JARMA-JAHU, ’Gyermek Jós’, ISAIAH, még pontosabban JASAJAHU, ’Jószájú Jós’… EZEKIEL, még pontosabban HEZ AKIEL, ’Hoz ékjel(et)’. (II. 143-144.)

3. „A legkiválóbb görög írók és tudósok is magyar származásúak voltak, vagy legalábbis magyar nevet viseltek. Hero-Dotos és Thuky-Dides nevében ott találjuk a mi ’tudós’ szavunkat. Herodotos valóban úri tudós lehetett, mert a kétnyelvű Halikarnasszusból származott. Thukydides pedig athéni születésű volt. Solon, miként neve is mondja, a szónoklás nagy mestere volt és számos más tudós Magar és Megra nevet viselt. Szinte minden második okos emberük ’úr’ volt: ARistoteles, ARistophanes, ARchimedes, LykURgos, IsagORas, AnaxagORas, stb.”

Mára legyen ennyi az idézetekből, ám ha tömegigény mutatkozna, szívesen közlök újabb részleteket.
Végül egy apró hozzájárulás a készülő gigantikus Attila-szoborhoz: egy antik medál nyomán készült kép, Attila szarvakkal és kecskeszakállal, vagyis félreérthetetlen ördögi karaktert öltve. A vérben tocsogó barbár Attilát ugyanis gyűlölte a keresztény Európa.
Nem baj, mi most büszkén hirdetjük a nagyvilágnak, hogy a magyarok tőle és barbár hunjaitól erednek.

Olyan ez, mintha egy angol azzal dicsekedne, hogy ő pedig Hasfelmetsző Jack leszármazottja.

Szélsőségben

Azt mondta Gulyás miniszter a kormány múlt csütörtöki sajtótájékoztatóján: „Ma a legszélsőségesebb párt a magyar politikában nem a Jobbik, hanem A Demokratikus Koalíció. […] A Demokratikus Koalíció szándékosan folytat olyan politikát, amellyel ő azt üzeni, hogy ennek a nemzeti közösségnek vagy nem is érzi részeként magát, vagy pedig egészen mást gondol közösségről, nemzetről és olyan fogalmakról, amelyekben még egyébként az ellenzéki pártok jó részével is közös nevezőre lehet jutni.”

Mindezt a Pesti Srácok újságírójának kérdésére mondta azzal kapcsolatban, hogy a DK nem szavazta meg a „nemzeti összetartozás évéről” szóló határozati javaslatot, amelyet a trianoni békeszerződés századik évfordulójára hirdettek meg. Azután a Magyar Fórum tudósítójának kérdésére megismételte: „Én azt sajnálatosnak tartom, hogy a Demokratikus Koalícióval semmilyen nemzeti politikai alapról beszélni nem lehet. A Demokratikus Koalíció minden egyes ügyben, ahol a magyar nemzettel és Magyarország érdekével szemben állást lehet foglalni, mindig állást foglal vele szemben.”

Most el kellene szégyellnünk magunkat? Szélsőségesek lennénk?

Szerencsére segítségünkre sietett maga Gulyás, amikor ugyanezen alkalommal a következőképpen jellemezte az Orbán-kormány politikáját: „2010 óta szerintem a határon túli magyarsággal kapcsolatos politikában korszakváltás történt. Ennek vannak gyakorlati és vannak szimbolikus részei. Szimbolikus, de nagyon fontos része például a nemzeti összetartozás napja, amire már kilencedszer emlékeztünk most június 4-én. Szintén nagyon fontos, bár szimbolikus jelentőségű elsősorban a választójog kiterjesztése. Nagyon fontos, és gyakorlati és szimbolikus jelentőségű egyidejűleg az, hogy a kettős állampolgárság intézménye ma magyarországi lakóhely nélkül is elérhető, és az a közjogi kapcsolat, amely 1920-ban majd a második világháborút követően megszűnt, az újra létrejöhetett a magyar állam és magyarok között.” Gulyás minden korábbi fideszes nyilatkozatnál egyértelműbben megerősítette azt, amit én „lakossági revíziónak” szoktam nevezni.

Amit az állampolgárság kiterjesztésével és a választójog révén történő megerősítésével tett a Fidesz, az Gulyás világos érvelése szerint is a békeszerződések revíziója, a határok módosítása nélkül.

Ez akkor is a nemzetközi jogrend felrúgása, ha néhány dél-kelet-európai ország (Horvátország, Románia, Szerbia) már korábban hasonló gyakorlatot vezetett be. Ezek olyan országok, amelyek szintén nem nyugodtak bele, hogy az adott etnikum egy része az ország új határain kívül rekedt. Másutt Európában az ilyesmi ismeretlen. Ausztriában a két évvel ezelőtti koalíciós tárgyalásokon a szélsőjobboldali Szabadságpárt vetette fel, hogy adjanak állampolgárságot a dél-tiroli német anyanyelvűeknek, de Kurz kancellár Néppártja hallani sem akart erről.

Fogadjuk el, hogy Magyarország mai szélsőjobboldali kormánypártja szemszögéből, amely a magyar politika centrumába helyezte nemcsak az idegenellenességet, állam és egyház összefonódását, az európai integrációval szembeni uszítást, de a ma lehetséges módon a revíziós politikát is, az európai politika főáramának követése, a kisebbségi jogok ügyének ebbe illeszkedő támogatása, az embertelen menekültpolitika elutasítása szélsőségnek tűnhet. Szomorú, hogy más demokratikus parlamenti pártok ezekben az ügyekben újra meg újra meghátrálnak a Fidesz nyomása előtt. Csak büszkék lehetünk arra, hogy legalább a DK nem hátrál meg ezekben a kérdésekben.

Csernobil és a magyar jövő

„Bár megjósolható hazugságaik, s a sztálinizmus utórendszereinek mentegetése ugyan a nyílt társadalmak felől nézve nagyon leleplező lehet, de az is biztos, az orosz nacionalizmusba belebolondított homo putinicus-ok el fogják hinni annak minden otrombaságát. És ha addig elégséges számban „elkészülnek” az új magyar homo fidelicus-ok, vagy homo orbanicus-ok, ők is elhisznek majd minden marhaságot, amit a fideszes hazugsággyárak, méretre szabottan számukra elkészítenek.” – kezdi Diplomáciai jegyzetét Ara-Kovács Attila.

Szokatlan pillanatnak vagyunk tanúi: ezekben a hetekben egy filmsorozat okozta döbbenet sokkolja a kontinenst. Az HBO elkészítette az 1986-os csernobili katasztrófa dramatizált változatát, nagy szakmai hozzáértéssel és a tények abszolút tiszteletével. Nem politikai állásfoglalás ugyan a film, de az Európában kialakult általános mai helyzet politikai drámát és állásfoglalásra kötelező iránymutatást kreált belőle. Nem vagyok szakember, hogy pontosan megmondjam, mennyi idő kell ahhoz, hogy egy forgatókönyv megszülessen, s egy ennyire precíz film forgatása és annak utómunkálatai megtörténjenek, de az időt években lehet lemérni, még optimális esetben is.

Viszont megkockáztatom, hogy az az idő, ami 2016 óta eltelt, ha nem is bőséges, de elégséges volt, hogy a Chernobyl (Csernobil) című film megszülessen. Miért datálom a szándékot pont 2016-ra? Azért, mert Donald Trump és az általa felbátorított Európa- és demokrácia-, valamint tudomány-ellenes erők ekkortól tették magukat megkerülhetetlenné. Állásfoglalásaik a klímaváltozással és egyáltalán a megújuló energiákkal szembeni szkepszissel, netán ellenséges magatartással ekkortól kaptak legitimitást. Mindezek 2016-ot megelőzően az őrültség szférájába tartoztak, illetve olyan rezsimek programjaiban, melyek csak a pillanatnyi hatalmi és pártpolitikai sikerre törekedtek, nem pedig a társadalom hosszú távú hasznára. Ilyen az orosz rezsim, mely a 2000 utáni időszakot arra használta és azóta is használja fel, hogy újra tömegtámogatást szerezzen az egykori szovjet gyakorlatnak; vagyis a politika teljes leuralásának és minden más, így főleg a tudomány és a kultúra totális kontrolljának.

De hozzuk a problémát egy kissé közelebb hozzánk! Ha valaki közömbösen nézi a Magyar Tudományos Akadémia munkájának leminősítését és az ott foglalkoztatott tudósok szétzavarását, nézze meg a Chernobyl-t, hogy lássa: az a politikai gyakorlat, ami Oroszország után Magyarországon jutott a legmesszebbre, milyen következményekkel jár. Ha valaki az egyetemi oktatásban tulajdonképpen felesleges luxust lát, mint teszi azt a Fidesz által kinevezett Kereskedelmi és Iparkamara félanalfabéta elnöke, az nézze meg újra a sorozatot, hogy döbbenjen rá: mi vár a magyar társadalomra tudás és intellektuális autonómia nélkül, s mit jelent az, ha az ember elveszíti szuverenitását, hogy saját maga tervezze meg a jövőt. És ha valakit hidegen hagy, hogy a Közép-európai Egyetemet elüldözik Magyarországról, az nézze meg újra a Chernobyl-t, hogy rájöjjön:

a Fidesz által meghonosítani kívánt társadalmi modell nem innovációkon, hanem a történelem ismétlésén nyugszik, melynek természete, hogy sajnos a sikereket megismételni nem lehet, viszont a kudarcok annál inkább.

Persze e film megszületése hátterében felsejlik egy vadonatúj hidegháborús helyzet, melyhez az alkotók összehasonlítási alapot kínálnak azoknak a generációknak, amelyek 1986 – vagyis az orosz kommunizmus – eme traumáját lényegében hírből sem ismerik. Nem véletlen, Putyin menten bejelentette: történelemhamisítás az HBO által leforgatott film, ezért ők is elkészítik a maguk verzióját.

Tulajdonképpen lelkem mélyén örülök óvatlanságuknak. És bár megjósolható hazugságaik, s a sztálinizmus utórendszereinek mentegetése ugyan a nyílt társadalmak felől nézve nagyon leleplező lehet, de az is biztos, az orosz nacionalizmusba belebolondított homo putinicus-ok el fogják hinni annak minden otrombaságát. És ha addig elégséges számban „elkészülnek” az új magyar homo fidelicus-ok, vagy homo orbanicus-ok, ők is elhisznek majd minden marhaságot, amit a fideszes hazugsággyárak, méretre szabottan számukra elkészítenek.

Kódolt kudarc?

Politikához értők és érdeklődők körében, ha ellenzéki érzelműek, osztatlan népszerűségnek örvend a főpolgármester-jelöltek előválasztásával kapcsolatos elképzelés. Hiszen a pártokat ígéret köti, hogy azt az egyetlen jelöltet fogják támogatni, aki az előválasztást megnyeri.

Hogy akiknek a jelöltjei lemaradnak, vajon elveszítik-e lelkesedésüket  –  ismerve az ellenzéki erők egymás közti feszültségektől terhes viszonyát  –  ebben a tekintetben azonban lehetnek kétségeink. Annál is inkább, mert a jelöltek vitái során felszínre kerülnek azok ellentétek, amelyektől a tényleges főpolgármester-választás során nemcsak a résztvevő pártoknak, hanem a fővárosi vezetést megváltoztatni akaró választóknak is el kell tekinteniük. Ami természetesen ismét nehezen megoldható feladat. Már csak azért is, mert az előzetes megállapodások ellenére a főpolgármester-jelöltek tekintetében „túltermelés” tapasztalható.

Lehet erre nagyvonalúan azt mondani  –  teheti  ezt a jelölt is, meg a választó is  -, hogy örülni kell a gazdag választéknak. És mindaddig gondolhatja így, amíg van remény arra, hogy ő maga vagy az általa favorizált személy lesz az előválasztás nyertese. De már most, a jelöltek vitája során is kiderült, hogy azért nem tudnak felhőtlenül örülni egymásnak.

Mivel az ellenzéki főpolgármester-jelöltek programjai nem állnak szöges ellentétben egymással, ezért az előválasztási vitákban még az is megfogalmazódhatna, hogy szívesen tanulnak egymástól. S még az is, hogy   –  habár a főpolgármesteri szék betöltéséről van szó, de még inkább a jelenlegi városvezetés megváltoztatásának az igényéről  –

ellenzéki győzelem esetén ezek a jelöltek mindannyian szerepet kaphatnának a főváros megújításának feladatában. Hiszen a főpolgármestert mindig egy stábnak kell segítenie.

Noha a viták természetüknél fogva inkább a különbségekre irányulnak, de azért nem kellene nélkülözniük a résztvevők egymás iránti nagyvonalúságát sem. Meg kellene nyilvánulnia annak, hogy a végső cél mégsem egymásnak a legyőzése, hanem valóban a városvezetés megváltoztatása. Hiszen ez mégis csak egy előválasztás. De talán éppen ez hiányzik a legjobban a jelölt-állítással kapcsolatos huzavonákból, és ennek nyomán a jelöltek vitáiból is. Hogy az előválasztást a helyén kezeljék. Próbatételként, amely akár eggyé is kovácsolhatná a végső soron azonos céllal küzdő résztvevőket. Akkor a vita az lenne, aminek lenni kellene: az ellenzéki együttműködés demonstratív pillanata. Ez idő szerint azonban nem ebbe az irányba mozdulnak a dolgok, inkább az ellentétes előjeleket mutatják.

Ezért aztán lehetnek kétségeink az előválasztást követő események kimenetelét illetően is.

Higgyük el, hogy a résztvevő pártok az előválasztás eredményét tiszteletben fogják tartani és szokásuktól eltérően nem keresnek kifogást, hogy kibújhassanak együttműködési kötelezettségük vállalása alól, de még mindig fennmarad a kérdés, vajon miként tudják a jelöltek iránt érzelmileg is elkötelezett választóikkal elfogadtatni azt a másik párt által jelölt személyt, aki az előválasztáson győzedelmeskedett?

A kérdésfelvetésnek a létjogosultsága abból a lépten-nyomon szembeötlő tényből származik, hogy minden pártnak van rajongói tábora. A kormánypártnak a legnépesebb, az ellenzéki pártoknak kisebb, de nem kevésbé elfogult; a kritikát, még a legenyhébbet is indulattal elutasító fan-clubja. Az idetartozók a legaktívabb résztvevői mindenféle kampánynak. Nehezen mozdulnak rá egy másik párt jelöltjére, hiszen elkötelezettségük a saját pártjuk iránti feltétlenségben gyökerezik. S ha egyszer a pártjuk indított egy jelöltet, akkor az előválasztás eredmény sem biztos, hogy képes változtatni a korábbi álláspontjukon.

A pártok rajongói tábora veszedelmes méhraj: ez tartja életben a pártokat és ugyanez tartja távol a rajtuk kívül létező egyedeket, akiket idegennek, ellenségnek tekint. Egyszerre megtart és elriaszt.

Ezért a tényleges választási kampányban a csalódottságuk miatt  –  ami természetesen nem a pártjukra, hanem valamilyen más, akár kitalált tényezőre irányul   –  semmiképpen sem vesznek részt akkora aktivitással, mint amennyire a saját jelölt érdekében tennék. Inkább a jelöltjük kudarcának okait fogják magyarázni, s azt, hogy a többi ellenzéki párt milyen alávaló módon gátolta meg az egyetlen igazán alkalmas személy indulását. És persze hivatkozni fognak a kormánypárti trollok beavatkozására, melynek természetesen az a célja, hogy nem a legalkalmasabb, hanem legalkalmatlanabb ellenzéki jelölt legyen Tarlós kihívója.

Talán érdemes volna visszaemlékezni azokra az azóta elhalkult véleményekre, amelyek korábban jelezték, hogy az előválasztás egy azon párton belül szokott eredményre vezetni. Akkor ugyanis nem állítja megoldhatatlan vagy legalább is nehezen leküzdhető feladat elé a választókat. Hogy korábbi elkötelezettségüket egy újabbra váltsák. A politikusok erre gyakorta képesek, de a választók kevésbé. Hogy mégis így alakult a helyzet, az abból adódik, hogy politikusaink csak önmagukból tudnak kiindulni. És ez, mint annyiszor, ezúttal is alighanem kevésnek fog bizonyulni.

Hogyan kezdjük újra a liberalizmust?

A törökök kiűzése után számított modern magyar történelem legsikeresebb korszaka az 1867-től datálódó dualizmus fél évszázada. 1913-ban volt az ország fejlettsége (és egy főre jutó GDP-je) a legközelebb Nyugat-Európáéhoz és a társország – ma is állandóan referenciának tekintett – Ausztriáéhoz (az utóbbi esetében annak 77%-a, a 2001-es 37%-hoz és mai 30%-hoz képest – ami óriási, ha tetszik, drámai különbség).

A dualizmus kori modernizáció, ahogy az állam is liberális elveken nyugodott. Az utána következő, mélyen kudarcos „rövid” XX. század során (1914 – 1989) és az enyhe megkapaszkodást mutató rendszerváltó harminc évben autoriter, totalitáriusba hajló, diktatórikus és posztkommunista-extraktív-konszolidálatlan, majd újra autoriter rendszerek követték egymást, különböző távolságban a liberális gyakorlattól. De

minél közelebb volt ez a bő száz év a liberális hagyományhoz, annál többet tudott lendíteni az országon. És minél radikálisabb az elkanyarodás, annál nagyobb lemaradást termelt.

A liberalizmus gyakorlatán a vállalkozás és a piac kellő szabadságát, az államok korlátozott társadalmi beavatkozását, a jó kormányzást, a jog uralmát és a polgári kultúra primátusát értjük. Nagyjából ez a felállás teszi a lehetővé a legnagyobb társadalmi hatékonyságot, értékteremtő képességet és összboldogságot. Nem jelent általános igazságosságot, főleg nem egyenlőséget vagy minden szociális rétegre kiterjedő jólétet – legalábbis nem olyat, amelynél a progresszivisták vagy a szocialisták ne követelnének nagyobbat, hogy aztán adott esetben hatalomra kerülve sokat rontsanak a helyzeten (mint Medgyessy-cum-Gyurcsány és az MSZP kaotikus násza a kétezres évek első évtizedében).

Tragikusan véres XX. századi történelmünk, benne ragadozó rezsimek találkozása a keleties feudalizmus, a függetlenség hiánya és a nemzet folyamatos csonkolása okozta frusztrációkkal olyan ballasztnak bizonyult a legutóbbi rendszerváltáson, amelyet az Orbán-klán könnyedén használt ki a saját romboló céljaira. Mit lehet tenni ilyen ballaszttal a társadalmon, hogy visszakormányozzuk az országot a liberális vizekre, ahol a legnagyobb – noha semmi esetre sem garantálható – esélye nyílhat a konszolidációra és a kibontakozásra?

Mindenekelőtt a liberalizmusnak nincsen inspiráló ágense és képviselete ma Magyarországon, amely mozgásba tudná hozni ennek történeti, eszmei és gyakorlati nagyságát; a liberalizmust csaknem mindenki meghaladott politikának állítja be akár, mert úgymond, minden „demokratikus” párt és politikai irányzat már felvette belőle, ami érték benne, akár mert – az ellenfelei – páriaként mutatják be, amelyet már nemcsak meghaladott a történelem, de a történelem egyik legkártékonyabb eszmerendszere is volt. Az utóbbi butasággal nem foglalkozom (elég volt a poszt bevezetőjében közvetetten cáfolni), az előbbivel is csak annyira, hogy nyilvánvalóvá tegyem: a liberalizmus tartalmát nem annyira felvették a XX. század „demokratikus” politikai irányzatai, mint tönkre-, majd felismerhetetlenné tették. A liberalizmus korának szerte Európában vége lett az I. világháborút megelőző években, Angliában és az Egyesült Államokban az 1930-as évek közepére.

A haza ellenzéknek semmi köze a liberalizmushoz. Egy pillanatra, 1989-1992 között úgy tűnhetett, hogy egy-két pártjának lehet, de ezek egymás után hullottak el és álltak át részint a progresszivista-szocialista-anómikus oldalra, részint az újjoboldali-(etno)nacionalista opportunizmushoz.

A magyar liberalizmusnak – megkülönböztetendő a fából-vaskarika liberális nacionalizmustól – tehát először is meg kell keresnie önmaga narratíváját, amely nem az említett (sejtetett) posztmarxista radikálisok, és pláne nem a kollégiumi gyökerű társutasok elképzelése lesz a liberalizmusról, hanem valami eddig nem hallott, nem ismert, nem lejáratott logika. Ezzel párhuzamosan a liberalizmusnak tisztáznia kell, milyen vágyakat tudhat megszólítani és kik lehetnek a szavazói ebben az országban: ki kell gondolnia, miért szavaznának rá, utána szisztematikusan elemezni a válságból való kilábalásunk módszerét, megkímélve a frissen kalibrált szavazórétegét a kliséktől. Majd mehet az egész eddigieket előbb mozgalomba, majd pártba önteni, amelyek a liberalizmust – nem kevesebb, mint – a történeti, természeti, technológiai, gazdasági, szociális, kulturális és politikai szemszögekből is adekvát, ugyanakkor eladható formába szervezik.

Ennek a posztnak itt és most csak az a célja, hogy két dolgot kimondjon: egy, a liberalizmusra újra nagy szükség van és minden ellenkező híreszteléssel szemben a mai barátai nem képviselik jól – sőt. Kettő, az új liberalizmus és az antiracionalista jobbközép szövetsége Magyarország száz éve megszakadt polgárosodása újrafelvételének egyetlen reménye. A liberális öntudat újjászületéséről gondoskodni most, amikor a legmélyebb a sötétség, azok feladata, akik nem adták fel, de ma még nem látják az eszközt. Az eszköz ugyanis éppen az, amelyet a legnagyobb sötétbe von korunk: nem véletlenül.

FRISS HÍREK

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!

NÉPSZERŰ HÍREK